Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-12-07 / 49. szám - Révész Sándor: Az a piszok alaktan • Reag. Kőszeg Ferenc XI. 30-i ÉS cikkére (12. oldal) - Csontos János: Egymásra ítélve • Reag. Bruck András XI. 9-i ÉS cikkére (12. oldal) - Rácz Péter: Sava Babić • (1934-2012) (12. oldal)

Az a piszok alakjan RÉVÉSZ SÁNDOR Kőszeg Ferenc megírta, mi van akkor, ha „a demokrácia talán legfontosabb elemének a váltógazdálkodást tartjuk” (XIV Lajos, Tisza Kálmán és Schiffer András, ÉS, 2012/48., nov. 30.). Nos, akkor tévedünk. Németor­szág Kohl 16 éves uralma alatt éppoly demokratikus volt, mint előtte és utána. Bajorországban lassan fél évszázada kor­mányoz a CSU, s bár az abszolút több­ségét 42 év után elvesztette, most is elég­gé leválthatatlannak tűnik. Ausztriát év­tizedeken át kormányozta ugyanaz a nagykoalíció, a svájci kormánykoalíció is változatlan nagyon hosszú ideje, és az Egyesült Államok között is van sok olyan, ahol nagyon-nagyon régen ugyan­az a párt adja a kormányzót. Lehet vél­ni, hogy ez nem jó, de azt nem lehet, hogy nem demokratikus. A demokrácia legfontosabb eleme a szabad választás. A politikai kereslet és kínálat szabadsága. Semmilyen ered­mény nem demokratikus, ami ennek részleges vagy teljes hiányában jön lét­re (például az egymást kergető pucs­­csisták váltógazdálkodása), és minden eredmény demokratikus, ami demok­ratikus választásokon alakul ki. A po­litikai teljesítményelv alapja éppen a hatalom megtartásának a célja. Egy de­mokratikus kormányt az a cél motivál, hogy ne váltsák le. Ha ez sikerül neki - akárhányszor sikerül - az éppoly de­mokratikus eredmény, mintha nem. Ahogy azt Heller Ágnesig bezáró­lag sokan kifejtették, minden igazi de­mokrácia formális demokrácia, hiszen (bizonyos szélsőségek kivételével) min­den politikai tartalom számára ugyan­azt a formát: versenypályát, szabályo­zást, jogi egyenlőséget biztosítja. A tartalmi kérdés a politikai kínálat maga. Ennek két dimenziója van: a köz és a párt, vagyis a kereslő s a kínáló java. A kettő között, mint minden piacon, le­het pozitív összefüggés, amely a piacot erősíti, és lehet negatív, amely a piacot rombolja. Aki a fogyasztói szokásoktól és igényektől függetlenül törekszik a legmagasabb minőséget kínálni, tönk­remegy, aki a fogyasztó javától függet­lenül igyekszik a profitját maximalizál­ni, annyit lop, csal, hazudik, annyira torzítja a piaci viszonyokat, amennyire csak tudja. Pontosan ehhez a rombolási készség­hez vezet a közjóról való vélekedésünk­től független, pszeudoprofesszionális plitológiai gondolkodásmód, mely a htalomgyarapítás sikerességét tekinti az egyetlen érvényes mércének. Ez az a gondolkodásmód, amely leginkább ve­szélyezteti a demokráciát, és ez volt az igazi alternatívája az SZDSZ 1994-es útválasztásának. Ezt választotta a Fi­desz, és minden ebből következett. Nem az a fontos, mit gondolunk a haza és a világ javáról, s hogy mit tehetünk azért, hanem az, hogy hol van rés, a kielégí­tetlen kereslet, a kihasználható balek­népség, hol nincs más. Ennek az aber­rált pszeudoprofizmusnak a logikája szerint a hatalomgyarapítás célját nem korlátozzák tartalmi megfontolások: ami ennek érdekében megtehető, azt meg kell tenni. Nincsenek belső korlá­tok, nincs gátja a gátlástalanságnak. Ez az „alaktani”, steril gondolkodásmód tette a Fideszt olyan rémálom-párttá, amilyennek Kőszeg leírja. Hogy a Fi­desz nem lehet mérsékelt