Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)
1999-09-24 / 38. szám - Szív Ernő: A labdarúgás történetéből • Sport (24. oldal) - Podmaniczky Szilárd: A macska, az egér és a szalonna • Sport (24. oldal)
BÉKÉS PÁL: Örkény Február volt, 1979. Arra ébredtünk, hogy Kína megtámadta Vietnamot, és mi, a Varsói Szerződés, ellenlépéseket foganatosítunk. Délután Szébert, a szemináriumvezetőnk ránk röhögött: - Na, elvtársak, melyikük lesz a sanghaji városparancsnok? - Visszaröhögtünk. Egy kicsit. Este, színház - Pisti a vérzivatarban - az új barátnőmmel. Aznap hallotta először Örkény nevét. A szünetben zsibongás. Kína támad. Foganatosítunk. A második felvonást Garas kezdte, hosszú, feledhetetlen vonatkirándulásról beszélt, az állomásokon az utasok kirakják a halottakat. És a poén: - Gyerekek! Utazhattok még ti is... Csönd lett. Hallani lehetett, amint a halak tövében megered a verejték. És akkor az én illatos szépségű barátnőm belevihogott az izzadás-szagú némaságba: - Te, ez az Örkény, ez marhára érti! Birtokviszonyaim Amint ükapámat emancipálták, nekiállt megmagyarosodni. Földbirtok. Attól legmagyarabb az ember. 1900-ra volt nyolcszáz holdja, javarészt az Ipolytól északra, egy kevéske ideát, Nógrádban. Éppen végrendelkezett, amikor 1920-ban távozott a Felvidék, birtokostul. Dédapám vért izzadt a maradékon. Megélte, hogy 1938-ban visszatértek a földek. Nagyapám nekihuzakodott, ám hirtelen piszkos zsidóvá vált - mindenét elkobozták. 1945-ben az Ipolyon túli rész visszaevezett Csehszlovákiába. Nagyapám nekihuzakodott a maradéknak, ám hirtelen piszkos kulákká vált - mindenét elkobozták. 1973-ban anyámat kárpótolta Csehszlovákia a közel nyolcszáz holdért. 2400 forint. Vettünk egy Tesla lemezjátszót. 1990-ben ránk zúdult a magyar kárpótlás. Épp jókor, a Tesla a végét járta. Vettünk egy Oriont. Kibírta 1999 őszéig." Na, ez az évszázad is eltelt valahogy. Bélyeggyűjtemény TÁRCATÁR Meghalt Szőke bácsi, a legidősebb csobánkai szomszédunk. Egyenes szívű és szálfatermetű ember volt, higgadt és határozott, három felnőtt gyermekkel és sok unokával. A férfiaknak abból az igazi fajtájából, aki mindig tudja és teszi a feladatát, aki fegyelmezett, nem panaszkodik, vereségeiről sohasem beszél. Figyelmes, de nem tolakodó. Őszinte érdeklődéssel kérdez, ha bajban vagy, azonnal segítségedre siet. Saját magát adta egész életében, szerep, méricskélés és hátsó gondolat nélkül. Azonos volt önmagával. Olyan ember, akit egy szempillantás alatt a szívünkbe fogadunk. Akire rá mernénk bízni az életünket. Gerinces. Ez az emberfajta kihalóban van. Szerettem és irigyeltem. Szerettem, mert jó lett volna itt a földön olyannak lenni, mint ő, és irigyeltem, mert tudom, hogy olyan, mint ő, már sohasem lehetek. A foglalkozása is férfinak való, tűzoltó volt. Napokon át életveszélyes helyzetekben oltotta a főváros tüzeit a második világháború idején. Elmúlt nyolcvanéves, rákbetegségben halt meg, otthon, az orvosok lemondtak róla, dudorok nőttek ki a nyakán, sokat szenvedett, „olyan nehezen halt meg, ahogy férfinak kell”. Az apák fegyelmezettek. Ha úgy hozza a sors, méltósággal szenvednek hosszú ideig. Én, a fiú, erre már nem vagyok képes. Nekem sokkal kisebb a teherbírásom, ha van egyáltalán, az első komoly megpróbáltatás falhoz vág. Tíz kicsi ház van az utcánkban, amelyik nem is igazi utca, csak köz, illetve zsákutca, vagyis az egyik végén beépített és zárt keresztutca. A mi kertünk és a 25 