Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-12-07 / 49. szám - Révész Sándor: Az a piszok alaktan • Reag. Kőszeg Ferenc XI. 30-i ÉS cikkére (12. oldal) - Csontos János: Egymásra ítélve • Reag. Bruck András XI. 9-i ÉS cikkére (12. oldal) - Rácz Péter: Sava Babić • (1934-2012) (12. oldal)
Az a piszok alakjan RÉVÉSZ SÁNDOR Kőszeg Ferenc megírta, mi van akkor, ha „a demokrácia talán legfontosabb elemének a váltógazdálkodást tartjuk” (XIV Lajos, Tisza Kálmán és Schiffer András, ÉS, 2012/48., nov. 30.). Nos, akkor tévedünk. Németország Kohl 16 éves uralma alatt éppoly demokratikus volt, mint előtte és utána. Bajorországban lassan fél évszázada kormányoz a CSU, s bár az abszolút többségét 42 év után elvesztette, most is eléggé leválthatatlannak tűnik. Ausztriát évtizedeken át kormányozta ugyanaz a nagykoalíció, a svájci kormánykoalíció is változatlan nagyon hosszú ideje, és az Egyesült Államok között is van sok olyan, ahol nagyon-nagyon régen ugyanaz a párt adja a kormányzót. Lehet vélni, hogy ez nem jó, de azt nem lehet, hogy nem demokratikus. A demokrácia legfontosabb eleme a szabad választás. A politikai kereslet és kínálat szabadsága. Semmilyen eredmény nem demokratikus, ami ennek részleges vagy teljes hiányában jön létre (például az egymást kergető pucscsisták váltógazdálkodása), és minden eredmény demokratikus, ami demokratikus választásokon alakul ki. A politikai teljesítményelv alapja éppen a hatalom megtartásának a célja. Egy demokratikus kormányt az a cél motivál, hogy ne váltsák le. Ha ez sikerül neki - akárhányszor sikerül - az éppoly demokratikus eredmény, mintha nem. Ahogy azt Heller Ágnesig bezárólag sokan kifejtették, minden igazi demokrácia formális demokrácia, hiszen (bizonyos szélsőségek kivételével) minden politikai tartalom számára ugyanazt a formát: versenypályát, szabályozást, jogi egyenlőséget biztosítja. A tartalmi kérdés a politikai kínálat maga. Ennek két dimenziója van: a köz és a párt, vagyis a kereslő s a kínáló java. A kettő között, mint minden piacon, lehet pozitív összefüggés, amely a piacot erősíti, és lehet negatív, amely a piacot rombolja. Aki a fogyasztói szokásoktól és igényektől függetlenül törekszik a legmagasabb minőséget kínálni, tönkremegy, aki a fogyasztó javától függetlenül igyekszik a profitját maximalizálni, annyit lop, csal, hazudik, annyira torzítja a piaci viszonyokat, amennyire csak tudja. Pontosan ehhez a rombolási készséghez vezet a közjóról való vélekedésünktől független, pszeudoprofesszionális plitológiai gondolkodásmód, mely a htalomgyarapítás sikerességét tekinti az egyetlen érvényes mércének. Ez az a gondolkodásmód, amely leginkább veszélyezteti a demokráciát, és ez volt az igazi alternatívája az SZDSZ 1994-es útválasztásának. Ezt választotta a Fidesz, és minden ebből következett. Nem az a fontos, mit gondolunk a haza és a világ javáról, s hogy mit tehetünk azért, hanem az, hogy hol van rés, a kielégítetlen kereslet, a kihasználható baleknépség, hol nincs más. Ennek az aberrált pszeudoprofizmusnak a logikája szerint a hatalomgyarapítás célját nem korlátozzák tartalmi megfontolások: ami ennek érdekében megtehető, azt meg kell tenni. Nincsenek belső korlátok, nincs gátja a gátlástalanságnak. Ez az „alaktani”, steril gondolkodásmód tette a Fideszt olyan rémálom-párttá, amilyennek Kőszeg leírja. Hogy a Fidesz nem lehet mérsékelt