Élet és Irodalom, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)
2011-01-14 / 2. szám - Krzysztof Varga: Orbánba gyönyörködve (7. oldal)
gattasson. Az új médiatörvény a jogállamiság és a jogbiztonság elveinek megfelelő modern és a médiaigazgatás sajátosságaihoz igazodó, objektív szankciórendszert alakított ki, többféle szankciótípus alkalmazását teszi lehetővé. A jogkövetkezmények megállapítása körében a három legfontosabb alapelv a fokozatosság, az arányosság és az egyenlő elbánás alapelve. A bírságok összegének maximuma egyáltalán nem példa nélküli Európában, a maximum bírságösszeg alkalmazása és végrehajtása pedig csak többszörös, súlyos, szándékos, a bíróság által is megállapított jogsértés esetén lehetséges. Elhallgatott vívmányok Sajnos a törvény szigorú kritikusaival folytatott viták egyelőre nem teszik lehetővé azt, hogy az új szabályozás érdemeivel, progresszív elemeivel is foglakozzunk. Talán nem véletlen, hogy a televíziós és a rádiós médiaszolgáltatók köréből komolyabb kritika nem éri a törvényeket; számukra a január 1. utáni helyzet minden tekintetben kedvezőbb, mint a korábbi (a sajtó szabályozási „terhei” az elektronikus médiát eddig is kötelezték). Lassacskán mégis jó volna beszélnünk a magyar és az európai kultúra védelmében tett jogalkotói lépésekről (például a magyar zene és általában a hazai műsorkészítés védelmében), az új, remélhetőleg működőképes társszabályozási rendszerről (ami ha létrejön, eleve kizárja majd a hatóság jogalkalmazását a sajtóval, valamint a lekérhető médiaszolgáltatásokkal szemben); a reklámszabályozás szigorának lazításáról a médiapiac megerősödése érdekében; a médiapiaci szereplők korábbi szigorú szabályozási terheinek enyhítéséről; a médiatulajdonlás szigorú szabályainak modernizálásáról; a lapnyilvántartás rendszerének megújításáról; a korábbi hiányosságokat kiküszöbölő új szabályokról a műsorterjesztés területén; az oknyomozó újságírás védelméről; a tulajdonossal vagy a reklámozókkal szemben fennálló szerkesztői szabadság védelméről. A jövő A Médiatanácsban mindannyian felesküdtünk a szólás- és sajtószabadság érvényesítésére; ez súlyos felelősséget helyez ránk. Döntéseinkben ennek megfelelően kell majd eljárnunk. Tökéletes jogszabály nincsen. Ha az Európai Bizottság kifogást talál a szövegben (a magam részéről ezt nem valószínűsítem, mert a releváns EU-normák szinte szó szerint beépítve szerepelnek benne), akkor a jogalkotónak majd lépnie kell. Ha a jogalkalmazás során esetlegesen kiderülnek a törvény kisebb-nagyobb hibái, a jogalkotó akkor jár el felelősen, ha megkísérli a hiba kijavítását. Ezek nem presztízskérdések, hanem evidenciák. De történjék bármi, a sajtószabadságot nem e törvényektől és nem a Médiatanácstól kell félteni. 1 A rövid áttekintésben az Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság szakértői anyagait is felhasználom. 2 A témáról Majtényi László tanulmányt is közölt: Az ORTT szabadságjog-védelmi szerepe. Fundamentum, 2010/2. Érdekesség hogy az ORTT egyetlenegyszer alkalmazta e szabályt: a jobboldalhoz közelálló újságírót marasztalt el az alkotmányos rend megsértése miatt (a Hír TV-nek a Magyar Televízió 2006-os „ostromáról” közzétett tudósítása kapcsán). A bíróság később megváltoztatta a hatósági döntést. Lehet, hogy az új médiatörvénnyel Orbán Viktor kicsit túlméretezte a Fidesz által még „vissza nem szerzett” intézmények ellen indított deszanttámadást, nem a megfelelő hídnál ért földet a csapat, mert nemcsak az Európai Unióból hallatszik dühös morgás, hanem még az Egyesült Államokból is. Az is megesett, hogy Fehéroroszország és Oroszország két erős emberéhez, Aljakszandr Lukasenkához és Vlagyimir Putyinhoz hasonlították a magyar miniszterelnököt. Orbán talán egyszerűen arra számított, hogy az Európai Uniót nagyon lefoglalják a saját problémái és az eurózóna megmentése, ezért csak legyint