Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)
2003-09-19 / 38. szám - Tóth Gy. László: Levél a főszerkesztőnek • reflexió | Agora • A sompoly országa (ÉS, 2003/37.) (14. oldal) - Bitskey Botond: Mennyi? • reflexió | Agora • Zsidai Péter: Balatonharács VII. (ÉS, 2003/36.) (14. oldal) - Vay Márton: Fele se tréfa (14. oldal) - Széchenyi Ágnes: Topolánszky Iván 1927-2003 • nekrológ (14. oldal)
Levél a főszerkesztőnek 1. Tényekről nem érdemes vitatkozni. Önnek igaza van: a Gulag-relativizálás témakörében az ÉS nem alkalmazott kettős mércét (A Pompoly országa, ÉS, 2003/37.), így feledékenységem miatt valótlanságot állítottam. 2. Ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy „tudományos munkásságom legjava” nem a posztkommunista-baloldali és balliberális lapok tallózásából áll. (Ez mindössze melléktermék.) Már évtizede jelentek meg tanulmányaim, elemzéseim és publicisztikáim amikor eszembe jutott, hogy érdemes szövegkiemelővel a kézben olvasni, és tükröt tartani a szerzőknek. E gyűjtést tettem közzé a Politikailag korrekt ///. című kötetekben. Munkásságom „java része” egyébként az alábbi köteteimből ismerhető meg: A kádárizmus örökösei és a polgári Magyarország (1997), Az előre jelzett földrengés (1998), A kettészakad ország (2002), Janus-arcú rendszerváltozás (szerk., 1998) és Jobbközép arányok (szerk., 2002). A felsorolt könyvek a Kairosz Kiadó gondozásában láttak napvilágot. Tóth Gy. László Mennyi? Zsidai Péter Balatonharács VII. című riportjában (ES, 2003/36.) azt írja, hogy a Balaton átlagos vízmélysége 37 centiméter. Ezt aztán követik az obugát sopánkodások. Nem kell, hogy az ember a Balaton vízrajzának szakértője legyen, aki valaha is járt a tó környékén, látott rajta hajókat, esetleg úszva elmerészkedett két-háromszáz méterre a parttól, az tudja, hogy ez az állítás abszurd. A Balaton átlagos vízmélysége három méter. A 37 centiméteres adat ugyanis nem a vízmélységre, hanem a vízállásra (vízszintre) vonatkozik, és nem „átlagos”, hiszen a tó tükre jellemzően vízszintes, hanem relatív. Tavunk vízállását ugyanis az Adriához mérjük: a 0 cm pontja 104,09 méter (Adria feletti) magasságra van kalibrálva. A +37 centiméter (a szeptember 1-jei adatok alapján +30 centiméternél valamivel kevesebb, lásd www.ktm.hu/balaton/lang_hu/vizszintb.htm), alacsony, de nem extrém: az eddig mért legalacsonyabb vízállás idején, például 1863-ban, 55 centiméterrel a 0 pont alatt volt a vízszint (-55 cm)! Csak érdekességképp: a legmagasabb vízállás +192 cm volt; az ilyen ingadozások egy olyan tóban, amelynek vízmennyisége lényegében az időjárás (csapadék és párolgás) függvénye, természetesnek mondható. A Sió-csatornával épp a szélsőségesen magas vízállás következményeit szokták mérsékelni. Egyébként a fentiek a Balatonnal foglalkozó ismeretterjesztő könyvek majd mindegyikében megtalálhatóak. Bitskey Botond ÉLET ÉS ÍR IRODALOM . Állításaival kapcsolatban a következő megjegyzéseim vannak. Önnek feltétlenül igaza van abban, hogy helytelenül használtam a vízmélység kifejezést, a 37 centiméter valóban a tó vízszintjére vonatkozik, ezért az ön és az olvasók elnézését kérem. Ha célunk a fogalmak adekvát használata, kérem ön is tartsa magát ehhez. Azt írja levelében, a 37 centiméteres adat nem a vízmélységre, hanem a vízállásra (vízszintre) vonatkozik, ami nem átlagos - hiszen a tó tükre jellemzően vízszintes -, hanem relatív. Nos, ez nem felel meg a valóságnak, ugyanis az Országos Vízjelző