Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

2007-04-27 / 17. szám - György Péter: A nemzet múzeuma • Magyar Nemzeti Múzeum (9. oldal)

Könyvét megjelentetjü­k és terjesztjük /akár 20 000,-Ft-tél/ DUNA Kö­NYVKIADÓ KFT. Tel.: 264-4555 E-mail: kiado@dunakiado.hu 2007. ÁPRILIS 27. * * GYÖRGY PÉTER:­­ A nemzet múzeuma Magyar Nemzeti Múzeum A XIX. század utolsó évtizedeiben még eldöntetlen volt, hogy a Ma­gyar Nemzeti Múzeum - Pulszky Ferencet idézve - „kizárólag nemze­ti jellegű” ereklyék őrhelye legyen-e, vagy, hasonlóan a British Múzeum­hoz, olyan közművelődési intéz­ménnyé válik, amelyben a különbö­ző forrásokból származó gyűjtemé­nyek gazdag együttes élménye kínál a látogatónak páratlan alkalmat a tá­jékozódásra. Pulszky a kulturális összehasonlítás, a tág horizontok kí­nálta eszmélkedés feltétlen híve volt, s a múzeum igazgatójaként szomo­rúan tanulhatta meg, hogy kozmo­polita nézetei cseppet sem magától értetődőek azon kortársai számára, akik a nemzeti hevületet, az önbe­csülés érthető, büszke vágyát össze­keverték a művelődés stratégiáival és módszertanával. A nemzeti és egyetemes gyűjtemények közötti, mára szinte teljesen elfelejtett vitát, mely a nemzeti múzeum hajdani gipszgyűjteménye kapcsán kirob­bant, Szentesi Edit nemrég teljes mélységében rekonstruálta egy egye­dülálló tanulmányban. (Művészettör­téneti Értesítő, 2006/55.) A XIX. szá­zad muzeológiájában - ma már is­meretlen mediális viszonyrendsze­rek között - a széles körben elterjedt gipszgyűjtemények példátlan lehe­tőséget kínáltak arra, hogy a keveset utazó helyi lakosság Európa-szerte megismerkedhessen közös kulturális hagyományával. A gipszgyűjteménye­ket akkor s azok tekintették felesle­gesnek s Pollack Mihály palotájába oda nem illőnek, akik a nemzeti múzeumot nem a magyar közönség­nek bemutatandó különféle kulturá­lis örökségek gyűjtőhelyének, ha­nem a nemzeti identitás megerősíté­sére szolgáló szakrális tárgyak szent terének látták.­­ Ennek a kultúraelméleti vitának a gyakorlati jelentősége a XX. század során aztán folyamatosan csökkent, annak megfelelően, ahogyan a Ma­gyar Nemzeti Múzeumból az egyes részgyűjtemények kiváltak. A Szép­­művészeti Múzeum létrehozása már determinálta azt a kényszerpályát, amelyen a nemzeti múzeum azóta is haladhat, hiszen a művészettörténetileg értékes képek elkerülése az épület­ből automatikusan a nemzeti erek­lyék halmazává tette mindazt, ami a falak között maradt. Utóbb, ha ugyancsak nehéz körülmények kö­zött, végül létrejött a Néprajzi, majd a Természettudományi Múzeum is, s ez ugyancsak tovább csökkentette a nemzeti múzeum mozgásterét, a lehetséges tudomány- és kultúrtör­téneti együttállások, összefüggések bemutathatóságának területét. A nemzeti eszme önreprezentációs masinériájává vált múzeum tehát egy olyan értelmezési mezőbe ke­rült, amelyet máig sokkal mélyeb­ben determinál a politika, mint az aktuális egyetemes muzeológia elvá­ráshorizontja. A múzeum őrzésében maradt különféle gyűjtemények tár­gyai így a nemzeti lét nagy történeti narratíváját illusztráló állandó kiállí­tások rendjében foglalhatnak helyet, annak megfelelően, hogy egy-egy aktuális rendezői koncepció melyik eszközt hogyan hangsúlyozza. A két háború között, Trianon traumájával is összefüggésben, a múzeum óha­tatlanul tovább tolódott a kultúrtör­téneti összefüggéseket elvágó, a ma­gyar történelmet elszigetelt egyete­mességében reprezentáló állandó ki­állítások felé - amit a mai látogató az egyes korszakokat reprezentáló ter­mekben eltérő mértékben, de egy­aránt megtapasztalhat. Akik ma látogatnak el a nemzeti múzeumba, semmit sem látnak, ta­pasztalhatnak az elmúlt kétszáz év történetéből, vitáiból, a múzeum át­változásainak okairól, mikéntjéről. Tehát az elmúlt évtized során lezaj­lott építészeti rekonstrukció nem esett egybe a múzeum identitástörténeté­nek kultúrtörténeti kontextusokban érvényes, a kortárs egyetemes