a magyar akcióra, sőt talán észre sem veszi. De különösnek, sőt egyenesen őrültségnek tűnik az, hogy a jobboldali kormány abban a pillanatban vezet be ilyen drákói, az Unió szellemével teljesen összeegyeztethetetlen előírásokat, amikor Magyarország átveszi a féléves EU-elnökséget. Időben egybeesik a két tény: elhallgattatják a médiát, miközben átveszik az uniós elnökséget - ezért figyelt fel hirtelen Európa arra, hogy mi történik mostanában Magyarországon. Miért volt olyan sürgős Orbánnak a törvény? Esetleg a média elhallgattatása csak előzetes volt, fedeznie kellett magát, mert valami olyasmire készül, amihez képest az eddigi játék csak könnyű bemelegítés volt? Ha lefegyverezte a veszélyes ellenfelet, vagyis a médiát, akkor bátran támadhat más frontokon, és már csak egy nyitott kérdés marad: milyen csapásirányt választ. Nagyon is helyénvalóak ezek a hadászati metaforák, mert Orbán szeret a háborús retorikát, ő maga is igazi harcos. Orbán gyakorlottan és következetesen folytatja politikáját: valamivel több mint fél éve vette át a teljhatalmat, azóta sikeres támadást indított az Alkotmánybíróság ellen -lényegében megfosztotta önállóságától -, a Magyar Nemzet Bank ellen, hisz az elnökének a háromnegyedével megkurtította a fizetését, mondván, hogy az ilyen magas kereset erkölcstelen, és a magánnyugdíjpénztárak ellen, hogy az onnan begyűjtött pénzzel mentse meg az ország boruló költségvetését. Míg a fendi döntéseken lehet vitatkozni, veszekedni (hisz nemrég a lengyel kormány is drasztikusan korlátozta a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket), az új médiatörvény valójában lezárja a vitához vezető utat. Orbán Viktor megmutatta, hogy a ,Viktátor” gúnynév egyáltalán nem lötyög rajta. A kormány persze azt mondja, hogy a törvény nem a szólásszabadság ellen irányul, hanem rendbe kell tenni a médiát, és védeni kell a közerkölcsöt, akik pedig bírálják - az Európai Unióban is -, kizárólag politikai indíttatásból teszik, mert baloldaliak, és nem szeretik a jobboldali magyar kormányt. Egyébként bizonyos előírásaival önmagukban egyet is lehet érteni: azzal például, hogy a rádióban a zenei anyagok 35 százaléka legyen magyar, ebből 20 százalék pedig az elmúlt évek termése, a tévéműsorok 50 százaléka legyen európai produkció, ennek pedig nem kevesebb mint egyharmada magyar. Mivel mindent eláraszt a legócskább amerikai zene és film, ezt az európai és a nemzeti magaskultúra védelmében tett helyes lépésnek tekinthetjük. Egyébként annak idején a mi médiavitáinkban is megfogalmazták azt a követelést, hogy kevesebb nyugati és több lengyel zenét játszanak, és látszólag helyes lépés lett volna. Csak éppen azzal fenyegetett, hogy hitvány lengyelre cserélik a hitvány amerikai zenét, mert nem lehet elérni magas művészi színvonalat a megfelelő törvénnyel. Persze Magyarországon is alakulhat hasonlóan a helyzet. Ugyanígy korlátozzák húsz százalékra a híradókban egy ellenzéki módosító indítvány eredményeként „a közvélemény tájékoztatását nem szolgáló bűnügyi tematikájú híranyagot”. És megint ugyanott tartunk: abban a világban, ahol a média élvezettel táplálkozik erőszakkal és bűnnel csak azért, hogy növelje a nézettségét vagy a kattintásszámot, ez jó irányban tett lépés lenne. Feltéve, hogy a cél nem az országimázs javítása, nem akarják szőnyeg alá söpörni azokat a kellemetlen tényeket, amelyek, mondjuk, hatalmi visszaélésekkel kapcsolatosak. Mindenesetre a döntés Szalai Annamáriáé és a médiahatóságé. A gazdasági, társadalmi és mentális válságtól gyötört nemzet mindig erős kézre kezd vágyni, mert az rendet csinál, ha nagy a kupleráj, szétzavarja a „tolvajokat”, úrrá lesz a korrupción, visszaszerzi az országot megillető pozíciót, egyenesbe hozza a dolgokat. Ne felejtsük el, hogy Magyarországot nem kevesebb mint két cikluson át kormányozták a szocialisták, siralmas eredménnyel. A „nem