Élet és Irodalom, 2006. július-december (50. évfolyam, 27-52. szám)

2006-11-10 / 45. szám - Stőhr Lóránt: Dialógok • filmkritika • Jancsó Miklós: Ede megevé ebédem (31. oldal) - Cserna-Szabó András: Zsebtroll • rádiókritika • Férfi és nő - Ibsen drámáiból. Rendező: Siklós Olga. Bartók Rádió (31. oldal) - Koltai Tamás: Hánykolódik • színikritika • Wyspiański: Akropolisz; Molnár Ferenc: Liliom - Bárka (31. oldal)

STOHR LÓRÁNT: Dialógok Ede megevé ebédem - sejtésem szerint előbb született meg ez az abszurd cím, mint minden más Jancsó Miklós legújabb filmjében. Az idős mester előszeretettel ad mondásokat, állan­dó szókapcsolatokat, rontott idézete­ket cím gyanánt, de az Ede a leg­­dadább címe a kilencvenes évek vé­gén kezdett sorozatának. Jancsó nem is tud, nem is akar indokot mondani, amikor saját filmjében megjelenik és a nyelvi játékokból álló fejezetcímek értelméről faggatják őt. Ede a 85 éves nagymester játszadozása a szavakkal, ötletekkel, gondolatokkal­­ irigylésre méltó könnyedséggel túl sikereken, hiteken, harcokon, félig-meddig már túl az életen is. A mozgóképes játéknak ugyanazok a kellékei, mint az előző öt filmben: Kapa, Pepe, Márton Pista és a többi­ek, zenészek, táncosok, fiatal filmren­dezők és a lassan felcseperedő Grun­­walsky leányok. Az egy-egy ötletet hosszasan ismételgető Kelj fel komám, ne aludjál és A mohácsi vész a Kapa-Pe­­pe-sorozat kifulladását jelezte, félő volt, hogy Jancsó már nem képes megtölteni azokat a kereteket, ami­ket a pikareszk elbeszélőforma és sza­bados filmnyelv biztosít számára. A Márton István társrendezésében ké­szült üdében azonban ismét megin­dult a mester fantáziája, szellemesen és nem csak indulatosan beszéli ki magából, ami bántja a mai Magyar­­országon. A Kapa-Pepe-filmek veleje ugyanis a dialógus, a két vándor, az erős és a gyenge, a józan és a naiv vé­gigdumálják a mindannyiunkat érin­tő kérdéseket, időnként egyenesen belepofáznak a kamerába, közvetle­nül nekünk, hogy ne legyen túl fel­hőtlen a nézőtéren a röhögés. Ami pedig a dialógusok témáját illeti, Fi­m Jancsót a Szegényle­­gények óta egyetlen dolog izgatja, a ha­talom és kiszolgál­tatottság egymást feltételező alakza­tai. (Mert ahol ha­talom van, ott ki­szolgáltatottság is van.) Ha valami változott azóta, ak­kor az legfőképpen a hatalom termé­szete, ami a Kádár-rendszer idején készült történelmi parabolákban hi­valkodó volt, látványos rítusokban, parancsolgatásban, verésben, gyilkos­ságban megnyilvánuló erőszakszerve­zetek jelenítették meg, aztán lassan­ként kezdett rejtélyesebb, megfogha­­tatlanabb lenni (A zsarnok szíve), míg a Kapa-Pepe-sorozatban a pénzvilág türannoszai még körmönfontabban és rejtőzködőbben gyakorolják azt a közelmúlt zsarnokainál. A hatalom és elnyomottak szem­benállása az Ede legkevésbé eredeti része, bár a képi világ szerencsésen megújult az új operatőrnek, Jancsó Nyikának köszönhetően, aki a hosz­­szú beállítások egykori jancsói struk­túráját finom kameramozgásokkal, puha fényekkel és meleg színekkel lágyította meg. Pepe dúsgazdag csa­lád leányát készül feleségül venni, de a napszemüvegesek klánja nem fo­gadja túl barátságosan a lézengő rit­­tert. Valamire szánják őt, de mire? S máris ott vagyunk a létbizonytalan­ság, a