jobboldali párt, már 1995 elején eldőlt. A mérsékelt jobboldali párt pozíciójából is, a Fidesz addigi határozott álláspontjából is az következett volna, hogy 1995 elején a makrogazdaság fölöttébb népszerűtlen, de közérdekű konszolidációját támogatja. Ha nem ért is egyet minden részletkérdésben Bokros Lajos csomagjával, osztozik a kormánnyal a népszerűtlenségben. Az „alaktani” gondolkodásmódból azonban az következett, hogy egyáltalán nem számít, mi erősíti az országot, csak az, mi erősít minket. Képzeljünk el egy SZDSZ-t, mely ugyanerre a szófra csavarja az agyát. Mely „alaktani” érvekre hivatkozva elutasítja a kormányzás lehetőségét akkor, amikor erre az MSZP kínálatából levezethető, igazán erős tartalmi indokai nincsenek. Képzeljünk el egy SZDSZ-t, mely elutasította a kormányzás lehetőségét, fontos programpontjai megvalósításának lehetőségét, szembement a közakarattal, vállalta a népszerűségvesztést, aminek valószínűleg Demszky és Budapest is áldozatul esett volna 1994 őszén - mindezt abból a megfontolásból, hogy ellenzéki pozícióban majd pólusképző erővé gyarapodik. És most képzeljük el, hogy 1995 elején ez az SZDSZ nem fut versenyt a rémpártosodás irányában a Fidesszel, önként átadja neki azt az erős ellenzéki pozíciót, amiért annyi mindent feláldozott, és kívülről támogatja azt az borzasztóan népszerűtlen stabilizációt, melynek az egyedül kormányzó MSZP- ben még erősebb ellenzéke lett volna, (s melynek eredményeit a privatizációs bevételekkel együtt az MSZP amúgy is jelentős részben elherdálta volna, ha az SZDSZ nem áll Nagy Sándorék útjába). Lássuk be, ezt nagyon nehéz elképzelni. Ha az SZDSZ 1995-ben nem kormányoz, együtt rohadt volna el a Fideszszel. Jobban és korábban, mint így. A demokráciának kevés következetesebb híve van ebben az országban a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnökénél. Ő építette föl az egyik legerősebb pillérét annak a civil világnak, mely a demokráciát éltető normákat a leghitelesebben képviseli, mert egyenlőképp kéri számon valamennyi párton és kormányon. Ha ő a demokrácia iránti aggodalmában végigír egy teljes kolumnát úgy, hogy abban az „alaktani” érvek szinte kizárólagosak, a tartalmi érvek pedig szinte teljességgel hiányoznak, az nagyon riasztó. Kőszeg fölsorolja azt a négy kérdést, melyben az SZDSZ története során alapvető döntéseket hozhatott. Egyik sem tartalmi szempontból értékeli, hanem kizárólag a párt méretének és elhelyezkedésének szempontjából. Mintha az SZDSZ nem azért veszett volna el, mert elvesztette a sajátos kínálatát, a piacgazdasági, emberjogi és szociális elkötelezettség szintézisét és az ennek képviseletéhez szükséges morális hitelét. Nincs ott a négy kérdés között a legfontosabb, melyről pár évvel ezelőtt éppen Kőszeg írt a legvilágosabban: az SZDSZ-nek 1996-ban, amikor sokunk számára még nem, de a párt vezetői számára beláthatóvá vált az állam pénztárától a párt pénztáráig vezető, Tocsik Mártán keresztül haladó út. Akkor kellett eldönteni, hogy az SZDSZ együtt lop a szocikkal, vagy leleplezi őket és szakít velük. Az a döntés volt a végzetes, amit az SZDSZ akkor hozott, mérni ezért méltánytalan, hiszen jólét és demokrácia bajosan választható szét, és a két érintett partner közül - bármit hirdessen is - az egyik a felzárkózásban, a másik a viszonyok konzerválásában érdekelt, így aztán nemcsak Orbán Viktort „nem