Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-08-02 / 31. szám - Győri László: Karc (6. oldal)
Amikor a nyolcvanas években a Központi Sajtószolgálat nevű ügynökségben dolgoztam a Blaha Lujza téren, amely a megyei lapokat látta el különféle anyagokkal, többek között szépirodalommal - tárcával, novellával, mesével, verssel -, Illyés Gyulát évről évre hívtam, hívogattam, kiváltképpen az akkori ünnepek - a költészet napja, május elseje, augusztus huszadika, november hetedike, karácsony, újév - előtt, hogy tiszteljen meg bennünket. Instanciáztam. Rovatvezetőm, A. szerint ugyanis ha verset kérünk tőle, nem sűrűn, de évente, kétévente, föltétlenül ad, s föltétlenül újat. Feltétlenül és készségesen, mert a vidék dolgát a szívén viseli. Ami egybevágott mindnyájunk Illyés-képével, afféle evidencia volt, hiszen nagyon sok fontos verse Szegeden, a Tiszatájban került elénk; előszeretettel választotta a nem központi, a tűz szegélyén parázsló folyóiratokat, színházakat. A Pécsi Nemzeti Színház egyre-másra tartott Illyés-ősbemutatót. Persze a fővárost, a Kortársat sem hanyagolta el, a peremre azért sohasem vonult el végképp - a Kortárs mégiscsak Kortárs volt, a nagy, a legnagyobb kortársak otthona. Telefonszámát bitoroltam és birtokoltam, de fölöttébb restelltem felcsöngetni: azelőtt soha nem beszéltem vele, nem ismertük egymást, abban tetszeleghetek: ama kevesek közé tartozom, akik soha nem lépték át a küszöböt, és nem is igyekeztek körülötte bár csak egyszer is legyeskedni. Legközelebbjeim, a kilencek ugyan jártak nála hajdanán, a hatvanas esztendők vége felé, s egyikük-másikuk mintegy bejáratos volt a szentélyébe, én ettől akkor, vidéki lévén, elestem, később már ők is ridegen, magukban éltek, csak olyikük ejtette el néhanéha: „Illyés Gyulánál jártam”, de ki tudja, ők is hányszor Illyés köre másokból tevődött össze, mi túl messzi nemzedék voltunk neki. Idős ember volt már, nyilván kényes az idejére, mindig sokat fészkelődtem, mire rászántam magam egy-egy tárcsázásra, s föllélegeztem, ha nem vette föl senki a telefont. Ha igen, a felesége. Szűkszavún, tárgyilagosan kedves volt. Kedves, vagyis nem zord és nem rideg. Azt a hitet keltette rögvest, hogy kérelmem meghallgattatott és teljesíttetik. Vers azonban mégsem érkezett. Jó sokára ismét hívtam. Illyés Gyula azt a képet alakította ki magáról, azazhogy én azt a képet alakítottam ki róla: ajtaja mindig nyitva áll, legföljebb távtartó lánc van belül. Illyés Gyuláné (sokaknak Flóra néni) minden telefonomra készségesen megígérte, hogy szólni fog az urának. Illyéssel - úgy emlékszem — egyszer sem beszéltem, vagy ha igen, az csak egy-két jellegtelen mondat lehetett, annyira mindennapi, annyira egy-két szál közönséges fű, hogy teljesen kiszáradt bennem. Egyébként is: örültem, hogy nem kell a szükségesen felül szót váltanom vele vagy velük. Feszélyezett az irodalomtörténettel való érintkezés. Megkönnyebbültem tehát, ha üres maradt a telefon, s ha levelet írhattam neki. A papír jó eszköz, jó közlekedési edény, a reménytelen szerelmes is azt veszi elő végső menedékül. Az a tévhitünk, hogy a betűnek, a jelnek mágiája van: ennyi őrződött meg belőlünk az emberiség hajnalából, így ment vagy két-három esztendeig, mire végül megérkezett úgy nyolcvanhárom-nyolcvannégy tájékán a vers: egy réges-régen írott s gépelt költemény; a papírja elsárgult, a betűi elhalványodtak, kifakultak, de Illyés Gyula szokása szó-GYŐRI LÁSZLÓrint frissiben ceruzával egyengetett rajta abból az alkalomból, hogy előásta a Központi Sajtószolgálatnak. „A művészeti alkotást az érinthetetlenségnek szent légköre övezi. Nem az én szememben” - írta, s ekként is cselekedett. Hozzáért, megérintette, javított rajta. A borítékban pusztán a pőre vers lapult minden kísérő levél, egyetlen szó nélkül: a Terjed a falu, amelyet aztán a Menet a ködben című, ezerkilencszáznyolcvanhatos könyvében adtak ki ugyanabban a változatban, ahogyan én kaptam - ez az a nevezetes, amelyben először jelent meg az Egy mondat a zsarnokságról - azzal a jegyzetbeli hozzátétellel, hogy a Hajdú-Bihari Napló ennek meg ennek a számából való. Abból, mert azt küldtem meg neki, mivelhogy szokásunk volt egy-egy példányt eljuttatni a szerzőknek, lássák, megjelent, így aztán a Központi Sajtószolgálatot meg az én nevemet dicsőségesen kirostálták a processzusból. (Most, ahogy a kőbányai könyvtárban utánanéztem, nagy megdöbbenésemre a könyvből eltűnt a Hajdú-Bihari Napló; ilyen az emlékezet.) Eredetileg a negyvenes évek legvégén vagy az ötvenes évek elején írhatta: a megavult papír, az épülő (terjedő) falu, az ifjú utca emlegetése, amelyben a