Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)

2000-11-10 / 45. szám - Karl-Markus Gauß - Nicole Henneberg - Hans-Harald Müller - Ulrich M. Schmidt - Marta Kijowska - Hans Happel - Tom Kindt: „A könyv mint sorscsapás”. Eörsi István két kötetének német fogadtatása • könyvkritika • Eörsi István: Időm Gombrowiczcsal (Gustav-Kiepenhauer-Verlag, Leipzig, 1997.) • Válogatta és fordította Sárossi Bogáta. (19. oldal) - Ulrike Baureithel - Jörg Drews - Tilman Spreckelsen: „A könyv mint sorscsapás”. Eörsi István két kötetének német fogadtatása • könyvkritika • Eörsi István: Utasok a senkiföldjén. Jóbok könyve (Wieser Verlag, Klagenfurt, 1999.) • Válogatta és fordította Sárossi Bogáta. (19. oldal)

■ Eörsi István: Időm Gombrowicz­csal. Németre fordította: Hans Ski­recki. Gustav-Kiepenhauer-Verlag, Leipzig 1997. 338 oldal, 37,60 Fr., 39,90 DM., 291 ATS (...) Van kettejük között valamiféle irritáló rokonság, szellemi, esztétikai, sőt személyes közelség, mely meglep minket. (...) Két író, akiket látszólag semmi nem köt össze, összetalálkozik a század sokféle politikai kérdésében és az élet személyes dolgaiban. A 65 éves Eörsi vitázni kezd az 1969-ben elhunyt Gombrowiczcsal. És az „idő Gombrowiczcsal” azt eredményezi, hogy elkezdi vizsgálni önmagát és mindazt, ami intellektu­ális egzisztenciáját mindeddig meg­határozta. Amit tehát Eörsi leír, az a szembesülés önmagával az idegen­ben; a büszke, elutasító Gombro­­wiczról elmélkedve egyben világos, tiszta esszét is ír Magyarországról és Európáról, a Keletről és a Nyugat­ról, művészetről és nemzetről, esz­tétikáról és morálról, az egyes em­berről és a társadalomról. Ami Witold Gombrowicz és Eörsi István nézeteiben meglepő és ijesz­tő, az az a tény, hogy nemcsak az ötvenes évek Lengyelországára és a nyolcvanas évek Magyarországára vonatkoztathatóak, hanem a mai Ausztriára is. Amit ugyanis Eörsi és Gombrowicz megfogalmaz, az két menekülési tö­rekvés, melyekkel a lengyelek és a magyarok a nemzeti nyomorúságból próbálták kimenteni magukat. Az egyik menekülés a történelemből a nyomorúságot egyenesen áldásnak kiáltotta ki és pont a civilizációs defi­citeket nemesítette a nemzet mitikus lényegévé; a másik épp fordítva, ki­nyilvánítja, hogy ennek a nemzetnek nyomorúság a sorsa és ebből az ön­­marcangolásból abba menekül, hogy pánikszerűen utánozni kezd min­dent, ami máshol a haladást jelenti. Nem Ausztriáról beszél Eörsi és Gombrowicz? Egy olyan országról, ahol, úgy tűnik, már csak a dicsőítő felmagasztalók és a megvetve lebe­csülők hangja hallatszik? Ahol egye­sek szívesen oktatnak ki arról, hogy épp az, ami radikális kritikát igé­nyelne, teszi ki a mi valódi nagysá­gunkat és örök sármunkat - mások pedig azt prédikálják, hogy Ausztria hibái azonosak Ausztriával, követke­zésképpen tehát csak magával az or­szággal együtt lehetne őket eltüntet­ni a föld színéről. (Karl-Markus Gauß: Isten mint pisz­toly. Die Presse, 1997. 5. 31.) * (...) 1990-ben Eörsi újraolvassa Gombrowicz naplóit, kommentálja és továbbírja őket. Történelmileg sok minden történt, állapítja meg, a fejekben és a szívekben azonban csak az egyik ideológia cserélődött le egy másikra. Az Eörsi és Gombro­wicz közötti nemzedékváltás alig vál­toztatta meg azt a milliárdnyi haj­­szálfinom folyamatot, melyek valójá­ban egy társadalom érzelmi és gon­dolkodási formáit meghatározzák. Eörsi azt írja, nem érti Gombro­wicz vonzódását a provinciához, és nem érti Gombrowicz azon állítását sem, hogy az általa nagyrabecsült zsidó író, Bruno Schulz