Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-06 / 23. szám - Szilágyi Ákos: A fasírt forgatókönyvei • könyvkritika • Lengyel László: Mozgástér és kényszerpálya (Helikon, 1997.) (14. oldal) - Gács Anna: Latroknak is meg nem is • könyvkritika • Gion Nándor: Ez a nap a miénk (Osiris, 1997.) (14. oldal)
SZILÁGYI ÁKOS: A fasírt forgatókönyvei ■ Lengyel László: Mozgástér és kényszerpálya. Helikon, 1997. 280 oldal, 900 Ft Mekkora mozgástere lehet egy fasírtnak? Tapasztalatból tudjuk, hogy nem nagy. Olyannyira nem, hogy talán egyáltalán nincs is neki. A fasírt kényszerpályán van. Azazhogy kényszerpályán mozog. Nem épp jókedvében. Mozog, mert mozgatják. Eppur si muove! Sőt, kicsit mélyebbre ásva a fasírtban talán nem is ő van kényszerpályán, hanem ő maga a kényszerpálya. Ámde ne tegyünk úgy, mintha nem mirólunk szólna a mese. A mi mesés fasírtunkról. Tua fasírt agitár. Tudja ezt itt minden fasírt, tudja ország és tudja hatalom, balsors akit régen tép s világdaráló kit darál be fasírtba. S mégis: hogy kerül a fasírt az asztalra 1997 verőfényes és szabad magyar nyarán, a könyvhéti fák árnyas lombjai alatt? Anakronisztikus ez kissé, nemdebár? Nos, miután Lengyel László legújabb könyvének címe Mozgástér és kényszerpálya, mottója viszont Örkény Fasírtjának néhány sora (meg aztán, szavam ne feledjem, e sorok írója is letette a maga fasírtját a rendszerváltozás asztalára, mikoron pedig még „sötét volt mint egy fasírtban”), nos, mindezért talán nem hat túlzásnak, ha most, e kis könyvheti hozsánnát hangolva, a fasírtnak - ó, igen, a Magyar Fasírtnak - engedem át egyelőre a szót. Mert - bizony mondom néktek! - a rendszerek jönnek-mennek, a fasírt azonban marad. Lengyel Lászlót igazából két kérdés foglalkoztatja új könyvében: ki a fasírt most? És: ki darál le kit? Közben persze szenvedélyesen izgatják az új darálókészülékek típusai (a maastrichti, az euro-atlanti, a csendes-óceáni, az egyesült német és a szétesett orosz és a Világbank, a Valuta Alap és a „repülő pénzpiac” finoman zümmögő globális darálói) és az új be- és ledarálási módszerek is (pénz, fogyasztói típusú tömegkultúra, civilizációk eljövendő háborúja stb. stb.). Mert hát mindenki másként csinálja! Minden rendszer, minden világrégió, minden világállapot. Másként darált Isten, másként az Állam és másként darál a Tőke, amely - ha minden jól megy - lesz még úr mirajtunk! Sőt, Lengyel László néhány eddig ismeretlen, ámde lehetséges (nem kizárható, vészesen elközelgő, még talán elkerülhető stb.) és egyenesen a politikai és gazdasági csillagok állásából kiolvasott ledarálási módszert is felvesz híres-nevezetes forgatókönyvei közé a sokat próbált magyar fasírt elrettentésére. Egyszóval kidarálja a húst ma - hogy ennél az ódivatú, rendszerváltás előtti metaforánál maradjunk -, ha egyszer minden jel szerint nem mi, magyarok? (Se erőnk hozzá, se húsdarálónk.) Nem lehet-e, hogy ha mi nem darálunk, akkor minket darálnak? Pontosabban újradarálnak. S mert már szokva vagyunk hozzá (meg aztán ugyebár „finomul a kín”!), rá se hederítünk, sőt, szolgálatkészen és vndoran lefülelve a jószerencsét, mi magunk daráljuk előre magunkat a világdaráló számára (nehogy kimaradjunk belőle!), e szerény áldozattal is az emberi haladás útját egyengetve a globális fasírt felé. Az is lehet, hogy épp most léptetnek elő minket daráltakból elődarálókká, majd talán fődarálókká is nemsokára. Végtére is, ki mondja azt, hogy a darálógépek karját ledaráltak nem forgathatják? Szorítja, nyomja, összefogja egyik darált a másikát. Darált darákat darál - ha kellene, akkor e három szóban tudnám tömören összefoglalni az egész civilizációs folyamat eddigi hozadékát. De