Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1996-10-04 / 40. szám - Csizmadia Ervin: Rohanunk az őszinteségbe (3. oldal)
CSIZMADIA ERVIN: Rohanunk az őszinteségbe Ha a politika közszereplőin egyik pillanatról a másikra valamiféle őszinteségi kényszer lesz úrrá, akkor a magunkfajta elemzők kéjes mámort éreznek: ők bizony, már évekkel ezelőtt azt mondták, hogy az egyenes út jobb, mint a görbe és más efféléket. Jómagam szerény pályafutásom csúcsának is tekinthetném azt a napot (1996. szeptember 14-ét), amikor is megjelent Pető Ivánnak, az SZDSZ elnökének interjúja a Magyar Hírlapban, és abban olyanokat olvastam, hogy a két koalíciós párt közötti gondolkodásbeli eltéréseket „nyilvánvalóvá kell tenni”, vagy hogy „A mai kormánykoalíció számára a nehéz feladatok megoldásában a legnagyobb akadályt nem a nemzetközi helyzet és nem is az ellenzék, hanem a koalíción belül mutatkozó gondok, a következetlenség és a rögtönzés jelentik”. Akár azt is mondhatnám, hogy ez az, ez az én koalícióm, amely maximálisan azt cselekszi, amit jómagam is jónak tartok. Mondom, hosszú publicisztikai pályafutásom koronája az a nap, amelyen a nyilvánosság előtt elhangzottak a fentiek. Azt ugyanis, hogy két párt között, ha történetesen ki nem állják egymást, nemigen lehet szerelem, én már — kérem, ne vegyék hencegésnek — évekkel ezelőtt tudtam. Sőt továbbmegyek. Abban is biztos voltam, hogy egy párton belül is hasonló a helyzet: ha egyszer az egyik rendszeresen A-t, a másik állandóan B-t mond, hiábavalónak tetszik azzal áltatni minket, hogy C ponton találkoznak és barátságosan kezet ráznak egymással. Az, hogy egy azonos párton vagy egy kormányzó koalíción belül lényegbevágó konfliktusok vannak, csak azoknak új, akik szerint a politikában csakis és kizárólag kormánypártok és ellenzékiek között van törésvonal. Én ellenben bátorkodom azt vélelmezni, hogy ez a nézet elavulóban van. Pető Iván, nagy-nagy örömömre fölfedezte ezt a tételt. Nagy elégtétel a magamfajta hírlapi politológusnak, ha nézeteit igazolja a történelem. És persze — másrészről — bizonyos szomorúság is, hogy eme falrengető igazság fel- és elismerésére ennyi időt kellett várni. Pedig a gondolat már a 90-es évek első felében készen állt. Az Antallkormány időszakát éltük. A Fidesz még népszerű ellenzéki párt volt, de már túljutott a zeniten, a közvélemény előtt továbbra is egységes imázsát erőltette. Holott a vak is látta, hogy alapvető különbség van Orbán Viktor és Fodor Gábor irányvonala között. Nem sokkal utána Fodor Gábor elhagyta a Fideszt, szomorú alátámasztást adva annak a tételnek, hogy az egységesség mindenáron való erőltetése inkább bomlaszt, mint épít, ráadásul a választókat sem tudja megtéveszteni. Uraim, engem Pető Iván mostani nyilatkozata végképp meggyőz arról, hogy az előző ciklusban Önök (és nem csak a Fidesz) tévedésben voltak, amikor a választókra hivatkozva sugalmaztak valamit, amiről Önök is pontosan tudták, hogy nem létezik. Az egységességüket. Nem vállalták, hogy van Orbán-Fodor, Pető-Tölgyessy, Szabó Iván-Kádár Béla, Horn-Békesi és még ki tudja hányféle súlyos konfliktus azonos pártokhoz vagy koalícióhoz tartozó politikusok között. Önöket erre a „tévedésre” nyilván jól felfogott érdekeik kényszerítették, ám ezzel — nagy szavakat használok — évekkel visszavetették a demokratikus állampolgári politikai kultúra kialakulási folyamatát. Azt