kevesebb” annak szól, hogy Európa e részén ritkaság, hogy egy párt vagy koalíció ilyen sokáig marad kormányon, Lengyelország például nem tapasztalt ilyet 1989 óta. És csak most, a Polgári Platform kormányzása idején lehetnek ilyen kilátások. Orbán Viktor biztosan szeretné megismételni a szocialisták eredményét, és két cikluson át kormányozni (de még jobb lenne tizenkettő), s amit eddig tett, azzal nyilván a leendő újraválasztását akarja előkészíteni. Ha nem lesz, aki bírálja a médiában, vagy félelmében senki sem meri rászánni magát erre, akkor a mostani kormány megismételheti az áprilisi választásokon elért sikereit. Ezenkívül Orbán hihetetlenül kényelmes helyzetben van, amilyen egyik lengyel kormánynak sem adatott meg: önállóan kormányoz, nem kellett koalíciót kötnie senkivel. Ehhez még kétharmados többsége is van a 386 fős parlamentben, ez a többség pedig lehetővé teszi számára, hogy bármilyen törvényt megszavazzanak. Még több mint három éve van a következő választásokig, és van saját köztársasági elnöke, hiszen Schmitt Pál, akit a nemzetgyűlés választott ebbe a tisztségbe, a Fidesz érdemdús politikusa, és inkább segíteni fog Orbánnak, mintsem hogy megpróbálja jobb belátásra bírni. Ma kizárólag Orbán Viktor testesíti meg a törvényt Magyarországon, és boldogan ki is használja ezt a ritka alkalmat. A parlamenti ellenzék viszonylag gyenge és szétaprózódott, nincs esély arra, hogy közös ellenállási frontot képezzen. Hiszen nem egyezhetnek meg az MSZP szocialistái a szélsőjobbot képviselő Jobbikkal! A lengyel jobboldal bele van gyönyörödve Orbánba, szinte szerelmes sóhajokat küld felé, mert Orbán a beteljesületlen álma: a lengyel jobboldal azt szeretné, ha Jaroslaw Kaczynski olyan erős és operatív lenne, mint Orbán, ha Kaczynski is elsöprő győzelmet aratna a választásokon, mint Orbán, amire belátható időn belül aligha kerül sor. Mert Kaczynski nem tud Orbán lenni, a IV. Köztársaság felépítésére tett kísérlete pedig látványos kudarccal végződött, nevetségessé tette. Ami Kaczynski erejét és hatékonyságát illeti, ebben pont az ellentéte Orbánnak. Amúgy sem célszerű Orbánhoz hasonlítani Kaczynskit, a Jogos Igazságosságpártot (PiS) pedig a Fideszhez. Csak annyi a közös nevező, hogy mindkettő jobboldali vezérpárt, ahol kötelező az engedelmesség és a lojalitás, és a PiS is arra törekedett, amire most a Fidesz: teljes mértékben át akarta venni az ellenőrzést az állam felett valamiféle „erkölcsi forradalom” nevében. A IV. Köztársaság tervezete látványosan összeomlott, a Fidesz „erős Magyarország” terve azonban a legjobb úton van a siker felé. Ne feledjük, hogy Orbán és Kaczynski két különböző mentalitást képvisel, a származásuk is különböző, más nemzedékekhez tartoznak, más-más úton jutottak a csúcsra. Orbán még mindig fiatal politikus. Amikor 1998-ban először foglalta el a miniszterelnöki posztot, ő volt Európa legfiatalabb miniszterelnöke. A Fidesz nem értelmiségi szalonban, hanem kollégiumokban és focipályákon épült párt, az alapítói együtt jártak egyetemre. A Fidesz valamiféle magyar Független Diákszövetség, nem pedig a középkorú urak által alapított Centrum Megegyezés, ezért jobb, ha nem a PiS- hez hasonlítjuk a Fideszt, hanem megpróbáljuk elképzelni, hogy Lengyelországban ma a Független Diákszövetség egykori ellenzéki egyetemistái tesznek szájkosarat a médiára. Míg Jaroslaw Kaczynski, bármilyen megszállottan használja is a háborús retorikát, házikabátban és papucsban vezeti a háborúját. Orbán Viktor - aki lelkes szurkoló és amatőr futballista, akárcsak a mi mostani miniszterelnökünk - a pályán harcol a győzelemért, rúgásokkal, becsúszásokkal és szabálytalanságokkal, vagyis a szó szoros értelmében véve fizikai küzdelmet vív. Jaroslaw Kaczynski az őrület határán mozog érzelmektől fűtött kijelentéseiben, Orbán pedig hideg fejjel cselekszik. Orbán Viktor inkább afféle Donald