kötik azok a törvények, amelyek megtartása fejében az európai népek közössége befogadott bennünket”, hanem magát az európai népek közösségét sem. Vegyük észre: a válságnak nevezett újrafelosztásban - bár Barroso sem egy Mózes - változó sebességgel épp bőszen vésik át a hivatkozott törvényeket, nemcsak a periféria népeit ebrudalva ki (újfent) az udvarra, hanem a régi, de időközben levitézlett gyarmatosítókat is. Így aztán hamis a kérdésfelvetés, hogy Orbán marad-e talpon vagy az ország, hiszen - vele vagy nélküle - csakis az ország puszta túlélése az érdekes. Ezért sem osztom Bruck kincstári optimizmusát Bajnai-ügyben, bár örülök, hogy ebben a zord időben a Medgyessy-epigon szűzbeszéde viszszaadott neki valamelyes csalóka reményt. Bajnai ugyanis lehet simulékonyabb komprádor Európa gyakorlati újrafelosztása során, ám attól a magyar érdek védelme még egy jottányit sem jut előre. A mozgástere merőben ugyanolyan lenne (na jó, némileg kisebb államadóssággal), de kisebb hazai kormányzóképességgel, azonkívül senki nem válaszolta még meg, hogy vajon miben különbözik az országot csődközelbe navigáló Gyurcsánytól, ha a három fő terepükön (a KISZ-ben, az üzletben és a kormányzásban) vállvetve nyomultak. Nem igaz az a brucki állítás sem, hogy „a jobboldal háromszáz forintért és némi jelképes tandíjért pár éve lényegében kormányt buktatott”, mert nem buktatott, nem voltak előrehozott választások, épp ezért kerülhetett sor Bajnai furcsa, a nem létező SZDSZ által biztosított többségű megszorító kormányzására. Hogy Orbán úgy feszeng-e az öltönyében, mint Kádár, azt nem tudom, de érzek a képben némi szellemi renyheséget - Obamára vagy Merkelre sem illene ilyesmit mondani, pedig azért őfeléjük is eléggé központosított a hatalom. (Azonkívül Orbán mégiscsak választások útján került kormányra, még ha Bruck szerint a paternalizmust áhító, javíthatatlanul elmaradott nép jóvoltából is.) Az Európai Uniót az abszolút jóként beállítani az Unió részét képező abszolút rossz országgal szemben minimum logikai bakugrás - de hogy csakis az Unió pénzéből aszfaltozunk járdát és veszünk iskolapadot, az akkor volna igaz, ha az adakozó jótét országok nem követelnék meg tőlünk egy emberöltő óta a legszigorúbb adósságszolgálatot (a sokszorosát kapva vissza, mint amit - leginkább baloldali kormányok idején - kölcsönadtak nekünk). Megjegyzem: a főtéri díszburkolat-építés is igazságtalan hasonlat, ha egyszer Brüsszel e fejlesztési pénzeket így „pántlikázta”. Utasítottuk volna vissza büszkén, ha nem költhetjük segélyezésre? Szép szólam, hogy „nincs egyetlen kivétel sem, amikor a zsarnokság jobban teljesítene a demokráciánál”, csak akkor bizonyára káprázik vigyázó szemem, ha mondjuk Pekingre vetem. (Bár már Marx is varázsolt az ázsiai termelési móddal.) Mindazonáltal magam is mindhalálig demokrata vagyok, de Bruckkal ellentétben nem sértődöm meg azon, ha ezt a szenvedélyemet gazdaságilag nem díjazza automatikusan „az előretekintő, rugalmas és fegyelmezett európai [Bruck szövegében: nyugati - a szerk.] kultúra”, hanem inkább a saját bajával van elfoglalva: kapkodva ide-oda tekinget, rugalmasan elszakad régi elveitől és fegyelmetlenül tüntetget az utcákon. Ez a kultúra mindig felsőbbrendűségekre épült: előbb fajiakra, később nemzetiekre, majd a gazdasági és politikai felsőbbrendűség tudatára. A XXI. század feltehetőleg