Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-06-05 / 23. szám - Böcskei Balázs: Aczél György köpönyege (8. oldal)

BÖCSKEI BALÁZS: Aczél György köpönyege „Mondja, Konrád, hol rontottuk el? Túl sokat akasztottak.” A múlttal való szembenézés és egy konszenzusos történelmi emlékezet „megalkotása” nem tartozik a rend­szerváltás utáni Magyarország siker­projektjei közé. Egyszerűen nem megy. Ahogyan például a politika az ügynökkérdést kezeli, azzal eldön­tötte, hogy a besúgó és a besúgott igazsága ugyanannyit ér, az értelmi­ségről meg jobb nem is szólni. Utób­biak többsége sem szívesen tekint tegnapjai mögé, Aczél György kö­pönyege nagy társaságra volt szab­va. Varga Ágota Aczél György-film­­je (Aczél, 2009) azért lehet(ne) mér­földkő, mert általa látni véljük, Hogy is volt. Egy életre elfogadhatjuk, hogy Heller Ágnes vagy Konrád György emlékezete többet ér, mint dr. Koltai Dénesé. Nyilván tömegével lesznek azok, akik „hamisnak” vélik majd Varga filmjét, hiszen valóban zavar­ba ejtő volt nézni azt a velünk élő kádárizmust, amely egyes interjúala­nyok megszólalásaiban tükröződött. Kornis Mihály Kádárt illető őszin­tesége és az egykori főtitkár vállal­­hatatlan „történelmi” kompromisz­­szumának máig hatoló társadalom­tudati öröksége sem hozta el a katar­zist. Ez nem a prózáját filmen meg­örökítő Sólyom András (A Kádár-kor­szak demokratikus ellenzéke) hibájából alakult így. Márpedig Sólyom és Var­ga filmjeiben ott van az a katarzis, amelynek következtében nincsen em­pátia egy bizonyos gondolkodás: a velünk élő kádárizmus iránt. Leg­alább az utóbbi alkotásokban eluta­sításra kerül ezen, a társadalmi szö­vetet újra és újra roncsoló nem is oly néma „hagyomány”. „Kelet-európai értelmiségiek egy kis hatalomért lemondtunk a gon­dolkodásról; lehet, hogy mi vagyunk a történelem első szerencsétlen ural­kodó osztálya. Az eszmealkotók át­alakulnak eszmefelügyelőkké, de ha mindenki fegyőr, nincs többé fe­­gyenc.” Ezen sorokat Konrád A cin­­kos című regényében olvashatjuk. Az államkultúra rossz volt, és Aczél György egy volt ennek fenntartói és érdekeltjei közül. „Jó ember volt”, aki ügynökjelentéseket olvasott, szi­­lenciumra ítélt és tudományos kar­riereket nullázott le. A film visszaemlékezései nem ké­peznek bonyolult erőteret Aczél és kora köré, de „egyszerűségükben” nem is takarnak el semmit. Varga szá­mos alkalommal naivan kérdez. Ép­pen ez a naiv kérdezési mód mutat­kozik alkalmasnak arra, hogy sarok­ba szorítsa az emlékezőt, tűpontosan „jelezve” a nézőnek, hogy itt és itt olyan dolgok hangzanak el, amelyek­nek semmi keresnivalójuk egy demok­ratikus történelmi emlékezetben. En­nek eklatáns példája dr. Koltai Dé­nes, a Pécsi Tudományegyetem dé­kánjának (!) szavai. Megéri hosszan idézni őt, így kezdi: „Ez az MGP- nek a nekrológja. Nem biztos, hogy egyformán láttuk a világot.” Mire Var­ga: „Miben különbözött kettőjüké?” Hallgatva Koltai egyoldalú emléke­zését, meg sem lepődünk a felhábo­rító válaszon: „Hát abban, hogy én nem voltam besúgó. Azt hiszem, a vi­láglátásunk alapvető különbsége ez. [...] Sok mindenkit el lehetne ítélni azért, mert besúgó volt, de nem tar­tom egy úri gesztusnak, hogy egy egyetemi ember, egy egyetemi tanár ezt tette volna, de hát nagyon sok