Tusk, aki egyszer csak belátta, hogy nem válik be a liberalizmus, mert nem hoz elég nagy támogatást, tehát éles kanyart kell tenni jobbra, és hangosan kell verni a nemzeti sámándobot. Mint kiderült, az ilyen hangok kedvesek a magyar fülnek. Milyen lesz Magyarország 2014 tavaszán, amikor megint parlamenti választások lesznek? Erre a kérdésre ma még nem lehet válaszolni, de ha most valaki Orbán útjába állhat, az nem annyira a magyar ellenzék, a média vagy a társadalom, mint inkább a nemzetközi életben részt vevő csoportok és az európai intézmények. A kérdés az, hogy Orbán számol-e velük bármilyen formában. Egyelőre nem úgy néz ki, mintha nagyon a szívére vette volna az egészet, és ez egyáltalán nem csökkenti a népszerűségét. Ő ugyanis a megálmodott „erős Magyarországért” harcol. A magyar elnökség jelszava egyébként az „erős Európa”. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a társadalom nemrég, 2006-ban a szocialisták, egészen pontosan Gyurcsány Ferenc ellen lázadt fel, aki nevezetes beszédet mondott a vezetése alatt álló „kurva országról”, megemlítve azt is, hogy „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal”, a társadalom nagy része pedig úgy érezte, hogy ezzel személy szerint őt rúgták pofán, ezen persze tényleg nincs mit csodálkozni. Orbán választói is akkor mentek ki az utcára Gyurcsány lemondását követelni. A rendőrség brutálisan és értelmetlenül verte szét a Gyurcsány ellen tüntető tömeget, ezzel is csak a Fidesz népszerűségét növelte, fokozva az MSZP és a liberális SZDSZ iránti gyűlöletet. Az utóbbi ahelyett, hogy kilépett volna a kormánykoalícióból, konokul kitartott Gyurcsány mellett, aki görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz, az égvilágon semmi okot nem látott arra, hogy lemondjon, így dolgozott rendületlenül Orbán sikeréért. Az SZDSZ az életével fizetett azért, hogy hű maradt a kormányhoz, amely lejáratta magát. Nem elég, hogy a legnagyobb magyarországi liberális párt húsz év után először nem jutott be a parlamentbe, mára gyakorlatilag megszűnt létezni, vezető politikusai kikerültek a politikai életből, az SZDSZ-t hoszszú éveken át vezető Kuncze Gábor tevékenysége például abban merül ki, hogy politikai kommentátorként dolgozik a baloldali ATV-nél. Nagyrészt Gyurcsány Ferenc tehát a Fidesz legutóbbi választási sikerének atyja. És jórészt az ő bűne az is, hogy a társadalom passzívan figyeli vagy helyesli Orbán lépéseit. A másik magyarázat a régi rendszerből indul ki. Magyarországon 1956 után nem volt erős demokratikus ellenzék, mint Lengyelországban. Nem alakult ki a Szolidaritásra emlékeztető munkásmozgalmi tömegszervezet, amely szembeszállt volna a kommunista hatalommal, maga a rendszerváltás is elég simán ment, és akkor került rá sor, amikor Európa e részében már minden el volt koronálva. Igaz, az 1956-os forradalom volt a legnagyobb antikommunista felkelés a keleti blokkban, de a vereség és a bukást követő véres megtorlás hatására a magyar társadalom a forradalmi álmok helyett hajlamosabb volt belemerülni a „gulyáskommunizmus” biztonságába. Persze aktív volt a nyolcvanas években a szamizdat Beszélő legendás szerkesztősége, de valljuk be őszintén, hogy csak maroknyi kifinomult értelmiségi tartozott ide, ők pedig nem tudták úgy magukkal ragadni a nemzetet, mint, mondjuk, egy karizmatikus lengyel villanyszerelő. Míg Maruzelski korában forrongott Lengyelország, a magyar nép Kádár alatt inkább a tévé előtt szunyókált. Csak 1987- ben alakult meg az első erősebb nem kormánypárti szervezet, az MDF És hát ott volt Orbán Viktor is, a kompromisszumokat elutasító egyetemi hallgató és aktivista, aki 1988-ban többedmagával megalapította a Fideszt. Ha megmaradt valaki az emlékezetünkben azokból a sorsfordító időkből, akkor az ő, huszonhat éves borostás fiatalember farmerban, aki 1989. június 16-án gyújtó hangú beszédet mondott Nagy Imre