villanyfény (a faluvillamosítás új fénye) küzd a sötéttel. Petőfi kissé (nem is nagyon kissé) deklarált fölemlegetése mind-mind azt a benyomást kelti, hogy ama vaskorszakban kelt életre. Egyszerű helyzetrajz, állapottal: a vén (ötvenéves) költő meg az ifjú falu ellentéte: a falu újul, változik, én pedig vagyok csak a régi. Petőfi úgy villan föl benne a végén, hogy mintegy A XIX. század költői című versének akkoriban sokat hajtogatott szakaszát („Ha majd a szellem napvilága...”) idézze föl bennünk anélkül, hogy egyenesen, tehát hangulatrontón utalna rá. A mód finoman Illyési. A vers - vélhetőleg - nincs befejezve, taktusok hiányoznak belőle, a vége noha el van varrva, fölkap, mint a szoknya alja. Dehogy! Be van fejezve: „friss hangon cseng-bong Petőfi Sándor!... ” Ami azonban kissé vagy nem kissé üresen cseng-bong. Illyés Gyula talán ezért is vetette sokáig a fiók mélyére. Karc Meg nem jelentet, őseredetit küldött, ám korántsem újat. Nem frisset, nem fontosat, de a kedvünkért átsimogatta. Az egyik oldalon is van súly, a másikon is: a mérleg karja föl-le billeg. Adott is verset, nem is. Elszomorodtam, Illyés Gyulától soha többé nem kértem verset, A. sem erőltette, szótlanul napirendre tértünk fölötte. Pedig Illyés Gyulának még adatott néhány esztendő, s még nekem is a Központi Sajtószolgálat drasztikus, dicsőséges módszerű feloszlatásáig. Rendszerváltás előtti rendszerváltogatás: egyetlen vigaszom, hogy később a feloszlató börtönbe került, s persze nem ő szüntetett meg bennünket, ő csak a fű alatt hajladozott. Régi költő, hajdani költő! De az már más történet. Illyés Gyula vidéket emtető sajtóügynökségünknek vidéki, mi több, egyenesen falusi verset nyújtott, verset a kicsinyeknek: ez a sematikus mozdulat fölöttébb megütött. Eredetibb, emelkedettebb elmének véltem, s ugyanúgy tett, mint az idős, igen tekintélyes, szerintem azonban igen mérsékelt eredetiségű költő, aki valamivel Illyés Gyula előtt szintén edit falusi költeményt postázott: a leghitványabb csalánból szőve. Lyukas volt, átfújt rajta a szél, a legtisztább sematikus zöngemény volt az ötvenes évek elejéről, s most - mármint hogy akkor, a nyolcvanas években - elém hajította, s amikor nem álltam ki, hogy vissza ne küldjem egy rövid levelecske kíséretében, amelyben azt írtam, remélem, érti, hogy miért visszázom köszönettel, mert hát mit is írhattam volna, vérig sértődött, kioktatott, nem értette meg, hogy múlik az idő. Hogy a vidék nemcsak a paraszt, a kapás, hogy a vidék nem vidék. Illyés Gyula verse jobb anyagból van szőve, de attól még olyan, amilyen. Abban a pillanatban, amint elolvastam, elöntött a hidege annak, hol is dolgozom, hol a zugom: egy horhosbeli bodzabokor árnyékában, a mélyben. Ez a hely annyira névtelen, kietlen, semmi kis fészke az irodalomnak, hogy jobb lesz most és mindörökké tudomásul vennem: ide nem röpülnek madarak. Minden illúzióm, ambícióm elszállt: igazán jó vers a Központi Sajtószolgálattól alig-alig juthat a megyei lapokhoz, ha igen, a fiataloktól, a kedves, a drága fiataloktól, a kedves, a drága újaktól, akik tartották bennem a lelket, akikért mégis érdemes küszködnöm. A. valóságos misszionárius volt, úgy lelkesítette őket, hogy engem is magával rántott. Föl-fölrázott, ha végleg elcsüggedtem. S Illyés Gyula igen elcsüggesztett. Holott magam is jól tudtam: a Központi Sajtószolgálat olyan verset kapott, amilyen ő maga. Nem a gyöngyök gyöngye, nem az igazi. Bár tisztességes. Egy kőnyomatos (xeroxos), mindent a szélbe szóró álújságba kértem tőle verset, s ő bizonyára jól tudta, hová. Igazságtalanul csüggedtem el, de hát az ember teheti-e, hogy másokat mindig fölment, nehogy meghorzsolja őket, ha ezzel magamaga már-már a semmibe párolog, elfoszlik az önérzete, és egyre csak szorong, és már nem ítélkezik, hogy meg ne ítéltessék. Illyés Gyula is ember volt, nemcsak őt sértették, ő is megbántott, megbántott másokat. Nem engem, engem nem. De volt, akit bizonyára. Lesznek még betűk, amelyek karcot húznak a gyémántcsiszolaton. Ez a világ rendje. Kit-kit meghordoz sors és körülmény. Őt is meghordozta. Eleven anyag volt, nemcsak be-, kifelé is élt, és kívül is eleven anyagok lüktettek körülötte. Valkó László munkái LUDWIG MUZEUM BUDAPEST - KORTÁRS MŰVÉSZETI MUZEUM LUDWIG MUSEUM BUDAPEST - MUSEUM OF CONTEMPORARY ART S z a e X e s a t ájképek d s c a p e s L a n HELMUT NEWTON 2002. május 31 - 2002. szeptember 29. naponta 10-18 óráig, csütörtökönként 20 óráig (hétfőn zárva) - nisteröf - 0ηκ**μτ Budavári Palota, ,A' i Szent György tér 2 arfotel UHUD 2 lEEEHEB sK ÍÜ1I551S BESZELŐ BOSS mn ELLE ÉLET ÉS Í·B IRODALOM. 2002. AUGUSZTUS 2.