egyetemi tanár tette ugyanezt, sok művész.” Koltai lapozna az Aczéltól való gyűjteményében, Varga Ágota nem hagyja ennyiben: „De az is lehet egyébként, hogy az ő besúgásait Aczél György is használta, nem? Arra nem gondolt?” Koltai akkor követte el a hibát - és akkor finoman fejeztük ki magunkat -, amikor nem azt válaszol­ta: de, minden bizonnyal. Ehelyett így okoskodott: „Gondolom, hogy ebben biztos tájékozottabb, mint én, hogy ennek megvolt a maga útja, en­nek az információs hálónak. Aczél Györgyhöz nem biztos, hogy (...) per­sze mint Politikai Bizottság tag gon­dolom, hozzáférhetett ehhez termé­szetesen. De ennek megvolt egy maga útja. Ez az, ami nem látszott a hata­lomból. Képzelje el ezt, hiába voltam párttitkár, nekem fogalmam sem volt, hogy a párton belül is van egy olyan részleg, mely az állam politikai osz­tállyal van kapcsolatban. Nem tud­tam, fogalmam sem volt.” Az a szó­­kapcsolat, hogy „az állam politikai osztály”, értelmezhetetlen, és Vargát sem nyugtatja meg: „Meg hát, akik ezt működtették, az sem egy úri gesz­tus, nem?” A dékán fel sem néz, ha­nyagul válaszol - „persze hogy nem” -, és már mutatja is a következő Aczélhoz köthető személyes relikviá­ját. A dokumentumfilm legerősebb filmkockái ezek. Ebben a másfél perc­ben megelevenedik előttünk a Kádár­rendszer, azaz a ánizmus kultúrája. Ez a múltmentés és megrendítő kissze­­rűség, a néző ilyetén megvezetése maga a botrány. Ez az a logika, amely elzár bennünket minden múlttal való szembenézéstől, a Kádár-rendszer ge­nezisének megértésétől, a jövőtől. „Show must go on”, lám ilyen a cini­kus értelmiségi gondolkodás zavar­talan továbbélése. A Duna TV két részben adta le a dokumentumfilmet, az első ennél a pontnál ér véget. Ha­tásos szünet, mintha mindenkinek vé­gig kellene gondolnia, meddig is ju­tott az önmagával való szembenézés útján. Ebben a tekintetben az egye­temi dékán mondatai „jó” referencia­­pontoknak bizonyulnak. Koltai emlékezete és (ön)reflexiója fényévekre van Aczél lányaiétól (Anna és Ágnes) és unokájáétól (Szőcs Máté). Nyilván véletlen, de az előbbi sorok „szerzője” után némi nyugalommal tölt el bennünket, hogy miközben az unoka beszél, válla fe­lett Esterházy Javított kiadása, van a könyvespolcon. A mesélésen induló dokumentum­film egy, az előbbihez hasonlóan so­katmondó képe a család és az Aczél György Kuratórium hagyatékügye. Aczél György végrendeltében úgy rendelkezett, hogy hagyatékának egy részét kuratórium kezelje. Ezek az­óta is titkosítás alatt vannak, idővel kutathatóak lesznek, addig is a „zárt anyag katalógusa is zárt”. Szőcs Máté szerint „ott és akkor” - Aczél 1991- ben halt meg - érthetőnek tűnt a tit­kosítás, de „ezen változtatni kell”. Vámos Tibor mint a kuratórium tag­ja mondja: „Szerintem ezeket a do­kumentumokat - és azért általában ez a kuratóriumnak a végső vélemé­nye - hozzáférhetővé kell tenni. (...) Most.” A család tagjai osztják e vé­leményt. A kérdésre, hogy befolyás­sal vannak-e a kuratóriumra a nyil­vánosságra hozatal tekintetében, Aczél Ágnes mégis a következőket válaszolja: „Nem. Ezzel ők lettek megbízva (...) beszéltünk velük er­ről.” Jó, hogy mindenki ugyanazt gondolja, de valakiknek m­ég jobb, ha nem történik semmi. Heller Ág­nes nem hagy kétséget afelől, mi