iránt, akivel barátok is voltak, pusztán „in abst­racto” érdeklődött volna. (...) A két követelmény, „Európa utol­érése” és a saját nemzeti útra való rátalálás között Gombrowicz beve­zette az irodalomba az „én” fogal­mát, mert egyedül az „én”-t tartotta képesnek arra, hogy a politika és az esztétika világa közötti szuverén cikkcakkokat bejárja. Eörsi pedig egyetért vele. (...) Mert mindkét Ke­let-Európában uralkodó ideológia, a katolicizmus csakúgy, mint a mar­xizmus, saját érdekeinek kedvéért ignorálta a konkrét embert, akiben sok évezred absztrakciója egyszerre testesül és bújik meg. Ot, a konkrét embert kellene felkutatni, annak a tapasztalati többletnek a segítségé­vel, melyet Kelet-Európa szemben a Nyugattal magáénak tudhat. (Nicole Henneberg: Mindig én: Eörsi István képzeletbeli párbeszéde Gombro­wiczcsal. Baseler Zeitung, 1997. 7. 4.) * (...) Összeköti őket [Eörsit és Gombrowiczot], hogy mindketten egy közép-kelet-európai kis nemzet szülöttei, és kemény ellenállásuk mindenfajta idomítási kísérlettel szemben, melyet az ősi katolikus ne­messég leszármazottja, Gombrowicz, és a zsidó kommunista Lukács-tanít­vány, Eörsi István egyaránt ki kellett hogy fejlesszen magában. (...) Eörsi Gombrowicz kortörténeti feljegyzéseiben tükrözte, saját korá­nak problémáit - a napló a német egyesítés előzményeitől 1993-ig tart. De alig kezd el Gombrowicz beszélni, Eörsi máris magához ragadja a szót, amit nyíltan be is ismer, s így ír Gins­­bergről, Gorkijról, Peter Steinről és Georg Táboriról, a posztmodern Heller Ágnesről, a jugoszláv konflik­tusról és magyar kollégáiról, de En­­zensberger is megkapja, amit érde­mel. Ez a napló legzajosabb része. De nem feledteti, hogy Eörsi nemcsak lírikus, jelentős drámaíró, rendező és folyton nyüzsgő publi­cista, de egy valóban időszerűtlen író is. Eörsi ugyanis moralista, aki naplójában ad számot politikai, in­tellektuális és irodalmi életéről. Ta­lán ez ennek a formátlan formájá­val lenyűgöző könyvnek legkülönö­sebb és leghatásosabb oldala. (...) (Hans-Harald Müller: Witold Gombrowiczról, Istenről és a világról. A magyar író, Eörsi István kortörténeti szemlélődései. Frankfurter Rundschau, 1997. 7. 26.) * Értelmiségi körökben a grafomá­nia olyan szenvedély, mely nem rit­kán erősen meghatározólag hat e csoport önértelmezésére. Épp Ke­let-Európa totalitárius rendszerei­ben egy értelmiségi ugyanolyan el­képzelhetetlen volt írógép nélkül, mint egy proletár írógéppel. A sok írás mellett azonban az olvasás gyakran háttérbe szorult. Annál na­gyobb tisztelettel kell közelíteni a magyar író, (az 1931-ben született) Eörsi István vállalkozásához, aki személyes közlési vágyát megzabo­lázza és az írást ürügyként használ­ja az olvasáshoz. (...) Eörsi éles elmével és kritikus em­pátiával rágja magát keresztül a száműzetésben élő lengyel író, Wi­told Gombrowicz (1904—1969) há­romkötetes naplóján. Közben pe­dig rendkívül érdekes megfigyelni, hogyan alakítja ki Eörsi saját állás­pontját folyamatosan Gombrowicz­csal vitázva. (...) Sem Gombrowicz naplója, sem Eörsi olvasónaplója nem időz sokáig politikai vagy személyes események­nél. Ez a visszafogottság egy belső lo­gikából fakad. Az ember saját énjé­nek vizsgálatában ugyanis sem a vi­lág folyása, sem az életrajz véletlen­­jei nem meghatározóak. Mindemel­lett ez nem azt jelenti, hogy a két író történelmi vákuumban élt volna. Épp ellenkezőleg: Gombrowiczot Argentínában érte a második világ­háború kitörése - a nyaralásból 23 éves száműzetés lett. Eörsi az 1956- os zátonyra futott