jobboldali párt, már 1995 elején eldőlt. A mérsé­kelt jobboldali párt pozíciójából is, a Fidesz addigi határozott álláspontjából is az következett volna, hogy 1995 ele­jén a makrogazdaság fölöttébb népsze­rűtlen, de közérdekű konszolidációját támogatja. Ha nem ért is egyet minden részletkérdésben Bokros Lajos csomag­jával, osztozik a kormánnyal a népsze­­rűtlenségben. Az „alaktani” gondolko­dásmódból azonban az következett, hogy egyáltalán nem számít, mi erősíti az országot, csak az, mi erősít minket. Képzeljünk el egy SZDSZ-t, mely ugyanerre a szófra csavarja az agyát. Mely „alaktani” érvekre hivatkozva el­utasítja a kormányzás lehetőségét ak­kor, amikor erre az MSZP kínálatából levezethető, igazán erős tartalmi indo­kai nincsenek. Képzeljünk el egy SZDSZ-t, mely elutasította a kormány­zás lehetőségét, fontos programpontjai megvalósításának lehetőségét, szembe­ment a közakarattal, vállalta a népsze­rűségvesztést, aminek valószínűleg Demszky és Budapest is áldozatul esett volna 1994 őszén - mindezt abból a megfontolásból, hogy ellenzéki pozíció­ban majd pólusképző erővé gyarapo­dik. És most képzeljük el, hogy 1995 elején ez az SZDSZ nem fut versenyt a rémpártosodás irányában a Fidesszel, önként átadja neki azt az erős ellenzé­ki pozíciót, amiért annyi mindent felál­dozott, és kívülről támogatja azt az bor­zasztóan népszerűtlen stabilizációt, melynek az egyedül kormányzó MSZP- ben még erősebb ellenzéke lett volna, (s melynek eredményeit a privatizációs bevételekkel együtt az MSZP amúgy is jelentős részben elherdálta volna, ha az SZDSZ nem áll Nagy Sándorék útjá­ba). Lássuk be, ezt nagyon nehéz elkép­zelni. Ha az SZDSZ 1995-ben nem kor­mányoz, együtt rohadt volna el a Fidesz­­szel. Jobban és korábban, mint így. A demokráciának kevés következe­tesebb híve van ebben az országban a Magyar Helsinki Bizottság alapító el­nökénél. Ő építette föl az egyik legerő­sebb pillérét annak a civil világnak, mely a demokráciát éltető normákat a leghi­telesebben képviseli, mert egyenlőképp kéri számon valamennyi párton és kor­mányon. Ha ő a demokrácia iránti ag­godalmában végigír egy teljes kolum­­nát úgy, hogy abban az „alaktani” ér­vek szinte kizárólagosak, a tartalmi ér­vek pedig szinte teljességgel hiányoz­nak, az nagyon riasztó. Kőszeg fölsorolja azt a négy kérdést, melyben az SZDSZ története során alapvető döntéseket hozhatott. Egyik sem tartalmi szempontból értékeli, ha­nem kizárólag a párt méretének és el­helyezkedésének szempontjából. Mint­ha az SZDSZ nem azért veszett volna el, mert elvesztette a sajátos kínálatát, a piacgazdasági, emberjogi és szociá­lis elkötelezettség szintézisét és az en­nek képviseletéhez szükséges morális hitelét. Nincs ott a négy kérdés között a legfontosabb, melyről pár évvel ez­előtt éppen Kőszeg írt a legvilágosab­ban: az SZDSZ-nek 1996-ban, amikor sokunk számára még nem, de a párt vezetői számára beláthatóvá vált az ál­lam pénztárától a párt pénztáráig ve­zető, Tocsik Mártán keresztül haladó út. Akkor kellett eldönteni, hogy az SZDSZ együtt lop a szocikkal, vagy leleplezi őket és szakít velük. Az a dön­tés volt a végzetes, amit az SZDSZ ak­kor hozott, mérni ezért méltánytalan, hiszen jólét és demokrácia bajosan választható szét, és a két érintett partner közül - bármit hirdessen is - az egyik a felzárkózásban, a másik a viszonyok konzerválásában érdekelt, így aztán nemcsak Orbán Vik­tort „nem kötik azok a