mu­zeológia által felfedett, azonosított problémákról való módszeres gon­dolkozással. Holott az építészeti re­konstrukció nem lehet más, mint a múzeum saját archeológiájának logi­kus architekturális következménye, az egyes át- és visszaalakítások akkor értelmezhetőek a közönség számára is, ha a történeti önreflexió hatja át és köti össze őket. Arról nem beszél­ve, hogy Pollack épülete, a megfelelő rekonstrukció esetében, a gyűjtemé­nyektől függetlenül is a magyar klasszicista építészet múzeumaként lenne láttatható. Azaz a rekonstruk­ciók a múzeum önidentitásának nyil­vánvalóvá tételeként, önmagára való reflexióként is érthetőek és értendő­ek. Remek alkalomként, hogy a kö­zönség egyszerre lássa a közgyűjteményt magát, illetve alakulásának történetét, így a saját helyzetét is jobban érthesse benne. A múzeumi ön­archeológia olyan közhasznú kiállítások létrehozására vezet, mint például a British Mu­seum Enligh­tenment-bemutatója, amelyben a King’s Library 1820-as évekbeli állapotát rekonstruálták. Az épület vonatkozó részének feltárása egybeesett a XIX. századi gyűjtemé­nyek és hajdani bemutatásuk módjá­nak kiállításával is. Az önreflexív mozzanatokkal teli kiállítás komoly segítséget nyújt a látogatóknak ab­ban, hogy eligazodjanak az épület és a múzeum történetében. Fontos megemlítenünk, hogy a nemzeti mú­zeumhoz hasonló helyzetben lévő néhány európai gyűjtemény mind átalakuláson ment, illetve megy át. A Musée de Monument Francais teljes gyűjteménye, a megfelelő újrarende­zések után, Cité de­­Architecture et du Patrimoine néven 2007 őszén nyílik a Trocaderón. A kulturális örökség reflexív interpretációja, tehát például a gipszgyűjtemény rehabili­tációja s újra centrumba állítása ugyancsak az ereklyetörténet histori­­zálására, a nemzet szent tárgyainak kultúrtörténeti kontextuson át való bemutatási szándékára mutat. A XIX. század közepén Nürnbergben létrehozott Germanisches National­museum mai állapotában már nem­zetközi figyelemre okkal jogot for­máló művelődés- és remek művé­szettörténeti gyűjteményt tár látoga­tói elé. Mind az épületek rekonst­rukciója, mind az állandó kiállítás megvalósítása az egyetemes társada­lom- és kultúrtörténet kontextusába utasítja a nemzeti eszmény változó jelentéstörténetét; ennek az esz­ménynek a mibenléte tehát nem a múzeum evidens kiindulópontja töb­bé, hanem kritikai működésének his­torikus tárgya. A berlini Deutsches Historisches Museum - a Louvre pi­ramisát is építő I. M. Pei közremű­ködésével - kibővített épülete folya­matosan olyan ideiglenes kiállítások­nak ad otthont, amelyeknek fontos szerepük van a német társadalom emlékezettörténeti vitában. Ezekben a hónapokban például a Parteidikta­­tur und Alltag in der DDR című kiállí­tás teremt alkalmat az elgondolko­­zásra, illetve a tanulásra egyaránt. A pesti rekonstrukció nem járt együtt ehhez hasonló történeti refle­xiókra alkalmas architekturális át­alakításokkal, illetve ideiglenes kiállí­tások létrehozásával, ahol a múzeum saját történetén keresztül kívánta volna bemutatni a nemzeti múzeum eszméje és a belőle következő gya­korlat folyamatos átalakulását, a je­lentésváltozás történetét, hogy a nemzeti ereklyegyűjtemény eviden­ciájának kora sem más, mint egyet­len fejezet ebből a hosszú és bonyo­lult történetből. Különös és nehezen feloldható ellentmondás ez. A nem­zeti múlt bemutatására - tehát rész­ben archeológiai feltárásokból, rész­ben kultúrtörténeti gyűjtemények­ből összeállított, megkonstruált kiál­lítására - hivatott épület semmiféle utalást nem teremt ennek az elbe­szélésnek magának a történetére. Mindez azért is zavarba ejtő, mert egy olyan elbeszélésről - a nemzet történetéről - van szó, amely utóla­gos konstrukciók története. Ha, mint arra sok megfontolás mutat, a nemzetállamok története lezáruló­ban van, ha a kortárs európai politi­kai konszenzusok a nemzeti kultú­rák fogalomrendszerét, kulturális használati