forradalom után négy évig börtönben ült. Azonban sokkal fontosabbak a tényeknél azok a szellemi elképzelések, melyekkel az én beírja magát saját sorsába. A könyv mint sorscsapás - ez lenne a legrövidebb képlet, mellyel Eörsi ér­telmiségi léte kifejezhető. (...) így tehát valószínűleg az sem vé­letlen, hogy Eörsi sokáig azt tervez­gette, színdarabot ír egy másik, az irodalomtól sújtott íróról: Heinrich von Kleistről. (...) A tervből semmi nem lett, a tragédia bohózattá fa­jult volna - cserébe Eörsi Kleistről való gondolatait egy briliáns esszé­ben foglalta össze és belevette a Gombrowicz-könyvbe. (...) Több szál vezet Kleisttől Gombro­­wiczon keresztül Eörsihez. Nemcsak hogy mindhárman kívülállók: Kleist mint érzékeny álmodó a porosz ne­mesi kultúrában, Gombrowicz mint közönség nélküli, író bankhivatal­nok és Eörsi mint marxista disszi­­dens egy szocialista diktatúrában, de mindhárman nemzeti mítoszaik bűvkörében mozognak, írásaikkal küzdenek ellenük, anélkül, hogy valódi kiutat találnak. Kleist 1809-ben egy franciafaló művet ír, A né­metek katekizmusát, azonban egyide­jűleg a Hermannsschlachtban megraj­zolja egy olyan germán vezér alak­ját, aki ügyének szolgálatában ször­nyeteggé válik. Gombrowicz újra és újra a csillogóra polírozott lengyel önstilizáció lakkozását kapirgálja, de pont konok igyekezete bizonyítja a legjobban a „lengyel komplexus” töretlen hatóerejét; Eörsi pedig mint a városi zsidó értelmiség kép­viselője megkísérli bebizonyítani a nemzethez való tartozását. (...) (Ulrich M. Schmidt: Egy napló olva­sásának naplója. Eörsi István ideje Gombrowiczcsal. Neue Zürcher Zei­tung, 1997. 9. 18.) * (...) Azt gondolhatnánk, ha egy értelmiségi egy másik ember koz­moszába való kirándulásról álmo­dik, hogy benne tükröztesse önma­gát, nem sokakat talál majd, akinek kozmosza - akár a tőle való távol­ság, akár kiterjedése miatt - alkal­mas volna erre. Eörsi Istvánnak azonban szerencséje volt: Witold Gombrowiczban, lengyel írókollé­gájában, aki szívesen nevezte ön­magát „kötéltáncosnak és provoká­tornak”, szinte ideális képzeletbeli beszélgetőpartnerré lelt. Az intellektuális kaland felett ér­zett töretlen örömmel küzdi keresz­tül magát a magyar író a lengyel író több mint ezeroldalas naplóján; az olvasás azonban, melyet Gomb­rowicz regényei és drámái felé tett kitérők is kiegészítenek, csak jó ürügyet szolgáltat arra, hogy Eörsi kiélhesse saját íráskényszerét. Az eredmény: több mint háromszáz ol­dalnyi feljegyzés, melynek lendüle­te, mélysége, ékesszólása, szellemes­sége és sármja (ami Hans Skirecki folyékony és elegáns fordításában kiválóan érvényesül) nem egy re­gényt maga mögé utasít. (...) (Marta Kijowska: Látogatás egy má­sik ember kozmoszában. Eörsi István és „napjai Gombrowiczcsal”. Süddeutsche Zeitung, 1997. 11. 6.) * (...) Egy briliánsan megírt mű, éles elméjű, derűs, ironikus, hara­pós, nagyon tiszta és nagyon vilá­gos. De kivonja magát minden szo­kásos meghatározás alól. Nem re­gény, és nem napló­­ a szó klasszi­kus értelmében. Nem Eörsi önélet­rajza és nem is életrajza senkinek (például Gombrowicznak). Forma nélküli forma, (...) több nagyformátumú esszé, filozófiai, teológiai, esztétikai és politikai kér­désekről való nagy ívű eszmefutta­tások kronologikus rendbe szedett és hónapok neveivel datált gyűjte­ménye. Eörsi visszatekintése saját életére és közeledés egy másik író művéhez és életéhez. (...) Az Időm Gombrowiczcsal nagyon nyílt könyv, de nem sérti meg az intimitás határait, diskurzus, mely a saját legbelsőbb érzelmeinkig