Életképek, 1846. július-december (4. évfolyam, 2/1-26. szám)
1846-11-28 / 22. szám
fiző el nem loptak, ennek csak az az oka, mert a’ tolvajok bizonyosan attól tartanak, miszerint a’ feneketlen sárban elakadnának! De azért mégis csalatkozunk, midőn mondok: félkilenczkor a’ faluban már minden lélek alszik; mert amott a’ kert fakadozó gályái közt férfialak tűnik elő ; mikép jött ide e’ nagy sárban , meg nem fogható: de vannak emberek, kiken az Isten sem foghat ki, annyival kevésbbé illy pokoli rész idő! Említett alakunk, csinos fiatal ember, fekete köpenybe burkoltan, mélyen arczába nyomott kalappal járdál fel ’s alá a’fák közti pázsiton, békétlenül pillantván a’ fák mögűl kiszűrkülö fehér lak felé, mellynek egyik udvarra nyíló ablakából halvány gyertyafény rezeg, kiderítvén az udvar körvonalit. Ifjúnk darab ideig szótlan andalog, lelkét a’ milsem gondolás fárasztó mesterségében gyakorolván, mellyben egyébiránt, úgy látszik, már olly szép előmenetelt jön, hogy akármelly hazai tanodában sem lehet szebbeket tenni, mellyel ugyan sokat mondok, de nem nagyitok. Végre nyilván unni kezdvén magát, következő monológ által halhatlanitá ez óráját éltének : ,Mégsem jó, pedig már álmos is kezdek lenni. Még ez egyszer várok reá, többé soha sem.‘— Aztán ismét elhallgatott. Kis időre, melly alatt türelmetlenül nézett ablak felé, ismét folytatás .Mégis együgyü az a’ leány, hogy szavaimnak hisz; ha csak mákszemnyi esze volna, átlátná, hogy ígéretembe nem válthatom, ’s hogy őt ámítom. Rügyfalvi Tivadar, a’ gazdag Rügyfalviék ivadéka — és egy — ha ha ha! nem egyéb, mint ökröt összefogni kecskével! — De hát én miért szédítem el az együgyü bohót? Mért bóditom el annyira fejét? — úgy ám ! — felelé önmagának, — de hát miért is olly átkozottan szép, szemei mért fényesbek az ég csillagánál, ajkai mért pirosbak a’ nyiladozó rózsabimbónál, arczai mért szendébbek a’ liliomnál, és mért olly szörnyű makacs ; miért utasitá vissza legforróbb kivánatomat? ha ezt nem teszi, az egész dolog nem történik, néhány hét múlva kimaradok, és a’ dolognak vége! De igy? olly szép, és én őt hiába láttam volna? Ő az oka! Egyébiránt még ez nem is baj! Néhány hét, legfölebb hó múlva visszatér szüleihez, adok neki pár száz forintot; pénz az efféle népnél mindent helyreüt. Az egész dolog csekélység !‘ Most a’ fák közt ágcsörtetés hallatszék. Tivadar arra nézett, az udvaron már nem ömlengett a’ gyertyafény, hanem deres-sötét volt, mint az egész láthatár. A’ fák mögűl fehér alak bontakozik ki, közelebb lengvén az ifjúhoz, ki alig hogy megpillantá, feléje ment, és tárt karjaiba zárá a’ keblére rogyó leánykát. Néhány perczig ott pihent a’ leányka kedvese szivén: vélte, mennyországa az, hol élte üdve virul! Oh ha tudná, hogy e’ kebel csak virágos sirkant, melly alatt meg van rothadva minden, mi embert Istenné tehet: jellem, nemes érzet, tiszta öntudat; és benne tenyésznek a’ gyalázat undok férgei! Szép volt e’ leányka kimondhatlanul, és olly szende! semmi roszat nem gyanita; és e’ tiszta lelket, mióta ifját először látá, egészen megtölté a’ leg-