Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
2007-04-27 / 17. szám - György Péter: A nemzet múzeuma • Magyar Nemzeti Múzeum (9. oldal)
Könyvét megjelentetjük és terjesztjük /akár 20 000,-Ft-tél/ DUNA KöNYVKIADÓ KFT. Tel.: 264-4555 E-mail: kiado@dunakiado.hu 2007. ÁPRILIS 27. * * GYÖRGY PÉTER: A nemzet múzeuma Magyar Nemzeti Múzeum A XIX. század utolsó évtizedeiben még eldöntetlen volt, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum - Pulszky Ferencet idézve - „kizárólag nemzeti jellegű” ereklyék őrhelye legyen-e, vagy, hasonlóan a British Múzeumhoz, olyan közművelődési intézménnyé válik, amelyben a különböző forrásokból származó gyűjtemények gazdag együttes élménye kínál a látogatónak páratlan alkalmat a tájékozódásra. Pulszky a kulturális összehasonlítás, a tág horizontok kínálta eszmélkedés feltétlen híve volt, s a múzeum igazgatójaként szomorúan tanulhatta meg, hogy kozmopolita nézetei cseppet sem magától értetődőek azon kortársai számára, akik a nemzeti hevületet, az önbecsülés érthető, büszke vágyát összekeverték a művelődés stratégiáival és módszertanával. A nemzeti és egyetemes gyűjtemények közötti, mára szinte teljesen elfelejtett vitát, mely a nemzeti múzeum hajdani gipszgyűjteménye kapcsán kirobbant, Szentesi Edit nemrég teljes mélységében rekonstruálta egy egyedülálló tanulmányban. (Művészettörténeti Értesítő, 2006/55.) A XIX. század muzeológiájában - ma már ismeretlen mediális viszonyrendszerek között - a széles körben elterjedt gipszgyűjtemények példátlan lehetőséget kínáltak arra, hogy a keveset utazó helyi lakosság Európa-szerte megismerkedhessen közös kulturális hagyományával. A gipszgyűjteményeket akkor s azok tekintették feleslegesnek s Pollack Mihály palotájába oda nem illőnek, akik a nemzeti múzeumot nem a magyar közönségnek bemutatandó különféle kulturális örökségek gyűjtőhelyének, hanem a nemzeti identitás megerősítésére szolgáló szakrális tárgyak szent terének látták. Ennek a kultúraelméleti vitának a gyakorlati jelentősége a XX. század során aztán folyamatosan csökkent, annak megfelelően, ahogyan a Magyar Nemzeti Múzeumból az egyes részgyűjtemények kiváltak. A Szépművészeti Múzeum létrehozása már determinálta azt a kényszerpályát, amelyen a nemzeti múzeum azóta is haladhat, hiszen a művészettörténetileg értékes képek elkerülése az épületből automatikusan a nemzeti ereklyék halmazává tette mindazt, ami a falak között maradt. Utóbb, ha ugyancsak nehéz körülmények között, végül létrejött a Néprajzi, majd a Természettudományi Múzeum is, s ez ugyancsak tovább csökkentette a nemzeti múzeum mozgásterét, a lehetséges tudomány- és kultúrtörténeti együttállások, összefüggések bemutathatóságának területét. A nemzeti eszme önreprezentációs masinériájává vált múzeum tehát egy olyan értelmezési mezőbe került, amelyet máig sokkal mélyebben determinál a politika, mint az aktuális egyetemes muzeológia elváráshorizontja. A múzeum őrzésében maradt különféle gyűjtemények tárgyai így a nemzeti lét nagy történeti narratíváját illusztráló állandó kiállítások rendjében foglalhatnak helyet, annak megfelelően, hogy egy-egy aktuális rendezői koncepció melyik eszközt hogyan hangsúlyozza. A két háború között, Trianon traumájával is összefüggésben, a múzeum óhatatlanul tovább tolódott a kultúrtörténeti összefüggéseket elvágó, a magyar történelmet elszigetelt egyetemességében reprezentáló állandó kiállítások felé - amit a mai látogató az egyes korszakokat reprezentáló termekben eltérő mértékben, de egyaránt megtapasztalhat. Akik ma látogatnak el a nemzeti múzeumba, semmit sem látnak, tapasztalhatnak az elmúlt kétszáz év történetéből, vitáiból, a múzeum átváltozásainak okairól, mikéntjéről. Tehát az elmúlt évtized során lezajlott építészeti rekonstrukció nem esett egybe a múzeum identitástörténetének kultúrtörténeti kontextusokban érvényes, a