hatol, diskurzus a halálról, az ördögről, pokolról és bűnről, szeretetről, szenvedélyről és fájdalomról. A ma­gyar író, Kertész Imre „vallomás­nak” nevezi és hozzáteszi, hogy Eörsi nagyon ritkán tesz ilyet. (...) (Hans Happel: Időm Gombrowiczcsal — Eörsi István ironikus „vallomásai”. Die Horen, 1997. második negyedév) * Noha Eörsi István könyve köny­vekről szól, semmi köze a posztmo­dernhez. Egy közép-európai mora­lista szemlélődéseit tartalmazza, akit a modern utópiák zátonyra fu­tása éppolyan kevéssé késztet két­ségbeesett cinizmusra, mint poszt­modern játszadozásra. (...) Eörsi elmélkedéseiben Gombro­­wiczból beszélgetőpartner lesz és ellenlábas, páciens és terapeuta, ta­nácsadó és rejtély, eszköz és cél, te­hát ő jelenti az utat, melyen járva az ember megtudhat valamit ön­magáról és a világról. (...) Még ha Eörsi és Gombrowicz életrajza határozottan különbözik is egymástól, és álláspontjuk gyakran nagyon távoli, közös napjaiknak van egy alaphangja: Közép-Európa eszméje, mint ahogyan az például Danilo Kis, Kertész Imre és Milan Kundera műveiben is kirajzolódik. Az az évszázadunk tapasztalataiból leszűrt meggyőződés, hogy a szá­mos állítólagos igazsággal és azok valós áldozataival szembesülve fel kellene végre adni az egyetlen igaz­ságba vetett hitet. (...) Ez a maga­tartás azonban nem rezignációhoz vezet, hanem olyan kétkedéshez, mely toleranciára kötelez. (...) (Tom Kindt: Európa eszméje. Eörsi István november 9-én felolvas a Litera­­turhausban Időm Gombrowiczcsal című könyvéből. Hamburger Rund­schau, 1998. 11. 5.) * ■ Eörsi István: Utasok a senkiföldjén. Jóbok könyve. (A német kiadás alcíme: Jób és Heine.) Németre fordította: Gregor Mayer. Wieser Verlag, Kla­genfurt 1999. 338 oldal, 44,90 DM (...) A mitikus és historikusan „iro­nikus” Jób alakján keresztül Eörsi István olyan túlélési formákat mutat meg, melyeket a szerző, aki részt vett a magyar felkelésben [sic!], éveken át tartó fogságban maga is kénytelen volt elsajátítani. Jób könyvének teoló­giai és történelmi kutatások által alá­támasztott olvasata Eörsit az iroda­lom és az esszé között elterülő „sen­kiföldjére” vezeti és egyúttal a német történelem kriptájába, oda, ahová százötven évvel ezelőtt egy híres poli­tikai menekültet temettek, aki „né­met költőnek” nevezte magát. (...) Heine betegágyának deprimáló mélyén maga állította fel a párhu­zamot a mitikus előkép, Jób alakjá­val: „De miért kell az igazaknak oly sokat szenvedniük e Földön?” - pa­naszolta 1854-ben, két évvel halála előtt az őt körülvevő „hencegő iro­dalmi pojácák” láttán. Heine sze­rint Jób könyve sem ad választ erre a kérdésre, de „a szkepszis eme dics­himnusza” kételyt támaszt, és „ez a méreg nem hiányozhatott az embe­riség nagy házipatikájából”. Heine feljegyzései jóbi összeomlá­sáról, melyek 1856. február 17-én a végleges mozdulatlanság következ­tében megszakadnak, Eörsi számára egy egzisztenciálisan szükséges har­móniazavar jelei, melyre a költő iro­nikus álláspontját alapozta. Heine nehezen kivívott hontalanságát szar­kazmussal szemlélte, éppen azáltal bizonyítva ezt leginkább, hogy a né­metség szolgálatába állította magát. (Ulrike Baureithel: A szkepszis dics­himnusza. Eörsi István vitába állítja Heinét Jobbal s mindkettejüket Istennel. Tagesspiegel, 2000. 4. 