Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)
2003-12-19 / 51-52. szám - Gaál József: munkája • kép | illusztráció | grafika | rajz (II. oldal)
130 pont Versenyképesség és növekedés Az ezredfordulótól napjainkig terjedő időszak gaz■daságpolitikájának legfontosabb célja az európai gazdaság lassabb növekedése nyomán szükségszerűen korlátozottan bővülő hazai kiviteli teljesítmény pótlása, a belső kereslet gyors növelésével. Mint Németország példáján (7. pont) láttuk, ez nem feltétlenül ésszerűtlen, ha a gazdaság valóban belső kereslethiánnyal küzd, miközben rengeteg hazai megtakarítást exportál a komoly többlettel bíró nemzetközi fizetések mérlegén keresztül. Tudnivaló volt azonban, hogy az ezredforduló Magyarországának nem volt belső megtakarítási többlete, mert bármennyire látványosan nőtt is a kivitel a megelőző négy évben, az import összértéke mindig jóval meghaladta az exportét. Nálunk tehát egyáltalán nem volt belső kereslethiány, a rendre deficites folyó fizetési mérleg éppen azt jelezte, hogy az ország folyamatosan külföldi jövedelmet importált a megtakarítások belföldi kínálatát rendre meghaladó hazai (felhalmozási) kereslet kielégítése végett. Olyan gazdaságban, ahol nincs belső kereslethiány, hanem éppen ellenkezőleg, a gyors felhalmozás által indokolt keresleti többlet van, a belső kereslet további növelése csak mesterségesen, a piacot politikailag felülírva történhet. Ennek két legfontosabb módja a költségvetési túlköltekezés (a fiskális politika további lazítása) és a reálbérek a termelékenység átlagos emelkedését meghaladó növelése (laza jövedelempolitika). A 8. és 9. pontokban már jeleztem, hogy az ilyen gazdaságpolitika gyorsan elrontja a pénzügyi egyensúlyt, ami persze az egyensúlyt felesleges korlátnak tekintő kormányok számára mellékes. Nem lehet azonban közömbös még az ilyen kormányok számára sem az a tény, hogy a belföldi kereslet mesterséges túlpörgetésén alapuló, a gazdasági törvényeket látványosan lebecsülő, tudatosan figyelmen kívül hagyó, nyíltan „akarnoki” (voluntarista) gazdaságirányítás nem eredményezi a gazdasági teljesítmény tartós élénkülését sem, ami pedig ennek a gazdaságpolitikának éppen a legfontosabb meghirdetett célja. Ennek az összefüggésnek a belátása roppant egyszerű. Növelve a hazai keresletet, mindenekelőtt a fogyasztás és a behozatal fog emelkedni. A növekvő fogyasztás adott jövedelemszínvonal mellett tovább csökkenti a megtakarításokat. Az államháztartás túlköltekezése és az élénkülő lakossági fogyasztás most már nemcsak a belföldi, hanem a külföldi megtakarításokat is elszívja a növekedés motorját képező vállalati beruházások elől. Nő a költségvetés hitelfelvétele, emelkednek a kamatok. Nő a folyó fizetési mérleg hiánya, még tovább emelkednek a kamatok. Az állami túlköltekezés, nem is olyan lassan, felzabálja nemcsak az összes belföldi, hanem a külföldi megtakarítást is. Az állam egyre inkább kiszorítja a vállalatokat a tőkepiacról és a hitelezésből. A vállalatok felhalmozása csökken, és ezzel megáll a gazdaság eddig csak lassúnak tartott növekedése. Abszurd elmélet? Ne higgyük! Magyarország elmúlt három éve ékesen bizonyítja ezt. Minden mesterséges élénkítési kísérlet ellenére három éve folyamatosan csökken gazdaságunk növekedési üteme. Tavaly, amikor a választások évében az államháztartás hiánya kiugróan magas volt, az állam felzabálta nemcsak az öszszes belföldön keletkezett, hanem az összes külföldről behozott megtakarítást is. 2002-ben a vállalati szektor is nettó megtakarítóvá vált, ahelyett, hogy a növekedés érdekében beruházott volna. Az állam tavaly több mint száz százalékig kiszorította a vállalatokat a