Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)
2000-11-10 / 45. szám - Karl-Markus Gauß - Nicole Henneberg - Hans-Harald Müller - Ulrich M. Schmidt - Marta Kijowska - Hans Happel - Tom Kindt: „A könyv mint sorscsapás”. Eörsi István két kötetének német fogadtatása • könyvkritika • Eörsi István: Időm Gombrowiczcsal (Gustav-Kiepenhauer-Verlag, Leipzig, 1997.) • Válogatta és fordította Sárossi Bogáta. (19. oldal) - Ulrike Baureithel - Jörg Drews - Tilman Spreckelsen: „A könyv mint sorscsapás”. Eörsi István két kötetének német fogadtatása • könyvkritika • Eörsi István: Utasok a senkiföldjén. Jóbok könyve (Wieser Verlag, Klagenfurt, 1999.) • Válogatta és fordította Sárossi Bogáta. (19. oldal)
■ Eörsi István: Időm Gombrowiczcsal. Németre fordította: Hans Skirecki. Gustav-Kiepenhauer-Verlag, Leipzig 1997. 338 oldal, 37,60 Fr., 39,90 DM., 291 ATS (...) Van kettejük között valamiféle irritáló rokonság, szellemi, esztétikai, sőt személyes közelség, mely meglep minket. (...) Két író, akiket látszólag semmi nem köt össze, összetalálkozik a század sokféle politikai kérdésében és az élet személyes dolgaiban. A 65 éves Eörsi vitázni kezd az 1969-ben elhunyt Gombrowiczcsal. És az „idő Gombrowiczcsal” azt eredményezi, hogy elkezdi vizsgálni önmagát és mindazt, ami intellektuális egzisztenciáját mindeddig meghatározta. Amit tehát Eörsi leír, az a szembesülés önmagával az idegenben; a büszke, elutasító Gombrowiczról elmélkedve egyben világos, tiszta esszét is ír Magyarországról és Európáról, a Keletről és a Nyugatról, művészetről és nemzetről, esztétikáról és morálról, az egyes emberről és a társadalomról. Ami Witold Gombrowicz és Eörsi István nézeteiben meglepő és ijesztő, az az a tény, hogy nemcsak az ötvenes évek Lengyelországára és a nyolcvanas évek Magyarországára vonatkoztathatóak, hanem a mai Ausztriára is. Amit ugyanis Eörsi és Gombrowicz megfogalmaz, az két menekülési törekvés, melyekkel a lengyelek és a magyarok a nemzeti nyomorúságból próbálták kimenteni magukat. Az egyik menekülés a történelemből a nyomorúságot egyenesen áldásnak kiáltotta ki és pont a civilizációs deficiteket nemesítette a nemzet mitikus lényegévé; a másik épp fordítva, kinyilvánítja, hogy ennek a nemzetnek nyomorúság a sorsa és ebből az önmarcangolásból abba menekül, hogy pánikszerűen utánozni kezd mindent, ami máshol a haladást jelenti. Nem Ausztriáról beszél Eörsi és Gombrowicz? Egy olyan országról, ahol, úgy tűnik, már csak a dicsőítő felmagasztalók és a megvetve lebecsülők hangja hallatszik? Ahol egyesek szívesen oktatnak ki arról, hogy épp az, ami radikális kritikát igényelne, teszi ki a mi valódi nagyságunkat és örök sármunkat - mások pedig azt prédikálják, hogy Ausztria hibái azonosak Ausztriával, következésképpen tehát csak magával az országgal együtt lehetne őket eltüntetni a föld színéről. (Karl-Markus Gauß: Isten mint pisztoly. Die Presse, 1997. 5. 31.) * (...) 1990-ben Eörsi újraolvassa Gombrowicz naplóit, kommentálja és továbbírja őket. Történelmileg sok minden történt, állapítja meg, a fejekben és a szívekben azonban csak az egyik ideológia cserélődött le egy másikra. Az Eörsi és Gombrowicz közötti nemzedékváltás alig változtatta meg azt a milliárdnyi hajszálfinom folyamatot, melyek valójában egy társadalom érzelmi és gondolkodási formáit meghatározzák. Eörsi azt írja, nem érti Gombrowicz vonzódását a provinciához, és nem érti Gombrowicz azon állítását sem, hogy az általa nagyrabecsült zsidó író, Bruno