kortárs egyetemes muzeológia által felfedett, azonosított problémákról való módszeres gondolkozással. Holott az építészeti rekonstrukció nem lehet más, mint a múzeum saját archeológiájának logikus architekturális következménye, az egyes át- és visszaalakítások akkor értelmezhetőek a közönség számára is, ha a történeti önreflexió hatja át és köti össze őket. Arról nem beszélve, hogy Pollack épülete, a megfelelő rekonstrukció esetében, a gyűjteményektől függetlenül is a magyar klasszicista építészet múzeumaként lenne láttatható. Azaz a rekonstrukciók a múzeum önidentitásának nyilvánvalóvá tételeként, önmagára való reflexióként is érthetőek és értendőek. Remek alkalomként, hogy a közönség egyszerre lássa a közgyűjteményt magát, illetve alakulásának történetét, így a saját helyzetét is jobban érthesse benne. A múzeumi önarcheológia olyan közhasznú kiállítások létrehozására vezet, mint például a British Museum Enlightenment-bemutatója, amelyben a King’s Library 1820-as évekbeli állapotát rekonstruálták. Az épület vonatkozó részének feltárása egybeesett a XIX. századi gyűjtemények és hajdani bemutatásuk módjának kiállításával is. Az önreflexív mozzanatokkal teli kiállítás komoly segítséget nyújt a látogatóknak abban, hogy eligazodjanak az épület és a múzeum történetében. Fontos megemlítenünk, hogy a nemzeti múzeumhoz hasonló helyzetben lévő néhány európai gyűjtemény mind átalakuláson ment, illetve megy át. A Musée de Monument Francais teljes gyűjteménye, a megfelelő újrarendezések után, Cité deArchitecture et du Patrimoine néven 2007 őszén nyílik a Trocaderón. A kulturális örökség reflexív interpretációja, tehát például a gipszgyűjtemény rehabilitációja s újra centrumba állítása ugyancsak az ereklyetörténet historizálására, a nemzet szent tárgyainak kultúrtörténeti kontextuson át való bemutatási szándékára mutat. A XIX. század közepén Nürnbergben létrehozott Germanisches Nationalmuseum mai állapotában már nemzetközi figyelemre okkal jogot formáló művelődés- és remek művészettörténeti gyűjteményt tár látogatói elé. Mind az épületek rekonstrukciója, mind az állandó kiállítás megvalósítása az egyetemes társadalom- és kultúrtörténet kontextusába utasítja a nemzeti eszmény változó jelentéstörténetét; ennek az eszménynek a mibenléte tehát nem a múzeum evidens kiindulópontja többé, hanem kritikai működésének historikus tárgya. A berlini Deutsches Historisches Museum - a Louvre piramisát is építő I. M. Pei közreműködésével - kibővített épülete folyamatosan olyan ideiglenes kiállításoknak ad otthont, amelyeknek fontos szerepük van a német társadalom emlékezettörténeti vitában. Ezekben a hónapokban például a Parteidiktatur und Alltag in der DDR című kiállítás teremt alkalmat az elgondolkozásra, illetve a tanulásra egyaránt. A pesti rekonstrukció nem járt együtt ehhez hasonló történeti reflexiókra alkalmas architekturális átalakításokkal, illetve ideiglenes kiállítások létrehozásával, ahol a múzeum saját történetén keresztül kívánta volna bemutatni a nemzeti múzeum eszméje és a belőle következő gyakorlat folyamatos átalakulását, a jelentésváltozás történetét, hogy a nemzeti ereklyegyűjtemény evidenciájának kora sem más, mint egyetlen fejezet ebből a hosszú és bonyolult történetből. Különös és nehezen feloldható ellentmondás ez. A nemzeti múlt bemutatására - tehát részben archeológiai feltárásokból, részben kultúrtörténeti gyűjteményekből összeállított, megkonstruált kiállítására - hivatott épület semmiféle utalást nem teremt ennek az elbeszélésnek magának a történetére. Mindez azért is zavarba ejtő, mert egy olyan elbeszélésről - a nemzet történetéről - van szó, amely utólagos konstrukciók története. Ha, mint arra sok megfontolás mutat, a nemzetállamok története lezárulóban van, ha a kortárs európai politikai konszenzusok a nemzeti kultúrák fogalomrendszerét, kulturális