nemzetgazdaság számára egyáltalán rendelkezésre álló külső és belső megtakarítások felhasználásából. Látható tehát, hogy kis és nyitott, felzárkózó és átme■ neti gazdaságban a növekedést akkor sem lehet mesterséges eszközökkel felpörgetni, ha nem kívánunk tekintettel lenni a pénzügyi egyensúly szempontjaira, noha ez utóbbi még erősebb korlát és - elsősorban a kölcsönforrások drasztikus drágulásán keresztül - már azelőtt lefékezi a növekedést, mintsem a vállalatok beruházási erőforrásai teljesen elfogytak volna. A nemzetközi pénz- és tőkepiacokba teljesen akadálymentesen befont magyar gazdaság irányítói számára van egy szigorúbb követelmény is: nem elég okosnak lenni, hanem okosnak is kell látszani. Magyarul szakszerű gazdaságpolitika és annak színvonalas nyilvános képviselete győzheti csak meg hitelezőinket arról, hogy érdemes megtakarításaikat nekünk átengedni. A 2004-es magyar költségvetés már tükrözi ezt a fel■ ismerést. A kormány belátta, hogy a nyakló nélküli túlköltekezés nemcsak hogy elszívja a vállalatok elől a beruházási erőforrásokat, hanem az államadósság mértéktelen felszaporodása, amit ma már kizárólag külföldi hitelek fedeznek, előbb-utóbb katasztrófába sodorhatja Magyarországot. Ha már az exportvezérelt, hatékony vállalati beruházásokkal táplált, egyensúlyőrző gazdasági növekedés alapjait sikerült is felelőtlenül megbontani, legalább ne boruljon fel végleg maga a pénzügyi egyensúly. Rendkívül fontos, hogy a valutaválság után a kormány igyekezzen elkerülni legalább az állam pénzügyi csődjét. Még jobb lenne, ha ezen túlmenően képes lenne újraindítani az exportvezéreit és egyensúlyőrző, ezért fenntartható és gyors gazdasági növekedést. Szellemi kiindulópontként érdemes újra visszanyúl■ mi az 1995-96-os stabilizációhoz. Hitelesen állítható, hogy annak mindkét fő célja, az államcsőd elkerülése és a hazai munkaerő nemzetközi versenyképességének helyreállítása, maradéktalanul megvalósult. Ma az államcsőd réme még nem fenyeget, ha a kormány világos lépéseket tesz ennek elkerülésére. Ha viszont újra kívánjuk indítani az exportvezérelt növekedést, akkor érdemben javítani kell a magyarországi munkaerő nemzetközi versenyképességét. A verseny és versenyképesség kifejezéseket sokan nem szeretik, mert pontatlannak és egyben méltatlannak tartják a társadalmi élet bonyolult folyamatait lelketlen piaci értékekre visszavezetni. Magam is azt vallom, hogy a társadalmi élet sokszínűsége nem írható le pusztán piaci fogalmak alapján. Azt állítom csupán, hogy ha társadalmi összeél a nyugati életszínvonal belátható időn belüli elérése, akkor ehhez hosszú időn át gyorsabb növekedésre van szükségünk, mint a nyugat-európai országoknak. Ezt a növekedést pedig csak akkor tudjuk tartósan biztosítani, ha látványosan javítjuk versenyképességünket. A nemzetközi versenyképesség nehéz fogalom. Nem egyszerűen a munkaerő olcsó voltát jelenti, noha nem tagadható, hogy sok esetben bizony azt is. Sokkal inkább valami arányt igyekszik megragadni a munkaerő ára és minősége között. Lehet a munkaerő igen drága, ha minősége kiváló, mert akkor magas minőségű és így magas áron eladható árut lesz képes előállítani. Drága áru költségében a drága munkaerőé viszonylagosan kevesebb is lehet, mint olcsó áruéban az olcsó munkaerőé. A munkaerő versenyképessége a termékegységre jutó munkaerőköltséggel, végső soron tehát a termelékenységgel tart párhuzamot. Ennek a meghatározásnak fontos politikai üzenete is van. Közép- és Kelet-Európa országaiban gyakori, hogy a szakszervezetek a bérek gyors növelését követelik azon az alapon, hogy az árak már nemzetközi színvonalúak, de a bérek még messze elmaradnak a nyugat-európai