Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-06-06 / 23. szám - Szilágyi Ákos: A fasírt forgatókönyvei • könyvkritika • Lengyel László: Mozgástér és kényszerpálya (Helikon, 1997.) (14. oldal) - Gács Anna: Latroknak is meg nem is • könyvkritika • Gion Nándor: Ez a nap a miénk (Osiris, 1997.) (14. oldal)

SZILÁGYI ÁKOS: A fasírt forgatókönyvei ■ Lengyel László: Mozgástér és kényszerpálya. Helikon, 1997. 280 oldal, 900 Ft Mekkora mozgástere lehet egy fa­­sírtnak? Tapasztalatból tudjuk, hogy nem nagy. Olyannyira nem, hogy ta­lán egyáltalán nincs is neki. A fasírt kényszerpályán van. Azazhogy kény­szerpályán mozog. Nem épp jóked­vében. Mozog, mert mozgatják. Eppur si muove! Sőt, kicsit mélyebb­re ásva a fasírtban talán nem is ő van kényszerpályán, hanem ő maga a kényszerpálya. Ámde ne tegyünk úgy, mintha nem mirólunk szólna a mese. A mi mesés fasírtunkról. Tua fasírt agitár. Tudja ezt itt minden fa­sírt, tudja ország és tudja hatalom, balsors akit régen tép s világdaráló kit darál be fasírtba. S mégis: hogy kerül a fasírt az asztalra 1997 verőfényes és szabad magyar nyarán, a könyvhéti fák ár­nyas lombjai alatt? Anakronisztikus ez kissé, nemdebár? Nos, miután Lengyel László legújabb könyvé­nek címe Mozgástér és kényszerpá­lya, mottója viszont Örkény Fasírt­­jának néhány sora (meg aztán, sza­vam ne feledjem, e sorok írója is letette a maga fasírtját a rendszer­­változás asztalára, mikoron pedig még „sötét volt mint egy fasírt­ban”), nos, mindezért talán nem hat túlzásnak, ha most, e kis könyv­heti hozsánnát hangolva, a fasírt­­nak - ó, igen, a Magyar Fasírtnak - engedem át egyelőre a szót. Mert - bizony mondom néktek! - a rend­szerek jönnek-mennek, a fasírt azonban marad. Lengyel Lászlót igazából két kér­dés foglalkoztatja új könyvében: ki a fasírt most? És: ki darál le kit? Köz­ben persze szenvedélyesen izgatják az új darálókészülékek típusai (a maast­­richti, az euro-atlanti, a csendes-óceá­ni, az egyesült német és a szétesett orosz és a Világbank, a Valuta Alap és a „repülő pénzpiac” finoman züm­mögő globális darálói) és az új be- és ledarálási módszerek is (pénz, fo­gyasztói típusú tömegkultúra, civilizá­ciók eljövendő háborúja stb. stb.). Mert hát mindenki másként csi­nálja! Minden rendszer, minden vi­lágrégió, minden világállapot. Más­ként darált Isten, másként az Állam és másként darál a Tőke, amely - ha minden jól megy - lesz még úr mi­rajtunk! Sőt, Lengyel László néhány eddig ismeretlen, ámde lehetséges (nem kizárható, vészesen elközelgő, még talán elkerülhető stb.) és egye­nesen a politikai és gazdasági csilla­gok állásából kiolvasott ledarálási módszert is felvesz híres-nevezetes forgatókönyvei közé a sokat próbált magyar fasírt elrettentésére. Egyszóval ki­darálja a húst ma - hogy ennél az ódivatú, rendszervál­tás előtti metaforánál maradjunk -, ha egyszer minden jel szerint nem mi, magyarok? (Se erőnk hozzá, se húsdarálónk.) Nem lehet-e, hogy ha mi nem darálunk, akkor minket da­rálnak? Pontosabban újradarálnak. S mert már szokva vagyunk hozzá (meg aztán ugyebár „finomul a kín”!), rá se hederítünk, sőt, szolgá­latkészen és vndoran lefülelve a jósze­rencsét, mi magunk daráljuk előre magunkat a világdaráló számára (ne­hogy kimaradjunk belőle!), e sze­rény áldozattal is az emberi haladás útját egyengetve a globális fasírt felé. Az is lehet, hogy épp most léptetnek elő minket daráltakból elődarálókká, majd talán fődarálókká is nemsoká­ra. Végtére is, ki mondja azt, hogy a darálógépek karját ledaráltak nem forgathatják? Szorítja, nyomja, össze­fogja egyik darált a másikát. Darált darákat darál - ha kellene, akkor e három szóban tudnám tömören összefoglalni az egész civilizációs fo­lyamat eddigi hozadékát. De mivel