Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)
2006-11-10 / 45. szám - Stőhr Lóránt: Dialógok • filmkritika • Jancsó Miklós: Ede megevé ebédem (31. oldal) - Cserna-Szabó András: Zsebtroll • rádiókritika • Férfi és nő - Ibsen drámáiból. Rendező: Siklós Olga. Bartók Rádió (31. oldal) - Koltai Tamás: Hánykolódik • színikritika • Wyspiański: Akropolisz; Molnár Ferenc: Liliom - Bárka (31. oldal)
STOHR LÓRÁNT: Dialógok Ede megevé ebédem - sejtésem szerint előbb született meg ez az abszurd cím, mint minden más Jancsó Miklós legújabb filmjében. Az idős mester előszeretettel ad mondásokat, állandó szókapcsolatokat, rontott idézeteket cím gyanánt, de az Ede a legdadább címe a kilencvenes évek végén kezdett sorozatának. Jancsó nem is tud, nem is akar indokot mondani, amikor saját filmjében megjelenik és a nyelvi játékokból álló fejezetcímek értelméről faggatják őt. Ede a 85 éves nagymester játszadozása a szavakkal, ötletekkel, gondolatokkal irigylésre méltó könnyedséggel túl sikereken, hiteken, harcokon, félig-meddig már túl az életen is. A mozgóképes játéknak ugyanazok a kellékei, mint az előző öt filmben: Kapa, Pepe, Márton Pista és a többiek, zenészek, táncosok, fiatal filmrendezők és a lassan felcseperedő Grunwalsky leányok. Az egy-egy ötletet hosszasan ismételgető Kelj fel komám, ne aludjál és A mohácsi vész a Kapa-Pepe-sorozat kifulladását jelezte, félő volt, hogy Jancsó már nem képes megtölteni azokat a kereteket, amiket a pikareszk elbeszélőforma és szabados filmnyelv biztosít számára. A Márton István társrendezésében készült üdében azonban ismét megindult a mester fantáziája, szellemesen és nem csak indulatosan beszéli ki magából, ami bántja a mai Magyarországon. A Kapa-Pepe-filmek veleje ugyanis a dialógus, a két vándor, az erős és a gyenge, a józan és a naiv végigdumálják a mindannyiunkat érintő kérdéseket, időnként egyenesen belepofáznak a kamerába, közvetlenül nekünk, hogy ne legyen túl felhőtlen a nézőtéren a röhögés. Ami pedig a dialógusok témáját illeti, Fim Jancsót a Szegénylegények óta egyetlen dolog izgatja, a hatalom és kiszolgáltatottság egymást feltételező alakzatai. (Mert ahol hatalom van, ott kiszolgáltatottság is van.) Ha valami változott azóta, akkor az legfőképpen a hatalom természete, ami a Kádár-rendszer idején készült történelmi parabolákban hivalkodó volt, látványos rítusokban, parancsolgatásban, verésben, gyilkosságban megnyilvánuló erőszakszervezetek jelenítették meg, aztán lassanként kezdett rejtélyesebb, megfoghatatlanabb lenni (A zsarnok szíve), míg a Kapa-Pepe-sorozatban a pénzvilág türannoszai még körmönfontabban és rejtőzködőbben gyakorolják azt a közelmúlt zsarnokainál. A hatalom és elnyomottak szembenállása az Ede legkevésbé eredeti része, bár a képi világ szerencsésen megújult az új operatőrnek, Jancsó Nyikának köszönhetően, aki a hoszszú beállítások egykori jancsói struktúráját finom kameramozgásokkal, puha fényekkel és meleg színekkel lágyította meg. Pepe dúsgazdag család leányát készül feleségül venni, de a napszemüvegesek klánja nem fogadja túl barátságosan a lézengő rittert. Valamire szánják őt, de mire? S máris ott vagyunk a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság