Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)

2010-04-16 / 15. szám - Krasznahorkai László: A megbízás a Gonoszra szól • Beszélgetés Eötvös Péterrel (8. oldal) - Molnár Erzsébet: Kampánycsend • Lichthof (8. oldal)

A­mikor felmerül a terv, hogy Az ör­dög tragédiája címmel bemutatás előtt álló új operája kapcsán egy beszélgetés induljon el Eötvös Péter, il­letve Krasznahorkai László között, s ez a beszélgetés valóban elkezdődik, ak­kor valahogy azonnal úgy alakul, hogy a felek a leglényegesebbről kezdenek beszélni, vagyis a Gonoszról, azonnal a közepébe vágva, egyenesen, sőt, nyíl­egyenesen kijelentve, hogy nem foglal­koznak a kérdés történeti előzményei­vel, sokkal fontosabbnak tartják rögtön az elején kiemelni a két legfontosabb ki­fejezést erre a Gonoszra, s ezzel együtt rögtön az elején megkülönböztetni a „sátánit” attól, ami „ördögi”. Hogy mi­ért olyan fontos ez a megkülönböztetés, s hogy nem pusztán szavak játékáról van szó, azt Eötvös úgy magyarázza, hogy a Sátán az egy konstans tény, egy, a sza­badság ellen irányuló folytonos táma­dás, egy mindenütt és mindenkor jelen való erő, nincs színe, nincs története, nincs benne sem változás, sem magas­ság, sem mélység, csak van, mindig van, és sugárzik mindenütt vagy mindenfe­lől, szóval nem érdemes semmi polifó­niát tenni köré, ellentétben az ördöggel, aki eleve valami személyeset és valami sokszínűt jelent - ráadásul neki, Eötvös­nek különösen, ő ugyanis ezzel a figu­rával egy 1964-es budapesti előadáson mint saját fiatalkori zeneművének leg­fontosabb alakjával foglalkozott először, s amely előadáson ez az ördög Lucifer­ként tűnt föl egy Európában ismeretlen, XIX. századi magyar szerző, Madách Imre zseniális darabjának egyik főalak­jaként. Számára, hangsúlyozza Eötvös, ez a madáchi Lucifer volt a legérdeke­sebb, a legizgalmasabb ebben a külön­leges, rejtélyesen intelligens világtragé­diában, mert a darabbeli Ádám, mond­ja Eötvös, érdektelen volt, Éva, biggyesz­ti le a száját, szintúgy teljesen érdekte­len, az Úr, fűzi hozzá, unalmas, és vala­hogy ki is lógott a történetből, ezzel szemben Lucifer neki. Eötvösnek egy­általán nem a Rosszat testesítette meg, hanem az értelmeset, ő, Lucifer, a ma­dáchi emberiség­ drámában okosabb volt, mint az egész darab, s ez a figura mindmáig benne maradt, akit sohasem felejtett el, így történhetett, hogy ami­kor elindult a munka Albert Ostermai­­errel, és elővették az említett Madách­­írást, melyet egyébkén­t Az err­er tragédiá­ja címmel adtak ki 1861-es dátummal 1862-ben, a szerző halála előtt két év­vel, s amely máig a magyarok egyik első számú nemzeti értékének számít, nekik Lucifer már egyáltalán nem mint a go­noszság alakváltozata merült fel, hanem mint egy vesztes, a teremtés legnagyobb vesztese, amolyan foga vesztett orosz­lán, akinek ha volt is valamikor, az idők hajnalán, dicsőbb múltja, erre a múltra már nem emlékszik senki, ő maga sem. Mondhatni, hogy míg Madáchnál Lu­cifer filozófus volt, addig náluk, Eötvös és Ostermaier operájában egy bukott fi­lozófus, akiből mára már csak valami szánalmas, piperkóc öregúr maradt. Meg kell jegyezze, jegyzi meg Eötvös, hogy Lucifert az általa ismert írások kez­detben egyáltalán nem hozták kapcso­latba a Gonosszal, s nekik, Eötvösnek és Ostermaiernek ez a darab megírása­kor magától értetődő kiindulópontnak, egy evidens starthelyzetnek számított. Egy világdrámában azonban a Gonosz­nak ott van a helye, és Az ördög tragédiájá­ban ők is helyet adtak neki, mégpedig Lucy alakjában, akit alapvetően Lilith­­ből gyúrtak össze. Ugyanakkor, emeli fel figyelmeztetően a kezét Eötvös, Lucy az operában nem azonos magával a Go­nosszal, ő pusztán a gonosz tett elköve­tőjét, Ádámot