Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
2002-02-15 / 7. szám - Szeifert Judit: A megbékélés stációi • tárlat • Megbékélsek. Fővárosi Képtár-Kiscelli Múzeum (26. oldal) - Pályi András: Csokonai redivivus • rádiókritika • Pennaháborúk. Petőfi (26. oldal) - Báron György: Kutyaszorítóban • filmkritika • Korcs szerelmek. Rendező: Alejandor Gonzalez Inarritu (26. oldal)
SZÉFERT JUDIT: Tárlat A megbékélés stációi Miért éppen tizenöt, és miért pont ez a tizenöt? Ez a két kérdés fogalmazódott meg bennem először, amikor az első sajtóanyag a kezembe került a Kiscelli Múzeum Megbékélések című tárlatáról. Hiszen a kiállítók névsorát olvasva az a kombinatorikai feladvány jutott eszembe, amikor meghatározott számú elem közül ki kell választani tizenötöt, s az a kérdés, hogy hányféleképpen lehetséges ez? A meghatározott (meghatározhatatlan) számú elem a kortárs magyar képzőművészek halmaza, ebből Jacques Salomé, francia művészetpszichológus kiválasztott tizenötöt. Salomé maga is érzi, hogy az általa összeválogatott művészek és művek sora meglehetősen eklektikusnak, valamint véletlenszerűnek hat, amikor így fogalmaz a kiállításhoz írt interpretációjában: „A tizenöt kereső, alkotó, a kimondhatatlan dolgok kézműveseként dolgozó művészt illető választásom természetesen szubjektív. Sőt teljesen irracionális.” De (hogy a matematikai példánál maradjak) mi volt az alaphalmaz? Ugyanis nem feltételezem, hogy a kortárs magyar képzőművészet egészét sikerült volna áttekintenie, és ez nem is várható el, de akkor melyek azok a művek, amelyekből válogatott? Már azt sem értettem, hogy amikor a magyar képzőművészet reprezentatív kiállítását rendezték tavaly Párizsban, akkor miért nem magyar szakemberek válogattak, hiszen mi, magyarok szerettünk volna bemutatkozni Franciaországban. Akkor Jacques Salomé a kortárs magyar képzőművészek közül kiválasztott tizenöt művészt, ezzel kapcsolatban a magyar rendezők is azt hangsúlyozzák, hogy a válogatás a kortárs magyar képzőművészetnek olyan szeletét képviseli, amit ebben a formában hazai szakember biztos nem állított volna össze. A magyar rendezők ezt a külső szemlélő eltérő nézőpontjában látják elsősorban, illetve érdekesnek tartják, hogy mit és miért tart fontosnak egy „kívülálló”, azaz nem magyar szakember. Ezt a válogatást mutatják most be a Kiscelli Múzeumban is. A következő kérdés a cím kapcsán merült fel bennem. Mit jelent a megbékélés, kinek mivel kell(ett) megbékélnie? Ki kivel veszett össze? Minderre azonban magyarázatul szolgálhat a tárlat helyszíne, a Kiscelli Múzeum kiállítóterme, egy romtemplom csodálatos, rusztikus tere. A címben szereplő „megbékélés” szintén elmélyülésre, meghittségre és belső nyugalomra utal, így tettem magyarázatot a koncepciót illetően, s ennek szellemében meditatív, belső elmélyülésre késztető műveket vártam a tárlattól. A kiállított képeket, szobrokat, installációkat tekintve valóban akadnak köztük elmélkedő, bensőséges és filozofikus párbeszédre hívó alkotások. Mindjárt a kiállítótérbe lépve, az egykori templom előcsarnokában Sugár János Új barát érkezik című konceptuális műve fogadja az érkezőt, amely az Assisiben lévő San Francesco bazilika 1997. októberében bekövetkezett tragédiájának állít emléket. A sötét térbe vetített dia, ami a Newsweek dokumentumfotója alapján készült, a földrengés megdöbbentő pillanatát mutatja. Lovas Ilona installációja a transzparencia által és már címében is (Stáció No 27.) utal transzcendens tartalmaira. Szíj Kamilla érzékeny faktúrájú grafikái, Trombitás Tamás kultikus építménymakettjei, vagy Imre Mariann Tüdő című szobra szintén ehhez a meditatív attitűdhöz kapcsolódik. Bukta