állandó jancsói élményénél. Aztán a Duna-partról a puritán díszletvilágba csöppenve kiderül, hogy a testőrséggel körbevett, elegáns nagytőkések, akiknek bizonyára ősmagyar vér buzog ereikben, az első magyar magánbörtön díszrabjaivá akarják tenni Kapát és Pépét, s a csetlő-botló vőlegényt ráadásként szívesen látnák még egy helyes kis nyilvános önkivégzés áldozataként. Örülhet, ha az irháját megmenti a mese, amelynek váratlan helyszínváltásai nem igényelnek racionális magyarázatot. Fuccs a filmnek is, amit Pepe a hozományból készült leforgatni. Hiába, a kultúra már nem dísz a hatalom számára, amivel megszínesítheti az elnyomást, hanem értelmetlen pénzkidobás az újabb hatalmasok szemében. Kapa jogosan dühöng a kultúra hanyatlása láttán, hogy a gyerekek már semmit nem tanulnak meg fejből, hogy az újságírók ostobák és erőszakosak, hogy a kulturális műsorok riportereinek fogalmuk sincs a meghívott művészekről, csak a show kedvéért állnak szóba velük. A gazdasági hatalom által uralt országban a kultúra munkásai ugyanolyan kiszolgáltatottak, mint a Még kér a nép agrárproletariátusa volt, de legalább nekik ott volt a szebb jövő reménye és az összefogás eszméje. A művészek ellenben már csak a lottóötösben reménykedhetnek, vagy saját vállalkozásuk, a kifőzde sikerében, aminek remélt hasznából a táncosnő (Góbi Rita) végre táncolhat, a színész (Scherer és Mucsi) játszhat, a filmrendező (Fazekas Csaba) filmet forgathat, ami a dolguk volna egyébként. Ám az Ede leghátborzongatóbb epizódja nem a hatalom sunyi manipulációjáról, nem is a kultúra hanyatlásáról, hanem a semmi fenyegetéséről szól. Jancsó többször szembenézett saját halálával az előző filmekben, többször gyilkolták meg, ravatalozták fel, temették el s támadt fel - de egyik jelenet sem volt olyan kísérteties, mint most Halász Péter feltámadása. A magyar avantgárd színház nemrégiben elhunyt legendás alakja sejtelmes körülmények közt jelenik meg a filmben, reszelős hangján elbeszélget állítólagos fiával, a saját temetésére dühödten készülő Kapával, ám a hálátlan fiú, menekülve a semmi fenyegetése elől, szájon csókolja apját, és átadja neki a halált. A mozgókép csodálatos masinériája ezúttal mintha tényleg ölne: Halász tényleg meghalt, követte Jancsó állandó alkotótársát és barátját, Hernádi Gyulát. Végső ellenfélnek ez marad: a halál minden másnál könyörtelenebb zsarnoksága. (Jancsó Miklós: Ede megevé ebédem) CSERNA-SZABÓ ANDRÁS: Rádió Zsebtroll „Épp ellenkezőleg!” (Ibsen utolsó szavai halálos ágyán, épp száz évvel ezelőtt). Ha nyakadban egy lefejezett szerelmet cipelsz, azt javaslom, menekülj Ibsen elől. Ne hallgass novemberi, sötét, mélabús délutánon kérfi és nő című összeállítást a Bartókon, melyben ibsennők (Ruttkai) és ibsenférfiak (Kállai) tapossák, fojtogatják, ölik egymást - mert a végén még végiggondolod az ügyet, s akkor tényleg nem marad más, mint a gyógyszeres fiókban kotorászás, a késelezés, a pengemustra, a kötélhurkolás vagy egyéb metafizikai csattanó. Ha sokáig és boldogan szeretnél élni, most lapozz az újságban vidámabb témák felé: olvass kis színest az alkotmányozó sátoros sámánokról, traktátust a dübörgő gazdaságról, short storyt a