nem kell, inkább nem teszem. A kérdés - „napjaink égető kérdé­se”, „Torunk nagy kérdése”, a „holnap igazi kérdése” stb. stb. - éppen az, ki fog darálni? Mert ami messzebbről nézve, a „túlfeszített lényeglátók” sö­tét szemüvegén át a maga egészében kényszerpályának és globális fasírtnak látszik (mondjuk - Lengyel László szóhasználatát idézve - „a fehér fo­gyasztói civilizáció” kényszerpályájá­nak és fasírtjának), az közelebbről, a „hamis realista” szemüvegét tolva most már orrunkra (mert aki magyar, legalább kettőt hord!) „mozgástér­nek” és „kényszerpályának”. Innen nézve, aki darál, annak mozgástere van (legalább annyi, amennyi a dará­ló karjának körbeforgatásához szüksé­ges) , akit viszont darálnak, az kény­szerpályás. A reménytelenek utolsó reménye tehát az, hogy ha összesze­dik kissé magír­iát, ha tisztába jönnek vele, mi a tét, ha politikusaik kevésbé lesznek önzőek és ostobák, akkor ke­gyelemben részesülhetnek és darál­takból a globális fasírt darálóivá lép­hetnek elő. Márpedig - suttogja fü­lünkbe Lengyel László szkeptikus me­­sélője a daráló torkából - ez a remény még számunkra, magyarok számára sem veszett el teljesen. „Mozgástér” és „kényszerpálya”, a kelet-európai képi gondolkodás e két későkádárkori remeke, melye­ket heurisztikus jelleggel még Ránki György vezetett be a kelet-európai történettudományba, mintegy a „zsákutcás fejlődés” és „eltorzult al­kat” képét helyettesítendő - a 90-es évek közepén már csak arra szolgál­hatnak, hogy népszerűen eligazítsák a tudatlanságában netán fasírt sorsa ellen lázongó (Eb ura fakó! Ugocsa nem kér a fasírtból!) vagy a régi ká­dárkori fasírtot visszasíró magyaro­kat a világfasírtban. A magyar olvasó így most megtudhatja végre, hogy kétféle fasírt van, melyeket még egy színvak sem téveszthet össze: fehér és fekete. A szerző - mint előszavá­ban írja - azért szerepelteti a ka­tasztrófa-forgatókönyveket könyve elején, hogy ezzel is olvasói tudtára adja: szeretné, „ha utunk a fekete vi­lágból tartana a fehér felé, és nem megfordítva”. Nos, aki volt már fe­kete fasírtban (mely - a költő szájá­val - a sötétségnek nevet adott), az aligha fogja lebecsülni a fehér fasírt áldásait. (Fehérnek tekintendő pél­dául - minden elsötétülése ellenére is - a hidegháborúban győztes ame­rikai fasírt, amely csakugyan a vag­dalthúsok királya lett ezen a vilá­gon: King of the hamburgers, rövi­den Burgerking.) Lehet, hogy a könyvet átolvasva a fekete fasírt uta­zója azt mondja majd: a fehér fasírt a legrosszabb fasírt a világon, de tüs­tént hozzá fogja tenni - a la Chur­chill -, épp csak nincs nála jobb. (Más változatban: minél rosszabb, annál jobb, avagy: wrong or not­­ is my burger, még tovább: a leg­rosszabb szocialista fasírt is jobb a legjobb kapitalista fasírtnál. A fasírt­­diceákból ezennel kifogytam.) Mert nem az a katasztrófa, ha fasírt a vi­lág (értsd: kényszerpályán van, értsd: nincs mozgástere). A kataszt­rófa az, ha a fekete fasírtban mara­dunk vagy oda kerülünk vissza (értsd: „a globális világ főárama tel­jesen elsodor vagy partra vett min­ket, s leszünk, mi voltunk­­ elsodort fasírt...). Mert nem mindenkiből le­het fehér fasírt. Azt ki kell érdemel­ni és azért meg kell küzdeni. Ámde félre a fasírttal! Elég a képes beszédből! Láttuk már, mire képes. Nézzük meg most kicsit azt is, mit és miért éppen ezekben a képekben állít elénk a szerző. Mert ezeknek az ómodern magyar és kelet-európai me­taforáknak a kiterjesztése egész Euró­pára, sőt az egész posztmodern világál­lapotra nem a szerző anakronizmusa, hanem a történelem iróniája. Fricska, melyet akkor adott a Nyugatnak, mi­kor a szovjet Kelet-Európa, előzetes bejelentés nélkül, se szó, se beszéd össze- illetve Nyugat-Európa karjába omlott