Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-06-23 / 25-26. szám
833 szomorú a’ dolog, ha illy viszonyban állsz irótársaiddal; már én e’ tekintetben az enyimekre nem panaszkodhatom. Műveikért tőlem rendes dijaikat kapják; ők nem követelnek, én nem zúgolódom, hanem fizetem, ki mint érdemli és mint tőlem telik. Clara pacta, boni amici. Panaszkodol továbbá : ,,hogy vannak köztük, kiken az erkölcsi romlottság jeleit is lehet már észre venni, kik nyakig úsznak a’ hun és jellemtelenség sár sértőjében; ez irói osztályt szerinted egy-két iparovag teszi, a’ kik ’stb. eféle.“ Oh százszor boldog én, ki iróitársaimat illyesmivel nem vádolhatom : az enyimek mind talpig becsületes emberek, egynémellyik még veled is megmérkőzik jellem dolgában ’s ezzel sokat mondtam. (Remélem , hogy leszsz olly szerény, hogy nem jelöled ki , kik ezen egynémellyek ?) „De még többet mondasz te, kedves jó barátom, annak bebizonyítására, hogy vannak nálunk írók, kik fertőzetes ajkaikon szabad szellemet, német elleni gyűlöletet ’s több e’ féle jóhangzásu (igazán jóhangzásu?) szavakat hordanak ajkaikon (elől is „ajkaikon“, hátul is „ajkaikon“), „csak hogy“ (csakhogy ennek bebizonyítására csodaszépen semmit sem mondtál sem ezelőtt, sem ennek utána) csakhogy ezzel a’ hiszékeny közönséget (dehogy hiszékeny, dehogy hiszékeny!) részekre hódítva elámithassák“; nevezed te ezen embereket továbbá „Siberiáknak, sima kígyóknak, háttérbe szoritóknak, láttassanakoknak, mesterembereknek, írástudóknak, farizeusoknak, fehér koporsóknak, arlequineknek, álmartyroknak, csaljákoknak, kinévetikeknek, fertelmeknek, tintaszatócsoknak, csinált virágkészítőknek, áspisoknak és végül tönkreteszteknek.“ Szent Habakuk próféta! Ha nem tudnám, hogy' tréfálsz, félrevernék minden harangot ’s egyenesre vernék minden harangozót! De hisz ez világos delirium, szeretett barátom, saját árnyékoddal igy meg hadakozni. Hagyd el az illyesmit, még valaki azt találja hinni, hogy magaddal, vagy magadról beszélsz. Szörnyen phantasiálsz, édes lelkem , vigyázz ! ez a’ gonosz typhus véghetetlen grassal, ’s ha még egyszer illy kezelábatlan dictiót szülsz a’ világra, nem állok jót az egészségedért! Ezeknek utána, tudniillik ennyi szomorú tréfa ’s logicátlanul megezibált okoskodás annyi petitio principii, sophisma és balfogás után megmutatod, hogy tudsz te circulus vitiosus is kanyarítani, „felszólítván magadat, hogy add urat, miért változtak ezek igy? ” erre egyenesen azt válaszolván, miszerint változván a’ kor és irodalom körülményei, változott irodalmunk is.“ Erre ugyan görbébben nem válaszolhattál volna. „Okát találod te mind ezen bajnak abban, hogy íróink nagyobbára a’ piaczról élnek.“ De már ez a’gondolat csak megérdemli, hogy patriarchalissimusnak neveztessél ; hisz tán csak nem várod, hogy szegény iró ember mindenik kertet tartson magának, abba káposztát és spenótot ültessen, maga azt öntözze, kapálja,’s ha megérik, levágja, besavanyítsa, megfőzze, ’s ha megéhezik, megegyed annak a’ kedvéért meg, hogy az ember iró, csak nem vehet mindjárt feleséget, hogy konyhát tarthasson,’s ekkép mindazon országdöntő bajnak, mik az általad elősorolt szerkesztői zsebfenyegető veszedelmeknek okai, elejét vegye ? Ez ugyan szép volna, magam is szeretném, de ha egyszer nem megy. Az irók bizony piaczról élnek, ’s sehogy sem lehet őket rá venni, hogy koplaljanak, bármint iparkodjunk is őket összevetett vállakkal kapacitálni ennek üdvös volta felől, már itt sem szép szó, sem fenyegetés nem használ. Beszélsz ezeknek utána öntapasztalásod gazdag tárházából a’ fővárosi frivol élet elfásitó forrásairól, nevezvén az itteni iparűzést, óriásinak (ezt a’ collossalis nyújtást még rajtad kivül senki sem tette); a’ valódi barátság ritka voltáról (itt én ismét hálát sóhajthatok: no-55