hetyke tanksofőrről - mert ami itt jön, az a nihil. Magamnak írom, senki másnak. A történet talán ott kezdődik, hogy egykoron háromnemű volt a sárkányfog-vetemény, legalábbis Arisztophanész így mondja a Lakomában: Hím, nő és hímnő. Mindhárom nem gömb alakú, négykezű, négylábú, négyfülű, kétarcú és veszettül betyárkodott az istenekkel. Addig-addig ostromoltuk az eget, míg Zeusz felkúrta az agyát, és (mint hajszál a főtt tojást) kettészelte az embereket. Lett nagy sírás-rívás, már csak azért is, mert a nemi szervünk hátul volt, így azután még dugni se tudtunk egymással, csak úgy bagzottunk a földbe bele, mint a kabócák. Később a jó Zeusz megkönyörült rajtunk, áthelyezte bagzószervünket előre. A többi már egyszerű, mint a fakocka - aki hímnőből lett kettévágva: az a hetero, aki csak hímből vagy csak nőből, az a meleg. „Azóta gerjed az emberekben egymás iránt szerelem - ez varázsolja vissza őket hajdani állapotukba, s megkísérli a kettőből egybeforrasztásukat és az emberi természet megorvoslását" - mondja a komédiaíró. A másik felünket keressük, na, zsák a foltját, így ment ez sok ezer évig, a szerelem dühöngött, az emberek elfogadták, hogy egy boldogság van csak a földön, meglelni elveszett hasadmányúnkat. Valarrirárgyák látványosan nem stimmelt az Arisztophanész-elmélettel, a szerelemgépezet sokszor meghibásodott, akadozott, leállt vagy felgyulladt - de a problémát általában a szőnyeg alá söpörték, s azt mondták: emberek vagyunk, hát még a csodát is el tudjuk cseszni. Azután egy nap elkezdődött a varázstalanítás. Jött az Ibsen Henrik nevű részeges és torzonborz egykori patikussegéd, ez az embergyűlölő, plecsnimániás és zsugori zsebtroll, aki skorpiókat kínzott írás közben, meg gumiördögöket gyűjtött az íróasztala fiókjában, és négy sör, valamint két feles norvég köménypálinka után beletörölte az emberiség pofájába: - Ébredjetek fel, nyomorult jószágok! Nincs csoda. Mert a ti Arisztophanészetek legsátánibb poénja az volt, hogy eltitkolta előletek a lényeget: a széttört részek nem összeilleszthetőek! Csak az őrült sóvárgás van, a kínzó vágy az egészség után. Csak a bagzás, csak a harc, csak az öncsalás. Rabszolga leszel, vagy rabszolgatartó, vagy egyszerre mindkettő, mert nem forrhatunk egybe, s nincs az a Héphaisztosz, aki kettőből eggyé szerkesszen minket. Ostoba népség! Tán azt hittétek, megússzátok Zeusz haragját egy tockossal? S miután ezt kimondta, megpróbált példát mutatni polgártársainak. Gyermeknemzés után többé nem hált együtt feleségével, sőt, csak az étkezések alkalmával volt hajlandó egy levegőt szívni az asszonnyal. Ha nincs csoda, legalább ne mérgezzük egymást. Inkább csillogó szemű leánykákkal cicázott Ibsen szerepét ezekben a csaknem plátói kapcsolatokban Johnson így summázza: „a szűzkurva férfi megfelelője”. Henrik köpönyegéből bújt elő Ernő is, aki nem sokat teketóriázik, bátran előlép, és lekever két nagy maflást a szereleméhes emberiségnek - neki aztán mindig helyén van a szíve, ha bántani kell az olvasót. Csak anynyit mond Szép úr csicsergős kegyetlenül, hogy a szerelem lehetetlenség, csinált virág, hiába szagoljuk, nikotexes cigaretta, hiába szívjuk, hogy minden szerelem hazugság, s csak egy