Imre apró szánkói a vízszintes és függőleges, valamint ég és föld között „lebegnek” Séta az udvarban című installációján. A természetek anyagokból (fa és morzsolt kukorica) felépített mű rusztikus felületei által polemizál a templomfal kvádereivel. Ugyancsak hatásosan illeszkedik az egyik oldalkápolna falára Gémes Péter fotókból összeállított oszlopinstallációja, amely az ókori sztoikus filozófia szellemiségét is megidézi. Bár arra nem kaptam választ, hogy miért pont ez a tizenöt művész állíthat ki, de én is megtaláltam az alkotások között a saját nézőpontom szerint összetartozó műveket. A rendezők és a művészek után, a tárlatot látva, remélhetőleg a nézők is megbékélnek. (Megbékélések. Fővárosi Képtár-Kiscelli Múzeum. A kiállítás március 10-ig látható.) Alejandro Gonzalez Inarritu nem könnyű név, de érdemes megjegyezni, mert még hallani fogunk róla. Első játékfilmje, a Korcs szerelmek bejárta a világot, letarolt tucatnyi fesztivált Cannes-től Los Angelesig és Tokióig, volt, hogy a közönség díját nyerte el, volt, hogy a szigorú FIPRESCI-zsűriét, jelölték Oscarra és Golden Globe-ra, ráadásul az amerikai mozikban is kasszasikert aratott. Új Tarantino - lihegtek az ájult kritikusok, némileg felületesen, mert csak a kirakós dramaturgia meg a bőven adagolt vér emlékeztet a hajdan ugyancsak zseninek kikiáltott, ám hamar kihunyt talentumú Quentinre. Inarritu tehetsége Tarantinóénál stabilabb alapozású, gondolkodásmódja mélyebb és felelősségteljesebb. Tud mindent, amit a Ponyvaregény szerzője, elsősorban a kaleidoszkópos elbeszélői technikát, bizarr humora is van, ám hiányzik belőle Tarantino hűvös, érzelemmentes technicizmusa, amely még a sikerültebb (korai) filmjeit is bizonytalanokká tette, s nem sok jót ígért az életmű egészével kapcsolatban. Nem valószínű, persze, hogy a hosszú nevű mexikói Forradalmasítani fogja a modern filmművészetet (ilyesfajta eksztatikus jövendölések hajdan Quentinnel kapcsolatban hangzottak el, mára szerencsére alábbhagytak). Ám hogy a Korcs szerelmek egyike az ezredforduló fontos, ígéretes filmjeinek, az biztos. Nincs sok belőlük. Hatalmas csattanás - ez áll a több szálon futó, az időt vissza-visszaforgató, a hősök sorsát keresztező puzzletörténet középpontjában. A színhely: útkereszteződés, amelynek keresztjében a szereplők véres autóbalesetben rohannak össze. Háromszor látjuk a végzetes dramaturgiai és közlekedési csomópontot, a film elején, a közepén és a vége felé. Mindhárom szereplő ide tart, hogy - akár a görög sorstragédiákban - beteljesítse sorsát. Hideglelősen feszült, gyorsra vágott autós üldözés ragad magával a nyitó képsorokon. Az öreg kocsiban két kültelki srác ül, egyikőjük vezet, másikuk véres testet tart a kezében, mögöttük lövöldöző üldözők dzsipje, fékcsikorgás, üvöltözés, vér, egyre több vér. Inarritu úgy indít, hogy leiskolázza a legjobb (ha van ilyen) hollywoodi akciófilmeseket. Mintha ezekkel a magas feszültségű kezdőképekkel a szakma arcába vágná: tudok én ilyet is, ha kell, nem nagy cucc, de ez még nem film, ez csak mestervizsga, a film több ennél, sok finom rétegből épül föl, úgymint filozófia, politika, érzelem, az mind csak ezután jön, nem is akárhogy, rákészülhettek. Ugyan a kereszteződés felé robog kis autóján Valeria, a hosszú combú luxusmodell, s ugyanarra húzza kacatokkal megrakott guberálókocsiját El Chivo, a szakállas, lepattant csöves. Hármójuk sorsa töredékekből bomlik ki, lassan, fokozatosan, viszsza-visszaforgatva az elbeszélés idejét. A három életsorsa végzetes, elkerülhetetlen balesetben fut össze: e pillanat köré szerveződik a történet, mint valami mag vagy elképzelt középpont köré, körötte keringenek