Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)
2003-03-14 / 11. szám - Rádai Eszter: A két óriás nem szenvedhette egymást • interjú • Csorba László történész (3. oldal) - Szeifert Judit: Nulla dies sine linea. A rajzról - négy ifjú művész munkái kapcsán (3. oldal)
- Mit mond a történettudomány a két nagy negyvennyolcas, a forradalom két legjelentősebb figurájának, Kossuthnak és Petőfinek a viszonyáról? - Személyes viszonyuk nem volt jó, mert alapvető politikai kérdésekben más volt a véleményük, és ahogy ma kissé kiélezve mondanánk: nemigen állhatták egymás „pofáját”. Kettőjük jó vagy rossz viszonya persze fontos a történészek számára, mert sok részletkérdés csak ennek fényében érthető, és persze nagyon érdekes az utókor számára is, de az egész korszakot megfordító, nagy tettek szempontjából nem volt igazán jelentősége. A politikai küzdelmek tetőpontján ők ketten együtt, egy irányba mozogtak, és így egymást segítve adták bele személyiségük, tehetségük legjavát a küzdelembe. Ezért válhattak mindketten kiemelkedő - szimbolikus és valóságos — vezérfiguráivá annak az átalakulásnak, amelyről nyugodtan kijelenthetjük, hogy Szent István óta a legnagyobb és legjelentősebb fordulat volt a magyar történelemben. — Az, hogy konfliktusos viszonyban voltak, nem fogható-e fel pozíciójukból, szerepükből következő munkamegosztásként? - Úgy érzi, egy közösen írt és rendezett történelmi színdarabban? Nem, valódi ellentéteik is voltak. De volt közöttük munkamegosztás és kooperáció is, elsősorban 1848 tavaszán, de néhányszor később is. Amikor elterjedt a párizsi forradalom híre a pozsonyi Országgyűlésben, Kossuth március 3-i nagy beszédében összefoglalta, milyen törvényeket kell hozni, hogy felszámolják a régi feudális világot, és meginduljon a piacgazdaság és a modern polgári társadalom kiépítése. De a főrendek ellenálltak, még csak megtárgyalni sem akarták a felirati javaslatot. Kossuthék ekkor felismerték, hogy a pesti tömegmozgalom segíthetné az országgyűlési reformellenzék küzdelmét. Felkérték a pesti fiatalokat, az Ellenzéki Kör tagjait, hogy tömeggyűlésen követeljék a Kossuthféle felirati javaslat elfogadtatását. Nos, ezért született a 12 pont, ez a kívánságlista nem egyéb, mint a pozsonyi javaslatok pontokba foglalása, kiegészítve pár újabb követeléssel. Petőfiék egy nagy népgyűlésen tervezték ünnepélyes elfogadtatását, csakhogy közbejött a bécsi forradalom, amelynek hírére az egész forgatókönyv átalakult. Előrehozták a gyűlést március 15-ére, de másnap, miként az közismert, a valóban rendszerváltó gesztus a forradalmi szövegeknek a cenzúra mellőzésével történő kinyomtatása volt. A kölcsönhatás most úgy érvényesült, hogy közben a császárvárosba utazott az országgyűlési küldöttség, élén Kossuthtal, és ennek bécsi sikerét támogatta hathatósan Petőfiék akciójának félelmetes híre. - Hogyan történt mégis, hogy - magát idézem - „nemigen állhatták egymás »pofáját«”? Mikor és hogyan alakult ki közöttük a kölcsönös ellenszenv? - Érdekes történet ez, néhány eleme mintha más korokból is ismerős lenne. 1846 decemberében vagyunk, amikor a sikeres ellenzéki hetilap, az Életképek terjesztésére új előfizetési felhívást bocsátott ki a szerkesztő, Frankenburg Adolf. Ebben felsorolta azok nevét, akiknek írásai fémjelzik a lapot: Eötvös József báró, Jókai Mór, Kossuth Lajos, Nagy Ignác és Petőfi Sándor - így, ebben a sorrendben. Ám nem sokkal később arról értesítette Petőfit, hogy Kossuth visszavonta kéziratát és részvételét a lapban, mondván, nem akar „egy »poéta« mellett figuráin”. Ezek bizonyítottan Kossuth szavai? - Ezt a mai napig nem