törvények, amelyek meg­tartása fejében az európai népek közössége befoga­dott bennünket”, hanem magát az európai népek közösségét sem. Vegyük észre: a válságnak nevezett újrafelosztásban - bár Barroso sem egy Mózes - változó sebes­séggel épp bőszen vésik át a hivatkozott törvényeket, nemcsak a periféria népe­it ebrudalva ki (újfent) az udvarra, ha­nem a régi, de időközben levitézlett gyar­matosítókat is. Így aztán hamis a kér­désfelvetés, hogy Orbán marad-e talpon vagy az ország, hiszen - vele vagy nél­küle - csakis az ország puszta túlélése az érdekes. Ezért sem osztom Bruck kincstári optimizmusát Bajnai-ügyben, bár örülök, hogy ebben a zord időben a Medgyessy-epigon szűzbeszéde visz­­szaadott neki valamelyes csalóka re­ményt. Bajnai ugyanis lehet simuléko­­nyabb komprádor Európa gyakorlati újrafelosztása során, ám attól a magyar érdek védelme még egy jottányit sem jut előre. A mozgástere merőben ugyan­olyan lenne (na jó, némileg kisebb ál­lamadóssággal), de kisebb hazai kor­mányzóképességgel, azonkívül senki nem válaszolta még meg, hogy vajon miben különbözik az országot csődkö­zelbe navigáló Gyurcsánytól, ha a há­rom fő terepükön (a KISZ-ben, az üz­letben és a kormányzásban) vállvetve nyomultak. Nem igaz az a brucki állí­tás sem, hogy „a jobboldal háromszáz forin­tért és némi jelképes tandíjért pár éve lényegében kormányt buktatott”, mert nem buktatott, nem voltak előrehozott választások, épp ezért kerülhetett sor Bajnai furcsa, a nem létező SZDSZ által biztosított többsé­gű megszorító kormányzására. Hogy Orbán úgy feszeng-e az öltö­nyében, mint Kádár, azt nem tudom, de érzek a képben némi szellemi reny­­heséget - Obamára vagy Merkelre sem illene ilyesmit mondani, pedig azért őfe­léjük is eléggé központosított a hatalom. (Azonkívül Orbán mégiscsak választá­sok útján került kormányra, még ha Bruck szerint a paternalizmust áhító, ja­­víthatatlanul elmaradott nép jóvoltából is.) Az Európai Uniót az abszolút jó­ként beállítani az Unió részét képező abszolút rossz országgal szemben mini­mum logikai bakugrás - de hogy csakis az Unió pénzéből aszfaltozunk járdát és veszünk iskolapadot, az akkor volna igaz, ha az adakozó jótét országok nem követelnék meg tőlünk egy emberöltő óta a legszigorúbb adósságszolgálatot (a sokszorosát kapva vissza, mint amit - leginkább baloldali kormányok ide­jén - kölcsönadtak nekünk). Megjegy­zem: a főtéri díszburkolat-építés is igaz­ságtalan hasonlat, ha egyszer Brüsszel e fejlesztési pénzeket így „pántlikázta”. Utasítottuk volna vissza büszkén, ha nem költhetjük segélyezésre? Szép szólam, hogy „nincs egyetlen kivétel sem, amikor a zsarnokság jobban teljesítene a de­mokráciánál”, csak akkor bizonyára káp­­rázik vigyázó szemem, ha mondjuk Pe­­kingre vetem. (Bár már Marx is vará­zsolt az ázsiai termelési móddal.) Mind­azonáltal magam is mindhalálig demok­rata vagyok, de Bruckkal ellentétben nem sértődöm meg azon, ha ezt a szen­vedélyemet gazdaságilag nem díjazza automatikusan „az előretekintő, rugal­mas és fegyelmezett európai [Bruck szö­vegében: nyugati - a szerk.] kultúra”, hanem inkább a saját bajával van elfog­lalva: kapkodva ide-oda tekinget, rugal­masan elszakad régi elveitől és fegyel­­metlenül tüntetget az utcákon. Ez a kul­túra mindig felsőbbrendűségekre épült: előbb fajiakra, később nemzetiekre, majd a gazdasági és politikai felsőbbrendű­ség tudatára. A XXI. század feltehető­leg