használati formáit illetően óvatosságra intenek, akkor végképp nehezen védhető az a részben naiv, részben álnaiv evidencia, amellyel a nemzeti múzeum adott tárgyát, „a magyar nemzet” történetét bemutatja. Hiszen egy ilyen, ezer éven tartó történet mibenlétével, illetve létével és bemutathatóságával kapcsolatosan számos vitát, megfontolást ismerhetünk. A művészettörténet például érzékenyen megkülönbözteti a magyarországi és a magyar művészetet, épp azért, hogy elkerülje az esszencializmusból következő félreértések egyik legkínosabbikát, ugyanis a magától értetődőség, common sense evidenciájának látszatát. A történettudomány koncepciói szerint a középkori és a modern nemzet eszméje között nincs kontinuitás, tehát az „ezeréves Magyarország” ideája nem a nemzeti múzeum állandó kiállításai mögötti evidencia kellene hogy legyen, hanem az interpretatív tárlók egyikének címe. Ezen a koncepción, pontosabban a kritikai koncepció hiánya által determinált, magától értetődőséget feltételező történeti illusztrációsorozaton belül természetesen jelentős különbségek tapasztalhatóak mind az egyes részek vizuális megvalósítását, kiállítástechnológiai állapotát, mind szellemiségüket illetően. A mai nemzeti múzeum vitathatatlanul leglátványosabb fejezete a Kelet és Nyugat határán című állandó régészeti kiállítás, Rezi Kató Gábor és kollégáinak munkája. Az őskőkortól az avar korig tartó kiállítás belsőépítészete és installációs technikái figyelemmel vannak a gyermekekre, illetve a felnőttekre. A klasszicista épület adottságait felülíró installáció nemet mond a régiségtár hagyományának, s a modern multimediális eszközöket használó élményközpontú kiállítás alkalmas arra, hogy ne csak érthetővé, de átélhetővé is tegyen évezredekkel ezelőtti életformákat, kulturális normákat, szokásokat. Ez vitathatatlanul komoly érték, s joggal büszkék rá mindazok, akiknek részük volt a kiállítás megvalósításában. A honi történeti kiállítások vizuális igénytelenségét ismerve a Kelet és Nyugat határán új és ígéretes fejezetet jelent. Ugyanakkor mégis zavarba ejtő, hogy a régészeti kiállítás az avar korral zárul, a történeti kiállítás pedig az államalapítással kezdődik el. Akármim is, de ezt a hiányt a lehető legsürgősebben pótolni kell. A nemzeti múzeum a honfoglalás történetét bemutató állandó kiállítás nélkül épp saját játékszabályai, a kontinuus narratíva elvei ellen vét. A XI. századtól kezdődő állandó kiállítás egyes termei váltakozó élményekkel és alkalmaként meghökkentő látványosságokkal, indok nélküli összeállításokkal szolgál. Igazán nem tudom például, mire gondoltak a múzeum munkatársai, amikor bemutatták Kolozsvári Márton és György Sárkányölő Szt. György szobrának egy másolatát - kommentárok nélkül. Ennek a nagyszerű, Prágában álló szobornak a kultúrtörténete, a másolatok Budapesttől, Bécsen, majd Kolozsváron át a Victoria and Albert Museumig terjedő históriája, illetve erdélyi, kolozsvári mitológiája valóban különösen érdekes elbeszélés. A múzeumban azonban mindez nem látható, s talán valóban nehezen is láttatható. Itt is tetten érhető az ereklye versus kultúrtörténeti szemlélet közötti különbség. Az előbbi az eredetiség és a magától értetődőség mítoszát és kulturális gyakorlatát feltételezi, illetve teremti meg. A látogató helyett zarándokot látunk magunk előtt, aki tanulás helyett identitása megerősítése végett lép a múzeumba. A távolságtartó történeti kiállítás persze alkalmat teremthet az okulásra, s épp a digitális technikák tennék lehetővé, hogy egy-egy szakrális tárgy körül a tárgy teljes összefüggésrendszere felidézhetővé váljon. Általánosabb probléma, hogy az állandó kiállítás értelemszerűen használja a zaklatott sorsú Történeti Képtár gyűjteményét, s az abba tartozó darabok láthatóak a falakon. De talán mégis helyesebb lenne, ha a látogatók magában a múzeumban értesülnének