Életképek, 1845. január-június (3. évfolyam, 1/1-26. szám)

1845-05-24 / 21. szám

már azok az újságírók és kiadók , hogy százankénti előlegezés nélkül — természetesen forintokat értünk ’s nem farmatringot — tentába sem mártják isteni tollakat; ’s egy pár aranyért legfölebb is csak plajbászszal takarítnak egy-egy balladát — a’ csacsiról *), vagy legfölebb a’ nagy szekerczével aprítnak egy kis küpreszgalyt —a’ gyalogfenyüröl. Hogy meg ne unja kegyed virágom szép illatát, most az egyszer jó lesz felhagyni illatoztatásával. A’ napokban, ha Jupiter e Mennykövetösége meghí — mint remélem és várom — angolparkjába, iparkodni fogok, hogy újabbal kedveskedhessem. IV. Oh Kalmia Iatifolia! . . .... Ah, Epacris grandiflora í Uh! ... . 31—sz—y. Ha valaha sajnáltam, hogy igen drága kegyed nem tudta magát elszánni arra, hogy léghajómba ülve, velem ide repüljön, az akkor volt, midőn szerény igényeimet . Dörgesége érdemeimhez képest méltányolva, egy délutáni sétára angolparkjába meghín kegyeskedett, ’s midőn olly barátságosan hóna alá fogva balkezemet, üvegházai előtt elvezetgetett. A’ társaság számos volt és fényes; de hogyan történt, hogyan nem, mai napig sem tudom? megoszlottunk, mint a’magyarok — akarám mondani — mint a’bárányfelhők, ’s egyszer csak azt vettem észre, hogy magunkra maradtunk. Oh, milly kegyes és nyájas egy úriember az a’ Jupiter! Mondhatom , drága kegyednek, iskolába járhatna hozzá sok magyar cortes, és — — — De, szabad-e kimondanom ? . . . Csak méltóztassék ... Blagyar újságíró. Nem akarnám végtelenül tisztelt önt megbántani; de mivel megengedni méltóztatott, csak kimondtam biz én. ... A’ mint később balját hónom alá dugta, szörnyű melegem lett. — Eszembe jutottak legott a’ mennykövek, ’s remegni kezdtem, mintha csak nyárfává akartam volna változni. Ő rám nézett és mosolygott. Ah, minő mosolygás volt az! Soha, de soha sem fogom elfelejteni. A’ magyar íróé , mikor legszebbnek, legsüketültebbnek hitt művét rekapanyelezik , vagy a’ magyar színészé, mikor kisípolják, távolról sem hasonlít hozzá. Ön itt azt gondolja, hogy hasonlításom megbicsaklott? Szörnyen csalódik! A’ magyar iró, főleg költő, és a’ magyar színész, főleg ha már tömegő forintnyi hódija van, kissé többnek gondolja ám magát, mint Jupiter istensége. Ezt megengedve, — mi különben sem tagadható, — a’ következtetés természetes; a' hasonlítás olly talpraesett, hogy no . . .! De el is tévénk vala Jupitertől. *) Kérem alázsan, ha mindegyik olly szép’s eredeti egyszerűsége mellett olly kedvesen meglepő volna, mint derék Petőfinek néprománcza a’ szamárról, bizony nem bánnék, ha a korommal takarítanák is. Szerk.