Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2009-06-05 / 23. szám - Böcskei Balázs: Aczél György köpönyege (8. oldal)
BÖCSKEI BALÁZS: Aczél György köpönyege „Mondja, Konrád, hol rontottuk el? Túl sokat akasztottak.” A múlttal való szembenézés és egy konszenzusos történelmi emlékezet „megalkotása” nem tartozik a rendszerváltás utáni Magyarország sikerprojektjei közé. Egyszerűen nem megy. Ahogyan például a politika az ügynökkérdést kezeli, azzal eldöntötte, hogy a besúgó és a besúgott igazsága ugyanannyit ér, az értelmiségről meg jobb nem is szólni. Utóbbiak többsége sem szívesen tekint tegnapjai mögé, Aczél György köpönyege nagy társaságra volt szabva. Varga Ágota Aczél György-filmje (Aczél, 2009) azért lehet(ne) mérföldkő, mert általa látni véljük, Hogy is volt. Egy életre elfogadhatjuk, hogy Heller Ágnes vagy Konrád György emlékezete többet ér, mint dr. Koltai Dénesé. Nyilván tömegével lesznek azok, akik „hamisnak” vélik majd Varga filmjét, hiszen valóban zavarba ejtő volt nézni azt a velünk élő kádárizmust, amely egyes interjúalanyok megszólalásaiban tükröződött. Kornis Mihály Kádárt illető őszintesége és az egykori főtitkár vállalhatatlan „történelmi” kompromiszszumának máig hatoló társadalomtudati öröksége sem hozta el a katarzist. Ez nem a prózáját filmen megörökítő Sólyom András (A Kádár-korszak demokratikus ellenzéke) hibájából alakult így. Márpedig Sólyom és Varga filmjeiben ott van az a katarzis, amelynek következtében nincsen empátia egy bizonyos gondolkodás: a velünk élő kádárizmus iránt. Legalább az utóbbi alkotásokban elutasításra kerül ezen, a társadalmi szövetet újra és újra roncsoló nem is oly néma „hagyomány”. „Kelet-európai értelmiségiek egy kis hatalomért lemondtunk a gondolkodásról; lehet, hogy mi vagyunk a történelem első szerencsétlen uralkodó osztálya. Az eszmealkotók átalakulnak eszmefelügyelőkké, de ha mindenki fegyőr, nincs többé fegyenc.” Ezen sorokat Konrád A cinkos című regényében olvashatjuk. Az államkultúra rossz volt, és Aczél György egy volt ennek fenntartói és érdekeltjei közül. „Jó ember volt”, aki ügynökjelentéseket olvasott, szilenciumra ítélt és tudományos karriereket nullázott le. A film visszaemlékezései nem képeznek bonyolult erőteret Aczél és kora köré, de „egyszerűségükben” nem is takarnak el semmit. Varga számos alkalommal naivan kérdez. Éppen ez a naiv kérdezési mód mutatkozik alkalmasnak arra, hogy sarokba szorítsa az emlékezőt, tűpontosan „jelezve” a nézőnek, hogy itt és itt olyan dolgok hangzanak el, amelyeknek semmi keresnivalójuk egy demokratikus történelmi emlékezetben. Ennek eklatáns példája dr. Koltai Dénes, a Pécsi Tudományegyetem dékánjának (!) szavai. Megéri hosszan idézni őt, így kezdi: „Ez az MGP- nek a nekrológja. Nem biztos, hogy egyformán láttuk a világot.” Mire Varga: „Miben különbözött kettőjüké?” Hallgatva Koltai egyoldalú emlékezését, meg sem lepődünk a felháborító válaszon: „Hát abban, hogy én nem voltam besúgó. Azt hiszem, a világlátásunk alapvető különbsége ez. [...] Sok mindenkit el lehetne ítélni azért, mert besúgó volt, de nem tartom egy úri gesztusnak, hogy egy egyetemi ember, egy egyetemi tanár ezt tette volna, de hát nagyon sok