Életképek, 1845. január-június (3. évfolyam, 1/1-26. szám)
1845-02-08 / 6. szám
gyait kétes világ ölelé szememhez; tagjaim kellemes zsibbadozásban úsztak, ’s agyamban szünidőt tartottak az üres gondolatok, — szóval: úgy érzém magam, mint ki a’ viszontagságok lucskos szellemével peralkut kötvén, nincs számadása senkivel. Pénz ! Pénz ! igy sóhajt e’ vészes század gazdag tapasztalásitól bocskorbörré aszútt embersziv, ’s én, a’ korszellem méltó árnyéka, körmöm hegyig igazolom a’ tizenkilenczedik század kapujának ezen homlokiratát , ’s talán e’ föéletczikk teve olly elégedetté ; mert épen a’ múlt postával verém fijábani gyönyörködésében élő szeretett anyám békítő levelét, melly zsebeimet kis időre csinosan kibutorozá, ’s órám, gyűrűim hosszas contumatio után leltárom látható czikkei közé visszahelyezé, ’s mivel épen a’ lakásommal átellenes vendéglőben ötforintos ebédet ettem , ’s szokottságom daczára is, a’ luimorizatio kissé tulingerlő idegrendszeremet: basai kényelemmel kezdtem hortyogni. Rendkívüli zaj ütté meg füleimet, ’s mivel lelkem az álmok hetedhétegébe még fel nem hatott, honnan száz trombita rivalgása sem bírná testi életembe visszavarázsolni, — csakhamar ébren lettem. A’ mint szemeim felnyitám, szobám ajtaján egy borzadályos alak tolódott be; vala pedig ez egy kifejlett hűstömeg emberi alakban, ’s ruganyból készült makingtoschban, melly ordas tagjai legkisebb mozdulatára kellemetlen sivító susogást hallatott. Első pillanatban eredeti magyar álmélkodással tekinték végig a’ vakmerőn, ki álmomat bolygatni merészlé, később a’ fellobbanó harag, mámoros kedélyem ’s a’ még fejemben kalandozó pezsgőnek következménye sültrák-szinűivé festé tisztes képemet. Vendégemet arczom égiháboruja megzavaró, széles kalapját markába gyúrta, ’s alázatos bókok közt kezdett ébresztgetni, szavai azonban tág torkába fulladtak. — Ránczba szedett homlokkal fordultam feléje, ’s durva hangon kiálték rá: Uram! arczáról olvasom, hogy valamellyik gőzfürdőből bujt ki, pedig nem ártott volna inkább grönlandi jéghegyek közé szorulni zsiros veséinek, mint engemet álmomban háborgatni. Vendégem furcsa mosolyra fintomtá duzzadt pofáját. — Végre megszólalt: Bocsánat, talán tévedek, de mégis — hisz világosan iták meg lakását; nemde vámházi Farkas urat van szerencsém tisztelni ? — Igen! de endem vagyok! — de mi balesetnek magyarázzam e’látogatást ? — Balesetk épen nem; mert Párisból, hova csillagvizsgálati dolgaim szólitának, egész Pestig a’ legkellemesb utam volt, önnek pedig egy örvendetes hirt hoztam Szajna partjairól. — Nekem Szajna partjairól tudósítást? képtelenség; ön tréfál vagy téved, ’s e’ tévedése engem legédesb élvemtől fosztott meg; még az hibázik, hogy a’ magyart még aludni sem hagyják. Csillagjósom nyugtalanul viszonzá. De gondolja meg ön------— Mit gondolni? én nem akarok semmit gondolni; a’ vén Péter, anyám