Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-09 / 19. szám - Bakács Tibor Settenkedő: Turul helyett bogár • riport • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1997. II. szakasz 10. forduló (24. oldal) - Vécsei Márton: rajza • kép (24. oldal)
BAKÁCS TIBOR SETTENKEDŐ RIPORTJA:------------------------------------------- Turul helyett bogár Ráfordulok az Erzsébet-hídra s a nyitott ablakon nagyot köpök. Kiköpöm magamból ezt a várost, elegem van belőle. A motorján napozó rendőrből, a virágárus lefagyasztott rózsáiból, elegem van a piros lámpák előtti várakozásokból, a zebra előtt rettegő nyugdíjasokból, vagyis már elég régóta szívja, gyötri, kínozza testem ez a Vízfej. Olyan, mint egy szennyeződéstől fölpuffadt hal. Finoman megnyomom a gázpedált, és innen, két órát kell csak kibírni, kipillantok a szemembe fröcskölő napsütés mögül, a táblán Mi, GYŐR, bekapcsolom a robotpilótám, tartom az irányt. Alattam egy Land Rover, de semmi szürrealizmus, adta a szponzor, a kultúra így is gyorsul, élvezem és úgy csinálok, mintha már unnám a négykerék-meghajtást. Arra gondolok, hogy ha skizofrén lennék, akkor a másik énem stoppolna, naná, hogy nem venném fel s ő utálna ott a fűben. Amiért lemondtam a Budapest nevű lelki elvonóról, az a Médiawave. Egy év 357 napból és egy hét Médiawave-ból áll. Minden más ápr. 28. és május 3. között. Ezt a Médiawave-függő tudja. Készül rá, mint a heroin-junky a halálos adagra. Miért? Miért ez a rousseau-ista érzelmesség az Arai kút árnyékában? Először is, s talán ez a legfontosabb, az ember a barátaival találkozik. S legtöbbször, akivel találkozik, az a barátja. Nem tudom, mi a titka, de néha az az érzésem, hogy egy szellemi monarchia alattvalói gyűlnek össze a főtéren azért, hogy királyuk előtt hódoljanak. (Istenem, mennyi érzelmesség - állapítom meg újra olvasva a sort, de tényleg a „dolog” természetéhez tartozik, hát bent hagyom.) Megállok egy kávéra s nyitva felejtem a kocsiajtót. A Shell-idegbaj sárga fényében azért figyelem a kollégákat, de simán visszaérek s indítanék. Nem indul. Biztos nincs egy óra, mialatt rájövök, hogy ez már olyan autó, amelyik bekapcsolja magától a riasztót. Vagyis a feledékenység jelen pillanatban a piacon az egyik legnagyobb profitfelhajtó tényező. Utálom a kapitalizmusnak ezen kifinomultságát, s fogadalmat teszek, hogy ezentúl mindig zárok. (Később is mindig elfelejtettem bezárni, de akkor arra gondoltam, hogy a gépektől ezt elvárni minimum, nem ő győzött.) Az egész, amit előbb leírtam, tiszta képzelgés. Mert nem egyedül ültem az autóban, s mert nem is utáltam annyira Budapestet. De így jobb volt az indítás. Ott ült mellettem a Dóra, a Hosszú és a Grunwalsky, vagyis az egyetlen magyar rendező, aki nyilvánosan hajlandó mutatkozni velem, végig zrikált. Élvezi, hogy felülök az összes piszkálására, vigyorog idétlen gyerekséggel. Győrben már letérdelek előtte, hogy hagyjon engem a Bernáthtal meg a Báronnal (olvasóknak értsd: kollégáimról van szó), a gyerek mindig is ilyen fog maradni, törődjön bele. -Jó van, praktikám, találkozunk a moziteremben - búcsúzik el, s én is arra gondolok, hogy itt az ideje a tisztulásnak, be kell menni a misére, a mozi ezüst színű sötétjébe, majd az kitörli belőlem ezt a hiábavalóság-érzést így is jön. S helyesnek érzem, ha minden pofázás helyett azonnal a medvére mennénk. Mit láttam: Például a Shelter (Menedék) című független amerikai krimit, huszonkilenc percben. Egy bérgyilkos szülővárosában hajt végre megbízást, de rajta veszt, és miután dec. 24-e van, az ünneplő rokonoknál keres menedéket. Futóedzést tartanak bennem a hemoglobinok, annyira bírom a stílusát. Sok illetlenül közeli, benne Porto Rico-i arcok, vér, karácsonyfadísz s a pulyka az asztalon. Azonnal díjat adok magamban, de úgy látszik nemcsak én, mert a kritikusok is így tettek. Lazításképpen beemelek az arcomba egy kardos-leszbikus filmet a mozgalomról, de már itt