egyetemi tanár tette ugyanezt, sok művész.” Koltai lapozna az Aczéltól való gyűjteményében, Varga Ágota nem hagyja ennyiben: „De az is lehet egyébként, hogy az ő besúgásait Aczél György is használta, nem? Arra nem gondolt?” Koltai akkor követte el a hibát - és akkor finoman fejeztük ki magunkat -, amikor nem azt válaszolta: de, minden bizonnyal. Ehelyett így okoskodott: „Gondolom, hogy ebben biztos tájékozottabb, mint én, hogy ennek megvolt a maga útja, ennek az információs hálónak. Aczél Györgyhöz nem biztos, hogy (...) persze mint Politikai Bizottság tag gondolom, hozzáférhetett ehhez természetesen. De ennek megvolt egy maga útja. Ez az, ami nem látszott a hatalomból. Képzelje el ezt, hiába voltam párttitkár, nekem fogalmam sem volt, hogy a párton belül is van egy olyan részleg, mely az állam politikai osztállyal van kapcsolatban. Nem tudtam, fogalmam sem volt.” Az a szókapcsolat, hogy „az állam politikai osztály”, értelmezhetetlen, és Vargát sem nyugtatja meg: „Meg hát, akik ezt működtették, az sem egy úri gesztus, nem?” A dékán fel sem néz, hanyagul válaszol - „persze hogy nem” -, és már mutatja is a következő Aczélhoz köthető személyes relikviáját. A dokumentumfilm legerősebb filmkockái ezek. Ebben a másfél percben megelevenedik előttünk a Kádárrendszer, azaz a ánizmus kultúrája. Ez a múltmentés és megrendítő kisszerűség, a néző ilyetén megvezetése maga a botrány. Ez az a logika, amely elzár bennünket minden múlttal való szembenézéstől, a Kádár-rendszer genezisének megértésétől, a jövőtől. „Show must go on”, lám ilyen a cinikus értelmiségi gondolkodás zavartalan továbbélése. A Duna TV két részben adta le a dokumentumfilmet, az első ennél a pontnál ér véget. Hatásos szünet, mintha mindenkinek végig kellene gondolnia, meddig is jutott az önmagával való szembenézés útján. Ebben a tekintetben az egyetemi dékán mondatai „jó” referenciapontoknak bizonyulnak. Koltai emlékezete és (ön)reflexiója fényévekre van Aczél lányaiétól (Anna és Ágnes) és unokájáétól (Szőcs Máté). Nyilván véletlen, de az előbbi sorok „szerzője” után némi nyugalommal tölt el bennünket, hogy miközben az unoka beszél, válla felett Esterházy Javított kiadása, van a könyvespolcon. A mesélésen induló dokumentumfilm egy, az előbbihez hasonlóan sokatmondó képe a család és az Aczél György Kuratórium hagyatékügye. Aczél György végrendeltében úgy rendelkezett, hogy hagyatékának egy részét kuratórium kezelje. Ezek azóta is titkosítás alatt vannak, idővel kutathatóak lesznek, addig is a „zárt anyag katalógusa is zárt”. Szőcs Máté szerint „ott és akkor” - Aczél 1991- ben halt meg - érthetőnek tűnt a titkosítás, de „ezen változtatni kell”. Vámos Tibor mint a kuratórium tagja mondja: „Szerintem ezeket a dokumentumokat - és azért általában ez a kuratóriumnak a végső véleménye - hozzáférhetővé kell tenni. (...) Most.” A család tagjai osztják e véleményt. A kérdésre, hogy befolyással vannak-e a kuratóriumra a nyilvánosságra hozatal tekintetében, Aczél Ágnes mégis a következőket válaszolja: „Nem. Ezzel ők lettek megbízva (...) beszéltünk velük erről.” Jó, hogy mindenki ugyanazt gondolja, de valakiknek még jobb, ha nem történik semmi. Heller Ágnes nem hagy kétséget