Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-28 / 13. szám - Radák Eszter: Ez az a bizonyos Marcel Duchamp? • könyvkritika • Görgényi Frigyes: Egy bizonyos Marcel Duchamp (Kijárat Kiadó, 1996.) (14. oldal) - Bodor Béla: Közjátékok • könyvkritika • Láng Gusztáv: A lázadás közjátéka. Dsida-tanulmányok (Savaria University Press, Szombathely, 1996. Isis-könyvek) (14. oldal)
RADÁK ESZTER: Ez az a bizonyos Marcel Duchamp? ■ Görgényi Frigyes: Egy bizonyos Marcel Duchamp. Kijárat Kiadó, 1996. 238 oldal, 396 Ft A Kijárat Kiadónál megjelent Görgényi Frigyes Egy bizonyos Marcel Duchamp című könyve nagy hiányt hivatott pótolni, hiszen nem jelent még meg magyarul a teljes Duchamp életművet feldolgozó könyv. Nem volt az Octavio Paz Meztelen jelentése sem, Jean Clair Marcel Duchamp, avagy a nagy fikciója sem, Marcel Duchamp Az eltűnt idő mérnöke című írása sem. (Ez utóbbi egy interjú, Pierre Cabanne beszélget a művésszel.) Paz esszéi, illetve Clair írása műveket próbálnak értelmezni. Görgényi Frigyes is megkísérli nekünk bemutatni a műveket, Duchamp viszonyát a világhoz, a kortársakhoz. A Balkon 96/12. számában sokat ígér Sebők Zoltánnal folytatott beszélgetésében: „mennyire volt »modern« Duchamp a sakkban..., a sakkozói egyéniség bemutatásához elengedhetetlen a teljes személyiség megismerése.” Görgényi fáradságot nem ismerve felkutatott minden lehetséges adatot, eddig megjelent értelmezéseket, elemzéseket, életrajzi dokumentumokat, felkereste az özvegyet. Elképesztő mennyiségű adatot, információt tár az olvasó elé. De kik is olvashatják a könyvet, kiknek szól valójában? A Balkon-interjúban megemlíti, hogy képzőművészek érdeklődésére látott munkához , tehát a szűk szakmához, kollégákhoz szólna? Nem hinném, akkor nem ez lenne az arány az ismeretterjesztő adatok és a mélyebb értelmezések között. Ehhez nagyon sok az adatokat összekötő anekdota és kevés az igazán elmélyült értelmezés. Ismeretterjesztő könyv lenne tehát? A nagyközönséget hivatott megismertetni a huszadik század kiemelkedő művészegyéniségével? Ha ezt elfogadjuk, tehát ha az a cél, hogy mindent aprólékosanmegmagyarázzunk — a homonímiát pl. kétszer is a 38. és 42. oldalon —, nem egészen értem a szerző következetlenségét ebben a kérdésben. Mert rendben van, nagyon helyes a következtetés: „Óvom az olvasót attól, hogy Duchamp-tól várja az egyetlen és üdvözítő magyarázatot”, illetve a Balkon-interjúban „... verbális megnyilatkozásai ugyanúgy értelmezésre várnak, mint művei” — akkor miért nem magyarázza meg a ténylegesen magyarázatra szoruló dolgokat, miért vesz készpénznek több Duchamp-kijelentést vagy cselekedetet? Például: „Duchamp rájön, hogy a kubizmus, minden elméletieskedése és hókuszpókusza ellenére nem más, mint retinális festészet. A kubisták képein is túlteng a látvány. Duchamp tudja már, hogy »a színek és a formák eltorlaszolják a gondolkodás útját«, és a modern művészet (festészet) nem ezen az úton fog fejlődni. A kubizmus éppoly retinális festészet, mint a múlt századi akadémikus irány, az impresszionizmus és egyebek. »Szembeszállva mindazzal, amit mások tesznek e téren, messzi óhajtottam kerülni mindenféle retinális festészettől« — mondja Calvin Tomkinsnak egy interjújában, majd 1912-re visszaemlékezve hozzáteszi: »Belefáradtam a kinetikus kubizmusba«.” — szerepel a könyvben a 43. oldalon, majd a 49-en: „Duchamp lovag egyelőre tehát sikertelenül ostromolja Perspektíva Kisasszonyt. A siker érdekében »alapoznia« kell: tanulni, a kezdetektől elindulni, és megkeresni a helyes irányt. Problémáinak lajstromba szedése után látja, hogy megoldásukhoz tengernyi idő, elmélyülés