Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)

2003-03-14 / 11. szám - Rádai Eszter: A két óriás nem szenvedhette egymást • interjú • Csorba László történész (3. oldal) - Szeifert Judit: Nulla dies sine linea. A rajzról - négy ifjú művész munkái kapcsán (3. oldal)

- Mit mond a történettudomány a két nagy negyvennyolcas, a forradalom két legjelentősebb figurájának, Kos­suthnak és Petőfinek a viszonyáról? - Személyes viszonyuk nem volt jó, mert alapvető politikai kérdésekben más volt a véleményük, és ahogy ma kissé kiélezve mondanánk: nemigen állhatták egymás „pofáját”. Kettőjük jó vagy rossz viszonya persze fontos a történészek számára, mert sok részletkérdés csak ennek fényében érthető, és persze nagyon érdekes az utókor számára is, de az egész korszakot megfordító, nagy tettek szempontjából nem volt igazán je­lentősége. A politikai küzdelmek te­tőpontján ők ketten együtt, egy irányba mozogtak, és így egymást segítve adták bele személyiségük, te­hetségük legjavát a küzdelembe. Ezért válhattak mindketten kiemel­kedő - szimbolikus és valóságos — vezérfiguráivá annak az átalakulás­nak, amelyről nyugodtan kijelent­hetjük, hogy Szent István óta a leg­nagyobb és legjelentősebb fordulat volt a magyar történelemben. — Az, hogy konfliktusos viszonyban voltak, nem fogható-e fel pozíciójuk­ból, szerepükből következő munka­­megosztásként? - Úgy érzi, egy közösen írt és rende­zett történelmi színdarabban? Nem, valódi ellentéteik is voltak. De volt közöttük munkamegosztás és ko­operáció is, elsősorban 1848 tava­szán, de néhányszor később is. Ami­kor elterjedt a párizsi forradalom hí­re a pozsonyi Országgyűlésben, Kossuth március 3-i nagy beszédé­ben összefoglalta, milyen törvénye­ket kell hozni, hogy felszámolják a régi feudális világot, és meginduljon a piacgazdaság és a modern polgári társadalom kiépítése. De a főrendek ellenálltak, még csak megtárgyalni sem akarták a felirati javaslatot. Kos­­suthék ekkor felismerték, hogy a pesti tömegmozgalom segíthetné az országgyűlési reformellenzék küz­delmét. Felkérték a pesti fiatalokat, az Ellenzéki Kör tagjait, hogy tö­meggyűlésen követeljék a Kossuth­­féle felirati javaslat elfogadtatását. Nos, ezért született a 12 pont­­, ez a kí­vánságlista nem egyéb, mint a po­zsonyi javaslatok pontokba foglalása, kiegészítve pár újabb követeléssel. Petőfiék egy nagy népgyűlésen ter­vezték ünnepélyes elfogadtatását, csakhogy közbejött a bécsi forrada­lom, amelynek hírére az egész for­gatókönyv átalakult. Előrehozták a gyűlést március 15-ére, de másnap, miként az közismert, a valóban rendszerváltó gesztus a forradalmi szövegeknek a cenzúra mellőzésével történő kinyomtatása volt. A köl­csönhatás most úgy érvényesült, hogy közben a császárvárosba uta­zott az országgyűlési küldöttség, élén Kossuthtal, és ennek bécsi sike­rét támogatta hathatósan Petőfiék akciójának félelmetes híre. - Hogyan történt mégis, hogy - ma­gát idézem - „nemigen állhatták egymás »pofáját«”? Mikor és hogyan alakult ki közöttük a kölcsönös el­lenszenv? - Érdekes történet ez, néhány eleme mintha más korokból is ismerős len­ne. 1846 decemberében vagyunk, amikor a sikeres ellenzéki hetilap, az Életképek terjesztésére új előfizetési felhívást bocsátott ki a szerkesztő, Frankenburg Adolf. Ebben felsorol­ta azok nevét, akiknek írásai fémjel­zik a lapot: Eötvös József báró, Jókai Mór, Kossuth Lajos, Nagy Ignác és Petőfi Sándor - így, ebben a sor­rendben. Ám nem sokkal később ar­ról értesítette Petőfit, hogy Kossuth visszavonta kéziratát és részvételét a lapban, mondván, nem akar „egy »poéta« mellett figuráin”.