Élet és Irodalom, 1997. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)
1997-08-15 / 33. szám - A. Molnár Ferenc: Jól értjük-e a Himnusz első sorait? (3. oldal)
Kölcsey Himnusz-a nemzeti himnuszunk, a legismertebb magyar vers, amelynek Erkel Ferenc megzenésítette első versszakát évente többször is énekeljük, meghallgatjuk. Egy ideje foglalkoztat, pontosan értjük-e a Himnusz első sorait. A szakirodalomban utánanézve láttam, hogy - nyilván mint magától értetődőt - nyelvi szempontból nemigen vizsgálják az első két sort: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel”. Ha pedig szólnak a jelentéséről, ugyanazt a véleményt vallják, tükrözik: Kölcsey az istentől jókedvet és bőséget kér népének. Hasonlóan A magyar nyelv értelmező szótára is, amely a jókedv szó „örömteli, megelégedett kedélyállapot, vidám hangulat” jelentésére, s a bőség „gazdasági jólét” értelmére épp a Himnusz első két sorát hozza szépirodalmi példának. S ugyanez az idézet a megáld valamivel szókapcsolatnak „az Isten kegyes jótéteményként (meg) ad valamely közösségnek valamit” jelentésére. Az értelmező szótár általános véleményt fogalmaz meg, így érti ezt gyakorlatilag mindenki. Pedig, ha jobban utánagondolunk, kétely támadhat, vajon ebben az alcíme szerint is „a magyar nép zivataros századaiból” merítő prédikátori hangvételű és borongós, zordon hangulatú történelmi visszatekintésben - annak is a kezdő versszakában, amely hasonlóan az utolsóhoz és az egész vershez, szinte ima, fohász - Kölcsey valóban és elsőrenden a mai értelemben vett jókedvet és bőséget kért-e nemzetének. Hogy aztán négy sorral lejjebb hasonló dolgot kérjen: víg esztendőt. A szakirodalomban is többször hivatkoznak arra, hogy Kölcsey a Himnusz írásakor (amely eredetileg nem nemzeti himnusznak készült, csak később vált azzá), mintegy visszahelyezi magát a múltba és szinte egy XVI. -XVII. századi prédikátor-költő hangján szól. Horváth János Kölcseytanulmánya szerint a Himnusznak „ugyanebből következik a régi hazafias költészettel való szolidaritása is, ezért vegyül benne (mint a XVIXVII. századiban) a hazafias érzés a vallásossal (mi Kölcsey világias korában egészen kivételes jelenséggé avatja), s nemzeti bűntudattal, mely balsorsunkat Isten megérdemelt büntetésének fogja fel »imádság« formája is magát a »zivataros századok« magyarjaival egynek érző-tudó költőre vall”. Szauder József Kölcseyről szóló monográfiájában pedig ezt írja: „Mintha nem is a XIX. század költője írná a verset, hanem a XVII. század török-magyar harcaiban élő költő... Egyfelől a nemzeti hagyományt mélyen átélő, a nemzet történeti sorsában elmerülő lélek azonosul a történelem nagy viharaiban szenvedő, rabságban nyögő vagy bujdosó költőelőddel - másfelől mint Adynál később, meztelen lélekkel áll az isten előtt... s a nemzetsors fölpanaszolása istennek valami protestáns-bibliás zordonsággal ömlik a költő ajkáról”. A Himnuszra nyelvileg is hatott a Biblia, a régi magyar irodalom, főleg a protestáns egyházi énekek, Zrínyi Miklós és a kuruckor költészete. Kölcsey régi irodalmunkat szintén tanulmányozta és kiválóan ismerte. A Kölcsey Hymnusa és a Hymnus Kölcseyje című tanulmányában Mészöly Gedeon, majd mások a Himnusz kezdetéhez való párhuzamként idéznek is abból az újévi énekből, amelyet már valószínűleg a XVII. század elejéről való Batthyánykódex tartalmaz, s a református énekeskönyvben ma is benne van, a 190. ének: „Ez esztendőt megáldjad, / Ez esztendőt megáldjad / Kegyelmedből, Úristen / Bő zsírral ékesítsed... És a puszta helyek is / Bőséggel / Halmok áhítozódnak / Víg kedvvel... ”. Ez az ének - amely egyébként a 65. zsoltár 12. és 13. versének a parafrázisa -valóban lehet egyfajta párhuzam. A Himnuszt Kölcsey az év elején írta, fejezte be, 1823. január 22-vel dátumozta. A fentiek alapján is érthető, ha a Himnusz kezdetének