kiszolgáltatottság állandó jan­csói élményénél. Aztán a Duna-part­­ról a puritán díszletvilágba csöppen­ve kiderül, hogy a testőrséggel kör­bevett, elegáns nagytőkések, akiknek bizonyára ősmagyar vér buzog ereik­ben, az első magyar magánbörtön díszrabjaivá akarják tenni Kapát és Pépét, s a csetlő-botló vőlegényt rá­adásként szívesen látnák még egy he­lyes kis nyilvános önkivégzés áldoza­taként. Örülhet, ha az irháját meg­menti a mese, amelynek váratlan helyszínváltásai nem igényelnek raci­onális magyarázatot. Fuccs a filmnek is, amit Pepe a ho­zományból készült leforgatni. Hiába, a kultúra már nem dísz a hatalom számára, amivel megszínesítheti az elnyomást, hanem értelmetlen pénz­kidobás az újabb hatalmasok szemé­ben. Kapa jogosan dühöng a kultúra hanyatlása láttán, hogy a gyerekek már semmit nem tanulnak meg fej­ből, hogy az újságírók ostobák és erő­szakosak, hogy a kulturális műsorok riportereinek fogalmuk sincs a meg­hívott művészekről, csak a show ked­véért állnak szóba velük. A gazdasági hatalom által uralt országban a kul­túra munkásai ugyanolyan kiszolgál­tatottak, mint a Még kér a nép agrár­proletariátusa volt, de legalább nekik ott volt a szebb jövő reménye és az összefogás eszméje. A művészek el­lenben már csak a lottóötösben re­ménykedhetnek, vagy saját vállalko­zásuk, a kifőzde sikerében, aminek remélt hasznából a táncosnő (Góbi Rita) végre táncolhat, a színész (Sche­rer és Mucsi) játszhat, a filmrendező (Fazekas Csaba) filmet forgathat, ami a dolguk volna egyébként. Ám az Ede leghátborzongatóbb epizódja nem a hatalom sunyi mani­pulációjáról, nem is a kultúra ha­nyatlásáról, hanem a semmi fenyege­téséről szól. Jancsó többször szembe­nézett saját halálával az előző filmek­ben, többször gyilkolták meg, ravata­lozták fel, temették el s támadt fel - de egyik jelenet sem volt olyan kísér­teties, mint most Halász Péter feltá­madása. A magyar avantgárd színház nemrégiben elhunyt legendás alakja sejtelmes körülmények közt jelenik meg a filmben, reszelős hangján el­beszélget állítólagos fiával, a saját te­metésére dühödten készülő Kapával, ám a hálátlan fiú, menekülve a sem­mi fenyegetése elől, szájon csókolja apját, és átadja neki a halált. A moz­gókép csodálatos masinériája ezúttal mintha tényleg ölne: Halász tényleg meghalt, követte Jancsó állandó alko­tótársát és barátját, Hernádi Gyulát. Végső ellenfélnek ez marad: a halál minden másnál könyörtelenebb zsar­noksága. (Jancsó Miklós: Ede megevé ebédem) CSERNA-SZABÓ ANDRÁS: Rádió Zsebtroll „Épp ellenkezőleg!” (Ibsen utolsó szavai halálos ágyán, épp száz évvel ezelőtt). Ha nyakadban egy lefejezett szerelmet cipelsz, azt javaslom, me­nekülj Ibsen elől. Ne hallgass novem­beri, sötét, mélabús délutánon kér­fi és nő című összeállítást a Bartókon, melyben ibsennők (Ruttkai) és ibsen­­férfiak (Kállai) tapossák, fojtogatják, ölik egymást - mert a végén még vé­giggondolod az ügyet, s akkor tény­leg nem marad más, mint a gyógy­szeres fiókban kotorászás, a késele­zés, a pengemustra, a kötélhurkolás vagy egyéb metafizikai csattanó. Ha sokáig és boldogan szeretnél élni, most lapozz az újságban vidá­mabb témák felé: olvass kis színest az alkotmányozó sátoros sámánokról, traktátust a dübörgő