Élet és Irodalom, 1995. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-24 / 12. szám - Uj Péter: Kliptelenkedés • videoklip-kritika (17. oldal) - Fáy Miklós: A kivégzés elmaradt • zenekritika • Csajkovszkij: b-moll zongoraverseny. Zongorázik: Szvajtoszlav Richter, vezényel: Herbert von Karajan. DG 1963-1995 (17. oldal) - Mezei Ottó: Megérlelt • tárlat • Németh János (17. oldal)
ÉLET ÉS ÍR IRODALOM UJ PÉTER: Videoklip Kliptelenkedés Jó sorsom úgy hozta, hogy megkaptam két darab, egyenként száznyolcvan perces videokazettán az összes tavalyi videóklipet. Végig is néztem mindet. Milyen is a magyar videoklip? Hát, nem valami jó. Próbálja utánozni a nyugatiakat, szegény. De hát a nyugatiak, az MTV-n (Music Television) pöffeszkedők, gazdagok, kultúrájuk van, miegymás, a mieink meg... A magyar videoklipre senki se akar költeni. A zenekarok csórók, a kiadók nem nagyon adnak klipre pénzt, mert egyszerűen nem játsszák őket eleget ahhoz, hogy reklámnak bejöjjenek. Az MTV-n (Magyar Televízió) szinte alig van klip. Ott egyszerűen utálják a magyar klipet. Például egy az egyben elhajtották az MTV-től (Magyar Televízió) azt a két videót (Sexepil, Andersen), ami már tucatszor lement az utolérhetetlen MTV-n (Music Television). Túl lila — mondta a hozzáértő szerkesztő. Most már beindult néhány kábeles, meg az A3, de ott is a nyugatiak nyüzsögnek inkább. Jól ki van tehát babrálva a magyar videoklippel. Azért rossz, mert nincs rá pénz, mert nem játsszák, azért nem játsszák, mert rossz. Puff. Lennének tehetséges klipcsináló emberek biztosan, de már vagy nem vállalnak munkát itthon, vagy nem kapják meg, amit akarnak. És hozott anyagból dolgoznak persze: bűnrossz zenekarnak hogyan lehetne jó videója? Márpedig annyi bűnrossz zenekarnak van, hogy Dunát lehetne. Na, ez itt a második legfontosabb tényező. Merthogy nincs pénz, az egy dolog; láttunk mink már zseniális klipet huszonöt dollárból (pl.: Paul Simon: You Can Call Me As), az ötlettelenségre nincs mentség. Végignéztem nyolcvanöt klipet, és talán öt eredetinek mondható ötletet láttam. Egy magyar kliprendezőtől tudom, hogy bizony kínkeserves dolog magyar zenésszel magyar videoklipet csinálni. Mert a magyar zenész nagy sztár, mire a klipig jut. Baromira ért hozzá. Szakmai tanácsokat ad. Beleszól. És ragaszkodik nyomorult kis kelet-európai sztárallűrjeihez, nem hallgat a rendezőre, meg ilyen nyikhajokra. Mozdíthatatlan. Nem hajlandó mást csinálni, mint amit szokott. Nem hajlandó színészkedni. (Aztán még ott van a kiadója, a menedzsere, csupa hozzáértő, csupa belekotyogó.) Zámbó Jimmy például láthatóan meg van győződve arról, hogy ő maga a megtestesült férfiszépség. Mindert klipje róla szól. Most fehér sziklák között, fehér köpenyben feszít, szőrös mellkasára tűz a déli nap, aztán zongoránál dalol, nem messze egy gyönyörűséges bombázó epedezik, merthogy bele van zúgva a művészbe rendesen. És ránézünk Jimmyre: hihetetlen. Szegény rendező vért hugyozhatott, amire sikerült úgy beállítania az énekest, hogy mégse látsszon annyira nagyon. Ellenpélda: a KimNowak. Ugye, megnyerte korábban a klipfesztivált három kategóriában. Tényleg nézhető videókat csinált. A titok nyitja Novák Péter énekes, aki színész is, táncos is, tehát jól mozog, ahogy kell, nemcsak bámul és feszít a kamerába. Ha már a jóknál vagyunk, a legépkézlábabb