­­ Ezek bizonyítottan Kossuth szavai? - Ezt a mai napig nem lehet tudni. E szavakat Frankenburg jóval ké­sőbbi visszaemlékezéseiből ismerjük, ugyanakkor az korabeli tény, hogy Petőfi vérig sértődött - közismert, mennyire öntudatos ember volt, büszke tehetségére, ugyanakkor végtelenül érzékeny is­­, és a bántást azonnal elpanaszolta barátainak. Az mindenesetre valószínű, hogy vala­milyen sértő kijelentést valóban tett Kossuth. De hogy konkrétan mit, il­letve, hogy az kifejezetten Petőfire vonatkozott-e, már nem állapítható meg hitelesen. Az összes részlet Frankenburgtól való - és bizony igen sok érv szól amellett, hogy ne vegyük mindenben készpénznek e meglehetősen ellentmondásos szere­pet játszó férfiú kijelentéseit.­­ Lehet, hogy valami szándékos dez­­információról volt szó, „célpletyká­ról”? — Talán igen. Felvethető például, hogy a „poéta” szót akkoriban bár­miféle íróemberre használták, és nemcsak Petőfi, hanem az előfizetési felhívásban szereplő másik három li­­terátor, Eötvös, Jókai és Nagy Ignác is írt verseket. Tehát az is elképzel­hető, hogy Kossuth kissé „kakukkto­jásnak” érezte magát ebben a társa­ságban, és erre tett valami bántó megjegyzést, amit azután már Fran­kenburg tálalt fel annak, akit a legér­zékenyebben érinthetett: Petőfinek. Ugyanakkor több mint furcsa, hogy alig pár hónappal később, 1847 tava­szán Kossuth kétszer is, hallatlanul fontos helyzetekben együtt szerepelt a költővel, így az Ellenzéki Párt ala­kuló gyűlésén ketten arattak óriási sikert: Kossuth, aki nagy beszédben vázolta fel, milyen legyen az ellenzé­ki program, és Petőfi, aki elszavalta A nép nevében című versét. Itt vajon mi­ért nem zavarta Kossuthot, hogy „egy poéta mellett figurái”? És ekko­riban jelent meg Hamburgban az El­lenőr című ellenzéki politikai zseb­könyv, amelyet itthon nem engedett a cenzúra kiadni, és abban ismét egymás mellett találjuk Petőfi verseit és Kossuth tanulmányait.­­ Vagyis közös fellépésekben is megnyilvánuló szoros együttműkö­désnek, kooperációnak lehetünk ta­núi a személyes ellenszenv mellett.­­ Igen, így még inkább felmerül a gyanú, hogy az ellenszenv kialakulá­sában valamiféle manipulációnak is szerepe lehetett. Ha ugyanis köze­lebbről megvizsgáljuk Frankenburg akkori viszonyait és kapcsolatait - ezt Szabad György megtette egy na­gyon szép tanulmányában, onnan tudhatók a részletek -, akkor bizony pár nagyon érdekes dologra derül fény. A tehetséges irodalmár-főszer­kesztő ugyanis éveken át megpró­bált két lovat megülni: miközben a kormány szolgálatában az udvari ka­maránál volt levéltáros, ezalatt jól menő ellenzéki lapot is szerkesztett. De éppen 1846 végén kenyértörésre került sor: Frankenburgot bécsi gaz­dái választás elé állították. A konflik­tus azonban végül meglepően sze­rencsésen oldódott meg, és a kuta­tók sokáig nem is értették, hogyan volt ez lehetséges. Frankenburg új, magasan jövedelmező bécsi állást kapott, ugyanakkor az Életképek nemcsak megmaradt a tulajdoná­ban, de a szerkesztője ettől kezdve nem más, mint Petőfi legjobb barát­ja, a Fiatal Magyarország egyik „fő­­tagja”, Jókai Mór! Szabad György fi­gyelt fel rá, hogy az ellentmondás feloldható, ha a magyarázatba be­vonjuk a Kossuth-Petőfi konfliktust. Eszerint Frankenburg azzal érvelhe­tett: lapját nem szabad megszüntet­ni, mert lám, éket ver az ellenzék fő­kolomposai közé, szembefordítja a plebejus költőt a kisnemesi izgató­­val. A „húzás” bejött, Frankenburg jól járt­­ a költő és a politikus szemé­lyes viszonyát azonban ettől kezdve örökre megmérgezte a hántás és az abból kifejlődő ellenszenv.