Szolgálat jelentésében a Balaton relatív vízszintje meghatározás szerepel, az adat a Balaton közép-vízszntje kifejezésnél található. A Balaton átlagos vízmélysége három méter - állítja ön pontosan. De mikor? Ugyanis a vízmélység függ a rendelkezésre álló víz mennyiségétől. Ha nincs víz, nincs mélysége. Ha kevesebb a víz, kisebb a mélysége. Ön is hivatkozik arra, a Balaton vízszintje harminc centiméternél valamivel kevesebb (szeptember 1.: 28 cm). Fejér Vilmos, az illetékes vízügyi kirendeltség vezetője a napok ban a Balaton 260 cm-es átlagos vízmélységről számolt be. Ön a zsont felett való obligát sopánkodásaimról ír. Ezzel elsősorban nem az én véleményemet minősíti lekezelően, hanem azokét az emberekét, akik hosszú ideje a tó mellett élnek, dolgoznak, üdülnek, rendszeresen, rendszertelenül, netán első alkalommal, avagy hosszabb-rövidebb ideig a tó partján tartózkodnak, akik aggódnak érte (vö. sopánkodás), és akik ilyen tartalmú véleményüket közölték velem. Ön nyilvánvalóan más véleményeket ismer, másképpen, máshonnan tájékozódik. Egyébként ezt nem írta volna le. Nem tagadom, az utóbbi fél évben a Balatonra többször visszatérve magam is megalapozottnak láttam aggodalmukat. A Balaton miatti aggodalmának egyébként nemcsak az általam megismert emberek, hanem sokan mások is számos alkalommal hangot adtak, elég legyen itt utalnom a legfrissebbre, a Balatoni Szövetség szeptember 4-i tapolcai ülésére, amelynek legnagyobb érdeklődést kiváltó napirendi pontja jó alacsony vízállása volt. Végezetül sajnálom, hogy a terjedelmes írás kapcsán csupán fogalmi észrevételei támadtak. * Zágoni Miklós legutóbbi reflexiójában (Balatonsekélyes, ES, 2003/37.) a globális klímaváltozás tényét hozza fel végső okként. Nem vitatom, hogy a Balaton vízszintje öszszefüggésben áll vele, ugyanakkor úgy látom, ön kisebbíti a humán beavatkozásnak tekintett műveletek eredményét, szükségszerűségét, és több kérdést megválaszolatlanul hagy. Javaslom, nézzük meg, mi történt a Sió-zsilip üzembe helyezése előtt. Az Aqua magazinból megtudhatjuk „...az 1863-ban megépített Sió-zsilip megnyitása előtt a Balaton átlagos vízmélysége és területe a csapadékos években akár duplája volt a mainak. A jelenlegi Kis- Balaton térségében is 1,5-2 méter volt a vízmélység, ezért ott egy 12-15 négyzetkilométeres, nyílt vízfelületű, hajózható öböl volt, s a Kisfaludy gőzös is ki tudott kötni Balatonhídvégen. A zsilipnek és egyéb szabályozási munkáknak köszönhetően keletkeztek szárazulatok az egykori öblös, mocsaras vidéken. A vízminőség fokozatosan romlott (hozzáadott értékként a mezőgazdasági tevékenységekből is) immár a különálló Balatonban is. Ekkor gondolkodtak el a Zala-völgy ismételt elárasztásáról, hogy a kialakuló mocsaras-nádas terület a Zalán érkező szennyező anyagokat, növényi tápanyagokat visszatartsa, feldolgozza. Ezzel a megoldással a mintegy kétszáz évvel ezelőtti természetes állapotot állították vissza. »Mára úgy tűnik, az elgondolás helyes volt, a Balaton vízminősége az utóbbi években számottevően javult«. ” Az ismételt emberi beavatkozás elkerülhetetlennek látszik. Elég utalnunk az 1977-es balatoni vízszintszabályozásra, amely +70 és +100 cm, 1997-től +110 cm közötti vízszint tartást írt elő a Balatonban. Zsidai Péter ben az árkokat, igaz, úgy tűnik, hogy ebbe az árokba azt temetik bele, ami a demokrácia lényege volna, ami a legitimációjának egy részét adná, vagyis a helyben élők valós érdekérvényesítő, kontrolláló