mivel nem kell, inkább nem teszem. A kérdés - „napjaink égető kérdése”, „Torunk nagy kérdése”, a „holnap igazi kérdése” stb. stb. - éppen az, ki fog darálni? Mert ami messzebbről nézve, a „túlfeszített lényeglátók” sötét szemüvegén át a maga egészében kényszerpályának és globális fasírtnak látszik (mondjuk - Lengyel László szóhasználatát idézve - „a fehér fogyasztói civilizáció” kényszerpályájának és fasírtjának), az közelebbről, a „hamis realista” szemüvegét tolva most már orrunkra (mert aki magyar, legalább kettőt hord!) „mozgástérnek” és „kényszerpályának”. Innen nézve, aki darál, annak mozgástere van (legalább annyi, amennyi a daráló karjának körbeforgatásához szükséges) , akit viszont darálnak, az kényszerpályás. A reménytelenek utolsó reménye tehát az, hogy ha összeszedik kissé magíriát, ha tisztába jönnek vele, mi a tét, ha politikusaik kevésbé lesznek önzőek és ostobák, akkor kegyelemben részesülhetnek és daráltakból a globális fasírt darálóivá léphetnek elő. Márpedig - suttogja fülünkbe Lengyel László szkeptikus mesélője a daráló torkából - ez a remény még számunkra, magyarok számára sem veszett el teljesen. „Mozgástér” és „kényszerpálya”, a kelet-európai képi gondolkodás e két későkádárkori remeke, melyeket heurisztikus jelleggel még Ránki György vezetett be a kelet-európai történettudományba, mintegy a „zsákutcás fejlődés” és „eltorzult alkat” képét helyettesítendő - a 90-es évek közepén már csak arra szolgálhatnak, hogy népszerűen eligazítsák a tudatlanságában netán fasírt sorsa ellen lázongó (Eb ura fakó! Ugocsa nem kér a fasírtból!) vagy a régi kádárkori fasírtot visszasíró magyarokat a világfasírtban. A magyar olvasó így most megtudhatja végre, hogy kétféle fasírt van, melyeket még egy színvak sem téveszthet össze: fehér és fekete. A szerző - mint előszavában írja - azért szerepelteti a katasztrófa-forgatókönyveket könyve elején, hogy ezzel is olvasói tudtára adja: szeretné, „ha utunk a fekete világból tartana a fehér felé, és nem megfordítva”. Nos, aki volt már fekete fasírtban (mely - a költő szájával - a sötétségnek nevet adott), az aligha fogja lebecsülni a fehér fasírt áldásait. (Fehérnek tekintendő például - minden elsötétülése ellenére is - a hidegháborúban győztes amerikai fasírt, amely csakugyan a vagdalthúsok királya lett ezen a világon: King of the hamburgers, röviden Burgerking.) Lehet, hogy a könyvet átolvasva a fekete fasírt utazója azt mondja majd: a fehér fasírt a legrosszabb fasírt a világon, de tüstént hozzá fogja tenni - a la Churchill -, épp csak nincs nála jobb. (Más változatban: minél rosszabb, annál jobb, avagy: wrong or not is my burger, még tovább: a legrosszabb szocialista fasírt is jobb a legjobb kapitalista fasírtnál. A fasírtdiceákból ezennel kifogytam.) Mert nem az a katasztrófa, ha fasírt a világ (értsd: kényszerpályán van, értsd: nincs mozgástere). A katasztrófa az, ha a fekete fasírtban maradunk vagy oda kerülünk vissza (értsd: „a globális világ főárama teljesen elsodor vagy partra vett minket, s leszünk, mi voltunk elsodort fasírt...). Mert nem mindenkiből lehet fehér fasírt. Azt ki kell érdemelni és azért meg kell küzdeni. Ámde félre a fasírttal! Elég a képes beszédből! Láttuk már, mire képes. Nézzük meg most kicsit azt is, mit és miért éppen ezekben a képekben állít elénk a szerző. Mert ezeknek az ómodern magyar és kelet-európai metaforáknak a kiterjesztése egész Európára, sőt az egész posztmodern világállapotra nem a szerző anakronizmusa, hanem a történelem iróniája. Fricska, melyet akkor adott a Nyugatnak, mikor a szovjet Kelet-Európa, előzetes bejelentés nélkül, se szó, se beszéd össze- illetve Nyugat-Európa karjába