formáit illetően óvatos­ságra intenek, akkor végképp nehe­zen védhető az a részben naiv, rész­ben álnaiv evidencia, amellyel a nem­zeti múzeum adott tárgyát, „a ma­gyar nemzet” történetét bemutatja. Hiszen egy ilyen, ezer éven tartó történet mibenlétével, illetve létével és bemutathatóságával kapcsolato­san számos vitát, megfontolást is­merhetünk. A művészettörténet pél­dául érzékenyen megkülönbözteti a magyarországi és a magyar művé­szetet, épp azért, hogy elkerülje az esszencializmusból következő félre­értések egyik legkínosabbikát, ugyanis a magától értetődőség, com­mon sense evidenciájának látszatát. A történettudomány koncepciói sze­rint a középkori és a modern nem­zet eszméje között nincs kontinuitás, tehát az „ezeréves Magyarország” ideája nem a nemzeti múzeum ál­landó kiállításai mögötti evidencia kellene hogy legyen, hanem az in­­terpretatív tárlók egyikének címe. Ezen a koncepción, pontosabban a kritikai koncepció hiánya által de­terminált, magától értetődőséget fel­tételező történeti illusztrációsoroza­ton belül természetesen jelentős kü­lönbségek tapasztalhatóak mind az egyes részek vizuális megvalósítását, kiállítástechnológiai állapotát, mind szellemiségüket illetően. A mai nem­zeti múzeum vitathatatlanul leglát­ványosabb fejezete a Kelet és Nyugat határán című állandó régészeti kiállí­tás, Rezi Kató Gábor és kollégáinak munkája. Az őskőkortól az avar ko­rig tartó kiállítás belsőépítészete és installációs technikái figyelemmel vannak a gyermekekre, illetve a fel­nőttekre. A klasszicista épület adott­ságait felülíró installáció nemet mond a régiségtár hagyományának, s a modern multimediális eszközö­ket használó élményközpontú kiállí­tás alkalmas arra, hogy ne csak ért­hetővé, de átélhetővé is tegyen évez­redekkel ezelőtti életformákat, kul­turális normákat, szokásokat. Ez vi­tathatatlanul komoly érték, s joggal büszkék rá mindazok, akiknek ré­szük volt a kiállítás megvalósításá­ban. A honi történeti kiállítások vi­zuális igénytelenségét ismerve a Ke­let és Nyugat határán új és ígéretes fe­jezetet jelent. Ugyanakkor mégis za­varba ejtő, hogy a régészeti kiállítás az avar korral zárul, a történeti kiállí­tás pedig az államalapítással kezdődik el. Akármim is, de ezt a hiányt a le­hető legsürgősebben pótolni kell. A nemzeti múzeum a honfoglalás tör­ténetét bemutató állandó kiállítás nélkül épp saját játékszabályai, a kontinuus narratíva elvei ellen vét. A XI. századtól kezdődő állandó kiállítás egyes termei váltakozó élmé­nyekkel és alkalmaként meghökken­tő látványosságokkal, indok nélküli összeállításokkal szolgál. Igazán nem tudom például, mire gondoltak a múzeum munkatársai, amikor be­mutatták Kolozsvári Márton és György Sárkányölő Szt. György szob­rának egy másolatát - kommentárok nélkül. Ennek a nagyszerű, Prágá­ban álló szobornak a kultúrtörténete, a másolatok­­ Budapesttől, Bécsen, majd Kolozsváron át a Victoria and Albert Museumig terjedő­­ históriá­ja, illetve erdélyi, kolozsvári mitoló­giája valóban különösen érdekes el­beszélés. A múzeumban azonban mindez nem látható, s talán valóban nehezen is láttatható. Itt is tetten ér­hető az ereklye versus kultúrtörténe­ti szemlélet közötti különbség. Az előbbi az eredetiség és a magától ér­tetődőség mítoszát és kulturális gya­korlatát feltételezi, illetve teremti meg. A látogató helyett zarándokot látunk magunk előtt, aki tanulás he­lyett identitása megerősítése végett lép a múzeumba. A távolságtartó tör­téneti kiállítás persze alkalmat te­remthet az okulásra, s épp a digitális technikák tennék lehetővé, hogy egy-egy szakrális tárgy körül a tárgy teljes összefüggésrendszere felidéz­­hetővé váljon. Általánosabb probléma, hogy az állandó kiállítás értelemszerűen használja a zaklatott sorsú Történeti Képtár gyűjteményét, s az abba tar­tozó darabok láthatóak a falakon. De talán mégis helyesebb lenne, ha a látogatók magában a múzeumban értesülnének