mértéktől. Ez a logika nem veszi figyelembe a legfontosabb tényezőt, a munka termelékenységét. Márpedig a béreknek nem az árakkal, hanem a termelékenységgel kell lépést tartaniuk, ha tartós eredményekkel kívánunk felzárkózni. Ez a szigorú összefüggés zsarnokian akarnoki gazda■ságpolitikával megsérthető, de sohasem büntetlenül. A munkaerőpiac szerkezete olyan, hogy magas termelékenységi növekedéssel megáldott területeken a versenyképesség romlása nélkül gyorsan emelkedő bérek bizony átgyűrűznek az alacsony termelékenységi növekedést felmutató területekre. Ez sem feltétlenül baj, ha ez utóbbi szektorokban van mód az árak emelésére, és a piac hajlandó is azokat elismerni. Tipikusan ilyenek a belföldi személyi szolgáltatások, éttermek, szállodák, fodrászatok stb., amelyek nem kénytelenek szembenézni komolyabb mértékű importversennyel. Más a helyzet azonban a feldolgozóiparban, mezőgazdaságban, egyéb szolgáltatások területén. Az itt kifizethető béreket az import és az exportverseny egyaránt szorítja. A tőkeáramlások tekintetében is teljesen nyitott, felzárkózó gazdaságokban ma már nemcsak a külföldi vagy hazai befektetők érkezése, hanem azok távozása is napi élmény. És noha a telephelyválasztásnak van még ezeregy tényezője, semmiképpen sem tagadható, hogy a termékegységre jutó munkaerőköltség, még inkább ennek jövőbeni várható változása, nagymértékben befolyásolja a vállalkozók befektetési döntéseit. Adódik egy különösen kegyetlen következtetés. Kö■zép- és Kelet-Európa kicsi, nyitott gazdaságai - tetszik, nem tetszik - egyszerre három óriási történelmi kihívással kénytelenek szembenézni: a piactagadó gazdálkodásból a piacgazdaságba történő átmenettel, az Európai Unióhoz való csatlakozást megelőző és követő felzárkózással, végül, de nem utolsósorban a világgazdaság rohamléptekben előremozgó kinyílásával és a korábban elkülönült részpiacok összefonódásával, csúnya szóval a globalizációval. Lehet ezeket a kihívásokat nem szeretni, finnyásan elutasítani, csak egyet nem lehet tenni: figyelmen kívül hagyni őket. Eme hármas kihívás figyelmen kívül hagyása nem pusztán a ma elért fejlettségi szint megtartását veszélyeztetné, hanem beprogramozná Magyarország gyors hanyatlását. A siker az utóbbi három évben folytatott jövőfelélő gazdaságpolitika miatt lényegesen meggyengült nemzetközi versenyképességünk gyors helyreállításától, majd folyamatos további javításától függ, gyakorlatban is nehezen hangolhatok össze. A közöttük lévő látszólagos ellentétek különösen gazdag tárháza Közép- és Kelet-Európa, ahol a jövedelmi és vagyoni különbségek nagy része még ma is sokszor áttekinthetetlen és a bennfentesekre korlátozott verseny nyomán keletkezik, és ezeket próbálja aztán vagy tompítani a társadalmi közérzületet nem tükröző kényszerszolidaritás vagy látszólag oldani a jómódúakat támogató hamis szolidaritás. A verseny és a szolidaritás között azonban elvi ellentét nincs. Harminc hónappal ezelőtti témafelvezető írásomban (ÉS, 2001. június 8.) igyekeztem bizonyítani, hogy az uralkodó közérzületet kifejező valódi szolidaritás kifejlődésének legjobb táptalaja a nyílt, mindenki számára rendelkezésre álló és tiszta eszközökkel folytatott, átlátható piaci verseny, hiszen ez adja azt a nyilvános és leginkább elfogadható erkölcsi keretet, amelyben a társadalom jómódú tagjai önként és önérdekből sort kerítenek a verseny miatt szükségképpen kialakuló egyenlőtlenségek korlátozására. Most ehhez hozzáteszem, hogy ha a fő cél Magyarország felzárkózása nem növekvő jövedelmi és vagyoni különbségek és határozottan csökkenő esélybeli egyenlőtlenségek mellett, akkor a hazai munkaerő nemzetközi versenyképességét