négyzetméteres, mindenféle anyagokból összetákolt házunk van a szűk utcácska végén. A mi kapunk zárja le az utcát. Évekkel ezelőtt az utca elejére is tettek egy kaput. Én nem örültem, de a szomszédok többsége úgy döntött, hogy védjen bennünket egy magas vaskapu a betörők ellen. Be vagyunk zárva állandóan. Csak a tulajdonosoknak és a családtagoknak van kulcsa a lakathoz. Nehéz hozzánk ÉLET És 1 BIRODALOM 22 „Gyászolni!” bejutni és nehéz tőlünk elmenni. Néha az életünk is egy ilyen zsákutcához hasonlít: nincs kivezető út. Nemcsak Szőke Pista bácsit gyászolom, hanem Zolit is, aki egy évvel ezelőtt halt meg, fölakasztotta magát a cseresznyefára. Az alsó szomszédom volt, 54 éves, az orvosok megállapították az izomsorvadást, és ő nem akarta megvárni, hogy teljesen mozgásképtelen legyen. Felesége, aki korábban a mellrákot győzte le, elajándékozta a perzsamacskákat, most kutyákat tart, az egyiket Zolinak nevezte el, talán azt gondolva, hogy a férje lelke a kutyába költözött. Zénó feleségét is gyászolom, aki évekkel ezelőtt lett öngyilkos, gyógyszereket vett be. Amikor a lánya felcseperedett, szült még egy gyereket, de ez sem jelenthetett megoldást, mert hamarosan eldobta magától az életet. Zénó, aki egyébként legelőször épített házat az utcánkban, a felesége halála óta nem jár ki Csobánkára, csak tartja, de nem használja a nyaraló. Úszómedencéket épít a gazdagoknak, jól keres, a szóbeszéd szerint már saját vendégfogadója is van. Megemlítem még Lajost, a jobb kéz felőli második szomszédomat, aki a metrószerelvény elé vetette magát (mások szerint baleset történt), de nem halt meg, életét megmentették. Odaveszett az egyik karja és a szeme. Felépült. Rokkantnyugdíjasként négy órát dolgozik naponta. Lajoséké a legszebb kert az Horvát Helén Sára rajzai utcánkban, gondosan ápolják a füvet és a növényzetet, tavasztól őszig kint laknak. Zsákutcánk házainak többségéből viskók lettek, összetöpörödött kunyhók. A település beépült, parabolaantennás paloták, rikító színek bántják a szemet. Elegáns autók. A mi házunk is összement. Mit-kit gyászolok valójában? „Kis ház, börtönöm vagy-e? csillagnéző tornyom-e?” „Ez lesz az én kriptám, pincém és templomom.” Utcácskánkban lebzsel a halál, a betegség, a magány. Ez is a hazám. A macskák szabadon kószálhatnak a kertekben, átférnek a kapuk és a kerítések alatt, láthatóan nem törődnek emberi bajainkkal. Közönyösek. Nincs semmi rendkívüli ebben az utcában, mintha ezt mondaná a tekintetük, máshol is ugyanez van. A szomszédok már nem járnak át egymáshoz, mint régen. Nincs tűzrakás, szalonnasütés, nevetés. A gyerekek eltűntek az utcából, nincs zsivaj, biciklizés, veszekedés, felnőttek, unatkoznának itt, nem jönnek közénk, legfeljebb látogatóba. Magunkra maradtunk. Vajon visszanyeri-e valamikor ez a kis utca régi formáját, visszakapja-e régi erejét, régi embereit? Vissza lehet-e szerezni valahogyan az elvesztett kart, szemet, feleséget, nagyapát? A halál már többszörösen is beépült ebbe az utcába: „minden történet, ha elég messze elmegyünk benne, halállal végződik, és aki ezt eltitkolja maga előtt, nem igazi történetet mond”. Fölszedek egy diót a földről, ami Szőke bácsiék fájáról hullt le, ki, a kerítésen túlra, az utcára. Házukon csukott zsaluk, némaság. Nézegetem, babrálgatom a diót, miután kifejtettem zöld burkából, majd elindulok a házak sora előtt, nemsokára vacogni fognak, különösen éjjel, mert megjött az ősz. 1999. SZEPTEMBER 24.