hintették el az állampolgárok fejében, hogy a demokráciában, ha vannak is konfliktusok, azok legfeljebb az ellentétes oldalon állók között képzelhetők el, a barikád azonos oldalán ellenben minden szép, felhőtlen, és ezt az oldalt azonos célokért küzdő, mosolygós arcú pártpolitikusok népesítik be. A JJL legcsodálatosabb az a dologban, hogy utána nem győztük olvasni és hallgatni az Önök értetlenkedéseit és füstölgéseit, amiért a magyar társadalom „nem érti” eléggé az Önök motivációit vagy tágabban magát a demokráciát. Miután Önök — hogy is fogalmazzam — eltitkolták előlünk a modern pártrendszerek egyik legfontosabb vívmányát, az intézményesített tagoltságot, megfeddtek bennünket, amiért nem vagyunk elég politikusak, ha tetszik, túlságosan civilek vagyunk. De úgy látszik, valami történhetett, mert az említett Pető-interjúban már szó sincs megfeddésről, sőt éppen az van etalonként kezelve, hogy két koalíciós párt gondolkodásmódja olykor alapjaiban tér el egymástól. Persze Pető Iván korszakos bejelentése előtt is történt már egy és más. Míg az Antall- vagy Boross-kormány megpróbálkozhatott egy ideig összetartozónak föltüntetni mondjuk az MDF-et és Csurkát, vagy az MDF-et és Torgyánt, a Fidesz Orbánt és Fodort és így tovább, az 1994 nyarán megalakuló MSZP-SZDSZ-koalícióról már csak indulási furcsaságai („Hornnal semmi szín alatt”) miatt is nehéz volt elképzelni, hogy azonos célokért küzdő, egységes társaság. Van, aki persze úgy látja, hogy ami összetartozik, az összenőtt, de itt inkább arról lehetne beszélni, hogy ami az istennek se akar összenőni, arról hogyan lehet elhitetni, hogy — legalább a kényszerek okán — összetartozik. Erről szól ez a történet kezdettől fogva. Bauer Tamás egyszer úgy fogalmazott, hogy a két párton kívül ezt a koalíciót — harmadik tagként — gazdasági kényszer alkotja, és igaza volt. Ehhez a korai felismeréshez és kinyilatkoztatáshoz képest azonban meglepő, hogy több mint két évre volt szükség a másság mostani karakán deklarálásáig. Egynémely szocialista politikusok olykor tettek ugyan pikírt megjegyzéseket a szabad demokratákra, Horn Gyula időnként összevonta a szemöldökét és az asztalra csapott, beígérve a bekeményítést, és szabad demokrata vezérférfiak is megfogalmazták az SZDSZ elarctalanodásában rejlő veszélyeket, de aztán minden ment tovább a megszokott módon, noha a felek nem győzték bizonygatni, hogy a konfliktusok természetes tartozékai a koalíciós kormányzásnak. Engem tehát a bejelentés csak egyetlen szempontból érdekel, de abból nagyon. Ez pedig az, hogy vajon mennyiben járulhat hozzá a demokratikus politikai kultúra növekedéséhez, ha két párt (amelyeknek a nagykönyvek szerint szeretniük kellene egymást) bevallja, hogy épp ellenkezőleg áll a dolog. A korábbiakban — mint láttuk — a pártpolitikusok között konszenzus volt a tekintetben, hogy a társadalom tudatát nem szabad megterhelni a nyilvánosság elé vitt konfliktusokkal. Ezt a stratégiát egyetlen dolog igazolhatta volna: ha a választópolgárok, a társadalom pártokba, parlamentarizmusba, politikusokba vetett bizalma növekedett volna. Ilyesmi azonban nem következett be. Sőt. Egyre irritálóbbá vált, hogy az elitek — úgymond — a háttérben, informális csatornákon döntenek fontos kérdésekben, s a nagyérdemű előtt voltaképpen csak külsődleges színjáték zajlik. Azt kell tehát mondanom, hogy egyszerűen nem maradt más