lehet tudni. E szavakat Frankenburg jóval későbbi visszaemlékezéseiből ismerjük, ugyanakkor az korabeli tény, hogy Petőfi vérig sértődött - közismert, mennyire öntudatos ember volt, büszke tehetségére, ugyanakkor végtelenül érzékeny is, és a bántást azonnal elpanaszolta barátainak. Az mindenesetre valószínű, hogy valamilyen sértő kijelentést valóban tett Kossuth. De hogy konkrétan mit, illetve, hogy az kifejezetten Petőfire vonatkozott-e, már nem állapítható meg hitelesen. Az összes részlet Frankenburgtól való - és bizony igen sok érv szól amellett, hogy ne vegyük mindenben készpénznek e meglehetősen ellentmondásos szerepet játszó férfiú kijelentéseit. Lehet, hogy valami szándékos dezinformációról volt szó, „célpletykáról”? — Talán igen. Felvethető például, hogy a „poéta” szót akkoriban bármiféle íróemberre használták, és nemcsak Petőfi, hanem az előfizetési felhívásban szereplő másik három literátor, Eötvös, Jókai és Nagy Ignác is írt verseket. Tehát az is elképzelhető, hogy Kossuth kissé „kakukktojásnak” érezte magát ebben a társaságban, és erre tett valami bántó megjegyzést, amit azután már Frankenburg tálalt fel annak, akit a legérzékenyebben érinthetett: Petőfinek. Ugyanakkor több mint furcsa, hogy alig pár hónappal később, 1847 tavaszán Kossuth kétszer is, hallatlanul fontos helyzetekben együtt szerepelt a költővel, így az Ellenzéki Párt alakuló gyűlésén ketten arattak óriási sikert: Kossuth, aki nagy beszédben vázolta fel, milyen legyen az ellenzéki program, és Petőfi, aki elszavalta A nép nevében című versét. Itt vajon miért nem zavarta Kossuthot, hogy „egy poéta mellett figurái”? És ekkoriban jelent meg Hamburgban az Ellenőr című ellenzéki politikai zsebkönyv, amelyet itthon nem engedett a cenzúra kiadni, és abban ismét egymás mellett találjuk Petőfi verseit és Kossuth tanulmányait. Vagyis közös fellépésekben is megnyilvánuló szoros együttműködésnek, kooperációnak lehetünk tanúi a személyes ellenszenv mellett. Igen, így még inkább felmerül a gyanú, hogy az ellenszenv kialakulásában valamiféle manipulációnak is szerepe lehetett. Ha ugyanis közelebbről megvizsgáljuk Frankenburg akkori viszonyait és kapcsolatait - ezt Szabad György megtette egy nagyon szép tanulmányában, onnan tudhatók a részletek -, akkor bizony pár nagyon érdekes dologra derül fény. A tehetséges irodalmár-főszerkesztő ugyanis éveken át megpróbált két lovat megülni: miközben a kormány szolgálatában az udvari kamaránál volt levéltáros, ezalatt jól menő ellenzéki lapot is szerkesztett. De éppen 1846 végén kenyértörésre került sor: Frankenburgot bécsi gazdái választás elé állították. A konfliktus azonban végül meglepően szerencsésen oldódott meg, és a kutatók sokáig nem is értették, hogyan volt ez lehetséges. Frankenburg új, magasan jövedelmező bécsi állást kapott, ugyanakkor az Életképek nemcsak megmaradt a tulajdonában, de a szerkesztője ettől kezdve nem más, mint Petőfi legjobb barátja, a Fiatal Magyarország egyik „főtagja”, Jókai Mór! Szabad György figyelt fel rá, hogy az ellentmondás feloldható, ha a magyarázatba bevonjuk a Kossuth-Petőfi konfliktust. Eszerint Frankenburg azzal érvelhetett: lapját nem szabad megszüntetni, mert lám, éket ver az ellenzék főkolomposai közé, szembefordítja a plebejus költőt a kisnemesi izgatóval. A „húzás” bejött, Frankenburg jól járt a költő és a politikus személyes viszonyát azonban ettől kezdve örökre megmérgezte a hántás és az abból kifejlődő ellenszenv. Tudjuk, a márciusi napokat Petőfi Pesten, Kossuth Pozsonyban és Bécsben töltötte. Személyes viszonyukról ebből az időből rendelkezünk-e valamilyen