értelmezéséhez a megoldást a régi, régibb magyar nyelv és az egyházi nyelvhasználat területéről hozom. A régi és még a Kölcsey korabeli nyelvben is a kedvnek és ami a Himnuszt konkrétabban érinti, a jókedv-nek, a jó kedv-nek (az egybe- vagy különírás ingadozik) az 1300-as évektől adatolhatóan van egy speciális jelentése, amely a protestáns egyházi nyelvben szórványosan tulajdonképpen máig él, s amelyet nyelvtörténeti szótáraink is számon tartanak: „kegyelem, kegy, szeretetteljes jóindulat”. A Sermones Dominicales-ban, egy az 1400-as évek közepéről fennmaradt latin nyelvű prédikációgyűjteményünkben az „Istennek kegyelmét”, illetve „Istennek jóakaratát” jelentésű „gratiam dei”, illetve „benevolentiam dei”szerkezetek fölé a glosszázó azt írta oda: „istennek yo kedvet” ( Istennek jó kedvét). A Telegdi Miklós fordította 1562-ben kiadott katolikus katekizmus (Az keresztyénségnek fondamentomból) így felel a „micsoda a szentség?” kérdésre: ,Az Úr Istennek láthatatlan kedvének avagy malasztjának láthatandó jegye”. (A kedv szóra szintén hozok egy-két példát.) Az 1566-os protestáns Váradi énekeskönyv utolsó énekének (Dicsérlek téged mennybeli Isten...) utolsó előtti versszaka például így hangzik: „Kérünk Úr Isten, tekénts mi reánk ily nagy szükségünkben, Jusson eszedben, jó Magyarország az te jó kedvedben, és ne hagyj minket meg nyomorodnunk, semmi szükségünkben”. Ennek az énekeskönyvnek az anyagából, amely részben tovább öröklődik, a kedv szóra ugyancsak idézhetünk példákat: „De a kegyelmes Isten, ki irgalmas mindenben, es meg be vön az ő kedvébe. (Krisztus Jézus születék...) stb. Hasonló adatokat régi világi szövegekből szintén hozhatunk. Balassi Bálint a Szép magyar komédia Prológusában arra kéri szerelmesét, hogy sok kínvallása után boldogítsa őt, „bevévén szegény fejemet az ő kedvében s nagy szerelmében, hogy ennyi sok kérésem miatt ne essek reméntelenségben, hanem dicsőség gyanánt részesülhessek az ő jó kedvébe.” A Szigeti veszedelem 6. énekének 39. versszakában kezdődik az a felelet, amelyet Zrínyi a vár feladására buzdító Halál bégnek ad: ,Jó követ, okosan nékünk megbeszéléd, / Lágyon s haraggal is urad követségét, / Szép szóval kitéved urad szeretetét, / Kit mihozzánk hordoz, és az ő jó kedvét. // Csudálom, mert azon én nem igyekeztem, / Hogy ti császártoknál kegyelmem lehessen”. A török követ a vár feladásának fejében tehát a szultán jó kedvéről, azaz jóindulatáról, kegyelméről próbája biztosítani a szigetváriakat. Szenes Molnár Albert egy prédikáció-fordításában azt írja, az Isten minket azért szeretett érdemünk nélkül, „mert az volt az ő jó kedves akaratja”. Illyés András katolikus püspök pedig 1696-ban egy prédikációgyűjteményében „mennyei kegyelmeket”, „isteni jókedveket” említ. Külön is figyelemreméltó, hogy a jó kedv (jókedv) hasonló értelemben tizenkétszer szerepel Szenes Molnár Albert zsoltárfordításaiban: „Taníts engem törvényedre jó kedvvel (119. zsoltár); ,Áldjátok az Úr nevét... Áldjátok ő szent nevét / Mert ő igen jókedvű” (135. zsoltár); „Dicsérjétek az Urat, / Mert ő jó kedvet mutat / És az ő kegyessége / Megmarad mindörökre... Ellenségünk kezéből / Megmenne jókedvéből / És az ő kegyessége / Megmarad mindörökre” (136. zsoltár) stb. A mai általános „kedvtelés, jó hangulat” jelentésben a szó csak egyszer fordul elő, a 104. zsoltárban, a cethalakra vonatkoztatva: „Kiket arra szerzettél az tengerben, / Hogy ők játszódjanak jókedvekben.” A Kölcsey korában is használt úgynevezett régi és még inkább az 1806- ban debreceni kezdeményezésre összeállított, 1813-ban megjelent - s az 1877-es revízión keresztül 1921-ig általános használatú - új református énekeskönyvben szintén többször szerepel a „kegyelem” jelentésű jókedv szó. Nemcsak ünnepekkor, hanem a mindennapi élet különböző helyzeteiben is sokszor fohászkodnak vagy