megválaszolja, jelenlegi önképében mennyi a délibáb. Orbán Viktor az én szemszögemből annyiban „unortodox” politikus, hogy a forrongó átalakulást nemcsak „hagyo­mányosan”, kelet-európai alázattal és fá­ziskéséssel követni igyekszik, hanem le­hetőleg szinkronban lenni vele, netán alakítani. Az Unió, amely maga sem iga­zán tudja a követendő utat, a Lajtától keletre nem szokott hozzá olyan szem­telenségekhez, hogy az egyenrangúsá­got egyenrangúságként értelmezzék. (Érdes­­es, hogy a cseheknek ezt meny­nyivel jobban elnézik.) Lehet, hogy Or­bán túl sokat képzel magáról; lehet, hogy „a bolha köhög”, de a komprádor bele­nyugvásnál mindenképp jobb, hogy va­lamivel egyáltalán próbálkozik. Eköz­ben olykor egy poénért eladja a lelkét is, de a demokrácia potenciális lecseré­léséről szóló félmondata még poénnak is rossz. Tudnia kell, hogy a kétharmad kétharmada arrafelé már nem menne vele, még ha komolyan gondolná is. (Én is megválnék tőle fájó szívvel.) Ha vi­szont Bruck elhiszi neki, hogy 1990-ben „nem történt meg a rendszerváltás”, akkor lo­gikailag nem mondhatja, hogy „valóban rendszert váltott, demokratikusból diktatórikus­ra” - hiszen ezzel azt állítja, hogy a Ká­dár-rezsim demokrácia volt, ami ellen kénytelen vagyok óvást benyújtani. Azonkívül ha igaz, hogy Orbán „szinte gúnyt űz belőlünk, hogy előre közli minden léptét”, az demokratikus erényt kárhoztat - ne­kem a kétharmados demokráciamodell gyakorlatával szemben épp az a legfőbb aggályom, hogy nem közli eléggé előre a lépéseit. Emiatt nemcsak illúziónak, de rendszerszerű problémának is tartom azt az elvárást, hogy „a demokrácia (értsd: Orbán-ellenes népfront) híveinek muszáj kétharmaddal nyerniük", hiszen egy restau­­rációs erőt pontosan annyira korlátoz­na az íratlan erkölcs a kőtáblák cserebe­réjében, mint a jelenlegi garnitúrát: nem­csak kisarányú, de nagyarányú győzel­mük esetén ugyancsak „a kiszámíthatatlan­ság éva következnének”. (Nem mintha más forgatókönyv esetén bárki is a kiszámít­hatóság ígéretével kampányolhatna.) Bruck indulatháztartása ott borul meg, amikor jobbító szándékai előítéletbe csapnak át: vissza kell utasítanom, hogy a jobboldal természeténél fogva csak el­lenzékben törvényfélő. A jog konkrét példákat ismer, az általánosságok már politikai ítéletek. Ha pedig igaz, hogy „senki nem tud kormányozni, ha az ablakai alatt üvöltenek”, az demokráciaellenes kiroha­nás, csakis a diktátor ablaka alatt szo­kott csend honolni. (Most azért jó pár decibelben mérhető a hanghatás.) Az „írni-olvasni alig tudó köz- és szakmunkások száz­ezrein” alapuló, Orbánnak tulajdonított nemzetvízióban (talán alacsony szárma­zásom miatti túlzott érzékenységem okán) érzek valamelyes indokolatlan ér­telmiségi gőgöt. Ha helytálló, hogy az elmúlt húsz évben a magyar nép rosz­­szul vizsgázott demokráciából, az elit­jének sincs oka büszkeségre. A közös szégyenért csakis a jobboldalt tenni meg bűnbaknak: méltatlan egy öntudatos baloldali értelmiségihez. Akitől az is el­várható volna, hogy különbséget tud­jon tenni baloldalizás és kommunistá­­zás között - igaz, ekkor élesebb lenne a cezúra a jobboldalizás és a nácizás kö­zött is. Némi elcsendesülés nem ártana, vajon a XX. század után nem emiatt csúszott-e félre a közös demokráciánk is. Ebben a hazában az „alapszókincsé­ben” a baloldali értelmiséginek is nega­tív töltettel kell emlegetnie a kommu­nistát - akármit mondjon is a magassá­­gos strasbourgi és