képességét. De lehet, hogy ilyen apróságokkal nem kell foglalkozni, örüljünk annak, hogy politikusainkról mállik le a festék, ami különbözőnek láttatta őket, és egyre több közös pontot találnak. Most éppen a nagyberuházások iránti odaadó szeretetet. Legyünk őszinték, tulajdonképpen mindenki pontosan tisztában van azzal, hogy egy-egy ilyen nagyobb beruházásnál a teljes költségekbe eleve belekalkulálnak pár százalékot kenőpénzre. Miként teljesen magától értetődően vannak költségei a munkásoknak, a felhasznált anyagoknak, a szakértőknek, úgy a kedvező, ügymenetet segítő döntéseknek is. Ami fontos „mellékest” jelent, amiért természetesen jobb híján választott politikusaink igen sok mindenre képesek. Akár arra is, hogy ha ők autópályát akarnak a Duna-partra építeni, vagy a város széli erdő helyére még egy hipermarketet emelnének, akkor az egészséges lakhelyét és megélhetését féltő helyieket inkompetenciára hivatkozva, törvényi felhatalmazással hajtsák el. Kósa Lajos azt mondta, nem jó, ha a magyar gazdaság versenyképessége a húzódó beruházások miatt csökken. A civilek meg azt mondják, hogy lukas garast sem ér az a gazdasági versenyképesség, amit az emberek nélkül, az ő kárukra megvalósított beruházások jelentenek. Sőt, akár azzal a gondolattal is el lehetne játszani, hogy az a gazdasági növekedés, amit most mindent igazoló, egyetlen célként emlegetnek előttünk, biztos, hogy olyan jó-e. Mert egy véges, lezárt rendszerben, a Föld nevű bolygón nem lehet folyton növekedni. És nem volna-e okosabb például újabb, gazdaságnövelő autópályák helyett a teherforgalmat a közutakat tönkretevő kamionokról a környezet sokkal jobban kímélő vasutakra áttenni? És nem afölött örvendezni, hogy a lakosság gépkocsival való ellátottsága folyamatosan javul, hanem a tömegközlekedést, a közösségi közlekedést olyan szintre fejleszteni, hogy az embereknek azt érje meg használni, és ne a dugókat növeljék? Esetleg akkor is, ha ezek az ember- és környezetbarát megoldások nem növelik oly mértékben a GDP-t, és nem adhatóak olyan jól el, mint egy ünnepélyes autópálya-avatás? (Lásd pl: „A fenének kell az erős kormány”, ES, 2003/34. - a szerk.) De most nem erről van szó. A lakossági, civil érdekképviselőkkel kapcsolatban valamit mindenképp tisztázni kell. Azt, hogy ők függetlenek. Vannak köztük olyanok, akik teljes vagy félállásban dolgoznak, de egyrészt messze nem ez a jellemző, másrészt az aktivisták fő motivációja egyértelműen az, hogy nem bírják tétlenül nézni környezetük tönkretételét. Nekik nem kell döntéseikkel pártjuk baráti vállalkozóit (viszont) segíteni. Nem mellékes továbbá az sem, hogy többnyire ők is magasan kvalifikált szakértőkkel rendelkeznek, akik (anyagilag) nem lehetnek érdekeltek egy-egy beruházás sikeres „abszolválásában”. Kivétel természetesen akad, több olyan zöld szervezet, párt létezik, amelyiknek más dolga sincs, mint hogy jó hangosan egyszerre legyen „zöld”, és támogassa a Paksi Atomerőmű fennmaradását, a bős-nagymarosi erőművet, ellenezze a szélkerekek telepítését. Mindebből remekül meg is élnek. Mintha ebben a dicső szerepben volnának most a környezetvédelmi engedélyeket elbíráló hatóságok is. Tevékenységüket nézve a zöldek már eljátszottak a gondolattal, hogy megpróbálnak engedélyeztetni egy többnapos Wartburg-roncsderbit, mondjuk a gemenci erdőben. Csak úgy, viccből, hátha azt is támogatnák. Nem lenne tehát kétséges, hogy ha a civileket kiiktatva, két központi