­­ Tudjuk, a márciusi napokat Petőfi Pesten, Kossuth Pozsonyban és Bécsben töltötte. Személyes viszo­nyukról ebből az időből rendelke­­zünk-e valamilyen információval? - Személyes konfliktusuk nem volt, elvi azonban igen. Az átalakulás te­endőiről, sorrendjéről, az alkal­mazható módszerekről ugyanis másképp vélekedett a liberális de­mokrata politikus és a radikális módszereket is elfogadó, plebejus demokrata költő. — Annak idején a történelemórákon nekünk azt tanították, hogy a kom­­munisztikus tanok iránt fogékony, a korabeli utópista szocialisták eszméi iránt érdeklődő, mélyen és elkötele­zetten, szinte vallásosan republiká­nus népi forradalmár Petőfi képes volt felismerni azokat az „ igazságo­kat”, amelyeket osztálykorlátjai mi­att a liberális Kossuth még nem, eb­ben volt ellentétük lényege. Ma mit tart erről a történettudomány?­­ Ezt a beállítást az ötvenes évek marxista társadalomtudománya ala­kította ki, amely az 1848-49-es forra­dalmakat úgy tekintette, hogy akko­riban az egyetlen helyes álláspontot a két kommunista tudós, Karl Marx és Friedrich Engels képviselte. Ahol pe­dig még nem létezett szocialista munkásmozgalom, mint például ná­lunk, ott meg kell keresni a szemléle­­tileg hozzájuk legközelebb állókat, és őket kell mérvadónak venni - őhoz­­zájuk képest lehet aztán megállapíta­ni, hogy ki hol állt a küzdelemben, ki milyen mértékben „lépett túl osztály­korlátjain”, vagy maradt annak „fog­lya”. A magyar marxista történészek Marxékhoz legközelebb Petőfit talál­ták­­ és őt tették meg a hazai forra­­dalmiság mércéjének. Amit ő a nép­ről gondolt, azt a munkásosztály marxi definíciójával hozták össze, amit pedig a forradalomról, azt a kommunista párt hatalomátvételével kapcsolták egybe, és ehhez képest minősítették Kossuthot jobboldal­inak, megalkuvónak, gyengének, akit osztálykorlátjai bénítanak, aki nem tud a forradalomban követke­zetes lenni és így tovább. Ezek a véle­kedések azonban nem a valódi Pető­firől és Kossuthról szólnak, hanem az 1950-es évekről, amely e kategóri­ákba és értékelésekbe a saját politikai viszonyait vetítette bele.­­ De akkor mégis miben állt a plebe­jus forradalmár Petőfi és a liberális demokrata Kossuth ellentéte? Lehet, hogy itt arról a napjainkban sem is­meretlen konfliktusról volt szó, ami a forradalmár - és persze a függet­len értelmiségi - és a reálpolitikus között feszül? Lehet, hogy az ellen­tét az eltérő pozíciókból fakad? (Folytatás a 4. oldalon) A két óriás nem szenvedhette egymást - Csorba László történésszel Rádai Eszter készített interjút - Történelmi tény, hogy az 1848-as forradalom két tak egymástól, nem szenvedhették egymást. Hó­­vezéralakjának, Kossuthnak és Petőfinek sok­hon­­gúan tudtak mégis egy közös nagy ügyet önzetle­­tes politikai kérdésben eltérő, sőt ellentétes volt az­zal szolgálni, sőt ha kellett, ennek érdekében álláspontja, ráadásul igen rossz véleménnyel volt együttműködni. .A rajzot minden képzőművészeti alkotás alapjá­nak kell tekinteni.” Ezzel a kijelentő mondat­tal kezdi Szőnyi István A képzőművészet isko­lája című, először 1941-ben kiadott, alap­műnek szánt kötetet. Közhely, mondhat­nánk - de napjainkban nem árt újra és újra hangsúlyozni a rajz alapvető fontosságát, hi­szen az új trendek és vizuális műfajok út­vesztőiben bolyongó ifjú művészgeneráció számára sajnos nem tűnik ilyen egyértelmű­nek a Szőnyi által is leírt gondolat. A most bemutatott rajzokat képzőművészeti egyete­misták készítették, ezért különösen adekvát, ha a rajz jelentőségéről, valamint a művé­szetben és a művészeti oktatásban betöltött történeti szerepéről megemlékezünk. Már a 16. században Giorgio Vasari, a leg­kiválóbb reneszánsz mesterekről írt művé­ben, az egyik legnagyobb erényként emeli ki a tökéletes rajzi tudást, s szinte minden, álta­la jelentősnek tartott művészről közöl valami rajzzal kapcsolatos