azok a reformok fokozzák leginkább, amelyek egyszersmind erősítik a társadalom valódi szolidaritását. A tartósan gyors, egyensúlyőrző növekedés legjobb biztosítékát olyan gazdaságpolitika és szerkezeti reformok képezik, amelyek a versenyképesség javítása mellett egyúttal újjáépítik a társadalmi szolidaritást, és viszont. Az ezredforduló óta hazánkban folytatott gazdaság■ politika versenyképességünk romlása miatt nem pusztán növekedésellenes, hanem kifejezetten szolidaritásellenes is. Mint a szegénység és a szolidaritás összefüggéseit taglaló legutóbbi cikkemben (ÉS, 2003/34.) kimutattam, Magyarországon ma túl sok tekintetben jómódúakat támogató jóléti politika uralkodik. Utaltam arra is, hogy az antiszociális és antiszolidáris jóléti politika jelzett intézményei (alanyi jogú családi pótlék, a lakáshitelezés támogatási rendszere, tandíjmentes felsőoktatás stb.) szent tehenekké váltak, amihez a politikai osztály befolyásos csoportjai nem mernek és talán nem is akarnak hozzányúlni. Szociális érzékenységre tehát hiába hivatkozok, nem érek célt vele. Hasznosabb lesz, ha bebizonyítom, hogy valóban szolidáris, a rászorultakat megcélzó jóléti politika nélkül fenntartható gazdasági növekedés, így felzárkózás sincs. 2003. DECEMBER 19. Versenyképesség és szolidaritás Van egy negyedik kihívás is, jelesül a jövőbeni gazdaság- és társadalomfejlődés minősége. Míg az átmenet, a felzárkózás és a globalizáció mindenekelőtt külső kihívást képvisel, ez a negyedik elsősorban belső indítékú követelmény. Vajon milyen fejlődést akarunk? Olyat-e, ahol az átmenet győzelméből, a felzárkózás sikeréből és a globális világ áldásaiból mindenki részesedik? Olyat-e, ahol a növekedés hozamából mindenki vehet, ráadásul a mainál jóval egyenlőbben? Olyat-e, ahol a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek nagyobb társadalmi csoportok között bizonyosan nem növekednek, az életesélyek különbségei viszont határozottan csökkennek? Olyat-e, amelyben a verseny mellett érvényesül a társadalmi szolidaritás? A verseny és a szolidaritás mint két alapvető érték és a társadalomszervezési elv együttes uralma nem magától értetődő. Nemcsak a fejekben, hanem néha a A költségvetés mérete és szerkezete Az államháztartás különböző csatornáin keresztül folyó jövedelem-újraelosztás három metszetben érdekel bennünket. A költségvetés hiánya mellett gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt nagy jelentőségű a jövedelem-újraelosztás terjedelme és szerkezete is. A költségvetési hiányról már tudjuk, hogy az az át■ meneti gazdaságokban igencsak növekedésellenes, mert jellemzően elszívja a külföldi és belföldi megtakarításokat a vállalati szektor beruházásai elől, és tipikusan hozzájárul mind az államadósság, mind az ország külső adósságának növekedéséhez is (17. és 27. pontok). Érdemes észrevenni, hogy az államadósság növekedését eredményező hiány kifejezetten szolidaritásellenes is. Az állam minden adóssága a jövőbeni nemzedékek közterheit fokozza, akiket ennek vállalásáról nem kérdez meg senki. Bár remélhető, hogy a jövő nemzedékei gazdagabbak lesznek, mint a maiak, ez a pályakezdő fiatalokra rendszerint nem igaz. Noha a komoly mértékű magánnyugdíj-megtakarítással rendelkező, tehát jómódú idősek számára előnyös befektetést kínál a magas hozamú állami adósságlevél, az ilyennel nem bíró alacsony jövedelmű pályakezdők a múlt nagy deficitjéből csak a jelen nagy adóterheit élvezik. Az államadósság növekedésével nem a jövő, hanem annak elzálogosítása kezdődik el. BOKROS UVOS 2004-ben is a hónap minden utolsó csütörtökén ÉS-vacsora. ÉTEL ÉS IRODALOM Pápai Erika és Vallai Péter felolvasásával Dη ÉLET ÉS ÍRÓ IRODALOM