is a fekete-fehérben pörgő tizenhatos, szintén am. függ. film, a Memorial Day (Az emlékezés napja). Valaki fejre állt a verdával, alatta nyög, a környül állók tanakodnak, hogyan is ölnék meg segítségképpen? Súlyos dilemmát feszeget a szemtelen, mintegy a demokrácia lehetséges működőképtelenségét modellálná az élet bizonyos eseteiben. Locke vagy Montesquieu biztos hogy nem engedte volna elsüllyedni a zsűri agyában ezt a kinematográfiát. S már most mondom, hogy általában voltak problémáim a zsűri döntésével, ami fityiszt sem jelent, de a Médiawave arról is híres volt, hogy itt csak „az”, vagyis a legjobb nyerhetett. Ahogyan mindenki azt hitte, mormogta maga elé a sötétben, hogy a „bocis film”-é lesz a trófea. A Paradise című orosz filmet Sergej Dvortsevov rendezte. Fennsík, hegyek, kő és forróság. Köszönjük, élünk, a boci feje néha beszorul a tejes kannába, de egyébként minden oké. Igazi, klasszikus moziélmény, még a kinem aludt értelem korából. Ez is elsiklik a nagy tülekedésben az ítészek orra elől, szerencsére az előzsűri (egyik tagját közelről ismerem) utána hajít egy díjat, de igazából evvel sem békíti ki az igazság hihetetlen étvágyát. A nagydíjat Popov Taras és Vad Turkin mozija vitte, miután kilenc évig az egyik alkotó volt szíves egy orosz fiatalkorúak börtönében mozgóképet forgatni. A jelenetek erősek, még a pár másodperces emlékeztetés is megrázza Göncz Presidentet a Gálán. Kopasz gyerekfejek, a szemekben vad rémület és agresszivitás. A pokol kis angyalkái ők. S még van legalább harminc díj, de én most nem a távirati irodának dolgozom, hanem az ÉS-nek. Apropó ÉS. Ott volt, s Villányi Lászlót s Parti- Nagyot leigazolva adott Grunwalsky Orbán Ottó-portréjára egy barackot, a barackban némi aprópénzt. Díjazták Kardos Sándor: Növekvő városát is, ez is rendben, de akkor sem feledteti a téli Filmszemle zsűrijének emlékezetkiesését ez ügyben. - Mintha minden rendben lenne - mondom a mellettem álló biztonsági őrkutyának, bólint, pedig biztos vagyok benne, hogy ezen mi ketten mást értünk. Hát nem, semmi sincs rendben! Nincs rendben, hogy a Leptinotarsa (Krumplibogár) című film most is ott maradt a doboz alján. Mitől süket egykor még élő tehetségei kapcsán? A szellem félrekezelt rubeolája ez, amiből ha kigyógyulunk, már nem is emlékezünk a műhibára. Pedig a Coloradobogár bebábozódott a kulturális köztudatba. Kezdem a mesét. A Krumplibogár pszeudo-dokumentumfilmről már beszámolt az ÉS. Szolnoki József és Búzás Mihály teljesen új attitűddel forgatja filmjeit. Formai értelemben még gyönge, de a mögötte lévő kreativitás és szabadságmennyiség berántja az embert. Búzás, ahol maga is mezőgazdasági egyetemen tanulta meg a montázs eizensteini elméletét, felhívta professzorát, hogy ugyan már szobrot kéne avatni Héderváron, a bronz alatt egy krumplibogár. A miniszter beleegyezett. (Hihetetlen, ilyen szépet csak Krúdynál olvasni.) Reggel tíz óra, Hédervár kastélya nézi a parkban ácsorgó stábokat, van belőle hat is, jönnek az emberek, kinek fején kendő, kinek kalap, a pestiek hajadonfőit, rákezd a helyi tűzoltó zenekar, Hrabal alacsonyan száll el felettünk, integet, mi is, de megérkezik a miniszter, röhögünk, ő is (mondom, mese az egész), s felavatja a szobrot. A polgármester nyilatkozik: úgy gondolja, hogy Hédervár turizmusát a krumplibogárra fogja alapozni, hisz tényleg itt találták meg a csíkos hátút először. Egyébként tök igaza van, helyesebb hinni egy bogár varázserejében, mint egy politikus ígéretében. A tömegben ott áll Szolnoki József is, direkte orosz porszívóügynök képében, szigorú és ronda, vagyis nem tudom levenni róla a szemem, Búzás öltönye inkább a népi vonal. A blöff immáron történelem, a miniszter aláírásával elfogadva, s ez az ország e két óra alatt többet gyógyult, mint 89-et nem számítva, semmikor. Azon kezdem törni a fejem, hogy végleg letelepszem Magyarországon, amikor a Cannes-ba kilopott Szél producere