Schulz iránt, akivel barátok is voltak, pusztán „in abstracto” érdeklődött volna. (...) A két követelmény, „Európa utolérése” és a saját nemzeti útra való rátalálás között Gombrowicz bevezette az irodalomba az „én” fogalmát, mert egyedül az „én”-t tartotta képesnek arra, hogy a politika és az esztétika világa közötti szuverén cikkcakkokat bejárja. Eörsi pedig egyetért vele. (...) Mert mindkét Kelet-Európában uralkodó ideológia, a katolicizmus csakúgy, mint a marxizmus, saját érdekeinek kedvéért ignorálta a konkrét embert, akiben sok évezred absztrakciója egyszerre testesül és bújik meg. Ot, a konkrét embert kellene felkutatni, annak a tapasztalati többletnek a segítségével, melyet Kelet-Európa szemben a Nyugattal magáénak tudhat. (Nicole Henneberg: Mindig én: Eörsi István képzeletbeli párbeszéde Gombrowiczcsal. Baseler Zeitung, 1997. 7. 4.) * (...) Összeköti őket [Eörsit és Gombrowiczot], hogy mindketten egy közép-kelet-európai kis nemzet szülöttei, és kemény ellenállásuk mindenfajta idomítási kísérlettel szemben, melyet az ősi katolikus nemesség leszármazottja, Gombrowicz, és a zsidó kommunista Lukács-tanítvány, Eörsi István egyaránt ki kellett hogy fejlesszen magában. (...) Eörsi Gombrowicz kortörténeti feljegyzéseiben tükrözte, saját korának problémáit - a napló a német egyesítés előzményeitől 1993-ig tart. De alig kezd el Gombrowicz beszélni, Eörsi máris magához ragadja a szót, amit nyíltan be is ismer, s így ír Ginsbergről, Gorkijról, Peter Steinről és Georg Táboriról, a posztmodern Heller Ágnesről, a jugoszláv konfliktusról és magyar kollégáiról, de Enzensberger is megkapja, amit érdemel. Ez a napló legzajosabb része. De nem feledteti, hogy Eörsi nemcsak lírikus, jelentős drámaíró, rendező és folyton nyüzsgő publicista, de egy valóban időszerűtlen író is. Eörsi ugyanis moralista, aki naplójában ad számot politikai, intellektuális és irodalmi életéről. Talán ez ennek a formátlan formájával lenyűgöző könyvnek legkülönösebb és leghatásosabb oldala. (...) (Hans-Harald Müller: Witold Gombrowiczról, Istenről és a világról. A magyar író, Eörsi István kortörténeti szemlélődései. Frankfurter Rundschau, 1997. 7. 26.) * Értelmiségi körökben a grafománia olyan szenvedély, mely nem ritkán erősen meghatározólag hat e csoport önértelmezésére. Épp Kelet-Európa totalitárius rendszereiben egy értelmiségi ugyanolyan elképzelhetetlen volt írógép nélkül, mint egy proletár írógéppel. A sok írás mellett azonban az olvasás gyakran háttérbe szorult. Annál nagyobb tisztelettel kell közelíteni a magyar író, (az 1931-ben született) Eörsi István vállalkozásához, aki személyes közlési vágyát megzabolázza és az írást ürügyként használja az olvasáshoz. (...) Eörsi éles elmével és kritikus empátiával rágja magát keresztül a száműzetésben élő lengyel író, Witold Gombrowicz (1904—1969) háromkötetes naplóján. Közben pedig rendkívül érdekes megfigyelni, hogyan alakítja ki Eörsi saját álláspontját folyamatosan Gombrowiczcsal vitázva. (...) Sem Gombrowicz naplója, sem Eörsi olvasónaplója nem időz sokáig politikai vagy személyes eseményeknél. Ez a visszafogottság egy belső logikából fakad. Az ember saját énjének vizsgálatában ugyanis sem a világ folyása, sem az életrajz véletlenjei nem meghatározóak. Mindemellett ez nem azt jelenti, hogy a két író történelmi vákuumban élt volna. Épp ellenkezőleg: Gombrowiczot Argentínában érte a második világháború kitörése - a nyaralásból 23 éves száműzetés lett. Eörsi az 1956- os