megválaszolja, jelenlegi önképében mennyi a délibáb. Orbán Viktor az én szemszögemből annyiban „unortodox” politikus, hogy a forrongó átalakulást nemcsak „hagyományosan”, kelet-európai alázattal és fáziskéséssel követni igyekszik, hanem lehetőleg szinkronban lenni vele, netán alakítani. Az Unió, amely maga sem igazán tudja a követendő utat, a Lajtától keletre nem szokott hozzá olyan szemtelenségekhez, hogy az egyenrangúságot egyenrangúságként értelmezzék. (Érdeses, hogy a cseheknek ezt menynyivel jobban elnézik.) Lehet, hogy Orbán túl sokat képzel magáról; lehet, hogy „a bolha köhög”, de a komprádor belenyugvásnál mindenképp jobb, hogy valamivel egyáltalán próbálkozik. Eközben olykor egy poénért eladja a lelkét is, de a demokrácia potenciális lecseréléséről szóló félmondata még poénnak is rossz. Tudnia kell, hogy a kétharmad kétharmada arrafelé már nem menne vele, még ha komolyan gondolná is. (Én is megválnék tőle fájó szívvel.) Ha viszont Bruck elhiszi neki, hogy 1990-ben „nem történt meg a rendszerváltás”, akkor logikailag nem mondhatja, hogy „valóban rendszert váltott, demokratikusból diktatórikusra” - hiszen ezzel azt állítja, hogy a Kádár-rezsim demokrácia volt, ami ellen kénytelen vagyok óvást benyújtani. Azonkívül ha igaz, hogy Orbán „szinte gúnyt űz belőlünk, hogy előre közli minden léptét”, az demokratikus erényt kárhoztat - nekem a kétharmados demokráciamodell gyakorlatával szemben épp az a legfőbb aggályom, hogy nem közli eléggé előre a lépéseit. Emiatt nemcsak illúziónak, de rendszerszerű problémának is tartom azt az elvárást, hogy „a demokrácia (értsd: Orbán-ellenes népfront) híveinek muszáj kétharmaddal nyerniük", hiszen egy restaurációs erőt pontosan annyira korlátozna az íratlan erkölcs a kőtáblák csereberéjében, mint a jelenlegi garnitúrát: nemcsak kisarányú, de nagyarányú győzelmük esetén ugyancsak „a kiszámíthatatlanság éva következnének”. (Nem mintha más forgatókönyv esetén bárki is a kiszámíthatóság ígéretével kampányolhatna.) Bruck indulatháztartása ott borul meg, amikor jobbító szándékai előítéletbe csapnak át: vissza kell utasítanom, hogy a jobboldal természeténél fogva csak ellenzékben törvényfélő. A jog konkrét példákat ismer, az általánosságok már politikai ítéletek. Ha pedig igaz, hogy „senki nem tud kormányozni, ha az ablakai alatt üvöltenek”, az demokráciaellenes kirohanás, csakis a diktátor ablaka alatt szokott csend honolni. (Most azért jó pár decibelben mérhető a hanghatás.) Az „írni-olvasni alig tudó köz- és szakmunkások százezrein” alapuló, Orbánnak tulajdonított nemzetvízióban (talán alacsony származásom miatti túlzott érzékenységem okán) érzek valamelyes indokolatlan értelmiségi gőgöt. Ha helytálló, hogy az elmúlt húsz évben a magyar nép roszszul vizsgázott demokráciából, az elitjének sincs oka büszkeségre. A közös szégyenért csakis a jobboldalt tenni meg bűnbaknak: méltatlan egy öntudatos baloldali értelmiségihez. Akitől az is elvárható volna, hogy különbséget tudjon tenni baloldalizás és kommunistázás között - igaz, ekkor élesebb lenne a cezúra a jobboldalizás és a nácizás között is. Némi elcsendesülés nem ártana, vajon a XX. század után nem emiatt csúszott-e félre a közös demokráciánk is. Ebben a hazában az „alapszókincsében” a baloldali értelmiséginek is negatív töltettel kell emlegetnie a kommunistát - akármit mondjon is a magasságos strasbourgi és