információval? - Személyes konfliktusuk nem volt, elvi azonban igen. Az átalakulás teendőiről, sorrendjéről, az alkalmazható módszerekről ugyanis másképp vélekedett a liberális demokrata politikus és a radikális módszereket is elfogadó, plebejus demokrata költő. — Annak idején a történelemórákon nekünk azt tanították, hogy a kommunisztikus tanok iránt fogékony, a korabeli utópista szocialisták eszméi iránt érdeklődő, mélyen és elkötelezetten, szinte vallásosan republikánus népi forradalmár Petőfi képes volt felismerni azokat az „ igazságokat”, amelyeket osztálykorlátjai miatt a liberális Kossuth még nem, ebben volt ellentétük lényege. Ma mit tart erről a történettudomány? Ezt a beállítást az ötvenes évek marxista társadalomtudománya alakította ki, amely az 1848-49-es forradalmakat úgy tekintette, hogy akkoriban az egyetlen helyes álláspontot a két kommunista tudós, Karl Marx és Friedrich Engels képviselte. Ahol pedig még nem létezett szocialista munkásmozgalom, mint például nálunk, ott meg kell keresni a szemléletileg hozzájuk legközelebb állókat, és őket kell mérvadónak venni - őhozzájuk képest lehet aztán megállapítani, hogy ki hol állt a küzdelemben, ki milyen mértékben „lépett túl osztálykorlátjain”, vagy maradt annak „foglya”. A magyar marxista történészek Marxékhoz legközelebb Petőfit találták és őt tették meg a hazai forradalmiság mércéjének. Amit ő a népről gondolt, azt a munkásosztály marxi definíciójával hozták össze, amit pedig a forradalomról, azt a kommunista párt hatalomátvételével kapcsolták egybe, és ehhez képest minősítették Kossuthot jobboldalinak, megalkuvónak, gyengének, akit osztálykorlátjai bénítanak, aki nem tud a forradalomban következetes lenni és így tovább. Ezek a vélekedések azonban nem a valódi Petőfiről és Kossuthról szólnak, hanem az 1950-es évekről, amely e kategóriákba és értékelésekbe a saját politikai viszonyait vetítette bele. De akkor mégis miben állt a plebejus forradalmár Petőfi és a liberális demokrata Kossuth ellentéte? Lehet, hogy itt arról a napjainkban sem ismeretlen konfliktusról volt szó, ami a forradalmár - és persze a független értelmiségi - és a reálpolitikus között feszül? Lehet, hogy az ellentét az eltérő pozíciókból fakad? (Folytatás a 4. oldalon) A két óriás nem szenvedhette egymást - Csorba László történésszel Rádai Eszter készített interjút - Történelmi tény, hogy az 1848-as forradalom két tak egymástól, nem szenvedhették egymást. Hóvezéralakjának, Kossuthnak és Petőfinek sokhongúan tudtak mégis egy közös nagy ügyet önzetletes politikai kérdésben eltérő, sőt ellentétes volt azzal szolgálni, sőt ha kellett, ennek érdekében álláspontja, ráadásul igen rossz véleménnyel volt együttműködni. .A rajzot minden képzőművészeti alkotás alapjának kell tekinteni.” Ezzel a kijelentő mondattal kezdi Szőnyi István A képzőművészet iskolája című, először 1941-ben kiadott, alapműnek szánt kötetet. Közhely, mondhatnánk - de napjainkban nem árt újra és újra hangsúlyozni a rajz alapvető fontosságát, hiszen az új trendek és vizuális műfajok útvesztőiben bolyongó ifjú művészgeneráció számára sajnos nem tűnik ilyen egyértelműnek a Szőnyi által is leírt gondolat. A most bemutatott rajzokat képzőművészeti egyetemisták készítették, ezért különösen adekvát, ha a rajz jelentőségéről, valamint a művészetben és a művészeti oktatásban betöltött történeti szerepéről megemlékezünk. Már a 16. században Giorgio Vasari, a legkiválóbb reneszánsz mesterekről írt művében, az egyik legnagyobb erényként emeli ki a tökéletes rajzi tudást, s szinte minden, általa jelentősnek tartott művészről közöl valami rajzzal kapcsolatos