és függetlenség szükséges. Van ideje a Művészet alapkérdéseivel is foglalkozni. S hogy még inkább legyen ideje, elhatározza, hogy felhagy magával a festészettel!” A művész ezzel a gesztusával elsöpör valamilyen kulturális értéket, helyette teremt (teremtő gesztus), új művészetszemléletet hoz létre. A történetíró nem veheti át a kijelentést értelmezés nélkül, neki nem Duchamp szemszögéből kell vizsgálnia a művészettörténetet, azt megteszi ő maga. A szerzői intenciót figyelembe véve, de már történelmi távlatból, tárgyilagosan kellene szemlélni Duchamp viszonyát elődeihez, kortársaihoz, ha nem ezt teszi, nem egy művész értékelése, bemutatása lesz az eredmény, hanem „csak” tiszteletadás, utánzás. Nem másolnia, hanem kommentálnia kellene. Duchamp tetteire számtalan magyarázat ismert, de mindegyiknél létező motívum az új keresése, az előrelépés. Ha esetenként valamit megtagad, kijelentéseinek a lényege sohasem negatív világszemlélet, nem általános tagadás, hiszen ezek természetesen szélsőségesek, és csak bizonyos logikai szempontból érvényesek. Közhelynek számít, hogy a modern művészetet az egymást váltó, egy időben történő, ellentmondó, egymással egyetértő irányzatok, összefonódások jellemzik. A művészet bármit csinál — csatlakozik, vagy esetleg megtagad valamilyen művészeti elképzelést — választ ad az általa létrehozott művel arra a kérdésre, mit tart művészetnek, hogyan gondolkozik a világról. Ez nemcsak Duchampra, hanem a többi „modern” művészre is igaz. Ezt a meglévő kérdést azonban Duchamp még szélsőségesebbé tette, ő már a művészet határait kutatta, műveivel, tetteivel újra definiálta a művészetet. Amit tehát esetenként ő mond, az nem tény, hanem gesztus — ha úgy tetszik, nem ez a racionalitás a művészettörténet szempontjából. A gesztus nem a művészettörténettel, hanem a művel azonos. A történetíró számára tehát nem a legoptimálisabb ezt a „művészi” tagadó nézőpontot átvenni, neki természetesen figyelembe kell vennie azokat a dolgokat, amikre a művész reagál, de nem a reakciót magát kell átvennie, hanem a miértjét ismertetnie. Bár Görgényinek nem mindehol sikerül ennek a miértnek az ismertetése, helyenként mégis fel-felcsillannak a könyvben érdekes, izgalmas, eddig sehol nem olvasható eszmefuttatások. Az egyik legjobban sikerült fejezet A sakkozó Duchamp (bár a Balkánban olvasható érdekes összefüggések kimaradtak a könyvből). Eddig erről nagyon keveset tudhattunk, éppúgy, mint ahogy Duchamp nőkhöz való viszonya is más megvilágításba került. Egyetértek a könyv felépítésével, miután életrajza nagyjából időrendben íródott. Értem a szerző rajongását Duchamp-ért — tagadhatatlanul meghatározó egyénisége a huszadik századnak, és mint ahogy azt Sebők Zoltán megállapította, a könyvben használt idézetek tényleg jók, helytállók, de ugyanez nem mondható el a szöveg azon részeiről, ahol Görgényi nem idéz, hanem más Duchamp-értelmezéseket, fogalmakat (pl. ready made) magyaráz. Rosszak az adatokat összekötő szövegek is. Például: „Végigjártuk Duchamp életútját 1923- tól, tehát aktív sakkművésszé válásának időpontjától egészen 1968-ig. Gyönyörű, izgalmas és tartalmas élet — vélhetnénk. Szinte kár elbúcsúzni tőle. Nem is búcsúzunk! 1924-től újra követhetjük életét, mert volt neki »másik« is.” Az ilyen és ehhez hasonló katasztrofálisan komolytalan narrációk miatt sikkadnak el a jól megírt részek, fontos és pontos információk, adatok. BODOR BÉLA: Közjátékok ■ Láng Gusztáv: A lázadás közjátéka. Dsidó-tanulmányok. Savaria University Press, Szombathely, 1996. Isis-könyvek, 148 oldal, ár nélkül Köztes állapotú könyvet állított össze egy befogadástörténetének köztes állapotában leledző költői életműről a Kolozsvár és Szombathely közötti köztes állapotban élő irodalomtörténész, aki 1984-ben történt áttelepülése óta tanít a szombathelyi Tanárképző Főiskolán, tavaly óta azonban a kolozsvári egyetemen az eltávoztával üresen maradt státust foglalta el, ideiglenesen, vagyis mint saját maga helyettese. 