luxemburgi bíróság. Ahogy rendes jobboldali ilyen páriának tekinti a nácikat és a nyilasokat, hiszen nincs különbség tömeggyilkosságok kö­zött aszerint, hogy faji vagy osztályala­pon folytattak-e népirtást. Nem fogadható el a „két ország” láto­mása: a valóságérzékelésnek ez okozza a nagyobb kárt, nem az, ha Trianont Tri­anonnak, a holokausztot meg holoka­­usztnak nevezzük. (Ama csoportosítá­sért, hogy csak az antiorbáni térfélen tart­ják helytelennek „embereket gázkamrában meg­fojtani”, Bruck azért csendesen szégyellje el magát.) „Kibékülni az idővel, a világgal, a történelemmel” úgy nem lehet, hogy a sze­lektív igazságainkat abszolutizáljuk. A hatvannyolcasokat - már csak a ripacs Cohn-Bendit miatt is - sosem fogom pél­daképnek tekinteni. Nem vagyok haj­landó Bruck száz éve konzervált jobbol­dalkliséihez idomulni. Ady nem írhatná meg ezt a cikket, mert száz év alatt tör­tént egy és más, nem csak a mobiltele­fon. Sem Bruck András, sem más nem tudja lecserélni a kárhoztatott társadal­mat, még ha szerinte nem is jól szereti a hazát. (Kormányt lehet, nosza! Népet csak tanítani, meggyőzni.) Orbánnal vagy Orbán nélkül, de nem lehetséges, hogy „más néven legyen ugyanaz”. Tet­szik, nem tetszik, huzamosan (mindha­lálig) egymásra vagyunk ítélve. ÉLET ÉS Í» IRODALOM ! Egymásra ítélve CSONTOS JÁNOS Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy - írta Ady Endre még a mobiltelefon fel­találása előtt. ,Viktor nem fog elmenni”, ezért Bruck András nem is fogja meg­csókolni (ÉS, 2012/45., nov. 9.). Terje­delmes írását egy konkurens ellenzéki hetilap is irigyen ajánlgatja, s noha va­lóságos leltára az antiorbánista publi­cisztikai közhelyeknek, nem ezért - ezért nem­­ érdemel figyelmet. Szinte min­den mondata vitára késztet,­ országféltő sorait aggódó őszintesége olykor esszé­vé hevíti, indulatai máskor lerántják a sárba, ahol amúgy jobbára tapicskolunk. Egy helyütt megszólítja a „jobboldali médiabirodalom” munkásait - így en­gem is. Roncsország vizionálásában vol­nék vétkes, az ötvenes évek hazugság­gyárát üzemeltetem, nem lépek ki belő­le büszkén (tényleg eltartok három gye­reket, pfuj, pfuj), önfeladásomat kon­zerválom (másban ugye nem is vagyok jártas). Ha akarom, a többes szám első személyből kiindulva ez a hajdani bal­oldali médiabirodalomra is áll, amely­nek tíz-egynéhány éve még nyomasz­tóbb volt a túlsúlya. Öreg skribler va­gyok, nem leszek már hasznos idióta, de a nemzet közös ihlet, a haza közös gond, nincs helye primadonnisztikus sértődésnek. Hát csak sorjában. Orbánt Mózes mellé emelni azért aránytévesztés: az Alaptörvény nem kő­tábla, még ha a kétharmad is át-átvés rajta ezt-azt. A mózesi törvényt - jól sej­ti Bruck - a pusztában vándorló zsidók soha nem erősítették volna meg kéthar­maddal, azért kellett Istentől származ­tatni. Mondhatjuk: aki tartós világren­det akar, évezredek óta nem a demok­ráciával kezdi. A modern demokrácia szemtelenül fiatal képződmény, nyugat­európai válfaja pedig egy nagy történel­mi harácsoláson, a gyarmatosítás során összerabolt tőkén, más kontinensek ki­zsákmányolásán alapszik. Periféria né­pét a gyarmatosítók leszármazottaihoz 12 A­GORA Sava Babic (1934-2012) Azt hiszem, boldog ember volt. Kiegyensúlyozottságának és nyugalmá­nak oka talán a folyamatos munka és az élet kulináris örömeinek élvezete lehetett. Fegyelmezett volt és tudott szárnyalni. Az élet derűje és a halál be­látása egyaránt