szerelem van a világon, és azt nem a kottaüzletben árulják, hanem az ékszerész, akinél a két karikagyűrűt veszik, ez az egyetlen szerelem, az unalom, a betegség, az elcsúnyulás, a másfelé való álmodás, az ezerszer szökni, menekülni akarás és mindig ottmaradás, egymással szembenülve nézni az egymás vénülő képét, és végignézni a másiknak a haldoklását, ez a szerelem. Hát ezért szomorú minden jószág coitus után. Mert nincsen remény. Igen, az ember reménytelen fajta. Hiába tudja immár az arisztophanészi mese végét, nem hagyja abba az önáltatást. Az a szárnycsattogás, tollborzolás, hústépés, amit Ruttkai és Kállai művel a Bartókon, az emberi történelem háttérzaja. Öröktől fogva szól, és sohasem lesz vége. Az ibsennő és az ibsen férfi örökkön-örökké gyötri egymást, megpróbálja saját magához igazítani a másikat, de nem megy, nem mehet. A csiszolás közben a félbevágott lelkek csak tovább repednek, törnek, hasadnak, s egyre kevésbé passzolnak össze. Zeusz büntetése grandiózus mű a maga nemében. Az áték átéja. Mert ha az arisztophanészi elmélet ibseni kiegészítését végiggondoljuk, csupán két lehetőség áll előttünk. Két rossz, amelyik közül nem lehet a kisebbiket választani, mert egyaránt kegyetlen út mindkettő. Vagy vésővel állunk neki a másik felünk magunkhoz igazításának, és akkor jön a héja-nász, a vértől lucskos avar. Nevezzük ezt A- tervnek vagy Léda-verziónak. Vagy elengedjük lemetszett énünket, és egy életen keresztül azzal a szörnyű bizonyossággal élünk, hogy tudjuk, kivel lennénk egészek, teljesek és boldogok, ismerjük másik énünk - mégsem tehetünk semmit. Nevezzük ezt B-tervnek vagy Jaulusz Erzsi-verziónak. Mindkét döntés borzalmas, bár az utóbbi talán békésebbnek és méltóságteljesebbnek tűnik - éppen ezért ritkább is. (Azért tegyük hozzá, Füst Milán kis híján beledöglött ebbe a békés és méltóságteljes B-tervbe.) Harmadik út nincs. Ha lenne C- terv, akkor az az lenne, hogy mázlisták vagyunk, és nem találkozunk másik felünkkel (No woman, no cryverzió). De ilyen még sose nem volt. (Férfi és nő - Ibsen drámáiból. Rendezte: Siklós Olga. Ballók, nov. 6.) 2006. NOVEMBER 10. 31 KOLTAI TAMÁS: Színház Hánykolódik Nem Macbeth öli az álmot, a kapkodás öli a színházat. Nem tudom elfogadni, hogy a fizető néző kísérlet tárgya. Bemutató után átrendezik a nézőteret, mert nem lehet jól látni. Vagy az előadást, hogy fél órával, esetleg még többel rövidebb legyen. A produkció nem készül el, a rendező naponta toldozza - a közönség pénteken mást néz, mint csütörtökön (ez nem a Halász Péter-féle naprakész színház). Az előbbiek konkrét példák az elmúlt hetekből. Szerencsés rendező, aki nyári haknikon kísérletezi ki az őszi premiert (legföljebb a nyári néző szerencsétlen), föltéve, ha észreveszi, hogy nyár és ősz között történt valami a világban vagy az országban. Aki tartós színházat csinál, sokáig készül rá, és akkor mutatja be, amikor elkészült. Neves rendezők a világban hónapokat, gyakran egy évnél is többet fordítanak elgondolásaik folyamatos kidolgozására, a próbák megkezdése előtt. Utána addig próbálnak, amíg elérik az optimumot. Az eldobható színháznál erre nincs szükség. Az eldobható színház olyan, mint a lejárt