omlott Ezzel ugyanis nem pusztán a Gonosz Birodalmának lett vége, hanem a Jó Birodalmának is, amely - meglehet gyanútlanul - éppen a Gonosz Birodalmán állt és bukott Voltaképpen ugyanis nemcsak a Kelet szűnt meg, hanem amit szembeállított magával, a Nyugat is. Az egész változást emblematikus tömörséggel foglalja össze a két Németország egyesülése, amely nem csupán Kelet-Németországot hanem valójában Nyugat-Németországot is eltüntette a világból. A világ terhe egykoron megoszlott a Jó és a Gonosz vállán. Tetszett, nem tetszett, együtt kellett azt cipelniük, ha már egyszer a vállukra vették. A Győztes viszont - magára maradva, értékeiben és céljaiban elbizonytalanodva, a megnövekedett teher alatt roskadozva - nem akarja tovább cipelni. Cipelje most már mindenki magát! A kényszerpálya és mozgástér ómodern kelet-európai metaforái valaha egy beálló, megszilárdult, végleges világrendet jelenítettek meg, amelyben egy olyan kis országnak, mint Magyarország, kényszerpályán kellett haladnia, ám némi leleményességgel mozgásterét azért növelhette. Ha más kardból ekét, ő kényszerpályából mozgásteret kovácsolhatott magának. Mikor tehát Lengyel László, korunk nagy magyar politikai mesélője átviszi e metaforákat ama túlsó partra, vagyis Nyugat-Európára és az egész világra, talán nem minden rejtett káröröm (magyar káröröm, kelet-európai káröröm?) nélkül, akkor ezzel nem kevesebbet állít, mint hogy valami megint beállóban, lezárulóban, bevégződőben van. „Feltehetően azt a legnehezebb elviselni -jegyzi meg szkeptikusan, hogy az jön, ami ma van.” Ahogy korábbi könyveiben politikai állatmeséivel szórakoztatta parlamenti tudósításoktól elfakult fejű olvasóit majd a kádárkor önaltató meséit varázsmeséit és altatómeséit mondta el ezeregy oldalon keresztül, most Európa meséjével, országmesékkel és régiómesékkel (Németország, Franciaország, Anglia, Olaszország, Oroszország, Ausztria, Japán, a Hatok és Nyolcak vagy Kilencek meséjével) tágítja ki a posztkádárkor kismagyar szemhatárát hogy aztán ezt is, azt is, amazt is a globalizáció keretmeséjébe illessze, míg csak ki nem lyukad saját mesénknél: „Ma sem akartak elfoglalni, sem megváltani minket”. Itt a vége, fuss el véle! ■ Gion Nándor: Ez a nap a miénk. Crisis, 1997. 250 oldal, 780 Ft Gion Nándor új regénye annak a trilógiának a befejezéseként olvasandó, melynek első két darabja az 1973-ban megjelent Virágos katona és a két évvel későbbi Rózsaméz. (A két regény Latroknak is játszott címmel Újvidéken, majd Budapesten közös kötetben is megjelent.) Az egymást folytató művek egy nagylélegzetű vállalkozássá állnak össze: Gion szülőfalujának, a bácskai Szenttamásnak a történetét mesélik el a múlt század végétől a második világháború befejeződéséig. Az Ez a nap a miénket már csak azért is a két korábbi mű folytatásaként érdemes olvasni, mert a magyar csapatok 1941 tavaszi bevonulásától az első kikozmetikázott népszavazásig húzódó történet a falunak a korábbi részekben megismert térbeli-etnikaiérzelmi szerkezetére támaszkodik. A tematikus folytonosságon túl a három regény legfontosabb összekötő eleme Rojtos Gallai István figurája, aki az első és a harmadik könyv elbeszélője, a másodiknak pedig főszereplője. Gion életművében az elbeszélésnek egy sajátos koncepciója rajzolódik ki: az elbeszélő illetve az elbeszélés megkettőzéséé. A kettősség fokozottan fontos szerepet kap az utóbbi évek műveiben: a délszláv háború jelenének történetei az Izsakhárban egy bibliai regény írásával párhuzamosan futnak, a Mint a felszabadítók, Gion legutóbbi és egyik legjobb kötete esetében pedig a keretnovellákban megjelenő író egy asztalos barátját lépteti elő elbeszélővé, akinek