választás, mint az őszinteség. A két koalíciós párt viszonyában annyi megterhelő elem halmozódott föl, hogy a továbbiakban egyszerűen lehetetlen és értelmetlen eltitkolni őket a nyilvánosság elől. Ha jól ítélem meg, akkor a Pető-interjú ebből a sajátságos helyzetből erényt próbál kovácsolni, amikor a két kormányzó párt együttműködését mindenekelőtt vetélkedésnek állítja be. Szó, ami szó, nehéz is lenne beállítani másnak, de azért kellett némi elszánás ahhoz, hogy hosszú két év tovazötyögése után ez ilyen egyértelműséggel mondassák ki. De áll e kinyilatkozás mögött másfajta, ha tetszik, nemzetközi tapasztalat és belátás is. 1990 eufóriájában, amikor mindent elsöprő lendülettel jelentek meg a térség antikommunista mozgalmai, a Baltikumban éppúgy, mint Lengyelországban vagy Magyarországon, világosan meghúzhatónak tűnt a határvonal a magunk tábora és az ellentábor között. Mi a helyzet ma? Elképesztő formációk kormányoznak együtt szerte Európában, amelyekhez képest a mi MSZP-SZDSZ-párosunk „örömkoalíciónak” tűnik. Nézzük meg, milyen pártok alkotják mondjuk a török koalíciós kormányt, vagy a románt, de fölhozhatjuk a szlovákokat vagy a lengyelt is. Közös jellemzőjük az, hogy igazából alig tartja össze őket valamit, bármelyik pillanatban kirobbanhat köztük a koalíciót végveszélybe sodró konfliktus. Hol vannak már a régi szép idők, amikor koalíciókat eszmei hasonlóságok hoztak össze? A koalícióalkotás hovatovább a „jobb híján” kérdése, a választóknak pedig ahhoz kell hozzászokniuk, hogy egymáshoz jó esetben szögről-végről kötődő, rosszabb esetben egymással kifejezetten hadilábon álló koalíciók tornyosulnak fölöttük. Ezek az eszmehagyott tornyosulatok — hogy úgy mondjam — kortünetek, az új Európa meghökkentően virulens képződményei. Fundamentalisták és világiak, fölzárkózáspártiak és leszakadásorientáltak, utódpártok és utódellenesek gazdag tenyészete préselődik össze az egységesülni vágyó Európa számos kormánykoalíciójában, kijelölve a mi számunkra is követendő utat, ha csatlakozni kívánunk. ·· (^)zömmel és büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy a mi koalíciós kormányunkba egy jottányival sem szorult nagyobb eszmei közösség, mint mondjuk a törökbe, egy makulányival sem kisebb az alkatelemei közötti távolság, mint például a japán kormánykoalíció pártjai között, egyszóval tökéletesen Euro-(sőt, világ-) konformak vagyunk, vagy ha tetszik, minden pártpolitikai feltétel adott az EU-hoz, a NATO-hoz és minden egyéb intézményhez való mind zökkenőmentesebb fölzárkózáshoz. A Pető-interjúban megtestesülő őszinteségi rohamot ezért akár nemzeti színfoltnak is tekinthetjük. Mert ha már nincs más út, mint a külső minták átvétele, akkor ez történjék a hazai sajátosságok kidomborításával. Ha már kénytelen-kelletlen szocialistáknak és liberálisoknak kell alkotniuk a kormánykoalíciót, legalább abban térjenek el a külső mintától, hogy őszinték. A törökök, a románok, a szlovákok, a japánok és isten tudja, még kik, le vannak maradva egy brosúrával, ők még úgy próbálnak tenni, mintha koalíciós pártjaiknak bármifajta közük lenne egymáshoz. Mi, magyarok már tudjuk, hogy erről szó sincs. Antallék, Fideszék még nem tudták, Hornék viszont már igen. Győzelem. És azt kell mondanom, jól van ez így. A közvélemény, a választók széles hada ugyanis ebből a helyzetből többet tanulhat, mint abból, amikor azzal