luxemburgi bíróság. Ahogy rendes jobboldali ilyen páriának tekinti a nácikat és a nyilasokat, hiszen nincs különbség tömeggyilkosságok között aszerint, hogy faji vagy osztályalapon folytattak-e népirtást. Nem fogadható el a „két ország” látomása: a valóságérzékelésnek ez okozza a nagyobb kárt, nem az, ha Trianont Trianonnak, a holokausztot meg holokausztnak nevezzük. (Ama csoportosításért, hogy csak az antiorbáni térfélen tartják helytelennek „embereket gázkamrában megfojtani”, Bruck azért csendesen szégyellje el magát.) „Kibékülni az idővel, a világgal, a történelemmel” úgy nem lehet, hogy a szelektív igazságainkat abszolutizáljuk. A hatvannyolcasokat - már csak a ripacs Cohn-Bendit miatt is - sosem fogom példaképnek tekinteni. Nem vagyok hajlandó Bruck száz éve konzervált jobboldalkliséihez idomulni. Ady nem írhatná meg ezt a cikket, mert száz év alatt történt egy és más, nem csak a mobiltelefon. Sem Bruck András, sem más nem tudja lecserélni a kárhoztatott társadalmat, még ha szerinte nem is jól szereti a hazát. (Kormányt lehet, nosza! Népet csak tanítani, meggyőzni.) Orbánnal vagy Orbán nélkül, de nem lehetséges, hogy „más néven legyen ugyanaz”. Tetszik, nem tetszik, huzamosan (mindhalálig) egymásra vagyunk ítélve. ÉLET ÉS Í» IRODALOM ! Egymásra ítélve CSONTOS JÁNOS Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy - írta Ady Endre még a mobiltelefon feltalálása előtt. ,Viktor nem fog elmenni”, ezért Bruck András nem is fogja megcsókolni (ÉS, 2012/45., nov. 9.). Terjedelmes írását egy konkurens ellenzéki hetilap is irigyen ajánlgatja, s noha valóságos leltára az antiorbánista publicisztikai közhelyeknek, nem ezért - ezért nem érdemel figyelmet. Szinte minden mondata vitára késztet, országféltő sorait aggódó őszintesége olykor esszévé hevíti, indulatai máskor lerántják a sárba, ahol amúgy jobbára tapicskolunk. Egy helyütt megszólítja a „jobboldali médiabirodalom” munkásait - így engem is. Roncsország vizionálásában volnék vétkes, az ötvenes évek hazugsággyárát üzemeltetem, nem lépek ki belőle büszkén (tényleg eltartok három gyereket, pfuj, pfuj), önfeladásomat konzerválom (másban ugye nem is vagyok jártas). Ha akarom, a többes szám első személyből kiindulva ez a hajdani baloldali médiabirodalomra is áll, amelynek tíz-egynéhány éve még nyomasztóbb volt a túlsúlya. Öreg skribler vagyok, nem leszek már hasznos idióta, de a nemzet közös ihlet, a haza közös gond, nincs helye primadonnisztikus sértődésnek. Hát csak sorjában. Orbánt Mózes mellé emelni azért aránytévesztés: az Alaptörvény nem kőtábla, még ha a kétharmad is át-átvés rajta ezt-azt. A mózesi törvényt - jól sejti Bruck - a pusztában vándorló zsidók soha nem erősítették volna meg kétharmaddal, azért kellett Istentől származtatni. Mondhatjuk: aki tartós világrendet akar, évezredek óta nem a demokráciával kezdi. A modern demokrácia szemtelenül fiatal képződmény, nyugateurópai válfaja pedig egy nagy történelmi harácsoláson, a gyarmatosítás során összerabolt tőkén, más kontinensek kizsákmányolásán alapszik. Periféria népét a gyarmatosítók leszármazottaihoz 12 AGORA Sava Babic (1934-2012) Azt hiszem, boldog ember volt. Kiegyensúlyozottságának és nyugalmának oka talán a folyamatos munka és az élet kulináris örömeinek élvezete lehetett. Fegyelmezett volt és tudott szárnyalni. Az élet derűje és a halál belátása egyaránt