és társai újratemetésén. És követelte, hogy vonják ki Magyarországról a Vörös Hadsereget. Bár Orbán Viktor ma már igen gondosan borotválkozik, megmaradt benne az a lángoló lelkesedés és eltökéltség. Nyolc évet töltött az ellenzék karanténjában, ez pedig csak fokozta azt az elszántságot, amellyel kézbe vette a teljhatalmat. Át kellett élnie a két választási vereség megaláztatását, de mivel ebbe nem pusztult bele, csak erősödött tőle. Magyarország szociális állam, valójában mindig is az volt, csak Bokros Lajos reformjai ütöttek rést ezen a szociális struktúrán Balcerowicz reformjainak magyar megfelelőivel, de ezeket viszonylag későn, csak a kilencvenes évek közepén léptette életbe Horn Gyula szocialista kormánya. Aligha szerzek meglepetést, ha megírom, hogy a társadalom nem fogadta őket viharos lelkesedéssel, a Bokros iránti gyűlölet ma is elevenen él az emberek között. Magyarországon hagyományosan erősek az állammal szembeni igények, az államtól várják, hogy megoldja az állampolgárok szociális problémáit, és segítse őket az egzisztenciateremtésben. Ezt lovagolta meg az utolsó előtti választások idején az a példátlan licitálás, amelynek során a szocialisták tizenharmadik, a fideszesek pedig tizennegyedik havi nyugdíjat ígértek. Végül: ezeknek a társadalmi elvárásoknak a teljesítésével kezdődött a magyar gazdaság katasztrofális mélyrepülése, amikor Medgyessy Péter miniszterelnök (2002-2004) ötvenszázalékos fizetésemelést ígért a költségvetési szférában, és... teljesítette is. Ne csodálkozzon hát senki, ha most nem lázad a társadalom azért, mert a miniszterelnök nagy magánvállalatok államosítását tervezi (ebben az a szerencsétlen ajkai timföldgyár is érintett, amelynek tározójából kiömlött a végzetes vörös iszap), mint ahogy azt sem veszi a szívére, hogy a miniszterelnök lecsap a bankokra vagy a nemzetközi távközlési konszernekre, különadót vet ki rájuk. Ezek ugyanis nem olyan intézmények, amelyekről népjóléti intézkedések jutnának az emberek eszébe, no meg az ilyen a lépéseknek köszönhetően Magyarország nem szolgál tovább „idegen érdekeket”, „a maga útját járja”. Amíg Orbán intézkedései nem érintik közvetlenül a társadalmat, az „egyszerű, becsületes állampolgárt”, addig nem kell tartania a nagy arányú támogatás elvesztésétől. Ezenkívül Magyarországon nagyon sokan gondolják úgy, hogy tisztességes úton úgysem lehet hatalmas pénzhez jutni, csak más kárára lehet meggazdagodni. Ha Orbán mégis elveszíti társadalmi támogatását, az biztos nem azért lesz, mert el akarta hallgattatni a médiát. Csak akkor fordulhat elő, ha olyan rossza fordul a gazdasági helyzet, hogy el lehet felejteni a hagyományos szociálpolitikát, azt pedig a zsebén érzi az „egyszerű, tisztességes állampolgár”. A miniszterelnök egyelőre még élvezi a többség bizalmát, mert a hívei, a „most vasárnap biztosan szavazók” 62 százaléka szerint visszaadja a megalázott nemzet méltóságát, Magyarország pedig visszakapja az őt megillető helyet Európa térképén. (A varsói Gazeta Wyborcza január 8-i számában mgjelent cikk rövidített változata.) Pálfalvi Lajos fordítása KRZYSZTOF VARGA: Orbánba gyönyörödve eGYeníTő Az Egyenlítő társadalomkritikai és kulturális havilap 2011-ben is változatlanul 450 Ft-ért kapható a nagyobb újságárusoknál és a szerkesztőségben! A JANUÁRI SZÁM TARTALMÁBÓL: MÉSZÁROS TAMÁS: „Oktatással és tudománnyal a közjóért." Gondolatok a magyar felsőoktatásról szóló vitákhoz HÁMORI BALÁZS-SZABÓ KATALIN: A rendszerváltás féloldalassága. A gyenge innovációs teljesítmény magyarázatához KŐHÁTI ZSOLT: Petőfi és a mozgófénykép TANÁCS ISTVÁN: Ez a harc volt a végső? A Ganz Röck-csőd, avagy a munkásarisztokrácia felszámolása 2011-ben változatlan áron előfizethető 4500 Ft-ért a kiadóban: 1054 Bp., Alkotmány u. 2. • 301-2020 • egyenlito@egyenlito HH RÉSZLETES TARTALOM: www.egyenlito.eu 2011. JANUÁR 14. ÉLET ÉS# IRODALOM