afelől, mi is lenne a teendő: „Az istenit, az ember vállalja a saját múltját, nem gondolja?” Aczél lányai nem játsszák azt az illúziót, mintha apjuk csak családapaként lenne érdekes és problémás számukra, és az unokával, továbbá olyan „kárvallottakkal” egyetemben, mint Helleres Konrád, egy várt, objektívnek tekinthető képet festenek az aczéli kultúrpolitika mindennapjairól. A filmrendezői vonal - Herskó és Jancsó - történetei pedig nem hagynak kétséget afelől, hogy a 3T politikája nemcsak a klaszszikusnak számító könyvek kiadásáról, hanem stiklizésről, helyezkedésről, önbecsapásról és őszintétlenségről is szólt. Emlékezni úgy kell, ahogy Aczél unokája teszi. Szőcs Máté roppant tisztánlátásról tesz tanúbizonyságot, amikor azokra a soha el nem készült „művekre” tesz utalást, amelyeknek szerzői neki sem álltak, tudva, hogy soha nem jelenhetnek meg. Innen nézve meglehetősen zavarba ejtőek Tétényi Pál kutatóprofesszor, a kuratórium tagjának mai szavai: „Valamikor 1984 novemberében, amikor azt mondta ő el [Aczél György - B. B.], hogy úgy néz ki, hogy ő elmegy nyugdíjba, és azt szeretné, hogy én legyek az utódja.” Mindezt Tétényi - mintha a pártállam ezen funkciójának betöltése büszkeségre adott volna okot - elégedett mosollyal nyugtázta. Nagyon rendben van, hogy Varga ezt sem tette a kihagyott jelenetek közé. Heller szerint, ha meg akarjuk érteni az egykori miniszterelnök-helyettes figuráját, el kell fogadni: „Kicsit szerelmes volt Kádár Jánosba.” Popper Péter sem cifrázza különösebben: „Nem ment Szembe a párttal, mert mondjuk azt: ennél jobban szerette a hatalmat.” A sor végén pedig ott áll az értelmiségiek egy jelentős része, akik felépítették az aczélikádári cinizmus politikáját. Közbeértünk, az értelmiség osztályhatalma nem csak egy ki nem adott szociológiai munka volt. A párt és a kommunista mozgalom hőseit a Fiumei úti Munkásmozgalmi Pantheonban helyezték örök nyugalomra. Két síron mindig van virág. Az egyik Kádár Jánosé, a másik Lukács Györgyé. Minden bizonnyal nem ugyanaz a kéz teszi e két sírra a virágot, sőt gyanítom, aki Lukács emlékét ápolja, nem is néz az előbbi vörös márvány sírjára. Aczél György mindkettővel jó viszonyt ápolt. Az új nemzedéknek már megadatott, hogy erkölcsileg csak az egyikkel legyen „jóban”. Varga Ágota dokumentumfilmje után egyértelművé válik: nincs „kézfogás” Kádárral. PIAC PROFIT A FELELŐS GAZDASÁG: Előfizetési akció! Most 11 lapszám helyett 16 magazint kap , mindössze 6900 Ft-ért! Részletek: www.piacesprofit.hu oldalon. A FELELŐS PROFIT LAPJA. A tartalomból: Szelektív adógyűjtés - Érezhető változások csak jövőre Értékváltás - Popper Péter a kudarcok okairól Merjünk pályázni! - Egy sikertörténet Szegvárról Költségoptimalizálás - Pénzkímélő reklámozás az interneten Fenntartható fejlődés - Hulladékgyűjtés a multiknál ■ Élelmiszer-terrorizmus - Szennyezett táplálékok Az NHD életmódtartalmából: kultúrprogram: nyári fesztiválok, nyaralás itthon, a stressz ellenszerei, nyári felfrissülés, Coco Chanel, a divat nagyasszonya Információ: Fátrai Mónika Piac és Profit Kiadó Kft. Telefon: 06 (1) 239-8401 ■ Fax: 06 (1) 239-9595 ■ E-mail: fatraim@piacesprofit.hu ÉLET ÉS 1R8 IRODALOM KI 2009. JÚNIUS 5.