jellemezte. Gyakran idézett bölcsességeket, leginkább Hamvas Bélától, de ezek mintha a sajátjai is lettek volna. Nem tanítványa, követője volt a nagy mestereknek, a szellem óriásainak. Sava Babic írót, egyetemi tanárt, fordítót 79. évében érte a halál. Élete korábbi évtizedeit csak elbeszéléseiből ismertem. Belgrádban természetesen megmutatta az általa 1994-ben alapított magyar tanszéket meg a NATO- bombázások nyomait. Népét próbálta védeni, amikor Göncz Árpád köztársasági elnökkel a fordítóházban találkozott, és szerette volna elérni a célzott támadások leállítását. Hogy milyen véleménye volt a diktatórikus politikusokról, inkább csak egy grimasszal és kézlegyintéssel fejezte ki. Egyébként is a szellem világában élt, beszélgetőpartnerei olvasmányainak és az általa fordított műveknek a szerzői voltak. Őket ültette meg az asztalhoz, ha a maga sütötte-főzte vacsorát felszolgálta. Szeretett felszolgálni. Amióta elmesélte életét, minden alkalommal az jutott eszembe, amikor megláttam Sava Babicot, Szávát: ha a második világháborúnak, a szörnyű délvidéki eseményeknek volt egyetlen jó momentuma, az az volt, hogy a kisiskolás Szávának magyarul kellett tanulnia a Vajdaságban. Megtanulta nyelvünket, és ezt a maga hasznára fordította. Helyesbítek: a mi hasznunkra fordította. A magyar tanszék alapítását és fejlesztését is bizonyára úgy vitte véghez, mint korábban és később mindent, lázas megszállottsággal. Képzett emberek, a magyar irodalmat ismerők hosszú sora került ki onnan sok-sok éven át. Neki köszönhetjük. Amikor a ’90-es évek második felében megismerkedtünk, néhány éve már működött ez a kis belgrádi sziget: egy szoba, a mennyezetig tele magyar könyvekkel, és főleg élettel, nyüzsgő emberekkel, akiket ő fertőzött meg a magyar irodalom és a hozzájuk, szerbekhez közel álló magyar kultúra tiszteletével és szeretetével. Nagyon is érdekelte a fordítóház terve, és később gyakori vendég volt ott, néha egy évben kétszer is. „Ez az én házam” - jelentette ki nemes egyszerűséggel. Ő volt az egyetlen, akinek akár saját kulcsa lehetett volna a házhoz. Csak végzetesnek bizonyult betegsége miatt nem jött már egy éve. Mivel állandóan dolgozott, nem kellett tőle kiadói szerződést kérni. A szerbiai kiadók egyébként sem győzték fordításainak kiadását. Néhány éve Szabadkán kiállítást rendeztek az életművéből, és a soksok megjelent könyv- és folyóiratpublikáció mellett nem kevés volt a még kiadatlan művek száma is. Igaz, a szerbiai bombázások idején, amikor néhány hónapig Balatonfüreden húzta meg magát, a posta három megjelent könyvét is kézbesítette. Fordítói listáján az íróknak és gondolkodóknak tekintélyes névsorát találjuk: Hamvas Béla, Fülep Lajos, Szabó Lajos, Lukács György, Füst Milán, Márai Sándor, Kerényi Károly, Esterházy Péter, Örkény István, Tolnai Ottó, Weöres Sándor, Csáth Géza, Cseres Tibor, Oravecz Imre. Több mint száz magyar művet fordított szerbre. Néhány napja van egy kényszerképzetem, megszabadulva testi gyötrelmeitől, Sava Babié talán még odafent is csak fordít, fordít. Megszokásból. Mert különben unatkozna. Már nincs szüksége a nagy adag kávékra, súlyos szerb ennivalókra, és kikapcsolódásként nem fog másik kedvenc tevékenységébe, a főzésbe sem, hanem csak dolgozik. Magyarról szerbre? Ki tudja?Talán már az angyalok nyelvére fordítja mindazt, amivel megbízták az ő írói. Rácz Péter 2012. DECEMBER 7.