instruálja arra, hogy gyil­kosságot kövessen el, mégpedig nem is akármilyet, hiszen ez a gyilkosság vol­taképpen Isten ellen irányul, azaz ily módon Ádám is. Lucy is mindketten a Gonosznak pusztán az eszközei, és nem többek annál. Lilith figurája amúgy na­gyon érdekes, mondja Eötvös, és miu­tán elmeséli, személyesen hogyan jutott el Lilith-hez a Graves-Patai-féle Héber mítoszok olvasása útján, érdeklődéssel hall­gatja Krasznahorkai fejtegetését, aki ép­pen azt kezdi el dicsérni, milyen bölcsen járt el Eötvös és Ostermaier, hogy ezt a teremtésmítoszt nem a csupasz jó és a csupasz rossz kettősségében ábrázolták, hiszen ez így túl sematikus, túlságosan zoroasztrikus volna, és ez már nem megy a mai piacon, ez a primitív kettősség, en­nél, mondja Krasznahorkai, a mai em­ber kicsit bonyolultabbnak érzékeli a helyzetet, egyrészt mert már nem érzi úgy, hogy az ember sorsán, mint valami terepasztalon, lejátszható egy teremtés­dráma, hiszen már nem gondoljuk, hogy ennek a teremtésnek a centrumában az ember állna, másrészt neki, a mai em­bernek már nem adatik meg az a naivi­tás, amellyel például a középkori ember perszonifikálni tudta e nagy teremtés­dráma szereplőit. Mi, operaírók és ope­ralátogatók, már nem vagyunk képesek hinni abban, hogy a Gonosz, az példá­ul egy személy, mert mi őt inkább mint valami matematikai vagy fizikai állam­ból ismerjük. A mi számunkra egy Lu­cifer már nem a rosszat művelő ördög, hanem tényleg csupán egy kudarc, az intelligens kérdezés, a kritikus észrevé­telek fiaskója és temetője, azaz, ha aka­rod, mondja Krasznahorkai, egy bukott öregúr a teremtésben, aki minden rész­vétünket, együttérzésünket élvezi, s ahol Lucy­ Lilith egy kényszer hatása alatt te­szi, amit tesz, Ádám meg egyszerűen csak ostoba, aki elköveti, Éva pedig mint egy növény, elszenvedi a gonoszt, de mindkettejükre igaznak látszik, hogy nincsenek a tudatában, mi is történik ál­taluk voltaképp. Szinte mindenkit meg­említettünk már a hajdani teremtés drá­májából, fejezi be rövid fejtegetését Krasznahorkai, csak Istent nem - ővele itt mi most mintha nem is tudnánk mit kezdeni. Eötvös ekkor azt javasolja, hogy gondolkozzanak el azért egy kicsit ezen az isteni fölöslegességen, szerinte ugyan­is Ádám is és Lucy is azért lesz gonosz­­szá, vagy amiatt követ el gonosz tette­ket, mert Isten erről így rendelkezik, te­hát Isten szerepét nemhogy csökkente­ni kell, hanem ellenkezőleg, belátni mér­­hetetlen jelentőségét. A beszélgetésnek ezen a pontján egy ideig csend áll be, majd Krasznahorkai visszaveszi a szót, és újra arról faggatja Eötvöst, hogy mit tekintünk akkor a Gonosznak? Mit szól­na ahhoz, kérdi beszélgetőpartnerét, ha abból indulnának ki, hogy a Gonosz folyton csak megjelenik egy-egy embe­ri cselekedetben, vagyis hogy felmerül­het a gyanú, hogy a Gonosz az nem va­lami természeti erő, mely folyton meg­testesül az emberben, hanem hogy nem is létezik az embertől függetlenül, azaz felfoghatjuk úgy is, hogy a Gonosz az egy emberi tulajdonság, és nem valami számunkra örökre beláthatatlan, transz­cendens valóság. Valami azt is súghatja nekünk, mondja Krasznahorkai, hogy a Gonosz túl közel van az emberhez, sőt, hogy nélküle, az ember nélkül nincs is, s hogy az egész teremtett világban, leszámítva az embert, ismeretlen, hisz nem ismerünk gonosz állatokat, nem is­merünk gonosz patakot, gonosz hegye­ket, gonosz virágokat, gonosz pollene­ket, csak embert, aki gonosz, vagy em­bert, aki gonoszságot követ el. Szóval mi van, ha józanok maradunk, és levesz­­szük erről a Gonoszról a transzcenden­tális ornamentikát, és nem terjesztjük tovább határait annál az univerzumnál, mely az ember univerzuma, tehát mi van, ha azt mondjuk, mondja