1955. harmadéves egyetemista kora óta foglalkozik Dsida Jenővel, akinek munkásságát államvizsgadolgozata témájául választotta, és ez volt a tárgya 1971-ben benyújtott kandidátusi értekezésének is. Ezt akkor — az öncenzúra kényszere miatt — nem publikálta, az azóta eltelt évtizedekben azonban számos részletet kiemelt belőle, ezeket önálló tanulmánnyá bővítette-kerekítette, majd ebbe a kötetbe gyűjtötte. A szóban forgó könyv tizenkét írása ezért különös kettősségekkel jellemezhető. Egyrészt a szerzőnek a költőről alkotott képe meglepően keveset változik — ahhoz képest, hogy a szövegek három, egymástól távoli időszakban: 1968-73-ban, 1982-83-ban, és 1995-96-ban íródtak. Nyilvánvaló tehát — a keletkezéstörténet ismeretében tudjuk is —, hogy azok nem a kutatómunka egyes szakaszainak dokumentumai, hanem az életmű minden aspektusának ismeretében készült, annak egyes részletkérdéseit vizsgáló értekezések. Ennek pedig az a hátulütője, hogy az olvasó nem ismeri, és nem is ismeri meg Lángnak a műegészre vonatkozó nézeteit, csupán azok egyes vonatkozásait, olyan fragmentumokat kap, melyek egy adott gondolatmenetbe illeszkedve merőben más helyiértékűek, mint önállóan. Ilyen probléma például a kötetben elemzett, és ezzel a gesztussal természetesen az életműből kiemelt versek összetétele, megválasztása. Ezek némelyike határozottan Dsida kevésbé sikerült munkái közé tartozik, és az olvasó tanácstalanul áll az elemző komolysága előtt: miért kell ekkora figyelmet szentelni néhány, a pályakezdés törekvéseit dokumentáló zsengének? Az életmű alapos ismerője természetesen azt válaszolja, hogy azért, mert ezek a törekvések búvópatakként fognak végighúzódni Dsida érett költészetén, és ha a kezdet kezdetén nem mutatunk rájuk, akkor később észre sem fogjuk venni őket, jelenlétük annyira finom és jelzésszerű. (Vonzalma az avantgárdhoz, expresszionista kísérletei, és azok továbbélése a metaforikában és a szinesztéziákban, közéletisége, háborúellenessége, politikai ellenzékisége, kollektivitás-igénye és szolidaritása, ami olykor mármár a forradalmiságot súrolja, előzmény nélküli szeszélyként tűnik fel a készületien olvasó előtt.) Az olvasó azonban — elnézést a sértő igazságért — általában nem tudja hová tenni Dsidát a magyar irodalom történetében, sem helyét, sem rangját nem tudja meghatározni, munkásságát alig ismeri — a Hulló hajszálak elégiáját leszámítva, mert annak egy részlete sokáig szerepelt a nyolcadikos biológiakönyvnek a hajról szóló fejezetében —, és ennek a kritikára és az irodalomtörténetre is kiterjedő tétovaságnak érdemes egy bekezdésnyi kitérőt szentelni. A magyar irodalom történetében gyakori jelenség, hogy egy-egy alkotóra alkatától idegen szerepet kényszerít valami kiszámíthatatlan közösségi igény. Az az irodalmi csoportosulás, melyhez Dsidának igazán köze lehetett volna, a Nyugat köre, életében alig vett tudomást róla. Közéjük állt az országhatár, és a váratlan helyzetben új módon szerveződő, decentralizálódó irodalmi élet. Dsida nem lehetett egyike az ezt a hagyományt meghaladva folytató „harmadik nemzedék” alkotóinak, mint a vele egyírású tehetségek, Jékely, Kálnoky, Csorba Győző, Rónay György. Halála után a mulasztás, ahogy lenni szokott, túlértékelésbe fordult. „Vajthó László