színházjegy. Érvénytelen. Minden este hakni. Havonta többször, évekig. A színházi emberek minimális udvariassága, hogy megteremtik a színháznézés föltételeit. Például olyan színészeket alkalmaznak, akiknek érteni a szavát. Úgy rendezik el a színpadot meg a nézőteret, hogy hallani lehessen őket. Hatáselemzésnek vetik alá, amit csinálnak, és fölteszik a kérdést, hogy szándékuk eljut-e a közönséghez, van-e esély rá, hogy létrejön a kommunikáció. Együttérzek az idült színházrajongóval, aki távozott a Bárka Színházból az Akropolisz szünetében, mert a hodállyá alakított terem végében ülve semmit sem értett a szövegből. Én középen ültem, így csak a kétharmadát nem értettem. Részint a rossz akusztika, részint a színészek kásás szövegmondása miatt. Energiátlanul, hibásan artikuláló, személyiséghiányban szenvedő színészektől nem lehet négy óra verses szöveget kibírni. Hármat se (ha a bemutató óta netán rövidítettek). A Maladype Színház társulatépítő belső munkálatai megindítóak, de zárt falak között kellene lefolyniuk mindaddig, amíg a társulat tagjai alkalmassá válnak a feladat teljesítésére. Stanislaw Wyspianski versét mondani egyelőre nem az a feladat, amelyet teljesíteni tudnak. Az Akropoliszt nem csak a szövegelhalás miatt nem értettem. Azt sem értettem, amit láttam. Tudok egyet s mást a szerzőről és a darabról, de nem fogom elárulni. A referens dolga nem a színháztörténeti információ vagy a darab helyszínének, tartalmának és szándékának ismertetése. Ezeket az előadásnak kell elárulnia. A produkciót önmagából, segédanyag (színlap, szereposztás, kommentár, olvasmányélmény) nélkül kell értelmezni; a segédanyag többlet az érdeklődőknek. Az Akropolisz a Bárkában két részből, mindkét rész egy-egy félrészből áll. Az első negyedben telefonkönyv-mezsgyék és mesekönyv-leporellók között csengettyűszárnyas angyalok susognak néma szobrokhoz, idegesítően zörgő építkezési felvonókon liftezve. A másodikban ógörög neveket viselő strandolok beszélgetnek valamiről ugyanitt. A harmadikban kivehető Jákob, Izsák és Ézsau (már akinek) ismert története, keleties táncban elbeszélve, és közben fölszedik a szőnyegpadlót. A negyedikban egy mélyhangú énekes negyven percig énekel magyarul és (gondolom) héberül, köréje telepedett színészek dobkíséretével. Az egész rendkívül művészi. Ezt (viszonylag ritka) ébrenléti állapotban érzékeltem, az értelméről lemaradtam. Az első részt Zsótér Sándor, a másodikat Balázs Zoltán rendezte. A művészszínház sztárjai, de a színházi szakma egy része dilettánsnak tartja őket. Nagy a zűrzavar. Előre kódolható kritikai ájulat és a produkció megtekintése nélküli elmarasztalás. Akad a környezetükben, aki szerint csak hódolat illeti meg őket, nem bírálat; az utóbbi esetben tiltakozó levélfogalmazvány születik házon belül. Mindketten - ahogy az normális - változó színvonalon dolgoznak. Recepciójukat tekintve gyakori az elfogultság mindkét oldalon, és nemegyszer esztétikán kívüli szempont táplálja. Ez természetes, ha a színház esztétikai alapfogalmai teoretikusan és praktikusan egyaránt tisztázatlanok, s a szakmai közfelfogás alapja a parttalan szubjektivizmus. A kézenfekvő példáért nem kell messzire menni, maradhatunk a Bárkában és