Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-01-16 / 3. szám
— Hisz urambátyám sem ért reá — szüntelen dohányozni.----Ez bizonyos faja volt a’ házi czélzásoknak, mellyekkel boldogult édes apám szokott urambátyámra puskázni, amúgy féloldalról megemlítvén, hogy a’ kisbaráti kukoriczában nem volt vele a’ dohány vágó, mikor a’ francziák a’ kukoriczaszárt rá gyújtották. Némelly részben igazat adok urambátyámnak, bátorságomnak fokozatait tekintve, gyenge lábon álltam; verekedni általában nem szerettem ; megszólítás nélkül ajkaim zárvák valának, megszólitatván pedig, igen kurtán ,igen, és ,netrómél feleltem. Innét származnak öregemnek zsörtölödései, ’s bennem helyezett reményei nem bokrosulának. Pozsonyba érkeztem ; a’ város, tudomás szerint, hazánknak szélén van; hogy úgy szóljak: ez Magyarhonnak füle , mellybe az idegen elem függőként csimpaszkodott. Hallgattam az országos beszédeket; Hollinger e poharas vendégei engem is körüldonganak. Szivesebben töltöm napjaimat lakásomon, egész napokon keresztül szomszédomnak átellenes ablakaiba merülve. — Angyalarcz lebegett felém, arcz, mellyre az ifjúsé évek kellemei lehelvek,miket én ügyetlen csak nézni tudtam ; ’s ha családunknak szilajkodó vére bennem csakugyan lohadásnak nem indul, érzelmeimmel féléves itt-tartózkodásom óta boldogabb számvetést tehetek. Mi tagadás benne: a’ nő nekem kimondhatatlanul tetszett; barna szemeinek átható tüze szőkefürtös fejének batlan homlokáról szerte lövőjének; a foséit mint bimbó, mellyre ha harmat cseppje szállt, vagy árnyadó bokra felett a’ fülmile csattogott, szendén voná kelyhébe magát, saját keble zavartalan menynyének vágytársnélküli boldogságába. Hasztalan volt minden ábránd; szerelmemet megmondani nem volt bátorságom. Hasonnemű dolgokkal nem bibelődtem; ’s a’ nőkkeli találkozás csak keserű emléke volt egy botrányos múltnak. Tanulókoromban egy kis leányba szerettem; barátim vallomásra késztetének , mi a’ farsangi vigalmakban keringő alkalmával szép módjával megtörténhetnék. A’ keringővel úgy valék , mint az egyszeri ficzkó a’ hegedűvel: tudta, de nem próbálta. — Mit nekem? gondolám, ezerszer láttam e’ nyomora tánczot, megkezdem , bizonyosan sikerülni fog. Választottamat felkérem : kézben kéz, szem szemen valának, remegő jobbom kanesu derekára fonódott,—megindulánk; a’ dolog várakozásomon túl ütött ki; párommal a’ bámuló csoportba tévedtem azon egyszerű okból, mert kedvesem jámbusban, én trochaeusban jártam a’ tánczot, azaz : ő ,zw ei‘ és én ,dre ksehrittben. — Belesültem a’ nagy mulatságba. Itt bukott meg minden bátorságom. Szobám ablakaiból imádottamat minden perezben láthatom; ő himzett, én olvasok. Inasom figyelmeztetett, olvasnék az utcza felőli világosabb teremben , de nem látván fontos okaimat az ellenkezőre. Jancsi az inasom csupa következetességből imádottamnak szobaleányába szeretett. Észrevehettem zavartságát pelyhes ruháimon, mióta kefe helyett kellemesebb ölelkezéssel foglalkozhatott keze. Bátortalanságomat nevetségesnek találtam. Jó katona sehogy sem válandott belőlem,é s hogy az ellenség ágyújával mégis szemközt nézzek, mindenesetre a’ hátam mögé kellett volna állítani a’ másikat. — Egyetlen* egy ürügy alatt mehettem át, minden hónapban egyszer, midőn szállásbért fizetek. Illyenkor megesküdtem minden szentre, égre, földre, hogy részemre valami okosan megkezdem a’ dolgot; —bementem . . . kijöttem, ott voltam a’ réginél, — egy kukkot sem szóltam. Ha szobámból átnézhettem ablakára, szemeink sűrűen találkozának; a’ nézést bátrabban kitörtük, mi észrevétlen elvitt a’ néma bizalomig ; ennek értelmezhetlen késeit élveztük.