anekdotát, így többek között Giottónál szabadkézzel rajzolt, egyenletes vonalú tökéletes körének történetét meséli el. Leonardo legendás anatómiai tanulmányrajzait dicséri, valamint Michelangelóval kapcsolatban a kockarajzolás mértékadó szerepét ismerhetjük meg Vasari leírásából. A rajz két dologgal kapcsolódik össze a képzőművészetben. Az egyik a vázlat, a másik az önálló művészeti ággá „előlépett” grafika. A rajz összetett formanyelvének elemei közé tartoznak az első ötlet vázlatos rögzítései, a kísérletező variációk, a kreatív firkák, a pillanatnyi mozgás kalligrafikus feljegyzései, a forma, a tér, a struktúra elmélyült, kutató tanulmányozásai. Sok rajz pusztán a művész mindennapi gyakorlatának vagy saját kedvtelésének szülötte, mások öntörvényű alkotások. A rajz célja meghatározhatja alkotója eszközválasztását. Egyes rajzeszközök (például a szén vagy a pittkréta) a gyors technikához vagy a vázlatos fogalmazásmódhoz használhatók jól, míg mások (például a ceruza, vagy a toll) a finom részletekhez, vagy az elmélyült munkához. Leonardo, elsőként a művészet történetében, a művészekhez intézett fő üzenetei között kitér a vázlat elsőrendű teremtő, önálló értékkel bíró jelentőségére. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy „a vázlat ne legyen túl befejezett!” A vázlat értelemben közelített rajz, tehát mint előzetes kompozíciós bázis, illetve előrajz kapcsolódik Szőnyi fent idézett gondolatához. Az önálló műként értelmezhető grafikai alkotás felől szemlélve a rajz technikai jellegzetességei kerülnek előtérbe. Az évezredek óta a festészet, a szobrászat és a grafika között folyó versengések ugyan napjainkban végleg érvényüket veszítették, de már az is kérdésessé vált, hogy melyek a grafikainak tekinthető technikák? Hiszen a szénnel is lehet festeni, és a tussal is lehet vonalrajzot, illetve festett műveket egyaránt létrehozni. A jelenleg bemutatott négy fiatal alkotó esetében a vázlatszerű megfogalmazástól, a kreatív firkán keresztül az elmélyült, alaposan megmunkált rajzig, a tusrajztól a lazúros felületeken keresztül, a golyóstollal képzett faktúrákon át a rézkarcig, illetve rézmetszetig minden megtalálható. Batykó Róbert tusképein fekete-fehér foltokkal komponál, s ebben a pozitív-negatív játékban általában a fehéren hagyott részekből bontakozik ki a képtéma. Horváth Gábor tuslazúsjai oldott felületeikkel felszabadult ecsetjátékoknak tűnnek, ugyanakkor más munkáin linó-, illetve fametszet hatását keltő, kontúrosan elkülönülő, nyomatszerű faktúrákat hoz létre. Szentgróti Dávid egyvonalas rajzait mércés papírokon, puzzle-szerűen darabolt részekre osztotta. Ecsettel húzott vonalkákból felépülő többi munkáján az apró jelek divergálnak, nem válnak összefüggő, kalligrafikus kompozícióvá. Verebics Katalin érzékeny vonalakkal kidolgozott rézkarcai és linómetszetei valódi grafikai értékekkel rendelkeznek, amely legnagyobb részben a tradicionális technikák, valamint az aprólékos rajzi megfogalmazás ismeretéből és alkalmazásából adódik. Amíg a legfiatalabb művésznemzedék fontosnak tartja a mesterségbeli tudást, a rajz alapvető szerepét, addig van remény, hogy az új médiumok (például a számítógép, videó stb.) nem söpörhetik teljesen félre az évszázados, sőt évezredes múlttal rendelkező, tradicionális műfajokat, illetve a hagyományos technikákat, így a rajzot sem. A rajzot, amely a művészetben a napi munka, a kitartó felkészülés metaforája. Hiszen művésznek lenni nem csak elhatározás kérdése. Szeifert Judit Nulla dies sine linea A rajzról - négy ifjú művész munkái kapcsán Horváth Gábor munkája co ÉLET ÉS ÍR IRODALOM