klipet Kovács Ákosnak, illetve a stábjának sikerült produkálnia. Láss bennem mást! — egyetlen ötlet, rendesen megcsinálva, nagyon jól fényképezve. Még a nótát is jól lekíséri. És olcsó volt valószínűleg. Rendezője Rohonyi Gábor, aki egyébként a nézhető magyar klipek kilencven százalékát készíti. Igazi profi lassan nem is dolgoztat mással. Rohonyi valamiért megmaradt a klipműfajnál. Talán még hisz benne. Talán van még ereje. Talán bejöttek a számításai. Elmegy még a Happy Gang egyik klipje is (Boomshaka). Nem nagy durranás, de legalább egy-két poénra futotta nekik. Tisztes, lineáris, történetmesélős klip készült az Action Mindenki megdől című számához. (Rendező: Rohonyi, és a klip múlt szerda óta Arany Zsiráf-díjas.) Meg kell jegyezni, hogy az egész sztori kicsit se hiteles, olyan MTV-ízű, amerikás, bronxi drogkrimi, keményítés, minden, egy narkós elfogása, ilyesmi, keresztül a könyörtelen városon, extázis és menekülés. De. Egy magyaros narkósztoriból nem lehet klipet forgatni. Hogy mutatna videón Kovács 13 Géza tizedes, amint vadkendert foglal le egy somogyi tanyán? Klipjeink nem nagyon merítenek a magyar rögvalóságból. MTV-s (Music Television) anyagból próbálkoznak inkább. Majdnem mindegyikben megvan a jó seggű nő, a vigyorgó gyerek, az édespofa kutya szentháromsága. Külön osztálya a klipeknek a három SZ-esek csoportja, azaz a szar-szappan-szalámi-klipek. Ahol minden össze van hordva. Ide tartozik a talán legismertebb magyar zenei video, Hevesi Tamás Ezt egy életen át kell játszani c. műve. Ez félig reklám, érthető, hogy sokszor játszották. És a lemezt is befuttatta. Lám, lám. A legnagyobb alakításokat azért az öregek nyújtották. Egészen hihetetlen minőségű, botrányos, amatőr, hulladék, nyomorult...ááh, phü. Szóval, mintha nagypapa állt volna neki Sony HandyCammel kéthetes videotanfolyam után (nyugdíjasklub, kultúrház). Ajánlom mindenki figyelmébe Benkő László Emlék című dalának klipjét. Előadnám a teljes sztorit: a művész kijön egy kastélyból, beszáll Peugeot 665 típusú személygépkocsijába, és elhajt. Egy snittben látható még valami tuninggal foglalkozó cég matricája a Peugeot-n. Ez már viszi. Művészi színvonalában és bonyolultságában nagyon hasonló az Omega klipje (ugyanaz a rendező?): itten a kivénhedt fiúk sztárkodnak valami stúdióban, aztán Opel Omegával távoznak a helyszínről. Sehol egy poén, sehol egy ötlet. A minőség amatőrnek is gyenge. Nehogy azt mondják, hogy az Omegának nincs pénze klipre! Rendezőre. Operatőrre. Forgatókönyvre. Bródy János is kitett magáért rendesen: a hetvenes évek televíziós dalillusztrációinak szellemében készített klipet: a Zwackgyárban ropják Zwack-sapkás lányok, néha feltűnik egy-egy üveg Zwack Unicum, és betekintést nyerhetünk a keserűlikőr-készítés rejtelmeibe. Közben a művész a lemondásról énekel. Lehet, hogy jövőre a Fotexből és Várszegiből kavar ki valamit ez a ravasz Bródy. Meglátjuk. A maga botrány kategóriájában csúcsmodell a Dolly Roll tengerparti turistavideója. (Popocataped Twist), nyomában a Karthago és Zoltán Erika Tájak, városok, emberek sorozata. Ezeknek a klipeknek legalább a kis kelet-európai, márka-dollárspórolós okát értem, nyilván praktikus klipkészítési pénzből kiutazni egy kis üdülésre. Fölveszünk egy-két helyi arcot, napsütést, tengert, kétszer belevigyorgunk a kamerába, aztán kész. A