gazdaságról, short storyt a hetyke tanksofőrről - mert ami itt jön, az a nihil. Magam­nak írom, senki másnak. A történet talán ott kezdődik, hogy egykoron háromnemű volt a sár­­kányfog-vetemény, legalábbis Arisz­­tophanész így mondja a Lakomá­ban: Hím, nő és hímnő. Mindhárom nem gömb alakú, négykezű, négylábú, négyfülű, kétarcú­­ és veszettül be­­tyárkodott az istenekkel. Addig-ad­­dig ostromoltuk az eget, míg Zeusz felkúrta az agyát, és (mint hajszál a főtt tojást) kettészelte az embereket. Lett nagy sírás-rívás, már csak azért is, mert a nemi szervünk hátul volt, így azután még dugni se tudtunk egymással, csak úgy bagzottunk a földbe bele, mint a kabócák. Később a jó Zeusz megkönyörült rajtunk, át­helyezte bagzószervünket előre. A többi már egyszerű, mint a fakocka - aki hímnőből lett kettévágva: az a he­­tero, aki csak hímből vagy csak nő­ből, az a meleg. „Azóta gerjed az em­berekben egymás iránt szerelem - ez varázsolja vissza őket hajdani állapo­tukba, s megkísérli a kettőből egybe­­forrasztásukat és az emberi természet megorvoslását" - mondja a komédia­író. A másik felünket keressük, na, zsák a foltját, így ment ez sok ezer évig, a szere­lem dühöngött, az emberek elfogad­ták, hogy egy bol­dogság van csak a földön, meglelni el­veszett hasadmá­­nyúnkat. Valarrir­­árgyák látványosan nem stimmelt az Arisztophanész-el­­mélettel, a szerelemgépezet sokszor meghibásodott, akadozott, leállt vagy felgyulladt - de a problémát általá­ban a szőnyeg alá söpörték, s azt mondták: emberek vagyunk, hát még a csodát is el tudjuk cseszni. Azután egy nap elkezdődött a va­­rázstalanítás. Jött az Ibsen Henrik nevű részeges és torzonborz egykori patikussegéd, ez az embergyűlölő, plecsnimániás és zsugori zsebtroll, aki skorpiókat kínzott írás közben, meg gumiördögöket gyűjtött az író­asztala fiókjában, és négy sör, vala­mint két feles norvég köménypálinka után beletörölte az emberiség pofájá­ba: - Ébredjetek fel, nyomorult jószá­gok! Nincs csoda. Mert a ti Ariszto­­phanészetek legsátánibb poénja az volt, hogy eltitkolta előletek a lénye­get: a széttört részek nem összeilleszt­­hetőek! Csak az őrült sóvárgás van, a kínzó vágy az egészség után. Csak a bagzás, csak a harc, csak az öncsalás. Rabszolga leszel, vagy rabszolgatartó, vagy egyszerre mindkettő, mert nem forrhatunk egybe, s nincs az a Hé­­phaisztosz, aki kettőből eggyé szer­kesszen minket. Ostoba népség! Tán azt hittétek, megússzátok Zeusz ha­ragját egy tockossal? S miután ezt kimondta, megpró­bált példát mutatni polgártársainak. Gyermeknemzés után többé nem hált együtt feleségével, sőt, csak az ét­kezések alkalmával volt hajlandó egy levegőt szívni az asszonnyal. Ha nincs csoda, legalább ne mérgezzük egy­mást. Inkább csillogó szemű leány­kákkal cicázott­­ Ibsen szerepét ezek­ben a csaknem plátói kapcsolatokban Johnson így summázza: „a szűzkurva férfi megfelelője”. Henrik köpönyegéből bújt elő Er­nő is, aki nem sokat teketóriázik, bát­ran előlép, és lekever két nagy maf­­lást a szereleméhes emberiségnek - neki aztán mindig helyén van a szíve, ha bántani kell az olvasót. Csak any­­nyit mond Szép úr csicsergős kegyet­lenül, hogy a szerelem lehetetlenség, csinált virág, hiába szagoljuk, nikote­­xes cigaretta, hiába