adnak hálát Isten jókedvéért. Ha ínség van vagy bő a termés, szüretkor, árvízkor, annak elvonultakor, szárazságkor vagy ha megjött az eső: „Ím az elmúlt éjjel is megnyugtattál / A napra jó kedvedből virrasztónál” (1813-as kiad., 142. ének); „Fohászkodunk ez áldásért / Az Úr jó kedve hozzánk tért / Megázott a száraz föld” (uo. 202. ének) stb. Külön fölhívom a figyelmet két újévi énekre, amely a mai énekeskönyvben ugyancsak benne van: „Úr Isten ki minket sok áldással töltél be. / Ez új esztendővel jó kedved ne szakaszd félbe... E gyülekezeten, mely e helyre telepedett, / Könyörülj, Úr Isten, bővítsd rajta kegyelmedet” (283. dicséret); „Uram a te lelked ereje / Vélünk ily jót tégyen / Hogy jó kedvednek esztendeje / Ez az új is légyen” (285. dicséret). Az előbbi éneket Lengyel József, az utóbbit Keresztesi József felkérésre, pályázatra írta, s mindkettő először az 1813-as énekeskönyvben jelent meg. Kölcsey mind a régi, mind az újabb énekeskönyvet jól ismerte, a nyelvükkel foglalkozott is. 1810-ben írja Kazinczynak: „az új énekeskönyvet mostanában Péchy Imre Úrnál forgattam... A cádentiák (rímek M. F.) valóban jobbak, mint a régiben voltak”. 1815-ben pedig Döbrentei Gábornak, majd Kazinczynak írja, hogy az új debreceni énekeskönyvből számos új nyelvi megoldást, modernizálást, „neologizmust” gyűjtött ki. Megjegyzem, hogy egy, a mai római katolikus énekeskönyvekben is meglévő régi újévi énekben pedig a kedv szó áll „kegyelem” jelentésben. A hívek arra kérik Máriát, esedezzen: „Hogy ez új esztendőben / Minden ügyeinkben / Lehessünk Jézus / Drága kedvében” (az „Ó, szép Jézus...” kezdetű ének). E kedv szó megtalálható a mai református énekeskönyvben is, például Pálóczi Horváth Ádám virágvasárnapi énekében: ,Áldott aki jött az Úrnak nevébe / Általa estünk az Isten kedvébe” (331. dicséret). A „kegyelem” értelmű jókedv, valamint kedv szó előfordul Károlyi Gáspárék bibliafordításában is: „Az UR Istennek Lelke vagyon én rajtam... Hogy az ÚRnak jó kedvének esztendejét hirdetném” (Ézsaiás 61/1, 2; V. ö. az idézett 285. dicsérettel) ; „Mert az Isten az, aki ezt cselekszi bennetek, mind hogy akarjátok, mind hogy véghez vigyétek az ő ingyen való jókedvéből’ (Pál levele a filippibeliekhez 2/13 - a Kölcsey korabeli szöveg) stb. Az új protestáns és katolikus fordításokban az Ézsaiás 61/2-ben már az „Úr kegyelmének esztendejét” áll, az új protestáns fordítás azonban a Lukács 4/18-19-ben - amikor Jézus a názáreti zsinagógában Ézsaiástól az említett részt olvassa fel - meghagyta a korábbi kedves „kegyelem teljes” szót: „... és hirdessem az Úr kedves esztendejét”. Az Úr jó kedvének esztendeje az úgynevezett kürtölés éve, az elengedés éve, minden ötvenedik esztendő, amikor például el kellett engedni az adósságot, fel kellett szabadítani a zsidó rabszolgákat. Az idézett bibliai helyeken „az Úr jó kedvének esztendeje” szókép, képes kifejezés, nem egy évre vonatkozik, hanem hosszabb időszakra, ahogyan a Himnuszban a kért víg esztendő is. Heltai Gáspárék protestáns és Káldi György katolikus bibliafordítása szintén használta a jókedv szót. Érdekes, hogy a Károlyiféle fordításnak az 1908-as revíziója után a „kegyelem” jelentésű jókedv szavak száma egy vagy két kiiktatás ellenére megnőtt. Nemegyszer, ahol korábban például az Úrnak jó akaratja, jó volta vagy szépsége állt, ezek helyére a jó kedv került. Nyilván azért, mert a korabeli egyházi nyelvre is jellemzőnek érezték, illetve egységesítették, így a ma is használt Károlyi-fordításokban szintén többször olvasható a jókedv (jó kedv) szó, szerkezet, például Mózes 5. könyvének 33. részében, amely Mózes utolsó áldását és jóslatát tartalmazza Izrael tizenkét törzséről, Józsefről pedig mondta: Áldott az Úrtól az ő földe... A csipkebokorban lakozónak jó kedve szálljon Józsefnek fejére... És Nafthaliról mondta: „ Nafthali, aki