Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)
2010-04-16 / 15. szám - Krasznahorkai László: A megbízás a Gonoszra szól • Beszélgetés Eötvös Péterrel (8. oldal) - Molnár Erzsébet: Kampánycsend • Lichthof (8. oldal)
Amikor felmerül a terv, hogy Az ördög tragédiája címmel bemutatás előtt álló új operája kapcsán egy beszélgetés induljon el Eötvös Péter, illetve Krasznahorkai László között, s ez a beszélgetés valóban elkezdődik, akkor valahogy azonnal úgy alakul, hogy a felek a leglényegesebbről kezdenek beszélni, vagyis a Gonoszról, azonnal a közepébe vágva, egyenesen, sőt, nyílegyenesen kijelentve, hogy nem foglalkoznak a kérdés történeti előzményeivel, sokkal fontosabbnak tartják rögtön az elején kiemelni a két legfontosabb kifejezést erre a Gonoszra, s ezzel együtt rögtön az elején megkülönböztetni a „sátánit” attól, ami „ördögi”. Hogy miért olyan fontos ez a megkülönböztetés, s hogy nem pusztán szavak játékáról van szó, azt Eötvös úgy magyarázza, hogy a Sátán az egy konstans tény, egy, a szabadság ellen irányuló folytonos támadás, egy mindenütt és mindenkor jelen való erő, nincs színe, nincs története, nincs benne sem változás, sem magasság, sem mélység, csak van, mindig van, és sugárzik mindenütt vagy mindenfelől, szóval nem érdemes semmi polifóniát tenni köré, ellentétben az ördöggel, aki eleve valami személyeset és valami sokszínűt jelent - ráadásul neki, Eötvösnek különösen, ő ugyanis ezzel a figurával egy 1964-es budapesti előadáson mint saját fiatalkori zeneművének legfontosabb alakjával foglalkozott először, s amely előadáson ez az ördög Luciferként tűnt föl egy Európában ismeretlen, XIX. századi magyar szerző, Madách Imre zseniális darabjának egyik főalakjaként. Számára, hangsúlyozza Eötvös, ez a madáchi Lucifer volt a legérdekesebb, a legizgalmasabb ebben a különleges, rejtélyesen intelligens világtragédiában, mert a darabbeli Ádám, mondja Eötvös, érdektelen volt, Éva, biggyeszti le a száját, szintúgy teljesen érdektelen, az Úr, fűzi hozzá, unalmas, és valahogy ki is lógott a történetből, ezzel szemben Lucifer neki. Eötvösnek egyáltalán nem a Rosszat testesítette meg, hanem az értelmeset, ő, Lucifer, a madáchi emberiség drámában okosabb volt, mint az egész darab, s ez a figura mindmáig benne maradt, akit sohasem felejtett el, így történhetett, hogy amikor elindult a munka Albert Ostermaierrel, és elővették az említett Madáchírást, melyet egyébként Az errer tragédiája címmel adtak ki 1861-es dátummal 1862-ben, a szerző halála előtt két évvel, s amely máig a magyarok egyik első számú nemzeti értékének számít, nekik Lucifer már egyáltalán nem mint a gonoszság alakváltozata merült fel, hanem mint egy vesztes, a teremtés legnagyobb vesztese, amolyan foga vesztett oroszlán, akinek ha volt is valamikor, az idők hajnalán, dicsőbb múltja, erre a múltra már nem emlékszik senki, ő maga sem. Mondhatni, hogy míg Madáchnál Lucifer filozófus volt, addig náluk, Eötvös és Ostermaier operájában egy bukott filozófus, akiből mára már csak valami szánalmas, piperkóc öregúr maradt. Meg kell jegyezze, jegyzi meg Eötvös, hogy Lucifert az általa ismert írások kezdetben egyáltalán nem hozták kapcsolatba a Gonosszal, s nekik, Eötvösnek és Ostermaiernek ez a darab megírásakor magától értetődő kiindulópontnak, egy evidens starthelyzetnek számított. Egy világdrámában azonban a Gonosznak ott van a helye, és Az ördög tragédiájában ők is helyet adtak neki, mégpedig Lucy alakjában, akit alapvetően Lilithből gyúrtak össze. Ugyanakkor, emeli fel figyelmeztetően a kezét Eötvös, Lucy az operában nem azonos magával a Gonosszal, ő pusztán a gonosz tett elkövetőjét, Ádámot instruálja