érdekképviselő hivatallal kéne egyeztetnie a beruházásokról az önkormányzatoknak, mi lenne az eredmény. A globalizációnak, a felfoghatatlan értelmű és ostoba európai uniós tendenciának megfelelően minél több döntést akarnak a helyben élők, vagyis az érintettek kezéből kivenni, így a távolságnak köszönhetően még több átgondolatlan, a valós helyzet rossz ismeretére épülő kontrollálhatatlan döntés születne. Viszont a gazdasági növekedés elől elhárulna az az akadály, amit a barátságos, élhető környezetben élni akaró, a fenntartható ökológiáért küzdő civilek, lakosok jelentenek. Akikkel még az is a gond, mondta Kósa Lajos a Magyar Hírlapban, hogy „hogy felelősség és következmény nélkül avatkozhatnak be az egyeztetésbe, és akadályozhatnak meg jelentős beruházásokat.” Ez remekül rímel a Vajda-féle, a civilekre vonatkozó „inkompetens” definícióra. Különös gondolkodásra vall egy, az utcájában tervezett fakivágás ellen tiltakozó lakóközösségre azt mondani, hogy következmények nélkül cselekednek. Ők az érintettek. Vagy miután feketén-fehéren kiderült, hogy a Paksi Atomerőmű vezetése hibát hibára halmoz, az emberek félelmét inkompetenciára hivatkozva megalapozatlannak nyilvánítani. Mi vagyunk az érintettek. (Mellesleg megjegyzendő, hogy a civilek beleszólási kísérletei a döntéshozatalba többnyire tényleg következmény nélküli.) Ezzel párhuzamosan a sajtó segítségével már jó párszor sikerült föltüntetni a zöldeket olyan színben, mintha minden jónak ők lennének kerékkötői, és számos környezetbarát (valójában csak zöldre festett) tervnek megakadályozói. Amikor Vajda Pál MSZP-s főpolgármester-helyettes először fenyegetődzött „beruházásvédelmi törvénytervezetével”, elsőre az ember morgott valami csúnyát. Aztán eszébe jutott, hogy George W. Bush egyre bátrabban pedzegeti a terrorista-környezetvédő párhuzamot, és hogy Texas államban a legjobb úton van a megvalósulás felé egy olyan törvénytervezet, ami a békésen (!) tiltakozó, akár egy transzparenst kifüggesztő állatvédőt, környezetvédőt a terrorista kategóriába sorol, hogy aztán annak megfelelően lehessen elbánni vele. És amikor az ember ezt a két dolgot egymás mellé állította, elég ijesztő kép alakult ki. A mindenkori és mindenkori hatalom, hivatkozva a terroristafenyegetésre vagy a gazdasági versenyképesség szükségességére, attól függően, hogy országában melyik hatásosabb, most rá akar lépni a kellemetlenné váló civil kontroll nyakára. Ez megy az aktuális, nagy, baráti testvérországban, hát a magyar politikusok szokás szerint követik példájukat. Eljött az a pillanat, amikor a dolgot már tényleg komolyan kell venni. Ha ezek találnak egy olyan rossz ötletet, ami már mindkét oldal számára elfogadható, és összeborulnak, akkor tényleg megnézhetjük magunkat. Vay Márton a Védegylet munkatársa Stefanovits Péter rajza Fele se tréfa Alig pár hete olvashatta az ember, hogy az „inkompetens” civil, lakossági tiltakozásoknak egy törvénytervezettel akarják elejét venni. Ezt akkor Vajda Pál, MSZP-s főpolgármester-helyettes mondta, ő is szándékozik a tervezetet benyújtani. Viszonylag nagy felzúdulást váltott ki ábrándosan nosztalgikus, diktatórikus elképzelésével, a civil szervezetek nyílt levélben tiltakoztak, még az újságok is kitértek az ötletre, elég rosszallólag. Hogy a felzúdulás nem volt elég nagy, azt jól mutatja, hogy legutóbb Kovács Ferenc helyettes közlekedési államtitkár hiányolt egy törvényt, hogy „egy kis közösség ne tudja megakadályozni a többség