kiadó, szponzor meg fizette az utat. Csók. És lehetne sorolni tovább a klipeket a Röltex Rózsi-frizurás Beathoven viccelődéseitől, Kató Zoltán folyóparti karatézásáig. Csak egy megoldást látok e nyomorult helyzetben: tessék többször nyomni az MTV-n (Magyar Televízió) magyar klipeket. Talán, ha többször látják magukat, jobban meggondolják. MEZEI OTTÓ: Tárlat Megérlelt Az ötvenhat óta Svájcban élő Németh János munkáiból néhány éve a Vasarely Múzeumban már látható volt egy kollekció, a mostaninál, amelynek bemutatására a No 5 galéria vállakozott, mindenképpen nagyobb szabású, így ez a kamarakiállítás mindössze ízelítőt adhatott ennek a vérbeli „kutató művésznek” újabb munkáiból. Művészstátusán nyilván nem esik csorba, ha ezzel a magyar századelőn megkülönböztetettnek számító jelzővel illetjük. A „kutatás” műveletét szemlátomást halál komolyan veszi, szabályos munkaprogramja is van hozzá, á la longue. Ilyenformán akár el is hessegethetjük azokat a feltoluló képi asszociációkat, amelyek alapján őt a hatvanas évek elején kibontakozó „lírai absztrakció” azóta nagynevű francia képviselőivel rokoníthatnák. Az analógia azért mégsem tanulság nélkül való. Azóta ugyanis a kinti művészeti (művészettörténeti) szemlélet is kopernikuszi fordulatot vett. Akkortájt még a szín, a fény eredendő élményét rögzítő művészi, valóban művésziként értelmezhető európai törekvéseket, különleges egyéni megnyilatkozásokat az ihletettségnek kijáró megbecsültség aurája övezte. Később ezt az „ihletettséget” — nálunk legalábbis —, a szín önértékének spontán közvetítését a fogalmi megjelölések, stiláris osztályozások semmitmondása nyerte el, a tudományosság álarcát öltő szisztematizálás pedig a spontaneitás, a személyes kifejezőerő megfojtója lett. Nos, Németh János festői tevékenysége — a bemutatott művek alapján — mintha ezen a határmezsgyén mozogna. Közvetlen kiindulása a homályban hagyott „élmény”, vagy maga a„szín”, s ebből, egyikből vagy a másikból fejleszti ki „a szín abszolút érvényesülését és megérlelődését”. Egyik esetben ez a folyamat a ráfestések révén valamennyire követhető, „visszakövetkeztethetünk a festés idején uralkodott fényviszonyokra”, s ami végül is létrejön, a megjelenési forma, az „a síkban lebegő szín”. Másik esetben a három főszín közül kettőt vesz tekintetbe, ezzel a kettővel dolgozik tovább, s az ilyenkor előálló utókép-jelenséggel számol, feltételezve a színeknek a színdinamika törvényszerűségei szerint bekövetkező vibrálását. Vagy inkább: lüktetését. Ami ez esetben „fény- és térhatást” eredményez. A két külöböző megoldást Németh János meggyőző módon, egy-egy nagyobb méretű festménnyel szemlélteti. A vállalkozás tiszteletet, megbecsülést érdemel. A program maga lehet teoretikus ízű, valóra váltása semmiképpen sem az. Nincs „üres”, „vak” felület, a színek önmagukért szólnak, semmi félrevivő, asszociációra késztető színalakzat, sem rutinszerű, szisztematizálásra hajló festői gesztus. Ez a következetesen végigvitt — bár látszólagos — „természetesség”, „spontaneitás”, a preformáltság hiánya, kétségkívül e szerény igényű, bármiféle nagyotmondást mellőző együttes festői, művészi erénye. Ez az erény azonban behatároltság is egyúttal, az „ezt akartam”, az „ennyire vállalkoztam, nem többre” őszinte megvallása. Bár négy év előtti kiállítása katalógusában közölt festményei