arra, hogy gyilkosságot kövessen el, mégpedig nem is akármilyet, hiszen ez a gyilkosság voltaképpen Isten ellen irányul, azaz ily módon Ádám is. Lucy is mindketten a Gonosznak pusztán az eszközei, és nem többek annál. Lilith figurája amúgy nagyon érdekes, mondja Eötvös, és miután elmeséli, személyesen hogyan jutott el Lilith-hez a Graves-Patai-féle Héber mítoszok olvasása útján, érdeklődéssel hallgatja Krasznahorkai fejtegetését, aki éppen azt kezdi el dicsérni, milyen bölcsen járt el Eötvös és Ostermaier, hogy ezt a teremtésmítoszt nem a csupasz jó és a csupasz rossz kettősségében ábrázolták, hiszen ez így túl sematikus, túlságosan zoroasztrikus volna, és ez már nem megy a mai piacon, ez a primitív kettősség, ennél, mondja Krasznahorkai, a mai ember kicsit bonyolultabbnak érzékeli a helyzetet, egyrészt mert már nem érzi úgy, hogy az ember sorsán, mint valami terepasztalon, lejátszható egy teremtésdráma, hiszen már nem gondoljuk, hogy ennek a teremtésnek a centrumában az ember állna, másrészt neki, a mai embernek már nem adatik meg az a naivitás, amellyel például a középkori ember perszonifikálni tudta e nagy teremtésdráma szereplőit. Mi, operaírók és operalátogatók, már nem vagyunk képesek hinni abban, hogy a Gonosz, az például egy személy, mert mi őt inkább mint valami matematikai vagy fizikai államból ismerjük. A mi számunkra egy Lucifer már nem a rosszat művelő ördög, hanem tényleg csupán egy kudarc, az intelligens kérdezés, a kritikus észrevételek fiaskója és temetője, azaz, ha akarod, mondja Krasznahorkai, egy bukott öregúr a teremtésben, aki minden részvétünket, együttérzésünket élvezi, s ahol Lucy Lilith egy kényszer hatása alatt teszi, amit tesz, Ádám meg egyszerűen csak ostoba, aki elköveti, Éva pedig mint egy növény, elszenvedi a gonoszt, de mindkettejükre igaznak látszik, hogy nincsenek a tudatában, mi is történik általuk voltaképp. Szinte mindenkit megemlítettünk már a hajdani teremtés drámájából, fejezi be rövid fejtegetését Krasznahorkai, csak Istent nem - ővele itt mi most mintha nem is tudnánk mit kezdeni. Eötvös ekkor azt javasolja, hogy gondolkozzanak el azért egy kicsit ezen az isteni fölöslegességen, szerinte ugyanis Ádám is és Lucy is azért lesz gonoszszá, vagy amiatt követ el gonosz tetteket, mert Isten erről így rendelkezik, tehát Isten szerepét nemhogy csökkenteni kell, hanem ellenkezőleg, belátni mérhetetlen jelentőségét. A beszélgetésnek ezen a pontján egy ideig csend áll be, majd Krasznahorkai visszaveszi a szót, és újra arról faggatja Eötvöst, hogy mit tekintünk akkor a Gonosznak? Mit szólna ahhoz, kérdi beszélgetőpartnerét, ha abból indulnának ki, hogy a Gonosz folyton csak megjelenik egy-egy emberi cselekedetben, vagyis hogy felmerülhet a gyanú, hogy a Gonosz az nem valami természeti erő, mely folyton megtestesül az emberben, hanem hogy nem is létezik az embertől függetlenül, azaz felfoghatjuk úgy is, hogy a Gonosz az egy emberi tulajdonság, és nem valami számunkra örökre beláthatatlan, transzcendens valóság. Valami azt is súghatja nekünk, mondja Krasznahorkai, hogy a Gonosz túl közel van az emberhez, sőt, hogy nélküle, az ember nélkül nincs is, s hogy az egész teremtett világban, leszámítva az embert, ismeretlen, hisz nem ismerünk gonosz állatokat, nem ismerünk gonosz patakot, gonosz hegyeket, gonosz virágokat, gonosz polleneket, csak embert, aki gonosz, vagy embert, aki gonoszságot követ el. Szóval mi van, ha józanok maradunk, és leveszszük erről a Gonoszról a transzcendentális ornamentikát, és nem terjesztjük tovább határait annál az univerzumnál, mely az ember univerzuma, tehát mi van, ha azt mondjuk, mondja