Kraszna­horkai, hogy a Gonosz az bizony na­gyon is emberi, túlontúl emberi...?! Egyetért, feleli Eötvös, így gondolja ő is, viszont azt hozzá kell tegye mindeh­hez, hogy ha tényleg józanok akarunk maradni, akkor mégiscsak kell kezde­nünk valamit azokkal a tapasztalataink­kal is, amelyek nagyobb univerzumra engednek következtetni, mint amit a hétköznapi ész megenged. Lilith-Lucy démonná lesz, és például ezt a démonit ő, Eötvös, nem hajlandó puszta agyszü­leménynek tekinteni, miután egy ízben, legalább egy ízben megtapasztalta a lé­tezését ennek a démoninak. Elmesél egy történetet, mely akkor játszódott le, ami­kor fiát tizenöt évvel ezelőtt elvesztette, s az ő halála után nem sokkal egy éjjel arra ébredt, hogy fel kell kelnie, ki kell néznie az ablakon, és hát az ablak előtt, odakint ült egy bagoly, és nézett befelé - nyilvánvaló, hogy akkor ott mi történt, ezt ő átélte, mondja, és ez is egy tapasz­talat, nem? - és akkor most mi legyen?! Krasznahorkai hajlik a kompromisszum­ra, sőt, maga is azt mondja, hogy bizony valóban érnek bennünket olyan inten­zív fájdalmak vagy örömök, egyszóval olyan intenzív megpróbáltatások, ami­kor a korábban emlegetett józanságun­kat elveszítjük, és olyan tapasztalatokra teszünk szert, amelyek mégiscsak azt mutatják, hogy van irány kifelé a józan univerzumból, ami után egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak a józan gondolkodás luxusát, és nem tehetjük meg, hogy nem engedünk a sejtésnek, hogy rajtunk, a mi emberi világunkon kívül van még tágasabb... Viszont ek­kor veszélyes terepre érkezünk, folytat­ja Krasznahorkai, és Eötvös egyetérté­se jeléül bólogat, mert ha egy kicsit is engedünk, és elismerjük példának oká­ért a démoni létezését, akkor milyen ér­veléssel tagadhatnánk ezt meg minden egyébtől, ez esetben az ördögitől, a sá­tánitól és természetesen az istenitől? És akkor megengedted a transzcendens vi­lág létezését, mondja, és ezzel megen­geded magadnak, hogy erről beszélj, il­letve a mi esetünkben, hogy operát írj róla, benne az ember, az ördög és az Is­ten drámájával. Itt vagyunk, ereszti le a hangját Krasznahorkai, itt, a Te operád­nál, és azt mondhatjuk, hogy eme gon­dolatmenet végén joggal érkeztünk el ide. Igen, veszi át a szót Eötvös, jól hang­zik ez, és amiatt hangzik jól, mert szá­momra azért ez a mi drámánk, ez a mi operánk Ostermaierrel nemcsak az ör­dög és nemcsak Ádám meg Lilith-Lucy és Éva drámája, hanem az Isten drámá­ja is, őt mi semmiképp nem tarthattuk valami feleslegnek, akinek nincs drama­turgiai szerepe, mert be kell vallania, vallja be Eötvös, hogy az egész darab, a mi darabunk tekinthető olyannak is, mint amely mögött az Isten áll, mint amelyik magának az Istennek a drámá­ja is, és így a korábbi okfejtéssel szem­ben, miszerint hagyjuk a naiv dualista gondolkodást, mégiscsak visszatérünk ehhez a dualizmushoz, hisz ez az egész mégiscsak Isten és Lucifer, Isten és Ádám-Lucy és Éva drámája, hisz min­den Tőle függ a teremtésben is, és így a mi operánkban is, ő megkerülhetetlen, még ha a szerepét megítélni rendkívüli feladatot jelentett is nekünk­ nekem, mondja Eötvös és Ostermaiernek. Fel­merül ekkor, és erre mindketten hoznak példákat, hogy az emberi létezést mi­lyen mélyen áthatja a duális hierarchia, s a beszélgetés eme pontján kezdenek igen messze kerülni attól a korábbi ál­lásponttól, amelyben egyetértően tagad­ták a duális gondolkodás létjogosultsá­gát, sőt, Eötvös felveti, hogy egyáltalán, ha jobban belegondol, most hirtelen nem is tudja, lehetséges-e egyáltalán más­féle rendszer, mint a duális, mint az Is­ten-Sátán, mint a Jó és a Rossz, mint a Fény és a Sötét, és így tovább - hacsak az emlegetett démoni világ nem