Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-03 / 1. szám - Banga Ferenc: Képek • kép (1., 6., 14., 15., 17., 20., 23. oldal) - Megyesi Gusztáv: Az ember aláír (1. oldal)
Lengyel Balázs: Mit mond nekünk Ottlik? ❖ Ketten egy új könyvről — Milan Kundera: Elárult testamentumok (Bán Zoltán András, Tótfalusi Ágnes) ❖ ECO — Pálmai Zoltán: Távlat van, de a miénk e (vita) ❖ ÉS Irodalom: Örkény István hagyatékából, Békés Pál és Zeke Gyula prózája, Rákos Sándor verse, ÉLET ÉS IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XLI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 96 π 199. JANUÁR 3. MEGYESI GUSZTÁV: Az ember aláír Arra vagyok kíváncsi, már mindjárt így az év elején, hogy vajon mikor fog válaszolni Peták István tévéelnök a magyar Pulitzer-díjas újságírók levelére. Még karácsony előtt a Pulitzer-díjas kollégák nyílt levélben fordultak a tévé elnökéhez, melyben kérték, hogy vonja vissza az Objektív című hírelemzés- és riportműsor megszüntetéséről hozott döntését, egyúttal szolidaritásukat is kifejtve Bánó András főszerkesztővel, sőt, Wisinger Istvánnal is, akit a hírek szerint ugyancsak kirúgnak a filmfőszerkesztőség éléről. Magam technikai okok miatt — könnyelmű otthon-nem-tartózkodás mian —, nem szerepelek az aláírók között, legyen ez most afféle pótlás, bár jó ideje komoly fenntartásaim vannak minden aláírásgyűjtést illetően. Mindenesetre lefogadom: Peták nem fog válaszolni. Nincs benne a levegőben. Az Egyenleg-ügy idején Nahlik Gábor is kapott nyílt leveleket, sőt, nyílt ökölrázást is. Ő azonban válaszolt. Igaz, akkora baromságokkal, hogy a Szabadság-téren lefonnyadtak a falevelek. Volt abban a válaszban master-master vita, hamisítási vád, még Japánt is sikerült belekeverni az ügybe, de mindez legalább férfias válasz volt. Tőről fakadó. Az ember először csak bámult, majd szép lassan megvilágosodása támadt, itt most vagy hülyék ülik torukat, vagy hatalmas munícióval vannak felszerelkezve, esetleg mindkettő. Ezzel már lehetett valamit kezdeni. Most viszont semmilyen válasz nincs semmilyen kérdésre. Amiből nem az következik, hogy mondjuk a Nahlik-időszak valamivel is jobb volt. Csak egyértelműbb, megfoghatóbb. Felhívta az ember a Kenedit, készül-e valamire a Nyilvánosság Klub, felhívta valamelyik chartás ismerősét, nem lesz-e vonulás, s a válasz után lobogó hajjal vonult és kanyarította alá nevét aláíró ívekre. Hozzáteszem: a lelkesedéstől és a megtapasztalt állami pimaszságtól és gátlástalanságtól kissé bódultan, egekbe emelve a hatalom éppen soros áldozatait. Az ember annyira hitt az igazában és az okol melegében, hogy amúgy nagyon kedves és szorgalmas, valójában azonban korántsem zseniális képességű szerkesztőket, műsorvezetőket emelt a magasba, s rajzolt a fejük fölé glóriát. Csupán a hatalom eljárása nem tetszett neki. Mert már akkor sem Egyenlegről meg 168 Óráról meg irodalmi műsorok megszüntetéséről volt szó. Aláírni jó. Ám aláírni némi skizofréniával is jár, kissé ütődötté is válik tőle az ember, időlegesen elveszíti alapvető funkcióját is, mondjuk a gondolkodást. Emlékszem, midőn Lengyel Lászlót bíróság elé állították egy cikke miatt, mondván, korrupcióval vádolta az egész Antall-kormányt, én éppen egy könyvét olvastam. Gondolkodásra ingerlő tanulmányát, vitaesszéjét. De épp gondolkodni nem kezdtem el a sorain, hiszen