szívjuk, hogy minden szerelem hazugság, s csak egy szerelem van a világon, és azt nem a kottaüzletben árulják, hanem az ékszerész, akinél a két karikagyű­rűt veszik, ez az egyetlen szerelem, az unalom, a betegség, az elcsúnyulás, a másfelé való álmodás, az ezerszer szökni, menekülni akarás és mindig ottmaradás, egymással szembenülve nézni az egymás vénülő képét, és vé­gignézni a másiknak a haldoklását, ez a szerelem. Hát ezért szomorú minden jószág coitus után. Mert nincsen remény. Igen, az ember reménytelen fajta. Hiába tudja immár az arisztophané­­szi mese végét, nem hagyja abba az önáltatást. Az a szárnycsattogás, toll­­borzolás, hústépés, amit Ruttkai és Kállai művel a Bartókon, az emberi történelem háttérzaja. Öröktől fogva szól, és sohasem lesz vége. Az ibsen­­nő és az ibsen férfi örökkön-örökké gyötri egymást, megpróbálja saját magához igazítani a másikat, de nem megy, nem mehet. A csiszolás közben a félbevágott lelkek csak tovább re­pednek, törnek, hasadnak, s egyre kevésbé passzolnak össze. Zeusz büntetése grandiózus mű a maga nemében. Az áték átéja. Mert ha az arisztophanészi elmélet ibseni kiegészítését végiggondoljuk, csupán két lehetőség áll előttünk. Két rossz, amelyik közül nem lehet a kisebbiket választani, mert egyaránt kegyetlen út mindkettő. Vagy vésővel állunk neki a másik felünk magunkhoz iga­zításának, és akkor jön a héja-nász, a vértől lucskos avar. Nevezzük ezt A- tervnek vagy Léda-verziónak. Vagy elengedjük lemetszett énünket, és egy életen keresztül azzal a szörnyű bizonyossággal élünk, hogy tudjuk, kivel lennénk egészek, teljesek és boldogok, ismerjük másik énünk - mégsem tehetünk semmit. Nevezzük ezt B-tervnek vagy Jaulusz Erzsi-ver­ziónak. Mindkét döntés borzalmas, bár az utóbbi talán békésebbnek és méltó­­ságteljesebbnek tűnik - éppen ezért ritkább is. (Azért tegyük hozzá, Füst Milán kis híján beledöglött ebbe a bé­kés és méltóságteljes B-tervbe.) Harmadik út nincs. Ha lenne C- terv, akkor az az lenne, hogy mázlis­ták vagyunk, és nem találkozunk má­sik felünkkel (No woman, no cry­­verzió). De ilyen még sose nem volt. (Férfi és nő - Ibsen drámáiból. Ren­dezte: Siklós Olga. Ballók, nov. 6.) 2006. NOVEMBER 10. 31 KOLTAI TAMÁS: Színház Hánykolódik Nem Macbeth öli az álmot, a kapkodás öli a színházat. Nem tudom elfogadni, hogy a fizető néző kísérlet tárgya. Bemutató után átrendezik a nézőteret, mert nem lehet jól látni. Vagy az előadást, hogy fél órával, esetleg még többel rövidebb legyen. A produkció nem készül el, a rendező naponta toldozza - a közönség pénteken mást néz, mint csütörtökön (ez nem a Halász Péter-féle naprakész színház). Az előbbiek konkrét példák az elmúlt hetekből. Szerencsés rendező, aki nyári haknikon kísérletezi ki az őszi premiert (legföljebb a nyári néző szerencsétlen), föltéve, ha észreveszi, hogy nyár és ősz között történt va­lami a világban vagy az országban. Aki tartós színházat csinál, sokáig készül rá, és akkor mutatja be, ami­kor elkészült. Neves rendezők a világban hónapokat, gyakran egy év­nél is többet fordítanak elgondolásaik folyamatos kidolgozására, a pró­bák megkezdése előtt. Utána addig próbálnak, amíg elérik az optimumot. Az eldobható színháznál erre nincs szükség. Az eldobható színház