áltatják, hogy kormánypártjai egyfelé húznak. A piaci társadalomhoz ilyen értelemben is hozzá kell szoknunk, nemcsak úgy, hogy vannak vesztesek meg nyertesek. Hozzá kell szoknunk úgy is, hogy egy választás nyomán összeáll X mennyiségű párt, amely Y irányba próbálja tolni az ország szekerét, aztán egy következő választáson Z mennyiségű párt W irányt jelenít meg. Szocialista-liberálisok előtt X-ről, Y-ról, Z-ről és W-ről azt próbálták elhitetni velünk, hogy van egy közös többszörös, most legalább eljutottunk oda, hogy van két párt, közös többszörös nélkül. De legalább kezdik bevallani, és ezzel némi támpontot adnak a nagyérdeműnek, előrevetítve, hogy körülbelül mire kell számítaniuk a demokratikus politika elkövetkezendő évtizedeiben. A legnagyobb őszinteséggel mondom: köszönet ezért. Iszonyú dolog kiállni egy ország elé, és azt mondani: nincs mit a tejbe aprítani. De tudjuk, hogy Churchill is azzal nyerte el az angol nép bizalmát, ahogyan brutális őszinteséggel ecsetelte a várható kilátásokat. Rohanjanak hát, uraim az őszinteségbe, és meglátják, a várt hatás nem marad el. Persze attól függ, mit várnak. Gaál József műve 1996. OKTÓBER 4. Soros Stúdiószínházi Napok a Budapesti Őszi Fesztivál keretében (1996. szeptember 29 — október 6.) A Soros Alapítvány 1995-ben indította színházi stúdióprodukciókat támogató programját, mely a kísérletező, műhelymunkára alapozott stúdió- és alternatív színházi produkciókat támogatja a társművészetek köréből is (tánc-, mozgás-, gyermek-, illetve bábszínházi produkciók). .A program megszületését elsősorban az indokolta, hogy a Magyarországon folyó politikai és gazdasági — és az ezekből fakadó kulturális — változások nem kedveznek az elmélyült munkára épülő, művészi kockázatot vállaló, speciális rétegigényeket kielégítő színházi vállalkozásoknak.” — nyilatkozta Nánay István kritikus, a Soros Alapítvány stúdiószínházi kuratóriumának elnöke. „Az alapítvány arra vállalkozott, hogy támogatásával alapot teremtsen az állami fenntartású s az alternatív színházak között formálódó kölcsönös előnyökkel járó együttműködéshez és a színpadi formanyelv megújításához.” Az 1995-ben támogatott produkciók közül a kuratórium által legjobbnak ítélt produkciókat tekinthetik meg a Soros Stúdiószínházi Napok keretében. A fesztiválverseny is, a Soros Alapítvány — nem színházi — kurátoraiból álló zsűri döntése alapján a legjobbnak ítélt előadás külföldi fesztiválon való részvételéhez az alapítvány hozzájárul. „A Soros Stúdiószínházi Napokon lehetőség kínálkozik arra, hogy az érdeklődők átfogó képet kapjanak arról, mit képvisel, merre mozdul a színházi élet e meghatározó, fontos rétege.” — hangsúlyozta Nánay István. További felvilágosítással készséggel áll a rendelkezésére Rónai Judit és Zsoldos László a Soros Alapítványnál, Budapest 315- 0303/123. október 4. este 7 óra Merlin Színház Közép-Európa Táncszínház Lakodalom Koreográfus-rendező: Bozsik Yvette október 5. este 7 óra Stúdió „K” Színház és Teaház (IX. Mátyás u. 9.) Stúdió „K” Csáth Géza: Zách Klára Rendező: Fodor Tamás október 5. este 9 óra Merlin Színház Carambole tanz & theater Requiem for doo-doo (Svájc) Rendező: Goda Gábor október 6. este 7 óra Merlin Színház Black Water Fever Witkacy (Witkiewicz): Hőbörgő János, Mátyás Károly Rendező: Hevér Gábor október 6. este 10 óra Merlin Színház Záró beszélgetés és díjkiosztó ÉLET ÉS AZIRODALOM