jelent egy harmadik pólust ebben a rendszer­ben. Ö, feleli Krasznahorkai, nem hiszi, hogy így volna, ő inkább úgy véli, hogy a duálisnak nem a hárompólusú az el­lentéte, hanem az Egy, mely azonban végtelenül bonyolult - s ezen jót derül­nek néhány röpke pillanatig, hogy az­tán már újra a duális gondolkodás rész­leteinél tartsanak megint, amikor is Eöt­vös kifejti, hogy ha még jobban bele­gondol, neki személy szerint semmi baja ezzel a duális rendszerrel, különösen azért, mert magát a művészetet rögtön el tudja helyezni ebben a konstelláció­ban, ldvül helyezni ugyanis ezen a kons­telláción, a művészet tudniilik, emeli meg kicsit a hangját Eötvös, szabad, és szabadsága abban áll, hogy akadályta­lanul közlekedik a Jó és a Rossz, az is­teni és a sátáni, a fényes és a sötét, azaz a duálisan leírható világ elemei között, ez a művészet elementáris erejének a tit­ka, ez az általa, a művészet által megje­lenített szépség megfoghatatlanságának a varázsa, és ezért elpusztíthatatlan, mert szabad - ahogy szabad voltam én is, mondja, amikor zenei és mitológiai struk­túrákban újragondolhattam a teremtés mítoszát, hogy megismételjem a mi kö­zös, alapvető történetünket, ezt a régi, elrongálhatatlan szoryt - talán adván is hozzá valami új színt, mely reményeim szerint, fejezi be mondanivalóját Peter Eötvös, operám nézőinek-hallgatóinak is az elmélyedésére s így az örömére szol­gál majd. Ez az a pont, amikor Krasznahorkai megkérdezi, hogy partnere nem érez-e valami furcsa szagot a levegőben. Mint­ha valami bűz...? - kérdi mosolyogva Eötvös. Igen, valami olyasmi, válaszol Krasznahorkai tűnődve. Hát, nem tu­dom, de bármi is az, zárja le Eötvös, és ezzel véget vet a beszélgetésnek, ideje, hogy szellőztessünk. KRASZNAHORKAI l LÁSZLO: A megbízás a Gonoszra szól Beszélgetés Eötvös Péterrel B­eviszlek az órára, Jó? A kortárs magyar kispróza változatai 2010. április 17., szombat, 10 órától (Kossuth Klub, 1088 Múzeum u. 7.) 10-12­­ Margócsy István: A nagyregény árnyékában. A rövid prózai elbeszélés a XX. század utolsó harmadában. Bengi László: Irodalomtörténeti kánon és kanonizált irodalomtörténet néhány esettanulmány a kilencvenes évek magyar rövidprózájából. Dérczy Péter Kortárs változatok kisprózai formákra - már ha vannak ilyenek... Vári György: Szmrty vagy amit akartok. A magyar kispróza 20 éve 12-14 - Kerekasztal-beszélgetés írókkal, vezeti Károlyi Csaba. Grecsó Krisztián—Háy János- Parti Nagy Lajos-Schein Gábor 14-16 - Szemináriumok (választható). Kucserka Zsófia: A saját olvasat kimunkálása - értelmezési stratégiák. Tóth Krisztina egy novellájának középiskolai feldolgozásához. Szakács Emília: Valóságok rétegei - szövegrétegek Vörös István novelláiban. Tamás Ferenc: Nézőpontok és beszédmódok néhány kisprózai alkotásban. A részvétel ingyenes főnixtelevízió városi televízió Egy televízió, amely humánus, hiteles, független, amelyen egyre több népszerű tudományos műsort, doku­mentumfilmet, kulturális műsort és meghitt beszélgetést láthat. Értesítjük nézőinket, hogy a Főnix TV normál antennával a levegőből az UHF 31-en, a T-Kábel rendszerén az S41 csatornán fogható. KOR­TÁRS Beszélgetések - április 20., kedd, 17.30 Vendég: Kertész Kata költő, koreográfus (ism. vasárnap, 20.00) KÖZÉLETI MÉLYINTERJÚK - április 23- péntek, 17.30 Vendég: Takács Mária súlyemelő világbajnok (ism. szombat, 14.00) ÍRÁSTUDÓK-április 25- vasárnap, 17.30 Gyimesi László vendége Villányi András költő, műfordító A FŐNIX TV IRODALMI-KÖZÉLETI MŰSORA MINDEN PÉNTEKEN 19.30-kor ÉS SZOMBATON 16.00-kor a képernyőn: ...