Ezzel ugyanis nem pusztán a Gonosz Birodalmának lett vége, ha­nem a Jó Birodalmának is, amely - meglehet gyanútlanul - éppen a Go­nosz Birodalmán állt és bukott Volta­képpen ugyanis nemcsak a Kelet szűnt meg, hanem amit szembeállított magával, a Nyugat is. Az egész válto­zást emblematikus tömörséggel foglal­ja össze a két Németország egyesülése, amely nem csupán Kelet-Németorszá­­got hanem valójában Nyugat-Német­­országot is eltüntette a világból. A vi­lág terhe egykoron megoszlott a Jó és a Gonosz vállán. Tetszett, nem tet­szett, együtt kellett azt cipelniük, ha már egyszer a vállukra vették. A Győz­tes viszont - magára maradva, értékei­ben és céljaiban elbizonytalanodva, a megnövekedett teher alatt roskadozva - nem akarja tovább cipelni. Cipelje most már mindenki magát! A kényszerpálya és mozgástér ómo­dern kelet-európai metaforái valaha egy beálló, megszilárdult, végleges vi­lágrendet jelenítettek meg, amelyben egy olyan kis országnak, mint Magyar­­ország, kényszerpályán kellett halad­nia, ám némi leleményességgel moz­gásterét azért növelhette. Ha más kardból ekét, ő kényszerpályából moz­gásteret kovácsolhatott magának. Mi­kor tehát Lengyel László, korunk nagy magyar politikai mesélője átviszi e me­taforákat ama túlsó partra, vagyis Nyu­­gat-Európára és az egész világra, talán nem minden rejtett káröröm (magyar káröröm, kelet-európai káröröm?) nélkül, akkor ezzel nem kevesebbet ál­lít, mint hogy valami megint beálló­ban, lezárulóban, bevégződőben van. „Feltehetően azt a legnehezebb elvisel­ni -jegyzi meg szkeptikusan­­, hogy az jön, ami ma van.” Ahogy korábbi könyveiben politikai állatmeséivel szó­rakoztatta parlamenti tudósításoktól elfakult fejű olvasóit majd a kádárkor önaltató meséit varázsmeséit és altató­meséit mondta el ezeregy oldalon ke­resztül, most Európa meséjével, or­szágmesékkel és régiómesékkel (Né­metország, Franciaország, Anglia, Olaszország, Oroszország, Ausztria, Ja­pán, a Hatok és Nyolcak vagy Kilencek meséjével) tágítja ki a posztkádárkor kismagyar szemhatárát hogy aztán ezt is, azt is, amazt is a globalizáció keret­meséjébe illessze, míg csak ki nem lyu­kad saját mesénknél: „Ma sem akartak elfoglalni, sem megváltani minket”. Itt a vége, fuss el véle! ■ Gion Nándor: Ez a nap a miénk. Crisis, 1997. 250 oldal, 780 Ft Gion Nándor új regénye annak a trilógiának a befejezéseként olva­sandó, melynek első két darabja az 1973-ban megjelent Virágos katona és a két évvel későbbi Rózsaméz. (A két regény Latroknak is játszott cím­mel Újvidéken, majd Budapesten közös kötetben is megjelent.) Az egymást folytató művek egy nagylé­legzetű vállalkozássá állnak össze: Gion szülőfalujának, a bácskai Szenttamásnak a történetét mesélik el a múlt század végétől a második világháború befejeződéséig. Az Ez a nap a miénket már csak azért is a két korábbi mű folytatásaként érde­mes olvasni, mert a magyar csapa­tok 1941 tavaszi bevonulásától az el­ső kikozmetikázott népszavazásig húzódó történet a falunak a korábbi részekben megismert térbeli-etnikai­­érzelmi szerkezetére támaszkodik. A tematikus folytonosságon túl a három regény legfontosabb össze­kötő eleme Rojtos Gallai István figu­rája, aki az első és a harmadik könyv elbeszélője, a másodiknak pedig fő­szereplője. Gion életművében az el­beszélésnek egy sajátos koncepciója rajzolódik ki: az elbeszélő illetve az elbeszélés megkettőzéséé. A kettős­ség fokozottan fontos szerepet kap az utóbbi évek műveiben: a délszláv háború jelenének történetei az Izsakhárban egy bibliai regény írásá­val párhuzamosan futnak, a Mint a felszabadítók, Gion legutóbbi és egyik legjobb kötete esetében pedig a keretnovellákban megjelenő író egy asztalos barátját lépteti elő elbe­szélővé, akinek a békebeli