arról, hogyan alakult a Történeti Képtár története, a nem­zeti múzeumnak ez a különös sorsú gyűjteménye, amely akkor került fi­zikailag is a múzeumba, amikor ott egyben láthatatlanná is vált. S a tör­téneti múzeum és a vizuális eszköz­tár közötti feszültséget érzékelteti a fényképtár példátlanul gazdag gyűj­teményének mostoha kezelése. Mindez már átvezet az állandó tör­téneti kiállítás egészén érzékelhető problémára, ugyanis az eredeti és a másolat közötti különbségek iránti gyakran kiáltó érzéketlenségre. Illet­lenség lenne elmagyarázni, hogy a múzeum léte a két fogalom közötti különbségtételen alapszik. S csupán ak­kor tekinthetünk ettől el - amint ezt a nemzeti múzeumban is látjuk -, ha a nemzeti ereklye fogalma gyakorla­tilag helyettesíti a műtárgyét. Ha az egyes tárgyak nem kikezdhetetlen egyediségükben állnak előttünk, ha­nem egy eszme átéléséhez szükséges illusztrációként. Hadd mutassak rá például arra, hogy ez vezet a fotog­ráfiahasználat szinte meghökkentő módszereire. A múzeumi fotográfia ugyanis éppolyan egyedi műtárgy, mint bármi más. Akként őrzik - egyébként magában a nemzeti mú­zeumban is -, úgy tartják számon, s ennek megfelelően nyerheti el jelen­tőségét és jelentését. A fotográfia eredetisége és dokumentumértéke egymást feltételezik és erősítik, kár, hogy az állandó kiállítás egy-két esettől eltekintve csak segédletként használja a fényképek nyújtotta lát­ványt, de nem használja ki a bennük rejlő esztétikai jelentéstartományt. A muzeológia problémái mellett azonban az állandó kiállítás XX. századi - amennyire a nyomtatott vezető nélkül tudni lehet, Ihász Ist­ván vezetésével készült - része ko­moly, s néhol komor politikai prob­lémákat vet fel. Megítélésem szerint a nemzeti múzeumnak az lenne a dolga, hogy kíméletlen tárgyilagos­sággal és józansággal mutassa be a múlt század bonyolult, traumákkal teli történetét, s rendezője igyekez­zék eltekinteni saját politikai nézete­inek közpénzen történő népszerűsí­tésétől. A kiállítás egyik fontos része a MOZI névre hallgató terem, ahol a közönség 1919 és 1945 közötti híradókból készült összeállítást lát­hat. Aki a majd’ félórás bemutatót végignézi, néhány kérdésen elgon­dolkodhat. Az összeállításból példá­ul nem derül ki, miért és miként kerültek hősi honvédeink a Don mellé. Mikor történt mindez? Mi­ként függött össze az országgyarapí­tás a II. világháborúval? A történel­mi dokumentumfilm-összeállítás, szoros összhangban az állandó kiál­lítás 17. és 18. termének szellemé­vel, nélkülözi a múzeumok kritikai normáinak minimumát. Ami talán még ennél is kínosabb, az a kom­mentár nélküli két dokumentum­film. Ezek egyikén - zenei aláfestés­sel - vidéki zsidók vonulnak a gettó­ba vagy a gettóból a vonat felé - hogy mi a valóság, az nem derül ki. A másik filmen egy magányos férfi látható, ő Szálasi Ferenc, már an­nak, aki tudja, hogy az arc azonos a történelmi személlyel. Maga a kiállí­tás nem bemutatja a Trianon utáni sokk kultúr- és társadalomtörténet­ét, hanem mindenféle ,reflexió nél­kül hevülten átéli és másokkal átér­tetni remélni ezt a fájdalmat. A 17. és 18. teremben a nemzeti múzeum állandó kiállítása összekeverhetővé válik a várpalotai Trianon-múzeum lelkes amatőrjeinek kegyhelyterem­­tő szándékaival. Sokat elárul a 19. terem felirata is: A revíziós sikerektől az ország német és szovjet megszállásáig. Talán feleslegesnek nevezhetnők ennek a mondatnak a kritikai elem­zését, annyi józan ésszel azonban belátható, hogy a szovjet megszállás mégis összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy Horthy Miklós kor­mányzó uralma alatt Bárdossy Lász­ló miniszterelnök háborút indított a Szovjetunió ellen. De ezt a nemzeti múzeum munkatársai éppoly jól tudják, mint az olvasók. Akármint is, a történeti kiállítás végének politikai világképe egész egyszerűen méltatlan a Magyar Nemzeti Múzeum egészéhez. drMáriás munkája ÉLET És­z IRODALOM

Next