a Mai magyar költők antológiájába (1941) már ugyanannyi költeményt válogat tőle, mint József Attilától” — állapítja meg Láng, és ez olyan túlzás volt, ami ellen Dsida tiltakozott volna a legjobban. („Nincs nagyobb költészet ma az övénél (József Attiláénál). Glória! Glória! Glória! Michael pápa” — értsd: Babits — „egyet lép hátra, mögé, én lábához ülök, mint cselédke“ — úja egy levélben.) Néhány év után ismételt és érdemtelen visszaminősítés következik, mely beállítás szerint irredenta, forradalomellenes polgár lett volna, és ráadásul a klerikális reakció embere. Ennek ellenhatásaként mutatódik meg vallásosságának plebejus-krisztiánus és panteista arculata, olykor a lázadásig menő szociális érzékenysége és politikai ellenzékisége — Láng tanulmányaiban is —, és így tovább, nem is beszélve (Remenyikhez és Áprilyhoz képest) „kozmopolita” antitranszilvanizmusáról és annak oda- és ideáit minősítgetéséről. A Dsida-kép sokszor nem a költőre és művére irányuló pozitív állításokra, hanem a korábbi nézetekkel polemizáló vélekedésekre épül, s már alig érthető, hogy mi is a vita tétje és tárgya. Láng Gusztáv tanulmányai természetesen kitűnőek, nagy szakmai felkészültséggel, ugyanakkor a lehetséges mértékig eszköztelenül íródtak, gondolatmenetének nincsenek irodalomelméleti különjáratai. Többnyire nem lepik meg a Dsida iránt érdeklődőket — megjelentek már, és egy leegyszerűsített változatukból szerkesztett pályakép 1974-ben olvasható volt a Dacia-kiadás előszavaként, majd az 1983-as magyarországi kiadás előszava is egybecsengett a kötet anyagával —, de persze ezeket is jó együtt kézbe venni. Az igazi meglepetés és egyben a kötet legfontosabb közleménye azonban a Psalmus Hungaricus „értelmezésére tett kísérlet”. Bevallom, sose tudtam viszolygás nélkül olvasni ezt a vad, sötét, keserű, minden dsidai eleganciát és rezignációt nélkülöző költeményt, melyben a szerző arról vall, hogy nem érdekli többé Goethe és Dante, „ki eddig mondtam: ember! most azt mondom: magyar!”, és „ha bűnös is, magyar / s ha tolvaj is, magyar / s ha gyilkos is, magyar”. Láng Gusztáv kulcsmondata: „Adorno szerint Auschwitz után nem lehet többé úgy írni verset, mint Auschwitz előtt. A Dsida-költemény e részlete bizonyítja, hogy olvasni sem.” Roppant fontos megállapítás. A holocaust-sokk olyan jelentőségű mozzanata az európai kultúrának, hogy visszamenőleg is átértelmezi a hagyományt, és olyan esetekben, mint ez a vers, nem a megértés képességét, hanem a megértés akarását törli el az olvasóban. Minden elismerésem Láng Gusztávé, mégsem véletlen, hogy fenntartásaim sorolásával kezdtem ezt az írást, és így is fejezem be. Az esszé, a tanulmány író és olvasó közös kalandja; érdekességét az adja, hogy az olvasó részese lehet egy kísérletnek, hogy együtt tehet meg egy utat az íróval. Ezt az izgalmat nem éreztem ezekben a szövegekben, inkább egy Dsida-szeminárium óravázlatainak, vagy előadás szövegeinek éreztem őket. És ebből következően nem értek egyet a fülszöveg írójával (alighanem a kötetet szerkesztő Fűzfa Balázzsal), aki szerint Dsida „életműve e tanulmánysorozattal méltó helyére kerülhet irodalmunk történetében.” Úgy gondolom, hogy ehhez egy kritikai szövegkiadásra és egy tisztességes monográfiára lenne szükség. S ez utóbbi szerzője aligha lehet más, mint Láng Gusztáv. A Múzsa című televízióműsor márciusi irodalmi toplistáját Lukácsy Sándor állította össze: 1. Pilinszky János: Széppróza (Osiris) 2. Komlós Aladár: Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a Holocaustig (Múlt és Jövő Könyvek) .! ... ... .... ___ ___ 14 ÉLET ÉS III . "4 IRODALOM■ 1997. MÁRCIUS 28.