zátonyra futott forradalom után négy évig börtönben ült. Azonban sokkal fontosabbak a tényeknél azok a szellemi elképzelések, melyekkel az én beírja magát saját sorsába. A könyv mint sorscsapás - ez lenne a legrövidebb képlet, mellyel Eörsi értelmiségi léte kifejezhető. (...) így tehát valószínűleg az sem véletlen, hogy Eörsi sokáig azt tervezgette, színdarabot ír egy másik, az irodalomtól sújtott íróról: Heinrich von Kleistről. (...) A tervből semmi nem lett, a tragédia bohózattá fajult volna - cserébe Eörsi Kleistről való gondolatait egy briliáns esszében foglalta össze és belevette a Gombrowicz-könyvbe. (...) Több szál vezet Kleisttől Gombrowiczon keresztül Eörsihez. Nemcsak hogy mindhárman kívülállók: Kleist mint érzékeny álmodó a porosz nemesi kultúrában, Gombrowicz mint közönség nélküli, író bankhivatalnok és Eörsi mint marxista disszidens egy szocialista diktatúrában, de mindhárman nemzeti mítoszaik bűvkörében mozognak, írásaikkal küzdenek ellenük, anélkül, hogy valódi kiutat találnak. Kleist 1809-ben egy franciafaló művet ír, A németek katekizmusát, azonban egyidejűleg a Hermannsschlachtban megrajzolja egy olyan germán vezér alakját, aki ügyének szolgálatában szörnyeteggé válik. Gombrowicz újra és újra a csillogóra polírozott lengyel önstilizáció lakkozását kapirgálja, de pont konok igyekezete bizonyítja a legjobban a „lengyel komplexus” töretlen hatóerejét; Eörsi pedig mint a városi zsidó értelmiség képviselője megkísérli bebizonyítani a nemzethez való tartozását. (...) (Ulrich M. Schmidt: Egy napló olvasásának naplója. Eörsi István ideje Gombrowiczcsal. Neue Zürcher Zeitung, 1997. 9. 18.) * (...) Azt gondolhatnánk, ha egy értelmiségi egy másik ember kozmoszába való kirándulásról álmodik, hogy benne tükröztesse önmagát, nem sokakat talál majd, akinek kozmosza - akár a tőle való távolság, akár kiterjedése miatt - alkalmas volna erre. Eörsi Istvánnak azonban szerencséje volt: Witold Gombrowiczban, lengyel írókollégájában, aki szívesen nevezte önmagát „kötéltáncosnak és provokátornak”, szinte ideális képzeletbeli beszélgetőpartnerré lelt. Az intellektuális kaland felett érzett töretlen örömmel küzdi keresztül magát a magyar író a lengyel író több mint ezeroldalas naplóján; az olvasás azonban, melyet Gombrowicz regényei és drámái felé tett kitérők is kiegészítenek, csak jó ürügyet szolgáltat arra, hogy Eörsi kiélhesse saját íráskényszerét. Az eredmény: több mint háromszáz oldalnyi feljegyzés, melynek lendülete, mélysége, ékesszólása, szellemessége és sármja (ami Hans Skirecki folyékony és elegáns fordításában kiválóan érvényesül) nem egy regényt maga mögé utasít. (...) (Marta Kijowska: Látogatás egy másik ember kozmoszában. Eörsi István és „napjai Gombrowiczcsal”. Süddeutsche Zeitung, 1997. 11. 6.) * (...) Egy briliánsan megírt mű, éles elméjű, derűs, ironikus, harapós, nagyon tiszta és nagyon világos. De kivonja magát minden szokásos meghatározás alól. Nem regény, és nem napló a szó klasszikus értelmében. Nem Eörsi önéletrajza és nem is életrajza senkinek (például Gombrowicznak). Forma nélküli forma, (...) több nagyformátumú esszé, filozófiai, teológiai, esztétikai és politikai kérdésekről való nagy ívű eszmefuttatások kronologikus rendbe szedett és hónapok neveivel datált gyűjteménye. Eörsi visszatekintése saját életére és közeledés egy másik író művéhez és életéhez. (...) Az Időm Gombrowiczcsal nagyon nyílt könyv, de nem sérti meg az intimitás határait, diskurzus, mely a saját