érdekérvényesítését”. Mondta mindezt a falujuk határába tervezett autópálya ellen ágáló lakosoknak. Hamarosan Kósa Lajos, fideszes képviselő és debreceni polgármester is ez irányba mutató kijelentést tett. Ő az egyeztetéseknél a több, szétszórt állami szervezetet helyettesítené két központi hivatal, egy állami és egy önkormányzatival, hogy majd ők képviseljék a közérdeket mindenki más helyett. Az indok a túl hosszú ügymenet volt. Ha senkivel sem kéne egyeztetni, a kormányzat és az önkormányzatok ott építenek és azt, amit akarnak, vagyis amit kilobbiztak náluk, és tényleg gyorsabb volna az ügymenet. Tulajdonképpen örülhetnénk is ennek a bal- és jobboldali összehordásnak. Lám, mégiscsak betemetik közé AGORA Topolánszky Iván 1927-2003 Meghalt egy orvos, aki szociográfusnak sem lett volna jelentéktelen, ebben követője Németh Lászlónak. Ha nem is a Medve utcai polgári folytatását, de a pompőznek mondott Rózsadomb valós társadalomtörténetét és betegség-szociográfiáját írhatta volna meg. De nem írt, hanem olvasott, ugyanolyan szenvedélyesen, ahogyan gyógyított. Négy évtizeden át volt ugyanazon körzet orvosa, ugyanazzal a sztetoszkóppal köpenyén, mellesleg az utóbbi években nem is hordott köpenyt. Mondanám, hogy ugyanazzal a tolla írta a recepteket, de nem írta, hanem nyomtatta, mert az egyik első orvos volt, aki a számítógépet kipróbálta. Büszke volt számítógépes könyvtári katalógusára. Körzetiből házi lett, de semmi nem változott. Orvos volt, aki tudását szigorúan eszköznek tekintette. Sebész szakorvos volt, de a pszichológia nagydoktora. Legfőbb gyógyszerként saját kíváncsi kérdéseit használta. Azt ugyan nem kérdezhette minden volt katpolos betegétől, hogy mit szól Esterházy könyvheti kritikagyűjteményéhez, vagy Kocsis Zoltán új koncertkínálatához, de azt meghallgatta, hogy miért állt oda, ahová. Persze, csak ha az epehólyagja gyulladt, mára szelíd öregember ezt maga hozta szóba. Neki, a közismert és soha tapodtat nem mozduló örök liberális nemzeti konzervatívnak. Meghalt egy művésztárs. Nem csak operaénekeseket kísért szabadidejében egy-egy társasköri rendezvényen, otthon is muzsikált. Nem volt ugyan elégedetett magával, de fontosabb volt az elfeledőben státuszból kisegíteni a depresszióba hátráló művészt s egyben beteget, mintsem a maga reputációja. Egészségcsináló alkotótársa volt Illyésnek, Weöresnek, Borsosnak. Aztán a muzsikusoknak, karmestereknek és koreográfusoknak, táncosoknak, mindenféle bátornak, aki kiállt a publikum elé, hogy a sír sűrű csöndben álla alá tegye a hegedűjét. Nem a receptekkel ért el eredményeket, hanem a dedikált könyvek szelíd végigsimításával, műelemzéssel, a verniszázsokon egy koccintással. Kérdésekkel a kisebbségi ügyekben, Herderről és Babitsról. Hátfájás múlasztóan kérdezett, inspirált. Fecskendővel a kezében, a csigolya megfelelő pontjára célozva, mosolyogva kérdezte, mikor olvashatja el a két írófejedelem, Illyés és Márai naplóinak öszszehasonlító elemzését. Gyűjtötte a könyveket és telefonkönyveket. A zeneszerszámokat és képeket, mindent, amit a szellem hozott világra. Egy humanista ment el, pár hónappal azután, hogy önként felállt a receptnyomtató mellől, hogy egy bekeretezett és a váróteremben kiakasztott könnyeztető levélben búcsúzott betegeitől. Már Illyéssel és Németh Lászlóval vitatkozik a népi irodalom és eszmeiség folytathatóságáról. És arról, igaza van-e Esterházynak, ami a nőket illeti. Széchenyi Ágnes 2003. SZEPTEMBER 19.