Krasznahorkai, hogy a Gonosz az bizony nagyon is emberi, túlontúl emberi...?! Egyetért, feleli Eötvös, így gondolja ő is, viszont azt hozzá kell tegye mindehhez, hogy ha tényleg józanok akarunk maradni, akkor mégiscsak kell kezdenünk valamit azokkal a tapasztalatainkkal is, amelyek nagyobb univerzumra engednek következtetni, mint amit a hétköznapi ész megenged. Lilith-Lucy démonná lesz, és például ezt a démonit ő, Eötvös, nem hajlandó puszta agyszüleménynek tekinteni, miután egy ízben, legalább egy ízben megtapasztalta a létezését ennek a démoninak. Elmesél egy történetet, mely akkor játszódott le, amikor fiát tizenöt évvel ezelőtt elvesztette, s az ő halála után nem sokkal egy éjjel arra ébredt, hogy fel kell kelnie, ki kell néznie az ablakon, és hát az ablak előtt, odakint ült egy bagoly, és nézett befelé - nyilvánvaló, hogy akkor ott mi történt, ezt ő átélte, mondja, és ez is egy tapasztalat, nem? - és akkor most mi legyen?! Krasznahorkai hajlik a kompromisszumra, sőt, maga is azt mondja, hogy bizony valóban érnek bennünket olyan intenzív fájdalmak vagy örömök, egyszóval olyan intenzív megpróbáltatások, amikor a korábban emlegetett józanságunkat elveszítjük, és olyan tapasztalatokra teszünk szert, amelyek mégiscsak azt mutatják, hogy van irány kifelé a józan univerzumból, ami után egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak a józan gondolkodás luxusát, és nem tehetjük meg, hogy nem engedünk a sejtésnek, hogy rajtunk, a mi emberi világunkon kívül van még tágasabb... Viszont ekkor veszélyes terepre érkezünk, folytatja Krasznahorkai, és Eötvös egyetértése jeléül bólogat, mert ha egy kicsit is engedünk, és elismerjük példának okáért a démoni létezését, akkor milyen érveléssel tagadhatnánk ezt meg minden egyébtől, ez esetben az ördögitől, a sátánitól és természetesen az istenitől? És akkor megengedted a transzcendens világ létezését, mondja, és ezzel megengeded magadnak, hogy erről beszélj, illetve a mi esetünkben, hogy operát írj róla, benne az ember, az ördög és az Isten drámájával. Itt vagyunk, ereszti le a hangját Krasznahorkai, itt, a Te operádnál, és azt mondhatjuk, hogy eme gondolatmenet végén joggal érkeztünk el ide. Igen, veszi át a szót Eötvös, jól hangzik ez, és amiatt hangzik jól, mert számomra azért ez a mi drámánk, ez a mi operánk Ostermaierrel nemcsak az ördög és nemcsak Ádám meg Lilith-Lucy és Éva drámája, hanem az Isten drámája is, őt mi semmiképp nem tarthattuk valami feleslegnek, akinek nincs dramaturgiai szerepe, mert be kell vallania, vallja be Eötvös, hogy az egész darab, a mi darabunk tekinthető olyannak is, mint amely mögött az Isten áll, mint amelyik magának az Istennek a drámája is, és így a korábbi okfejtéssel szemben, miszerint hagyjuk a naiv dualista gondolkodást, mégiscsak visszatérünk ehhez a dualizmushoz, hisz ez az egész mégiscsak Isten és Lucifer, Isten és Ádám-Lucy és Éva drámája, hisz minden Tőle függ a teremtésben is, és így a mi operánkban is, ő megkerülhetetlen, még ha a szerepét megítélni rendkívüli feladatot jelentett is nekünk nekem, mondja Eötvös és Ostermaiernek. Felmerül ekkor, és erre mindketten hoznak példákat, hogy az emberi létezést milyen mélyen áthatja a duális hierarchia, s a beszélgetés eme pontján kezdenek igen messze kerülni attól a korábbi állásponttól, amelyben egyetértően tagadták a duális gondolkodás létjogosultságát, sőt, Eötvös felveti, hogy egyáltalán, ha jobban belegondol, most hirtelen nem is tudja, lehetséges-e egyáltalán másféle rendszer, mint a duális, mint az Isten-Sátán, mint a Jó és a Rossz, mint a Fény és a Sötét, és így tovább - hacsak az emlegetett démoni világ nem jelent egy harmadik