olyan, mint a lejárt színházjegy. Érvénytelen. Minden este hakni. Ha­vonta többször, évekig. A színházi emberek minimális udvariassága, hogy megteremtik a színháznézés föltételeit. Például olyan színészeket alkalmaznak, akik­nek érteni a szavát. Úgy rendezik el a színpadot meg a nézőteret, hogy hallani lehessen őket. Hatáselemzésnek vetik alá, amit csinálnak, és fölteszik a kérdést, hogy szándékuk eljut-e a közönséghez, van-e esély rá, hogy létrejön a kommunikáció. Együttérzek az idült színházrajon­góval, aki távozott a Bárka Színházból az Akropolisz szünetében, mert a hodállyá alakított terem végében ülve semmit sem értett a szövegből. Én középen ültem, így csak a kétharmadát nem értettem. Részint a rossz akusztika, részint a színészek kásás szövegmondása miatt. Energiátlanul, hibásan artikuláló, személyiséghiányban szenvedő szí­nészektől nem lehet négy óra verses szöveget kibírni. Hármat se (ha a bemutató óta netán rövidítettek). A Maladype Színház társulatépítő belső munkálatai megindítóak, de zárt falak között kellene lefolyniuk mindaddig, amíg a társulat tagjai alkalmassá válnak a feladat teljesíté­sére. Stanislaw Wyspianski versét mondani egyelőre nem az a feladat, amelyet teljesíteni tudnak. Az Akropoliszt nem csak a szövegelhalás miatt nem értettem. Azt sem értettem, amit láttam. Tudok egyet s mást a szerzőről és a darabról, de nem fogom elárulni. A referens dolga nem a színháztörténeti informá­ció vagy a darab helyszínének, tartalmának és szándékának ismertetése. Ezeket az előadásnak kell elárulnia. A produkciót önmagából, segéd­anyag (színlap, szereposztás, kommentár, olvasmányélmény) nélkül kell értelmezni; a segédanyag többlet az érdeklődőknek. Az Akropolisz a Bárkában két részből, mindkét rész egy-egy félrészből áll. Az első ne­gyedben telefonkönyv-mezsgyék és mesekönyv-leporellók között csengettyűszárnyas angyalok susognak néma szobrokhoz, idegesítően zörgő építkezési felvonókon liftezve. A másodikban ógörög neveket vi­selő strandolok beszélgetnek valamiről ugyanitt. A harmadikban kive­hető Jákob, Izsák és Ézsau (már akinek) ismert története, keleties tánc­ban elbeszélve, és közben fölszedik a szőnyegpadlót. A negyedikban egy mélyhangú énekes negyven percig énekel magyarul és (gondolom) hé­berül, köréje telepedett színészek dobkíséretével. Az egész rendkívül művészi. Ezt (viszonylag ritka) ébrenléti állapotban érzékeltem, az ér­telméről lemaradtam. Az első részt Zsótér Sándor, a másodikat Balázs Zoltán rendezte. A művészszínház sztárjai, de a színházi szakma egy ré­sze dilettánsnak tartja őket. Nagy a zűrzavar. Előre kódolható kritikai ájulat és a produkció megtekintése nélküli elmarasztalás. Akad a kör­nyezetükben, aki szerint csak hódolat illeti meg őket, nem bírálat; az utóbbi esetben tiltakozó levélfogalmazvány születik házon belül. Mind­ketten - ahogy az normális - változó színvonalon dolgoznak. Recepció­jukat tekintve gyakori az elfogultság mindkét oldalon, és nemegyszer esztétikán kívüli szempont táplálja. Ez természetes, ha a színház esztéti­kai alapfogalmai teoretikusan és praktikusan egyaránt tisztázatlanok, s a szakmai közfelfogás alapja a parttalan szubjektivizmus. A kézenfekvő példáért nem kell messzire menni, maradhatunk