az Úrnak jó kedvével bővölködöl és áldásával vagy teljes! Vedd birtokodba a tengert és a délt”. A Vizsolyi Bibliában és még Kölcsey korában is itt nem a jó kedv, hanem a jó akarat szerepelt, az 1975-ös új protestáns átültetés pedig ugyanitt a kegy és a kegyelem szavakat használja. A „kegyelem” jelentésű jókedv és kedv szavak ritkán világi szövegekben is előfordulnak Kölcsey korában. Kölcsey „Dobozi” című versében, amikor lovát biztatva Dobozi még reménykedik abban, hogy feleségével együtt megmenekülhetnek az őket üldöző tatárok elől, kétszer is így fohászkodik: ,Jó sors talán jót hoz reám, / Bár készít gyötrelembe. / Kedvébe még vészen be!” Petőfi „Merengés’’című versében pedig ezt olvassuk: „Hátha így találna szólni / Egy tündérvilági hang: „Nos, fiam, mi kell? Jókedvem / íme mindent megadand”. A jókedvű,persze, mint a 104. zsoltárban láttuk is, a régi és az egyházi nyelvben a mai jelentésében szintén élt. Figyelembe véve azonban a Himnusz mondanivalóját és stílusát, szerintem benne inkább a fentebb bővebben bemutatott és mára már lényegében elavult jókedv (jó kedv) szóval kell számolnunk. S annak is nem az úgynevezett állandó határozói alakjával (megáld valamivel), hanem a módhatározói „kegyesen, kegyelmesen, szerető jóindulattal” jelentésűvel. A -val, -vel rágós főnév ugyanis módhatározó szintért lehet. Az például, hogy valaki szeretettel, örömmel áld meg valakit, nemcsak azt jelentheti, hogy a megáldottat szeretetben, örömben akarja részesíteni, hanem azt is, hogy az áldást szeretettel, örömmel adja. Maga a jókedvvel (vagy jó kedvvel) szóalak, szerkezet régen annyira elterjedt lehetett, hogy nemcsak rágós főnévnek vagy jelzős szerkezetnek, hanem már határozó■ iŭ'V f szónak is tekinthető. Az 1500-as évek végétől az 1800-as évek elejéig megjelent latin-magyar és magyarlatin szótárak (Calepinus, Szenes Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc és Bod Péter munkái) a jókedvvel (jó kedvvel) szóalakot külön is felveszik, s a kegyesen szóval, illetve a „kegyesen” jelentésű latin benigne, biigniter szavakkal párosítják és viszont. [Tudjuk, Kölcseynek a „Páriz Pápai” egy régi kötete meg is volt.] A bőséggel szó a Himnuszban ugyancsak nem azt jelentheti, hogy „anyagi jóléttel, gazdagsággal”, hanem azt, hogy „bőségesen”. Ebben a jelentésben, ha ritkábban is, a szó ma szintén használatos, s a „kegyesen” értelmű jó kedvvel mellé így is illik. A bibliai szómutatók szerint, legalábbis Károlyiék revideált fordításában, a bőséggel-nek soha nincs „anyagi jóléttel” értelme, mindig azt jelenti,hogy „bőven”: „Az Izrael fiai a búzának, a bornak és olajnak, a méznek és minden mezei termésnek zsengéjét (elsejét, a legelső termését -M. F.) bőséggel megadták, és mindenből a tizedet bőséggel meghozák (Krónika II. 31/5) stb. S gyakori ez a használat az egyházi énekekben is: „Ki életedet kegyesen táplálja: / Az mi szádnak kell bőséggel megadja” (103. zsoltár); „Ki Szentlelkét szívünkben / Osztogatja bőséggel (188. dicséret, a Batthyány-kódextől máig ismert). Az „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel” sorok tehát szerintem valószínűleg azt jelentik, Kölcsey arra kéri Istent, hogy a magyarságot kegyesen, kegyelmesen (szeretetteljes indulattal) és bőségesen áldja meg. Nem zárom ugyan ki teljesen az ismert értelmezést sem (ekkor a jó kedvnek inkább „öröm, megelégedettség” értelme lenne), de a Himnusz mondanivalója, stílusa és háttere, úgy látom, az általam ajánlott magyarázatot jobban támogatja. S a vers szerkezete is. A javasolt értelmezés szerint mind a kezdő, mind a záró versszak („Szánd meg Isten a magyart, / Kit vészek hányának...”) egy általános fohásszal kezdődik, amit csak később követnek a konkrét kérések. Jól értjük-e a Himnusz első sorait? A. MOLNÁR FERENC: Urbán Tibor rajza 1997. AUGUSZTUS 15. 3 ÉLET ÉS ÍR IRODALOM