ÉS... ARCOK-április 16- péntek, 19.30 Wiegmann Alfréd vendége Szilasi László író, kritikus, irodalomtörténész AZ IGÉNYES EMBEREK TELEVÍZIÓJA ÉLET ÉS 188 IRODALOM. Harangláb úr megtörte a kampánycsendet. Az történt, hogy Harangláb úr elsőszülött asszonylánya nézeteltérésbe keveredett Harangláb úr másodszülött asz­­szonylányával a gangon, azzal kapcsolatban, hogy ha Ha­rangláb úr veje (Harangláb úr elsőszülött asszonylányának hitvese) mindkettejüket kúrja, akkor kinek a feladata azok­nak az alsógatyáknak és kedves zokniknak a mosása, ame­lyeket Harangláb úr veje a sarokba hajít. Harangláb úr el­sőszülött asszonylánya szerint az _ a minimum, hogy Harangláb úr I (. I—I I­I—|f)|— másodszülött asszonylánya - aki a vővel egyszer föl is csináltatta magát, majd Harangláb úr első­szülött asszonylányától kért pénzt orvosra -, megfogja a szó­ban forgó ócska gatyákat, nem­különben a szurtos zoknikat, és elhúz velük a saját mosógépé­hez. Amelyik mosás közben olyan hangokat ad, mint egy békebeli Wartburg, iszonytatóan rázkódik, olyannyira, hogy a Harangláb úr másodszülött asszonylánya alatt lakók, akik szintén Haranglábok, minden alkalommal azt hiszik, hogy földrengés van, és a salakbeton födém rájuk szakad, emiatt pediglen mindannyian kirohannak az udvarra. Noha tudják, hogy az asszonylány csak mos. Mármost Harangláb úr másodszülött asszonylánya nem akar mosni. Legalábbis a vő gatyáit nem; egyébként sem ra­jong a mosásért, mert az minden alkalommal úgy végződik, hogy a mosógép oldalára akasztott lefolyócső a vérfagylaló rázkódás következtében leugrik a mosógépről, a megfeke­tedett, habzó víz szétfröccsen, szétárad a konyha kövezetén, ragacsos foltokat hagy maga után - mire Harangláb úr má­sodszülött asszonylányának az ugráló csövet kicselezve si­kerül a csaphoz jutnia és azt elzárnia, már beleeszi magát a porló födémbe. Átitatja az amúgy is elenyészni vágyó salak­beton porózus szerkezetét, aminek következtében a máso­dikon lakó Haranglábak mennyezetéből csöpögni kezd a víz, de nem egy helyen, hanem egy meglehetősen széles sáv­ban, mintha az ég szakadni készülne a födém fölött. Jólle­het a födém fölött nem az ég készül szakadni, csak Harang­­láb úr másodszülött asszonylánya káromkodik. Mármost ehhez jönnének még Harangláb úr vejének a gatyái. Harangláb úr másodszülött asszonylánya érthetően tiltakozik - e pillanatban Harangláb úr átmenetileg föld­re került elsőszülött asszonylányát épp a lófarkánál fog­va húzza a függőfolyosó kövezetén. Aki dermesztő sikol­tásokat hallat. Ezek azonban nem elsősorban jajkiáltá­sok, hanem inkább harci rikoltások, amelyek a csörte mi­hamarabbi folytatását jelezik más erőleosztásban, Harang­láb úr elsőszülött lánya ugyan­is kiszolgáltatott helyzetét pá­ratlan ügyességgel fordítja sa­ját javára. Lófarkával, fejét erő­sen megbiccentve, hirtelen ránt egyet a másodszülött asszony­lányon, aki a nem várt mozdu­lattól egyensúlyát veszti, s a földre áléivá nézi, amint az elsőszülött asszonylány mint elaggott macska tápászkodik. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Harangláb úr veje Harangláb úr harmadszülött asszonylányának is erő­sen teszi a szépet. Ki mosson? Választ egyedül Harangláb úr vejétől remélhetünk, aki a Hatlépcsősből indult szavazni éppen, csak a személyi igazolványáért ugrott haza, ő azonban a gatyakérdést el akarja napolni, helyette szavazásra próbálja rábírni a höl­gyeket, mert tizenkét málnás fröccsöt ígértek neki a Hat­lépcsősben per kopf, de ő feltornázta tizenhatra, mert sor­ba kell állni. Ám amikor Harangláb urat is megpróbálja megkörnyékezni, Harangláb úr mindhárom lányát elta­nácsolja a gatyamosástól, vejének pedig - itt törik meg véglegesen a kampánycsönd - azt mondja, szavazzon egye­dül ő, és lehetőleg a kurva anyjára. Hogyan folyik az élet tovább? Nem tudjuk. Kampánycsend 2010. ÁPRILIS 16.

Next