anekdotát, így többek kö­zött Giottónál szabadkézzel rajzolt, egyenle­tes vonalú tökéletes körének történetét me­séli el. Leonardo legendás anatómiai tanul­mányrajzait dicséri, valamint Michelangeló­­val kapcsolatban a kockarajzolás mértékadó szerepét ismerhetjük meg Vasari leírásából. A rajz két dologgal kapcsolódik össze a képzőművészetben. Az egyik a vázlat, a má­sik az önálló művészeti ággá „előlépett” gra­fika. A rajz összetett formanyelvének elemei közé tartoznak az első ötlet vázlatos rögzíté­sei, a kísérletező variációk, a kreatív firkák, a pillanatnyi mozgás kalligrafikus feljegyzései, a forma, a tér, a struktúra elmélyült, kutató tanulmányozásai. Sok rajz pusztán a művész mindennapi gyakorlatának vagy saját kedv­telésének szülötte, mások öntörvényű alko­tások. A rajz célja meghatározhatja alkotója eszközválasztását. Egyes rajzeszközök (pél­dául a szén vagy a pittkréta) a gyors techni­kához vagy a vázlatos fogalmazásmódhoz használhatók jól, míg mások (például a ce­ruza, vagy a toll) a finom részletekhez, vagy az elmélyült munkához. Leonardo, elsőként a művészet történeté­ben, a művészekhez intézett fő üzenetei kö­zött kitér a vázlat elsőrendű teremtő, önálló értékkel bíró jelentőségére. Ugyanakkor ar­ra is figyelmeztet, hogy „a vázlat ne legyen túl befejezett!” A vázlat értelemben közelített rajz, tehát mint előzetes kompozíciós bázis, il­letve előrajz kapcsolódik Szőnyi fent idézett gondolatához. Az önálló műként értelmezhe­tő grafikai alkotás felől szemlélve a rajz tech­nikai jellegzetességei kerülnek előtérbe. Az évezredek óta a festészet, a szobrászat és a grafika között folyó versengések ugyan nap­jainkban végleg érvényüket veszítették, de már az is kérdésessé vált, hogy melyek a gra­fikainak tekinthető technikák? Hiszen a szénnel is lehet festeni, és a tussal is lehet vo­nalrajzot, illetve festett műveket egyaránt lét­rehozni. A jelenleg bemutatott négy fiatal al­kotó esetében a vázlatszerű megfogalmazás­tól, a kreatív firkán keresztül az elmélyült, alaposan megmunkált rajzig, a tusrajztól a lazúros felületeken keresztül, a golyóstollal képzett faktúrákon át a rézkarcig, illetve réz­metszetig minden megtalálható. Batykó Ró­bert tusképein fekete-fehér foltokkal kompo­nál, s ebben a pozitív-negatív játékban általá­ban a fehéren hagyott részekből bontakozik ki a képtéma. Horváth Gábor tuslazúsjai ol­dott felületeikkel felszabadult ecsetjátékok­nak tűnnek, ugyanakkor más munkáin linó-, illetve fametszet hatását keltő, kontúrosan el­különülő, nyomatszerű faktúrákat hoz létre. Szentgróti Dávid egyvonalas rajzait mércés papírokon, puzzle-szerűen darabolt részekre osztotta. Ecsettel húzott vonalkákból felépülő többi munkáján az apró jelek divergálnak, nem válnak összefüggő, kalligrafikus kompo­zícióvá. Verebics Katalin érzékeny vonalak­kal kidolgozott rézkarcai és linómetszetei va­lódi grafikai értékekkel rendelkeznek, amely legnagyobb részben a tradicionális techni­kák, valamint az aprólékos rajzi megfogal­mazás ismeretéből és alkalmazásából adódik. Amíg a legfiatalabb művésznemzedék fontosnak tartja a mesterségbeli tudást, a rajz alapvető szerepét, addig van remény, hogy az új médiumok (például a számító­gép, videó stb.) nem söpörhetik teljesen fél­re az évszázados, sőt évezredes múlttal ren­delkező, tradicionális műfajokat, illetve a hagyományos technikákat, így a rajzot sem. A rajzot, amely a művészetben a napi mun­ka, a kitartó felkészülés metaforája. Hiszen művésznek lenni nem csak elha­tározás kérdése. Szeifert Judit Nulla dies sine linea A rajzról - négy ifjú művész munkái kapcsán Horváth Gábor munkája co ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next