a békebeli sztorijai helyettesítik a válsággal küszködő író potenciális jelenkori történeteit. A koncepció szerint korlátozott perspektíva, illetve a „másodlagos” elbeszélések olyan részletekben gazdag elbeszélői világot hoznak létre, amelynek a korabeli történeti adottságok ironikus reflexiós hátteréül szolgálnak. Ezek a magukban is megálló novellák - függetlenül attól, hogy az elbeszélés problémáira utaló keret relativizálja érvényüket - az elsősorban a kisebb formákban remeklő Gion legnagyobb elbeszélői erényeit mutatják. A regénytrilógiában a megkettőződés az egyetlen elbeszélő skizofréniája. Ennek metaforája a Krisztust ostorozó és közben mosolygó Virágos Katona, aki Rojtos Gallai szerint egyszerre részese az eseményeknek és ki is emelkedik belőlük: „úgy járkál közöttük, mint aki véletlenül került oda”. A kettősség olvasható ironikus allúzióként is a tücsök és a hangya történetére: Rojtos Gallai a falu citerása, aki az éppen időszerű mezőgazdasági munka helyett szívesebben foglalatoskodik zenéléssel és álmodozással. A különböző nemzetiségű szereplő ügyes-bajos dolgait bemutató, anekdotikus részekben bővelkedő elbeszélésfolyam tehát, még ha egyes szám első személyű is, nem nevezhető szubjektívnak, inkább semlegesnek, kontemplatívnak vagy akár bújtatottan harmadik személyűrnek, az elbeszélő belső világa jóformán az eseményektől független álmodozásra korlátozódik, szemlélete inkább népmeséi, mintsem hogy saját helyzetéhez kötődne. Az Ez a nap a miénkben, eltérve a két korábbi regény arányaitól -nyilván nem utolsó sorban az elmúlt évek délszláv történéseinek a hatására - Gion érdeklődésének a középpontjába a II. világháború időszakának etnikai feszültségei és erkölcsi kérdései kerülnek. A téma kényességének a vállalása mindenképpen figyelmet érdemel, kérdés azonban, hogy a két korábbi regényben kidolgozott elbeszéléskoncepció milyen bonyolultsággal képes ezt a kérdéses korszakot megjeleníteni. Magának a regényszövegnek az arányai is átalakulnak: az álomvilág már csak nyomaiban van jelen, az elbeszélői reflexió minimális, tényszerű, sokszor csupán az oldalas hosszúságú párbeszédeket köti össze. Az egyes szám első személyű elbeszélés skizofréniája ebben a regényben inkább megoldatlan írói problémának hat, mint termékeny koncepciónak. A szöveget az idő előrehaladtával a kiegyensúlyozás kényszere hatja át. Az első két regényben az elbeszélői kívülállás elsősorban nem morális kérdésként merül fel (bár a Latroknak is játszott cím utal erre a problematikára), most azonban a kontemplativitás erkölcsi törékenységére kerül a hangsúly. Rojtos Gallai korábbi hétköznapi gyarlóságait egyértelműbb, didaktikusabb bűnök váltják fel. A nemzetiségi viszonyok megjelenítésében is hasonlóan felemás megoldással találkozunk: a semleges elbeszélői szemszöget, ahonnan nézve a szerbek, magyarok, csángó magyarok, németek, cigányok, zsidók kényszerű együttélése dekoratív sokféleség, a párbeszédekben megfogalmazódó, sokszor laposan patetikus nemzeti öntudat van hivatva ellentételezni. Az elfogultság-elfogulatlanság tisztázatlansága, a kint is-bent is bizonytalansága, megoldatlansága végig áthatja a regényt. Elsősorban ez az oka annak, hogy az Ez a nap a miénk, a trilógia legrövidebb időszakot, de talán a legtöbb történelmi fordulatot átfogó része, a nagy remények és a nagy kiábrándulások története nem tartozik a Gion-életmű legjelentősebb darabjai közé. Legemlékezetesebb rétege az az egyszerű, jórészt bibliai metafora- és szimbólumkészlet marad, mely az ezeréves birodalom történelmi ígéreteit fokozatosan álmegváltásként leplezi le. GÁCS ANNA: Latroknak is meg nem is ÉLET ÉS|·" IRODALOM 1997. JÚNIUS 6.