pólust ebben a rendszerben. Ö, feleli Krasznahorkai, nem hiszi, hogy így volna, ő inkább úgy véli, hogy a duálisnak nem a hárompólusú az ellentéte, hanem az Egy, mely azonban végtelenül bonyolult - s ezen jót derülnek néhány röpke pillanatig, hogy aztán már újra a duális gondolkodás részleteinél tartsanak megint, amikor is Eötvös kifejti, hogy ha még jobban belegondol, neki személy szerint semmi baja ezzel a duális rendszerrel, különösen azért, mert magát a művészetet rögtön el tudja helyezni ebben a konstellációban, ldvül helyezni ugyanis ezen a konstelláción, a művészet tudniilik, emeli meg kicsit a hangját Eötvös, szabad, és szabadsága abban áll, hogy akadálytalanul közlekedik a Jó és a Rossz, az isteni és a sátáni, a fényes és a sötét, azaz a duálisan leírható világ elemei között, ez a művészet elementáris erejének a titka, ez az általa, a művészet által megjelenített szépség megfoghatatlanságának a varázsa, és ezért elpusztíthatatlan, mert szabad - ahogy szabad voltam én is, mondja, amikor zenei és mitológiai struktúrákban újragondolhattam a teremtés mítoszát, hogy megismételjem a mi közös, alapvető történetünket, ezt a régi, elrongálhatatlan szoryt - talán adván is hozzá valami új színt, mely reményeim szerint, fejezi be mondanivalóját Peter Eötvös, operám nézőinek-hallgatóinak is az elmélyedésére s így az örömére szolgál majd. Ez az a pont, amikor Krasznahorkai megkérdezi, hogy partnere nem érez-e valami furcsa szagot a levegőben. Mintha valami bűz...? - kérdi mosolyogva Eötvös. Igen, valami olyasmi, válaszol Krasznahorkai tűnődve. Hát, nem tudom, de bármi is az, zárja le Eötvös, és ezzel véget vet a beszélgetésnek, ideje, hogy szellőztessünk. KRASZNAHORKAI l LÁSZLO: A megbízás a Gonoszra szól Beszélgetés Eötvös Péterrel Beviszlek az órára, Jó? A kortárs magyar kispróza változatai 2010. április 17., szombat, 10 órától (Kossuth Klub, 1088 Múzeum u. 7.) 10-12 Margócsy István: A nagyregény árnyékában. A rövid prózai elbeszélés a XX. század utolsó harmadában. Bengi László: Irodalomtörténeti kánon és kanonizált irodalomtörténet néhány esettanulmány a kilencvenes évek magyar rövidprózájából. Dérczy Péter Kortárs változatok kisprózai formákra - már ha vannak ilyenek... Vári György: Szmrty vagy amit akartok. A magyar kispróza 20 éve 12-14 - Kerekasztal-beszélgetés írókkal, vezeti Károlyi Csaba. Grecsó Krisztián—Háy János- Parti Nagy Lajos-Schein Gábor 14-16 - Szemináriumok (választható). Kucserka Zsófia: A saját olvasat kimunkálása - értelmezési stratégiák. Tóth Krisztina egy novellájának középiskolai feldolgozásához. Szakács Emília: Valóságok rétegei - szövegrétegek Vörös István novelláiban. Tamás Ferenc: Nézőpontok és beszédmódok néhány kisprózai alkotásban. A részvétel ingyenes főnixtelevízió városi televízió Egy televízió, amely humánus, hiteles, független, amelyen egyre több népszerű tudományos műsort, dokumentumfilmet, kulturális műsort és meghitt beszélgetést láthat. Értesítjük nézőinket, hogy a Főnix TV normál antennával a levegőből az UHF 31-en, a T-Kábel rendszerén az S41 csatornán fogható. KORTÁRS Beszélgetések - április 20., kedd, 17.30 Vendég: Kertész Kata költő, koreográfus (ism. vasárnap, 20.00) KÖZÉLETI MÉLYINTERJÚK - április 23- péntek, 17.30 Vendég: Takács Mária súlyemelő világbajnok (ism. szombat, 14.00) ÍRÁSTUDÓK-április 25- vasárnap, 17.30 Gyimesi László vendége Villányi András költő, műfordító A FŐNIX TV IRODALMI-KÖZÉLETI MŰSORA MINDEN PÉNTEKEN 19.30-kor ÉS SZOMBATON 16.00-kor a képernyőn: ...