a szereplők, az örvény kavargó tölcsérének vonzásában, amely végül is beszippantja őket. Három szerelem története a film, három korcs, vagy ahogy az eredeti cím mondja, kutya szerelemé. Octavio, a külvárosi kamaszgyerek halálosan szerelmes a bátyja feleségébe, Suzanne-ba. A báty egy vadállat, Octaviónak ezért más vágya sincs, mint megszöktetni imádottját az otthoni pokolból. Közös jövőjüket kutyaviadalokkal alapozza meg: békés, mackós külsejű rotweilerjéről ugyanis kiderül, verhetetlen, márpedig a mocskos külvárosban mindennaposak a kutyaviadalok, s egy bajnok komoly vagyont ér. Ám Suzanne végül a férjénél marad, a konkurencia pedig megsokallja Octavióék kaszálását, vér, késelés, lövöldözés, irány a végzetes csattanás, amelyből a fiú megrokkanva, vesztesen kerül ki. Valeria Dánielbe, a sikeres divattervezőbe szerelmes, sikerül is elcsábítania a középkorú férfit a családjától, aznap költöznek épp közös szerelmi fészkükbe, s kezdenének új életet, ám Valeria leugrik egy palack finom borért, beül hát hófehér pincsijével a kocsijába, s elindul a kereszteződés irányába (amerre már javában robog Octavio, nyakában üldözőivel). Csattanás, kórház, a műtőasztalról kikerülve a lány nem modellkedhet többé: gyönyörű lábát, amely a fél város csodálatának tárgya, amputálni kell. Ráadásul ölebe, egyetlen vigasza, bemászik egy lyukba a parkettán, s hetekig nem kerül elő, fölfalják a patkányok. Dániel és a tolószékes Valeria szerelmi élete ettől kezdve abból áll, hogy minden apró neszre felriadva ijedten szólongatják-keresik a pincsit, korccsá lett szerelmük jelképét. El Chivo, a csöves nem elszenvedője, hanem szemtanúja a véres balesetnek. A férfi bérgyilkosságokat vállal, gazdag üzletembereket tesz el láb alól a partner vagy a konkurencia megbízásából. Vérbeli profi, tökéletes munkát végez, nem hagy nyomot. Fiatalon tanulta ki az ölés mesterségét. Gerilla volt hajdan, új világot kívánt teremteni a fegyverével, szépet és igazságosat, majd csüggedten feladta, békés családapává lett, később otthagyta a polgári-értelmiségi létet is, csavargógúnyát öltött, vedlett, korcs kutyákat gyűjtött maga köré, s a város szélére, a szegénynegyedbe vonult, önkéntes száműzetésbe. Gyönyörűséges fiatal lány után koslat naphosszat, később derül ki, hogy a lánya, akinek sima képű yuppie csapja a szelet, e ficsúrra pedig egy hasonlóan sima képű ad kilövési parancsot, valami rendezetlen üzleti vita miatt, történetesen épp Chivónak. A film záróepizódja a csöves története. A férfi először felesége temetésén tűnik föl, majd rátalál a lányára, életjeleket ad magáról, ellopja és pénzzé teszi megbízója luxusautóját, leveti csavargógönceit, leborotválja szakállát, s a balesetből kimentett rotweiler oldalán nekivág a végtelen horizontnak. Inarritu pontosan azt tudja, ami Tarantinóból hiányzik. Számára az idő nem pusztán játék (bármennyire virtuózan bánik is vele), hanem sors és történelem. A képsorok mögött érzelem és erős szenvedély lüktet, a legmélyén pedig megszenvedett, mély melankólia sötétlik, amellyel a rendező az elveszett és az időben folyamatosan pusztuló értékeket siratja. Míg Tarantino filmjeiben a férfinő kapcsolatok gépiesek és felszínesek, Inarritu két és fél órás szaggatott filmeposza vadromantikus szerelmesfilm, korcs kutyákról és kutyául korcs szerelmekről... (Korcs szerelmek. Mexikói film. Rendező: Alejandro Gonzalez Inarritu.) BÁRON GYÖRGY: Film Kutyaszorítóban ÉLET ÉS|·■ IRODALOM. 