9.) * (...) Eörsi megindultan és megin­­dítóan beszél Jobbal és Heinével, odaállít melléjük más beszélgetőtár­sakat, ő maga az olvasóval beszélget, önmagával diskurál, asszociál, elka­landozik a tárgytól (Isten nélküli) vallási kérdésfelvetéseit és (metafizi­ka nélküli) filozófiai kérdésfelvetése­it szarkasztikus szellemességre ala­pozza, és a két alapfigurát, Jóbot és Heinét analóg sorsokkal egészíti ki, Canetti Kien professzorától kezdve Shakespeare Lear királyán keresz­tül a koncentrációs táborok lakóiig, akik mind hasonló utasok a senki­földjén - és láss csodát, nemcsak hogy ismét meggyőződünk arról, hogy Isten vereséget szenvedett Jobbal szemben, de jobban meg is értjük, hogy a Jób könyve, az ótesta­mentum eme botránya, mitől olyan nagyszerű könyv: attól, hogy (...) Jób személyisége kibontakozik az Is­tennel szemben való lázadás folytán, és mint a kiscsibe a tojáshéjból, kitör az absztrakt jóság és a hagyományos istenfélelem keretei közül. Ami pedig Heinét illeti, Eörsinél ő cseppet sem szimpatikus figura, szinte a tipikus eminens tehetség, de sajnos nem jellem (vagy éppen­séggel: eléggé dubiózus karakter), azonban - és ebben rejlik a csattanó - minden utálatossága, ellenszen­vessége, pimaszsága együtt sem ele­gendő ok arra, hogy így megverje őt a sors, hogy megbénulva és bü­dösen csaknem nyolc éven át kell­jen a párizsi matracsírban feküdnie. S ezzel semmissé lesz az abszolút nyomor utolsó magyarázata is: a bűn - ha van itt ilyen - nem lehet olyan nagy, hogy azt ekkora sze­rencsétlenséggel kelljen büntetni. S hogy mindez átkerüljön egy másik dimenzióba: Auschwitz után Istent inkább ne is kérdezzük Auschwitz­­ról - hogy a Mindenhatót ne hoz­zuk lehetetlen helyzetbe. (Jörg Drews: Isten vereséget szenved, Jób és Heine kibontakozik. Eörsi István emberszerető szarkazmussal fecseg a senkiföldjének utasairól. Süddeutsche Zeitung, 1999. 12. 9.) * (...) Eörsi az igyekvő Jóbot rajzol­ja meg, nagyon szemléletesen, elfo­gultan, telve ellenszenvvel a szen­vedő három barátja iránt, akik kör­beveszik őt és a disszidenst vissza akarják téríteni Jehovához. Eörsi álmokat és emléktöredékeket talál ki Jób számára, szereplőjét rendkí­vüli kvalitásokkal és mélységgel ru­házza fel, s a fiatal Elihut, aki Jahve későn érkezett ügyvédjeként külö­nösen szigorú a perlekedő Jobbal, szimpatikus egyértelműséggel „Je­hova stréberének”, „fiatal seggfej­nek” nevezi - a szerző személyes részvétele Jób sorsában a könyv lé­nyeges szerkezeti alkotóeleme. (...) Míg azonban az elbeszélői elemek a könyv első részében kifejezetten jól sikerültek, Eörsi Biblia-értelme­zéséhez nem mindig szívesen csat­lakozunk. Eörsi tagadja, hogy Jób viszonya Jehovához ambivalens lett volna, inkább azt hangsúlyozza, mi­lyen éles ellentétbe lovallta bele ma­gát a szenvedő Jób. (...) A könyv második felét Heinének, az „ironikus Jóbnak” szenteli Eörsi. Az első rész kvalitásainak különös fordítottjaként a Heine-részben épp a reflexív elemek a meggyőzőbbek, míg a költő ábrázolása legjobb eset­ben is csak halványan sikerül, gyak­ran pedig bosszantóan művinek tű­nik. De Heine jóbi önstilizálásának meggyőző elemzése, az, ahogyan Eörsi a Heine pózolása és példaképe közötti különbségeket ábrázolja, fe­ledteti az ábrázolás gyengeségét. Eörsi szerint a költőnek leküzdhetet­len hajlama volt a betegségre. S Hei­nét az különbözteti meg Jóbtól, hogy képes volt esztétizálni szenvedéseit. (Tilman Spreckelsen: Kiszürcsölni a jót. Eörsi István két utasról a senkiföld­jén. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. 9. 2.) Válogatta és fordította Sárossi Bogáta „A könyv mint sorscsapás” - Eörsi István két kötetének német fogadtatása - Benes József grafikája 2000. NOVEMBER 10. 19 ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next