arról, hogyan alakult a Történeti Képtár története, a nemzeti múzeumnak ez a különös sorsú gyűjteménye, amely akkor került fizikailag is a múzeumba, amikor ott egyben láthatatlanná is vált. S a történeti múzeum és a vizuális eszköztár közötti feszültséget érzékelteti a fényképtár példátlanul gazdag gyűjteményének mostoha kezelése. Mindez már átvezet az állandó történeti kiállítás egészén érzékelhető problémára, ugyanis az eredeti és a másolat közötti különbségek iránti gyakran kiáltó érzéketlenségre. Illetlenség lenne elmagyarázni, hogy a múzeum léte a két fogalom közötti különbségtételen alapszik. S csupán akkor tekinthetünk ettől el - amint ezt a nemzeti múzeumban is látjuk -, ha a nemzeti ereklye fogalma gyakorlatilag helyettesíti a műtárgyét. Ha az egyes tárgyak nem kikezdhetetlen egyediségükben állnak előttünk, hanem egy eszme átéléséhez szükséges illusztrációként. Hadd mutassak rá például arra, hogy ez vezet a fotográfiahasználat szinte meghökkentő módszereire. A múzeumi fotográfia ugyanis éppolyan egyedi műtárgy, mint bármi más. Akként őrzik - egyébként magában a nemzeti múzeumban is -, úgy tartják számon, s ennek megfelelően nyerheti el jelentőségét és jelentését. A fotográfia eredetisége és dokumentumértéke egymást feltételezik és erősítik, kár, hogy az állandó kiállítás egy-két esettől eltekintve csak segédletként használja a fényképek nyújtotta látványt, de nem használja ki a bennük rejlő esztétikai jelentéstartományt. A muzeológia problémái mellett azonban az állandó kiállítás XX. századi - amennyire a nyomtatott vezető nélkül tudni lehet, Ihász István vezetésével készült - része komoly, s néhol komor politikai problémákat vet fel. Megítélésem szerint a nemzeti múzeumnak az lenne a dolga, hogy kíméletlen tárgyilagossággal és józansággal mutassa be a múlt század bonyolult, traumákkal teli történetét, s rendezője igyekezzék eltekinteni saját politikai nézeteinek közpénzen történő népszerűsítésétől. A kiállítás egyik fontos része a MOZI névre hallgató terem, ahol a közönség 1919 és 1945 közötti híradókból készült összeállítást láthat. Aki a majd’ félórás bemutatót végignézi, néhány kérdésen elgondolkodhat. Az összeállításból például nem derül ki, miért és miként kerültek hősi honvédeink a Don mellé. Mikor történt mindez? Miként függött össze az országgyarapítás a II. világháborúval? A történelmi dokumentumfilm-összeállítás, szoros összhangban az állandó kiállítás 17. és 18. termének szellemével, nélkülözi a múzeumok kritikai normáinak minimumát. Ami talán még ennél is kínosabb, az a kommentár nélküli két dokumentumfilm. Ezek egyikén - zenei aláfestéssel - vidéki zsidók vonulnak a gettóba vagy a gettóból a vonat felé - hogy mi a valóság, az nem derül ki. A másik filmen egy magányos férfi látható, ő Szálasi Ferenc, már annak, aki tudja, hogy az arc azonos a történelmi személlyel. Maga a kiállítás nem bemutatja a Trianon utáni sokk kultúr- és társadalomtörténetét, hanem mindenféle ,reflexió nélkül hevülten átéli és másokkal átértetni remélni ezt a fájdalmat. A 17. és 18. teremben a nemzeti múzeum állandó kiállítása összekeverhetővé válik a várpalotai Trianon-múzeum lelkes amatőrjeinek kegyhelyteremtő szándékaival. Sokat elárul a 19. terem felirata is: A revíziós sikerektől az ország német és szovjet megszállásáig. Talán feleslegesnek nevezhetnők ennek a mondatnak a kritikai elemzését, annyi józan ésszel azonban belátható, hogy a szovjet megszállás mégis összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy Horthy Miklós kormányzó uralma alatt Bárdossy László miniszterelnök háborút indított a Szovjetunió ellen. De ezt a nemzeti múzeum munkatársai éppoly jól tudják, mint az olvasók. Akármint is, a történeti kiállítás végének politikai világképe egész egyszerűen méltatlan a Magyar Nemzeti Múzeum egészéhez. drMáriás munkája ÉLET Ész IRODALOM