26 PÁLYI ANDRÁS: Csokonai redivivus Hazajön a gimnazista fiam az iskolából, épp most tanulja Csokonait, és szidja szegény Vitéz Mihályt, mint a bokrot, hogy érzelgős, hogy dagályos, hogy patetikus és még ki tudja, mi. Eszembe jut, hogy az ő korában én is elég keservesen rágtam át magam a Dorottyán, noha kötelező olvasmány volt, s azt mondom magamban, tanár legyen a talpán, aki évszázadokat áthidaló didaxissal egy mai középiskolás diákhoz igazán közel tudja hozni a XVIII. századi magyar líra e mégiscsak nem akármilyen alakját. Igaz, Csokonai gondolati lírájában, ha már a szerelmi költészete a mai széptevőktől, ismerjük el, kissé távol áll, tényleg van egykét lélegzetelállítóan mai érvényű darab, de ezt már el kell áruljam - nem irodalmi kézikönyveim alapján, inkább Vallai Péter hatására mondom, aki a múlt kedden-szerdán sugárzott Pennaháborúk első darabja záróakkordjaként meglepő erővel győzött meg erről. Vagy talán nem is ő, hisz akárhogy halmozom a megérdemelt jelzőket világos, logikus és dezarchaizáló versmondására, tény, hogy a rendező Dániel Ferenc kompozíciója ragyogóan megágyazott neki. Annál inkább, mert maga a vers igazából ráadásnak került e dokumentumjátékba, amely a Csokonai debreceni sírfelirata körül 1806-1807- ben kirobbant Árkádia-per anyagát dolgozta fel, azt a vitát, amely során a Kazinczy által javasolt „Árkádiában. Éltem. Én. Is!”-t a cívis város polgárai úgy értelmezték, hogy Debrecen, akarom mondani, Árkádia „derék marhalegelő volt, kivált szamaraknak”, s az áldatlan pennaháború következtében - amelyben a Ludas Matyi szerzője, bizonyos Fazekas Mihály hadnagy kétszer is tollat rántott Kazinczy ellen — csak jó negyedszázad múlva állítottak Csokonainak síremléket. Mindezt hallva, tudva, értve, különös fénytörésben hallottuk Vállait, aki a költő rezignált-felvilágosult-józan verses bölcseletét adta elő élet, halál, hírnév és irodalmi perlekedés dolgairól, teljes odaadással Csokonai megbocsátó iróniája iránt, azaz eleve mintegy múzeumi vitrinbe téve a hajdani politikai acsarkodásokat és presztízsháborúkat - és magától értetődően bevonva e körbe, mondjuk, virtuálisan, a világ minden későbbi pennaháborúját, azt is, amelynek napjainkban vagyunk tanúi a választások előtt végképp elhatalmasodó rágalomhadviselés és gyűlöletbeszéd idején, így aztán e kétszáz esztendős históriát hallgatva, elkerülhetetlenül felmerült bennem a kérdés, ha hasonló időtávlatból egy hasonló irodalmi restaurátor előveszi mai sajtóbéli borzalmainkat, lesze azokban annyi báj és történelmi poézis, mint az egykori Árkádia-perben? Avagy a magyar közélet végképp elveszítette ártatlanságát, következésképp erkölcsi „hasznosíthatóságát”, feldolgozhatóságát is? Nem akarok ebből túl messzire menő tanulságot levonni. Tény, hogy Dániel nem először vállalkozik ilyesféle időutazásra (dramaturg: Varga Viktor), amelyben nem egyszerűen a régmúlt idők historikus rekonstruálásáról van szó, de nem is közönséges mai áthallásokról, inkább a szó legjobb értelmében véve a nemzeti öntudat ébren tartásáról. Annál inkább méltánylandó ez, minél gyakoribb a visszaélés e téren, s Dánielt mi sem igazolja jobban, mint az iskolai feladatként sokszor oly nehezen megközelíthető Csokonai mondhatni egyetlen természetes gesztussal való életre keltése. A másnap esti „pennaháború” a Pesti Magyar Színház megnyitása után - anno 1839 - a történelmi rémdrámák játékstílusa körül támadt teliharcot idézte, kissé ugyan gyengébb hatásfokkal, de aki rászánta az idejét, nem bánta meg. Már csak azért sem, mert manapság, amikor egyesek hajlamosak a közszolgálati rádió funkcióját úgyszólván kizárólag a kormányzati propaganda ellátásában látni, mégiscsak hallhattunk két erős, igazi, nemzetépítő irodalmi műsort. (Pennaháborúk - Petőfi) TovfAnn'. ^ s \$fi X ί* yy V* ■n'yvtrt nvr «η* yf Zrinyifalvi Gábor munkája (részlet) Rádió 2002. FEBRUÁR 15.