legbelsőbb érzelmeinkig hatol, diskurzus a halálról, az ördögről, pokolról és bűnről, szeretetről, szenvedélyről és fájdalomról. A magyar író, Kertész Imre „vallomásnak” nevezi és hozzáteszi, hogy Eörsi nagyon ritkán tesz ilyet. (...) (Hans Happel: Időm Gombrowiczcsal — Eörsi István ironikus „vallomásai”. Die Horen, 1997. második negyedév) * Noha Eörsi István könyve könyvekről szól, semmi köze a posztmodernhez. Egy közép-európai moralista szemlélődéseit tartalmazza, akit a modern utópiák zátonyra futása éppolyan kevéssé késztet kétségbeesett cinizmusra, mint posztmodern játszadozásra. (...) Eörsi elmélkedéseiben Gombrowiczból beszélgetőpartner lesz és ellenlábas, páciens és terapeuta, tanácsadó és rejtély, eszköz és cél, tehát ő jelenti az utat, melyen járva az ember megtudhat valamit önmagáról és a világról. (...) Még ha Eörsi és Gombrowicz életrajza határozottan különbözik is egymástól, és álláspontjuk gyakran nagyon távoli, közös napjaiknak van egy alaphangja: Közép-Európa eszméje, mint ahogyan az például Danilo Kis, Kertész Imre és Milan Kundera műveiben is kirajzolódik. Az az évszázadunk tapasztalataiból leszűrt meggyőződés, hogy a számos állítólagos igazsággal és azok valós áldozataival szembesülve fel kellene végre adni az egyetlen igazságba vetett hitet. (...) Ez a magatartás azonban nem rezignációhoz vezet, hanem olyan kétkedéshez, mely toleranciára kötelez. (...) (Tom Kindt: Európa eszméje. Eörsi István november 9-én felolvas a Literaturhausban Időm Gombrowiczcsal című könyvéből. Hamburger Rundschau, 1998. 11. 5.) * ■ Eörsi István: Utasok a senkiföldjén. Jóbok könyve. (A német kiadás alcíme: Jób és Heine.) Németre fordította: Gregor Mayer. Wieser Verlag, Klagenfurt 1999. 338 oldal, 44,90 DM (...) A mitikus és historikusan „ironikus” Jób alakján keresztül Eörsi István olyan túlélési formákat mutat meg, melyeket a szerző, aki részt vett a magyar felkelésben [sic!], éveken át tartó fogságban maga is kénytelen volt elsajátítani. Jób könyvének teológiai és történelmi kutatások által alátámasztott olvasata Eörsit az irodalom és az esszé között elterülő „senkiföldjére” vezeti és egyúttal a német történelem kriptájába, oda, ahová százötven évvel ezelőtt egy híres politikai menekültet temettek, aki „német költőnek” nevezte magát. (...) Heine betegágyának deprimáló mélyén maga állította fel a párhuzamot a mitikus előkép, Jób alakjával: „De miért kell az igazaknak oly sokat szenvedniük e Földön?” - panaszolta 1854-ben, két évvel halála előtt az őt körülvevő „hencegő irodalmi pojácák” láttán. Heine szerint Jób könyve sem ad választ erre a kérdésre, de „a szkepszis eme dicshimnusza” kételyt támaszt, és „ez a méreg nem hiányozhatott az emberiség nagy házipatikájából”. Heine feljegyzései jóbi összeomlásáról, melyek 1856. február 17-én a végleges mozdulatlanság következtében megszakadnak, Eörsi számára egy egzisztenciálisan szükséges harmóniazavar jelei, melyre a költő ironikus álláspontját alapozta. Heine nehezen kivívott hontalanságát szarkazmussal szemlélte, éppen azáltal bizonyítva ezt leginkább, hogy a németség szolgálatába állította magát. (Ulrike Baureithel: A szkepszis dicshimnusza. Eörsi István vitába állítja Heinét Jobbal s mindkettejüket Istennel. Tagesspiegel, 2000. 4. 