összeesik a röhögéstől. Hagyjuk heverni, volt ő már padlón, akkor is felállt. A külföldi sajtó jelenlétét már senki nem értette, én sem. A szobor egyébként rendben, krumplibogár Szervátiusz Jenő modorában, a Dózsára gondolok, talán ez egy kicsit szelídebb. Csáki, Maráczi, Zsédely, ők hárman követték el, még főiskolások, a művész-kollégákat biztos eszi a fene a köztéri megrendelés miatt. De most még nem érzik, vigyorognak a májusi fényben. Leülök a fűbe, merengek, majd mesélni fogom a lányomnak (ő addigra huszonéves és szerelmes lesz) ennek a szobornak a történetét, nem érti, de szeret s szó nélkül végighallgat. Ahogy ülök, észre sem veszem, hogy már elpárolgott a tömeg, csak páran ácsorognak, mikor megjelenik egy parasztember, hátán permetezőgép, s ráhúz kettőt-hármat a műalkotásra. Hogy baj ne legyen. A Zsinagógában ülök s még mindig ezen andalodik a lelkem, amikor Jane Lee, a fekete nagymama színpadra lép a Dresch Misiékkel. Illetve nem. Először énekel egy szál magában pár dalt s utána engedi fel a vadakat. Hamar kiderül, ez itt nem az elfekvő, s ha Dresch vagy Grencsó nem szopogatja rendesen a szaxofont, akkor a néni kiosztja a körmöst. Érdeklődöm a tömegben, mióta hatvanéves az avantgarde, de rám szólnak, Cage-dzsel játszott korábban, csak a butaság csodálkozik. Öt percenként elélvezek, amibe az is belejátszik, hogy az előző koncertet a Lajkó Félix-szel kihagytam. Kihagytam, mert eltévedtem Győrben - minden híd máshova vezet, mint gondolnánk -, de most ráhajtok az adrenalinszintre. Ebben Hudi László színháza segít, akik Beckettet írták át vicces gerincsorvasztó-idegbaj sanzonokká. Ha jól emlékszem, tíz éve nem dobolt fülemben ennyi izgalom, a kiénekelt és belesikoltott hang izgalma, mely meggyötör mindenféle feloldozás nélkül. Lehet, hogy ilyen a színház? Mindent elfelejtettem s most Hudi miatt mindent újra kell tanulnom. Médiawave - digitális és emulziós tükör önnön emberi mivoltod torzulásáról. Mindenki magát buktatja meg, de a hét elmúltával ezt már nem érezzük, inkább csak azt, hogy valamivel könnyebbek vagyunk a belőlünk kiömlött salak súlyával. Vasárnap délelőtt. A Széchenyi téren üveg, papír, szemét s pár nyugdíjas. Együtt napoznak. Nem érzem pusztulásnak, inkább egy tér, ahol átvonult a sereg. Esetleg horda, azon kevesek szedett-vedett összecsapódása, akik képtelenek szó és kép nélkül élni. Olyan szavakat használnak, amiket már senki nem ért, olyan képeket néznek, amin már sokan nem látnak semmit. Göncz szerint érthetetlen, hogy a hegyek aljában létezik Európa, szabad individuumok természetes közössége. Én sem értem, de talán egy Unicum segít, s ha nem egy, hát akkor több. Vár vissza a Moloch, még húzom az időt, de végül is lehajtom a fejem, beülök a Roverba s nyomom a pedált. Hátha elérem még a legfrissebb tavaszi kivégzést, hétfő úr, kedd kisasszony, szerda tata s a többiek mindennapos szöszözését a kétségbeesett Városban. Vécsei Márton rajza VERSENY A SOROS ALAPÍTVÁNY TÁMOGATÁSÁVAL, 1997. II. SZAKASZ, 10. FORDULÓ ELET ÉS IRODALOM 24 „Fényírók Fesztiválja - Another Connection” Nemzetközi Vizuális Művészeti Fesztivál, Győr-Hédervár, 1997. április 18-május 3. Fődíj: Popov Taras-Vlad Tulkin (KAZ): Experiment Of The Cross Legjobb játékfilm: Veit Helmer (GER): „Surprise!” Legjobb hosszú dokumentumfilm: Alanis Obomsawin (CND): Kanehsatake - 270 years of resistance Legjobb animációs film: Tyron Montgomery-Thomas Stellmach (GER/USA): Quest Legjobb rövid dokumentumfilm: Diana Matuzeviciene-Kornelijus Matuzevicius (LIT): Behind The Threshold Legjobb operatőr: Iolande Cardin-Rossignol (CND): Lodela A játékfilm-zsűri díja a legjobb pszeudo-dokumentumfilmnek: Kardos Sándor: Növekvő város Legjobb kísérleti film: Vera Neubauer (GBR): The Lady Of The Lake Legjobb táncfilm: Veszprémi András- Bombitz Barbara: A teremtés álma Az ÉS díja a legjobb irodalmi forgatókönyvért: Grunwalsky Ferenc: Egy nap a hétből 1997. MÁJUS 9.