a Wyspianskiénál könnyebb darabnál, Molnár Ferenc agyonnyúzott Liliománál. Telihay Péter rendezésében ez tűrhető előadás. Menczel Róbert a terem fenékfalához tolta a játékteret - kivéve a töltésen játszódó Linzmann-jelenetet a sikertelen pénzrablással, amihez pástot s köré állóhelyeket épített a nézőtéri tribünnel megfelezett hodály haszontalan felére -, ezáltal elkerülte, hogy korhoz kösse a cselekményt. A díszlet vaslépcsőkből, csapóajtóból és emelvényekből álló konstrukció, és úgy lebeg a semmiben, mint a falra erősített „ligeti pad”, amelyhez létrán kell fölmászni. A ruhák - alkotói magánsegédlet igénybevétele nélkül - csak hozzávetőleg helyezhetők el, mondjuk, a konszolidált szocializmusban, de ennek nincs jelentősége, mert a mai trend nem bíbelődik a szöveg és a látvány szinkronba hozásával. (Ha a deklamáló Brutus öltönyös politikus, miért ne lehetne az urizáló vurstlikofa Muskátné iparengedélyes kisiparos?) A színház önmagában stilizáció, megemelt valóság — bárhová „áttehetjük”, ha konzekvensen, a magunk által kijelölt szabályrendszerben tesszük. Addig nincs is baj, amíg ez az egynemű új közeg önmagában szervesen működik. Juli és Mari ülnek a semmi ágán, nem háborítja őket sem az enyhén tolakodó „hivatalos közeg”, sem a lét durvaságára figyelmeztető hangos csapóajtó. Mezei Kinga és Szorcsik Kriszta ízes vidéki lányok, nincs rajtuk cselédhímzés, az előbbi mezítláb jelzi népi tisztaságát, az utóbbi konfekcionált ruhákkal városias beilleszkedését. (Az öltözködésben Zeke Edit segít nekik.) Mindketten jók, akárcsak Széles László minden eddiginél kevésbé vagány és a svádalátszat mögött ártatlan kisfiú Lilioma (megütné az ő Julikáját? megteszi, de el nem hiteti), Öllé Erik veszélyes eszelést sejtető Ficsurja, Nagypál Gábor távolról sem mulva, szelíden határozott Hugója, és főleg az egészen kiváló Varjú Olga férfit és üzletet közönségesség nélkül, egyfajta méltósággal birtokló Muskátnéja. A gond akkor kezdődik, amikor az égi rendőrség jelenetében csak azért ministrálnak Kyriét éneklő fehér öltönyös gyerekek, mert kéznél vannak a társulatban. Ennél jobban nincs megfogalmazva sem a közeg, sem a földgömbös strandlabdát dobáló Fogalmazó, Egyed Attila. Túl sok a szappanbuborék - a „Ligetben” is volt belőle bőven -, és túl kevés a jelentése, el is pukkan. De a baj nem jár egyedül. Mivel a rendező a Babarczy László szabadalmazta változatot játssza - az égi jelenet nem darabzárás, mint Molnárnál, hanem víziószerűen beékelődik Lilom öngyilkos késelése és halála közé -, itt következik a haláltusa. Amelynek során a haldokló címszereplő fölserken, lazán kiül Juli mellé csevegni (a kést, amelyet azért nem húztak ki a sebből, nehogy elvérezzen, útközben, talán az égben, elvesztette). Aztán visszaszökken haldokolni. Halála után pedig még egyszer lelkél, és szimbolikusan kisétál az ablakon a halhatatlanságba. Ilyen nincs. Egy előrehozott föltámadás után nem lehet még kétszer föltámadni. Egyszer sem. Ha a transzcendencia előtte megvolt, a valóságban már csak meghalni lehet. Sőt, meg kell. És bízni a néző fantáziájában. Meg a rendezés szakmai alapjaiban. (Wyspianski: Akropolisz; Molnár Ferenc: Liliom - Bárka) ÉLET ÉS|· IRODALOM