is lenne a teendő: „Az istenit, az em­ber vállalja a saját múltját, nem gon­dolja?” Aczél lányai nem játsszák azt az illúziót, mintha apjuk csak csa­ládapaként lenne érdekes és problé­más számukra, és az unokával, to­vábbá olyan „kárvallottakkal” egye­temben, mint Helleres Konrád, egy várt, objektívnek tekinthető képet festenek az aczéli kultúrpolitika min­dennapjairól. A filmrendezői vonal - Herskó és Jancsó - történetei pe­dig nem hagynak kétséget afelől, hogy a 3T politikája nemcsak a klasz­­szikusnak számító könyvek kiadásá­ról, hanem stiklizésről, helyezkedés­ről, önbecsapásról és őszintétlenség­­ről is szólt. Emlékezni úgy kell, ahogy Aczél unokája teszi. Szőcs Máté roppant tisztánlátásról tesz tanúbizonysá­got, amikor azokra a soha el nem készült „művekre” tesz utalást, ame­lyeknek szerzői neki sem álltak, tud­va, hogy soha nem jelenhetnek meg. Innen nézve meglehetősen zavarba ejtőek Tétényi Pál kutatóprofesszor, a kuratórium tagjának mai szavai: „Valamikor 1984 novemberében, amikor azt mondta ő el [Aczél György - B. B.], hogy úgy néz ki, hogy ő el­megy nyugdíjba, és azt szeretné, hogy én legyek az utódja.” Mind­ezt Tétényi - mintha a pártállam ezen funkciójának betöltése büsz­keségre adott volna okot - elégedett mosollyal nyugtázta. Nagyon rend­ben van, hogy Varga ezt sem tette a kihagyott jelenetek közé. Heller szerint, ha meg akarjuk ér­teni az egykori miniszterelnök-he­lyettes figuráját, el kell fogadni: „Ki­csit szerelmes volt Kádár Jánosba.” Popper Péter sem cifrázza különö­sebben: „Nem ment Szembe a párt­tal, mert mondjuk azt: ennél jobban szerette a hatalmat.” A sor végén pe­dig ott áll az értelmiségiek egy jelen­tős része, akik felépítették az aczéli­­kádári cinizmus politikáját. Közbe­értünk, az értelmiség osztályhatalma nem csak egy ki nem adott szocioló­giai munka volt. A párt és a kommunista mozgalom hőseit a Fiumei úti Munkásmozgal­mi Pantheonban helyezték örök nyu­galomra. Két síron mindig van virág. Az egyik Kádár Jánosé, a másik Lu­kács Györgyé. Minden bizonnyal nem ugyanaz a kéz teszi e két sírra a virá­got, sőt gyanítom, aki Lukács emlé­két ápolja, nem is néz az előbbi vörös márvány sírjára. Aczél György mind­kettővel jó viszonyt ápolt. Az új nem­zedéknek már megadatott, hogy er­kölcsileg csak az egyikkel legyen „jó­ban”. Varga Ágota dokumentumfilm­­je után egyértelművé válik: nincs „kéz­fogás” Kádárral. PIAC PROFIT A FELELŐS GAZDASÁG: Előfizetési akció! M­ost 11 lapszám helyett 16 magazint kap , mindössze 6900 Ft-ért! Részletek: www.piacesprofit.hu oldalon. A FELELŐS PROFIT LAPJA. A tartalomból: Szelektív adógyűjtés - Érezhető változások csak jövőre Értékváltás - Popper Péter a kudarcok okairól Merjünk pályázni! - Egy sikertörténet Szegvárról Költségoptimalizálás - Pénzkímélő reklámozás az interneten Fenntartható fejlődés - Hulladékgyűjtés a multiknál ■ Élelmiszer-terrorizmus - Szennyezett táplálékok Az NHD életmódtartalmából: kultúrprogram: nyári fesztiválok, nyaralás itthon, a stressz ellenszerei, nyári felfrissülés, Coco Chanel, a divat nagyasszonya Információ: Fátrai Mónika Piac és Profit Kiadó Kft. Telefon: 06 (1) 239-8401 ■ Fax: 06 (1) 239-9595 ■ E-mail: fatraim@piacesprofit.hu ÉLET ÉS 1R8 IRODALOM KI 2009. JÚNIUS 5.

Next