sztorijai helyettesítik a válsággal küszködő író potenciális jelenkori történeteit. A­­ koncepció szerint­­ korlátozott perspektíva, illetve a „másodlagos” elbeszélések olyan részletekben gaz­dag elbeszélői világot hoznak létre, amelynek a korabeli történeti adott­ságok ironikus reflexiós hátteréül szolgálnak. Ezek a magukban is megálló novellák - függetlenül at­tól, hogy az elbeszélés problémáira utaló keret relativizálja érvényüket - az elsősorban a kisebb formákban remeklő Gion legnagyobb elbeszé­lői erényeit mutatják. A regénytrilógiában a megkettő­ződés az egyetlen elbeszélő skizofré­niája. Ennek metaforája a Krisztust ostorozó és közben mosolygó Virá­gos Katona, aki Rojtos Gallai szerint egyszerre részese az eseményeknek és ki is emelkedik belőlük: „úgy jár­kál közöttük, mint aki véletlenül ke­rült oda”. A kettősség olvasható iro­nikus allúzióként is a tücsök és a hangya történetére: Rojtos Gallai a falu citerása, aki az éppen időszerű mezőgazdasági munka helyett szíve­sebben foglalatoskodik zenéléssel és álmodozással. A különböző nemzeti­ségű szereplő ügyes-bajos dolgait be­mutató, anekdotikus részekben bő­velkedő elbeszélésfolyam tehát, még ha egyes szám első személyű is, nem nevezhető szubjektívnak, inkább semlegesnek, kontemplatívnak vagy akár bújtatottan harmadik személyű­rnek, az elbeszélő belső világa jófor­mán az eseményektől független ál­modozásra korlátozódik, szemlélete inkább népmeséi, mintsem hogy sa­ját helyzetéhez kötődne. Az Ez a nap a miénkben, eltérve a két korábbi regény arányaitól -nyilván nem utolsó sorban az el­múlt évek délszláv történéseinek a hatására - Gion érdeklődésének a középpontjába a II. világháború időszakának etnikai feszültségei és erkölcsi kérdései kerülnek. A téma kényességének a vállalása minden­képpen figyelmet érdemel, kérdés azonban, hogy a két korábbi re­gényben kidolgozott elbeszélés­koncepció milyen bonyolultsággal képes ezt a kérdéses korszakot meg­jeleníteni. Magának a regényszö­vegnek az arányai is átalakulnak: az álomvilág már csak nyomaiban van jelen, az elbeszélői reflexió mini­mális, tényszerű, sokszor csupán az oldalas hosszúságú párbeszédeket köti össze. Az egyes szám első sze­mélyű elbeszélés skizofréniája eb­ben a regényben inkább megoldat­lan írói problémának hat, mint ter­mékeny koncepciónak. A szöveget az idő előrehaladtával a kiegyensú­lyozás kényszere hatja át. Az első két regényben az elbeszélői kívülál­lás elsősorban nem morális kérdés­ként merül fel (bár a Latroknak is játszott cím utal erre a problemati­kára), most azonban a kontemplati­­vitás erkölcsi törékenységére kerül a hangsúly. Rojtos Gallai korábbi hétköznapi gyarlóságait egyértel­műbb, didaktikusabb bűnök váltják fel. A nemzetiségi viszonyok megje­lenítésében is hasonlóan felemás megoldással találkozunk: a semle­ges elbeszélői szemszöget, ahonnan nézve a szerbek, magyarok, csángó magyarok, németek, cigányok, zsi­dók kényszerű együttélése dekora­tív sokféleség, a párbeszédekben megfogalmazódó, sokszor laposan patetikus nemzeti öntudat van hi­vatva ellentételezni. Az elfogultság-elfogulatlanság tisz­tázatlansága, a kint is-bent is bizony­talansága, megoldatlansága végig át­hatja a regényt. Elsősorban ez az oka annak, hogy az Ez a nap a mi­énk, a trilógia legrövidebb idősza­kot, de talán a legtöbb történelmi fordulatot átfogó része, a nagy re­mények és a nagy kiábrándulások története nem tartozik a Gion-élet­­mű legjelentősebb darabjai közé. Legemlékezetesebb rétege az az egyszerű, jórészt bibliai metafora- és szimbólumkészlet marad, mely az ezeréves birodalom történelmi ígé­reteit fokozatosan álmegváltásként leplezi le. GÁCS ANNA: Latroknak is meg nem is ÉLET ÉS|·" IRODALOM 1997. JÚNIUS 6.

Next