alapján nyilvánvaló, hogy ezen a kamarakiállításon szemléltetett törekvésnél átfogóbb, s távolról sem csupán a színérzékeléssel összefüggő, egészen nagyszabású festői vállalkozások is foglalkoztatják érdemlegesen. KRITIKA 1995. MÁRCIUS 24. FÁY MIKLÓS: Zene A kivégzés elmaradt Alaposan téved a muzsikus, aki azt hiszi, hogy ha elkészít egy lemezt, máris pofon ütötte vele a múlandóságot Nemcsak a kis kaliberűekről, áltehetségekről és még álruhában sem tehetségesekről van szó. Szvjatoszlav Richternél jobb zongorista nem kell. De ha kellene, akkor sincs. Herbert von Karajan sem volt akárki. Amikor ők ketten elkészítették Csajkovszkij bmoll zongoraversenyének felvételét, tudniuk kellett, hogy klasszikus alkotást hoztak létre. A lemez mindannyiunk kedvencévé vált Tényleg mindanyiunké, a vasfüggöny mindkét oldalán meg lehetett venni. Melódia -átvételként nálunk is kapható volt, mindenféle borítóval, orosz és magyar nyelvű kísérőszöveggel is. Mennyit hallgattam! Több példányom is elkopott, mert a szovjet lemezek anyaga puhább volt. Világos volt, hogy ezt a művet csak így lehet, csak így érdmes előadni. Az újabb felvételek is mind ehhez akartak hasonlítani. Két előadóművész, akire még illett az a nehezen meghatározható, de mindenki által értett szó: nagy. A nagyság tett hitelessé mindent, sokak számára magát a művet is. Nem lett sem dagályos, sem széteső, sem hosszadalmas. Haarminckét éve jelent meg az eredeti korong, rögtön Edison-díjat is kapott. Most a Deutsche Grammophon újból megjelentette a The Originals nevet viselő sorozatában. A régi agyonhallgatott sárga közepes fekete bakelit helyett most itt a cédé. Gondoltak a nosztalgiára is, a kompakt lemez színei az eredetit idézik. Olyan, mint az volt, csak még jobb, hiszen nem kopik, nem karcolódik. Még egy lépéssel közelebb kerültünk az örökkévalósághoz. Vagy nem. Nincs menekvés. Megöregedtünk. A lemez legalábbis egészen biztosan. Nem nekünk szól, hanem a harminc évvel ezelőttiekhez. Amit régebben észre sem vettem, most sért. Például az, hogy csal a hangmérnök, amikor a dinamika váltásokat hangsúlyozza Túlságosan durva kézzel csavargatja a gombokat Richter és Karajan olyan nagyok, hogy belesajdul a nyakam, amíg fölnézek rájuk. Nincs egyetlen bizonytalan hangjuk sem, tudják, hogy mit akarnak, és keresztül is viszik. Ijesztő Richter kezének az ereje, pedig nem durva Nem alázza meg a hangszert, sem a művet. De olyan végleges, amit mond, mint annak, aki az akasztófa alatt utolsó kívánságként játssza a Csajkovszkij-koncertet Nyomasztó jelenet Ráadásul a kivégzés végül elmaradt és tovább kell élni. A zenekar szól, mint az ágyú - de ki szeret ágyúdörgésre ébredni? Ki bírja ezt az állandó feszülést és feszítést, bölcsességet és öntudatot. Emléknek jó ma ez a lemez. Arra a korra emlékeztet, amikor még biztosan lehetett tudni, hogy mi a szép, és mi a hitvány. Nem. Arra az önmagunkra emlékeztet, aki még tudta a különbséget, és lobogva akart élni, bátran meghalna valami nemes célért Ma úgy tudjuk, hogy az élet többet ér bármilyen eszménél. Nem illik hozzánk a bmoll zongoraverseny. Nem is tudom, mit jelenthet számunkra, és mi legyen a sorsa Nem ismerem egyetlen mai hiteles előadását sem. De annyi öröm a műélvezőnek is jár, hogy legalább tudja, nem neki kell kitalálnia azt (Csajkovszkij: b-moll zongoraverseny-DG 1963-1995)