ÉS... ARCOK-április 16- péntek, 19.30 Wiegmann Alfréd vendége Szilasi László író, kritikus, irodalomtörténész AZ IGÉNYES EMBEREK TELEVÍZIÓJA ÉLET ÉS 188 IRODALOM. Harangláb úr megtörte a kampánycsendet. Az történt, hogy Harangláb úr elsőszülött asszonylánya nézeteltérésbe keveredett Harangláb úr másodszülött aszszonylányával a gangon, azzal kapcsolatban, hogy ha Harangláb úr veje (Harangláb úr elsőszülött asszonylányának hitvese) mindkettejüket kúrja, akkor kinek a feladata azoknak az alsógatyáknak és kedves zokniknak a mosása, amelyeket Harangláb úr veje a sarokba hajít. Harangláb úr elsőszülött asszonylánya szerint az _ a minimum, hogy Harangláb úr I (. I—I II—|f)|— másodszülött asszonylánya - aki a vővel egyszer föl is csináltatta magát, majd Harangláb úr elsőszülött asszonylányától kért pénzt orvosra -, megfogja a szóban forgó ócska gatyákat, nemkülönben a szurtos zoknikat, és elhúz velük a saját mosógépéhez. Amelyik mosás közben olyan hangokat ad, mint egy békebeli Wartburg, iszonytatóan rázkódik, olyannyira, hogy a Harangláb úr másodszülött asszonylánya alatt lakók, akik szintén Haranglábok, minden alkalommal azt hiszik, hogy földrengés van, és a salakbeton födém rájuk szakad, emiatt pediglen mindannyian kirohannak az udvarra. Noha tudják, hogy az asszonylány csak mos. Mármost Harangláb úr másodszülött asszonylánya nem akar mosni. Legalábbis a vő gatyáit nem; egyébként sem rajong a mosásért, mert az minden alkalommal úgy végződik, hogy a mosógép oldalára akasztott lefolyócső a vérfagylaló rázkódás következtében leugrik a mosógépről, a megfeketedett, habzó víz szétfröccsen, szétárad a konyha kövezetén, ragacsos foltokat hagy maga után - mire Harangláb úr másodszülött asszonylányának az ugráló csövet kicselezve sikerül a csaphoz jutnia és azt elzárnia, már beleeszi magát a porló födémbe. Átitatja az amúgy is elenyészni vágyó salakbeton porózus szerkezetét, aminek következtében a másodikon lakó Haranglábak mennyezetéből csöpögni kezd a víz, de nem egy helyen, hanem egy meglehetősen széles sávban, mintha az ég szakadni készülne a födém fölött. Jóllehet a födém fölött nem az ég készül szakadni, csak Harangláb úr másodszülött asszonylánya káromkodik. Mármost ehhez jönnének még Harangláb úr vejének a gatyái. Harangláb úr másodszülött asszonylánya érthetően tiltakozik - e pillanatban Harangláb úr átmenetileg földre került elsőszülött asszonylányát épp a lófarkánál fogva húzza a függőfolyosó kövezetén. Aki dermesztő sikoltásokat hallat. Ezek azonban nem elsősorban jajkiáltások, hanem inkább harci rikoltások, amelyek a csörte mihamarabbi folytatását jelezik más erőleosztásban, Harangláb úr elsőszülött lánya ugyanis kiszolgáltatott helyzetét páratlan ügyességgel fordítja saját javára. Lófarkával, fejét erősen megbiccentve, hirtelen ránt egyet a másodszülött asszonylányon, aki a nem várt mozdulattól egyensúlyát veszti, s a földre áléivá nézi, amint az elsőszülött asszonylány mint elaggott macska tápászkodik. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Harangláb úr veje Harangláb úr harmadszülött asszonylányának is erősen teszi a szépet. Ki mosson? Választ egyedül Harangláb úr vejétől remélhetünk, aki a Hatlépcsősből indult szavazni éppen, csak a személyi igazolványáért ugrott haza, ő azonban a gatyakérdést el akarja napolni, helyette szavazásra próbálja rábírni a hölgyeket, mert tizenkét málnás fröccsöt ígértek neki a Hatlépcsősben per kopf, de ő feltornázta tizenhatra, mert sorba kell állni. Ám amikor Harangláb urat is megpróbálja megkörnyékezni, Harangláb úr mindhárom lányát eltanácsolja a gatyamosástól, vejének pedig - itt törik meg véglegesen a kampánycsönd - azt mondja, szavazzon egyedül ő, és lehetőleg a kurva anyjára. Hogyan folyik az élet tovább? Nem tudjuk. Kampánycsend 2010. ÁPRILIS 16.