jellemezte. Gyakran idézett bölcsességeket, leginkább Ham­vas Bélától, de ezek mintha a sajátjai is lettek volna. Nem tanítványa, kö­vetője volt a nagy mestereknek, a szellem óriásainak. Sava Babic írót, egyetemi tanárt, fordítót 79. évében érte a halál. Élete korábbi évtizedeit csak elbeszéléseiből ismertem. Belgrádban természete­sen megmutatta az általa 1994-ben alapított magyar tanszéket meg a NATO- bombázások nyomait. Népét próbálta védeni, amikor Göncz Árpád köz­­társasági elnökkel a fordítóházban találkozott, és szerette volna elérni a cél­zott támadások leállítását. Hogy milyen véleménye volt a diktatórikus po­litikusokról, inkább csak egy grimasszal és kézlegyintéssel fejezte ki. Egyéb­ként is a szellem világában élt, beszélgetőpartnerei olvasmányainak és az általa fordított műveknek a szerzői voltak. Őket ültette meg az asztalhoz, ha a maga sütötte-főzte vacsorát felszolgálta. Szeretett felszolgálni. Amióta elmesélte életét, minden alkalommal az jutott eszembe, ami­kor megláttam Sava Babicot, Szávát: ha a második világháborúnak, a szörnyű délvidéki eseményeknek volt egyetlen jó momentuma, az az volt, hogy a kisiskolás Szávának magyarul kellett tanulnia a Vajdaságban. Meg­tanulta nyelvünket, és ezt a maga hasznára fordította. Helyesbítek: a mi hasznunkra fordította. A magyar tanszék alapítását és fejlesztését is bizo­nyára úgy vitte véghez, mint korábban és később mindent, lázas megszál­lottsággal. Képzett emberek, a magyar irodalmat ismerők hosszú sora ke­rült ki onnan sok-sok éven át. Neki köszönhetjük. Amikor a ’90-es évek második felében megismerkedtünk, néhány éve már működött ez a kis belgrádi sziget: egy szoba, a mennyezetig tele magyar könyvekkel, és főleg élettel, nyüzsgő emberekkel, akiket ő fertőzött meg a magyar irodalom és a hozzájuk, szerbekhez közel álló magyar kultúra tisz­teletével és szeretetével. Nagyon is érdekelte a fordítóház terve, és később gyakori vendég volt ott, néha egy évben kétszer is. „Ez az én házam” - je­lentette ki nemes egyszerűséggel. Ő volt az egyetlen, akinek akár saját kul­csa lehetett volna a házhoz. Csak végzetesnek bizonyult betegsége miatt nem jött már egy éve. Mivel állandóan dolgozott, nem kellett tőle kiadói szerződést kérni. A szerbiai kiadók egyébként sem győzték fordításainak ki­adását. Néhány éve Szabadkán kiállítást rendeztek az életművéből, és a sok­sok megjelent könyv- és folyóiratpublikáció mellett nem kevés volt a még kiadatlan művek száma is. Igaz, a szerbiai bombázások idején, amikor né­hány hónapig Balatonfüreden húzta meg magát, a posta három megjelent könyvét is kézbesítette. Fordítói listáján az íróknak és gondolkodóknak te­kintélyes névsorát találjuk: Hamvas Béla, Fülep Lajos, Szabó Lajos, Lukács György, Füst Milán, Márai Sándor, Kerényi Károly, Esterházy Péter, Ör­kény István, Tolnai Ottó, Weöres Sándor, Csáth Géza, Cseres Tibor, Ora­­vecz Imre. Több mint száz magyar művet fordított szerbre. Néhány napja van egy kényszerképzetem, megszabadulva testi gyötrelme­itől, Sava Babié talán még odafent is csak fordít, fordít. Megszokásból. Mert különben unatkozna. Már nincs szüksége a nagy adag kávékra, súlyos szerb ennivalókra, és kikapcsolódásként nem fog másik kedvenc tevékenységébe, a főzésbe sem, hanem csak dolgozik. Magyarról szerbre? Ki tudja?Talán már az angyalok nyelvére fordítja mindazt, amivel megbízták az ő írói. Rácz Péter 2012. DECEMBER 7.

Next