9.) * (...) Eörsi megindultan és megindítóan beszél Jobbal és Heinével, odaállít melléjük más beszélgetőtársakat, ő maga az olvasóval beszélget, önmagával diskurál, asszociál, elkalandozik a tárgytól (Isten nélküli) vallási kérdésfelvetéseit és (metafizika nélküli) filozófiai kérdésfelvetéseit szarkasztikus szellemességre alapozza, és a két alapfigurát, Jóbot és Heinét analóg sorsokkal egészíti ki, Canetti Kien professzorától kezdve Shakespeare Lear királyán keresztül a koncentrációs táborok lakóiig, akik mind hasonló utasok a senkiföldjén - és láss csodát, nemcsak hogy ismét meggyőződünk arról, hogy Isten vereséget szenvedett Jobbal szemben, de jobban meg is értjük, hogy a Jób könyve, az ótestamentum eme botránya, mitől olyan nagyszerű könyv: attól, hogy (...) Jób személyisége kibontakozik az Istennel szemben való lázadás folytán, és mint a kiscsibe a tojáshéjból, kitör az absztrakt jóság és a hagyományos istenfélelem keretei közül. Ami pedig Heinét illeti, Eörsinél ő cseppet sem szimpatikus figura, szinte a tipikus eminens tehetség, de sajnos nem jellem (vagy éppenséggel: eléggé dubiózus karakter), azonban - és ebben rejlik a csattanó - minden utálatossága, ellenszenvessége, pimaszsága együtt sem elegendő ok arra, hogy így megverje őt a sors, hogy megbénulva és büdösen csaknem nyolc éven át kelljen a párizsi matracsírban feküdnie. S ezzel semmissé lesz az abszolút nyomor utolsó magyarázata is: a bűn - ha van itt ilyen - nem lehet olyan nagy, hogy azt ekkora szerencsétlenséggel kelljen büntetni. S hogy mindez átkerüljön egy másik dimenzióba: Auschwitz után Istent inkább ne is kérdezzük Auschwitzról - hogy a Mindenhatót ne hozzuk lehetetlen helyzetbe. (Jörg Drews: Isten vereséget szenved, Jób és Heine kibontakozik. Eörsi István emberszerető szarkazmussal fecseg a senkiföldjének utasairól. Süddeutsche Zeitung, 1999. 12. 9.) * (...) Eörsi az igyekvő Jóbot rajzolja meg, nagyon szemléletesen, elfogultan, telve ellenszenvvel a szenvedő három barátja iránt, akik körbeveszik őt és a disszidenst vissza akarják téríteni Jehovához. Eörsi álmokat és emléktöredékeket talál ki Jób számára, szereplőjét rendkívüli kvalitásokkal és mélységgel ruházza fel, s a fiatal Elihut, aki Jahve későn érkezett ügyvédjeként különösen szigorú a perlekedő Jobbal, szimpatikus egyértelműséggel „Jehova stréberének”, „fiatal seggfejnek” nevezi - a szerző személyes részvétele Jób sorsában a könyv lényeges szerkezeti alkotóeleme. (...) Míg azonban az elbeszélői elemek a könyv első részében kifejezetten jól sikerültek, Eörsi Biblia-értelmezéséhez nem mindig szívesen csatlakozunk. Eörsi tagadja, hogy Jób viszonya Jehovához ambivalens lett volna, inkább azt hangsúlyozza, milyen éles ellentétbe lovallta bele magát a szenvedő Jób. (...) A könyv második felét Heinének, az „ironikus Jóbnak” szenteli Eörsi. Az első rész kvalitásainak különös fordítottjaként a Heine-részben épp a reflexív elemek a meggyőzőbbek, míg a költő ábrázolása legjobb esetben is csak halványan sikerül, gyakran pedig bosszantóan művinek tűnik. De Heine jóbi önstilizálásának meggyőző elemzése, az, ahogyan Eörsi a Heine pózolása és példaképe közötti különbségeket ábrázolja, feledteti az ábrázolás gyengeségét. Eörsi szerint a költőnek leküzdhetetlen hajlama volt a betegségre. S Heinét az különbözteti meg Jóbtól, hogy képes volt esztétizálni szenvedéseit. (Tilman Spreckelsen: Kiszürcsölni a jót. Eörsi István két utasról a senkiföldjén. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. 9. 2.) Válogatta és fordította Sárossi Bogáta „A könyv mint sorscsapás” - Eörsi István két kötetének német fogadtatása - Benes József grafikája 2000. NOVEMBER 10. 19 ÉLET ÉS ÍR IRODALOM