Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-07-18 / 3. szám
81 csupa német varróleányokat, ezen pesti grisette-fajt, mellynek csacskasága azonban a’ magyar nyelv szépségeivel is igen hamar megbarátkozik. Ilyen estélyek ünnepek voltak. Illyenkor ki volt hirdetve, hogy a’ szoba ki lesz világítva, azaz : négy szál gyertya égenél a’ luszterben, ’s hogy zene is lesz, azaz : a’ vén hegedűs elfoglalandja sutját a’ kemencze mellett. Ignácz a’ félhomályu szobába érve, nehéz szívvel várta a’ történendőket. Az öreg művész azonnal szóba állott vele, a’ drága időn és ínségen kezdvén a’ dolgot, mikhez hasonlókat — pedig már láthatja a’ tens úrfi, hogy vén ember szól — de még soha soha nem látott. A’ kenyeret 25 garason adják; a’ disznózsírnak fontja fölment egy forintra. Hallatlan uzsoráskodás ! No hiszen lenne csak e törvény és igazság — úgymond — majd megmutatná ő , hogyan kell a’ sok gazemberrel bánni. De a’ törvény és igazság más kezekben van, a’ mit fájdalommal vesz ugyan észre, de róla egyáltalában nem tehet stb. A’ művész lelkesedése ’s komoly haragja s mindinkább pirossá tévé arczát, mindaddig míg egy hatalmas köhögés nem jött közbe, melly arcza színét a’ lehető legnagyobb pirossággá fejlesztő ’s veszedelmesen izgató szavait egészen elnémító. Egy álmos szolgáló vetődött a’ szobába, ki meggyujtá minden gyertyaszálát a’ világnak. És jön világosság! Ez alatt néhány új vendég érkezett meg, köztök két ismeretes alak, két novella- és versiró, szóval költők, kiknek stúdiuma , élet- és emberismeret, az irodalmak és nyelvek használatba vétele nélkül. Stúdiumaiknak tánczpróbán, minden palotávai kiránduláson, minden városligeti „népünnepen“, különösen pedig a’ kávéházakban szoktak hosszú képekkel neki állani ’s az összes hazát ’s boldogságát mindenütt vállaikon hordozzák. Buskoványi Márton volt az egyik, Két fohász Mihály volt a’másik. (A’ vezetékneveket, úgy látszik, magok csinálták, a’ keresztneveket a’ pap adta nekik.) — Büszkén tekinteszélyel a’ két költő. Velök jött Zwieback Jenő, egy pesti német lapnak magyar ügyekbeni referense ; tollának a’ tánczművész híre ’s kelete sokat köszönhet, a’ toll tulajdonosa a’ hit és kelet birtokosának nem kevesebbet. Értik egymást. Nyílik ismét az ajtó. Jöttek a’ hölgyek, csoportosan tódult be a’ szépnem, mintha csupa szemérmeskedésből a’ házmesternénél várták volna be egymást. Mi azonban nem bizonyos. Velök jött néhány elegáns boltsegéd, ki páholyba is beillett volna. Ezek az őranyák szerepét viselék, minthogy ezen genreből a’ hölgyek között alig lehetett volna egynél többet kiszemelni. A’ szépnem soraiban ragyogott Konstanczia is, kit Ignáczunk, képzelhetni, hogy sokkal előbb vett észre, mint mi. Elébe szaladt. Konstanczia el akart pirulni ’s ruhájára nézett le. Azon veres bársony mellényű ruhában volt, mellyben — mint a’ levélben megírta — legelőször látta Ignáczot. Ez azonnal észre is vette a’ dolgot ’s neki bátorodva szabadságot von magának, a’ liéscebb reményekre érezni magát feljogosítva. Ezt ő illyeténképen fejezte ki :*az első öltönyeket, a’ kalapot lekapkodta imádottjáról, miközben Kövessy Kálmánból e’ sorokat sugá fülébe : „Mért búsuljak én napestig Hasztalan. Tán azért, ha a’ nap elment, Este van ? Konstanczia észre vette, megismerte a’ sorokat és boldog volt, mint Ignácz mikor a’ bársony mellényt megpillantotta. Mikor két szív így eltalálja egymás titkos óhajtását, az nem is lehet másképen. — Ez után a’ szerető pár összesugdozott holmit a’ beállandó tánczot illetőleg. Konstanczia e’ helyen nem volt új jelenség, minél fogva az ismeretlen Ignáczczal irgalmassága aligha föl nem tűnt a’ rendes tánczosok között.