a Bárkában és a Wyspianskiénál könnyebb darabnál, Molnár Ferenc agyonnyúzott Liliománál. Telihay Péter rendezésében ez tűrhető elő­adás. Menczel Róbert a terem fenékfalához tolta a játékteret - kivéve a töltésen játszódó Linzmann-jelenetet a sikertelen pénzrablással, amihez pástot s köré állóhelyeket épített a nézőtéri tribünnel megfelezett ho­­dály haszontalan felére -, ezáltal elkerülte, hogy korhoz kösse a cselek­ményt. A díszlet vaslépcsőkből, csapóajtóból és emelvényekből álló konstrukció, és úgy lebeg a semmiben, mint a falra erősített „ligeti pad”, amelyhez létrán kell fölmászni. A ruhák - alkotói magánsegédlet igénybevétele nélkül - csak hozzávetőleg helyezhetők el, mondjuk, a konszolidált szocializmusban, de ennek nincs jelentősége, mert a mai trend nem bíbelődik a szöveg és a látvány szinkronba hozásával. (Ha a deklamáló Brutus öltönyös politikus, miért ne lehetne az urizáló vurst­likofa Muskátné iparengedélyes kisiparos?) A színház önmagában stili­­záció, megemelt valóság — bárhová „áttehetjük”, ha konzekvensen, a magunk által kijelölt szabályrendszerben tesszük. Addig nincs is baj, amíg ez az egynemű új közeg önmagában szervesen működik. Juli és Mari ülnek a semmi ágán, nem háborítja őket sem az enyhén tolakodó „hivatalos közeg”, sem a lét durvaságára figyelmeztető hangos csapóajtó. Mezei Kinga és Szorcsik Kriszta ízes vidéki lányok, nincs rajtuk cselédhímzés, az előbbi mezítláb jelzi népi tisztaságát, az utóbbi konfekcionált ruhákkal városias beilleszkedését. (Az öltözködésben Zeke Edit segít nekik.) Mindketten jók, akárcsak Széles László minden eddiginél kevésbé vagány és a svádalátszat mögött ártatlan kisfiú Lilioma (megütné az ő Julikáját? megteszi, de el nem hiteti), Öllé Erik veszélyes eszelést sejtető Ficsurja, Nagypál Gábor távolról sem mulva, szelíden ha­tározott Hugója, és főleg az egészen kiváló Varjú Olga férfit és üzletet kö­zönségesség nélkül, egyfajta méltósággal birtokló Muskátnéja. A gond akkor kezdődik, amikor az égi rendőrség jelenetében csak azért ministrálnak Kyriét éneklő fehér öltönyös gyerekek, mert kéznél vannak a társulatban. Ennél jobban nincs megfogalmazva sem a közeg, sem a földgömbös strandlabdát dobáló Fogalmazó, Egyed Attila. Túl sok a szappanbuborék - a „Ligetben” is volt belőle bőven -, és túl kevés a je­lentése, el is pukkan. De a baj nem jár egyedül. Mivel a rendező a Ba­­barczy László szabadalmazta változatot játssza - az égi jelenet nem da­rabzárás, mint Molnárnál, hanem víziószerűen beékelődik Lilom öngyil­kos késelése és halála közé -, itt következik a haláltusa. Amelynek során a haldokló címszereplő fölserken, lazán kiül Juli mellé csevegni (a kést, amelyet azért nem húztak ki a sebből, nehogy elvérezzen, útközben, ta­lán az égben, elvesztette). Aztán visszaszökken haldokolni. Halála után pedig még egyszer lelkél, és szimbolikusan kisétál az ablakon a halhatat­lanságba. Ilyen nincs. Egy előrehozott föltámadás után nem lehet még kétszer föltámadni. Egyszer sem. Ha a transzcendencia előtte megvolt, a valóságban már csak meghalni lehet. Sőt, meg kell. És bízni a néző fan­táziájában. Meg a rendezés szakmai alapjaiban. (Wyspianski: Akropolisz; Molnár Ferenc: Liliom - Bárka) ÉLET ÉS|· IRODALOM

Next