ugyebár Lengyel Laci bíróság előtt áll, tehát áldozat, ha pedig áldozat, ráadásul közülünk való áldozat, akkor ab ovo mindenben igaza van, bármit állít is a könyvében. És midőn a kabarét, a 168 Órát, a Mindennapi Irodalmunkat tiltották be, ezek egyből tökéletes és minden részletükben zseniális műsorok lettek. S ugyan ki vetette fel (akkor!) akár szűk baráti körben is, hogy Mester Ákos miként csinál lapot a közrádió egyik műsorából? Egy városházi Chartarendezvényen úgy ünnepeltük Bánó Andrást, mint aki elsőként repülte át az óceánt, hozzátéve, született zseni. Ez akkor hiteles volt, ráadásul az akkori hatalom összezárt, működésbe lépett a Nahlik- és a Csúcs-propaganda, hozott anyagból, őrmesteres kiképzéssel. Bánót és társait ők emelték a magasba. Azt hitte az ember úgy két éve még, hogy jobb idők jönnek, egyszer tán mindenki visszakerül az őt megillető szakmai helyre, s ezután, ha médiaügyek kerülnek szóba, azok mind szakmai vitákban csapódnak le, az ember szerkesztőket lát a szerkesztői székekben, a vita arról folyik, hogy ez a műsor jó, az pocsék, emitt frissíteni kellene, amott meg azt a fáradt, kiégett embert leváltani. Az ember nem mártírokat akar látni, miközben tovább rohad a tévé, a sajtó, egyszer álljon már meg végre a mártírok helyébe lépő középszer. Most megint az ember aláír. Persze, hogy aláír. Sőt, jobban ír alá, mint évekkel ezelőtt. Egy műsor megszűnik, az indoklás, akár a nyolcvanas években, csak. Ez a csak jelzés. Nincs nagy csinnadratta, erődemonstráció, hamis vád, hazudozás, minderre nincs szükség, mert annyira a székünkben vagyunk, hogy a csak éppen elég. Minden megtehető, úgyis az lesz, amit akarunk, aláírhattok, nyilatkozattok, a mai mártírt holnapra elfelejtitek, mi több, ti magatok fogjátok majd mondani, nem is volt olyan nagy szám, s ünneplitek majd azt, akit mi rakunk a helyébe. A középszer terrorja jó. Nem látványos terror ez, nem egetverő kiabálásokkal jár, egyszerűen sunyi terror ez. A műsor a miénk. És egy műsor sohasem azzal mérhető, hogy mit nem mutatunk, mi az, amiről hallgatunk, amiről eszünkbe se jut, hogy mutatni kellene, hanem azzal, amit bemutatunk nektek. Ez lehet rossz, még rosszabb, s lehet közepes, érdektelen, szürke, jellegtelen, ám a sok rossz között éppen ezeket fogjátok jónak nevezni, az arctalan médiaembert pedig személyiségnek nevezni. Volt már ilyen. Bekapcsolni ma a tévét, kicsit déjá vu. Az ember tehát aláír. Minden porcikájával tiltakozik, ám gesztusával ezenközben egyszerű közkatonákat emel mártírrá, a mártírból azután visszamenőleg is tábornokot farag, a folyamat pedig beláthatatlan következményekkel jár. Bánó helyébe szürke emberke lép, ez teszi a dolgát, nagyon teszi, két év múltán majd valamilyen oknál fogva őt is kirúgják, mártír lesz persze ő is. Meg ami a mártíromsággal jár: egy félreértett zseni. Teljes szakmai züllés. Mert hiszen kinek jut ma eszébe például, hogy volt egy Aczél Endre-féle Híradó is a tévében? Hogy ugyanennek az intézménynek a stúdiójában dolgozott egy Baló György, egy Rózsa Péter, s hogy Havas Henrik után szakmai űr maradt? Az ő távollétük szakmailag pótolhatatlan, de vajon értük ki ír alá ívet a honi televíziózás és a valóságfeltárás érdekében? Nincs is miért aláírni értük, hiszen nem rúgta ki őket senki, már rég nincs helyük a közszolgálati tévézésben. Banga Ferenc rajza