Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-11-07 / 19. szám
csalódás vad fájdalma lelkemet, ’s azontúl mint gyönge virág, ha kegyetlen szeszélyében elsodorja a’ förgeteg, igy lennék én is lelketlen játéka a’ szenvedélyességnek , mit a’ természettől nyertem, ’s min egyedül csak állandó forró szerelem uralkodhatik, uralkodhatik zsarnokként, de ezen kivül minden hatalmat megvet és lerombol; ’s mi ellenáll, azt vagy vak indulattal tiporja le, vagy önéltét zúzza rajta szét. — Most mégis úgy félek az élettől, sokkal boldogabb lehetek és vagyok, semhogy ennek árát meg ne kelljen adnom. — Azt mondják, nincs ember, ki keserű csalódásokkal ne fizetné a’jót, mit ritka növényként életében talál, ’s ha ez áll, úgy nekem is át kell e’ csalódáson mennem ........... Csalódjam inkább mindenben a’ világon , csak egyedül Sándorom szerelmében nem mindent eltűrök békével , megadással , csak ez egy tenne őrültté , tenne esztelen lázadóvá. És épen , mivel mindenem ettől függ, mert a’ boldogságnak minden szálát e’ szerelemhez kötöttem , tán épen ezt fogja a’ sors tőlem elszakasztani; tán épen ezt az isten elvenni tőlem , hogy ennek elvesztével szerezzek érdemet egy jövő élet boldogságára. — Milly fényes képeket láttam e’ sorok kezdetén, és most! .... de épen azoknak ragyogása vakította el szememet, ’s azért lett most olly sötét minden! . . (Erdőd, július 4.) Múlt héten egy különös álmom volt; lirom, mert, meglehet, hogy egykor életem képére ismerek benne, minthogy reményeink könnyen csalnak, tehát nem lehetetlen. Álmodtam, hogy egy nagy hegyre mentünk fel Sándorral, de együtt, bár mindig akartuk , soha nem mehettünk , majd ő volt messze tőlem előre , ’s én kértem , hogy várjon meg .... ő megállt, ’s mikor már közel voltam hozzá, hirtelen egy titkos erő olly sebességgel vont fölfelé, hogy mellette elrohanva csak messze tőle állhattam meg ; ekkor ismét ő kért, hogy várjam meg, ’s szintolly gyorsan tűnt el mellettem, így mentünk soká , űztük egymást elérhetés nélkül, ’s midőn végre közel voltam a’ tetőhöz, ama’ láthatlan hatalom kétszeres erővel vont magával, míg végre fenn a’ legmagasabb béreztetőn megállva hallottam Sándor kérő szavait, a’ mint kiáltotta utánam a’ szerelem legepedőbb hangján: „várj meg engem, édes kedves Juliskám, csak míg egy égő csókkal olvasztom lelkemet a’ tiédhez, oh csak addig várj, azután nincs hatalom, melly elválaszszon bennünket!“ Én mozdulatlanul álltam és láttam , milly sóvárgó vágygyal tekintett föl hozzám, önkénytelenül nyújtottam feléje karjaimat, és egyszerre mellettem volt, remegve borúit vállamra , szorosan ölelt magához és egy lángoló , lelket égető csókot éreztem. Soká álltunk igy ; századok , mint pillanatok , röpültek el fölöttünk, míg végre a’ szerelem istenítő gyönyörével szívemben föltekintettem ’s egy bájos völgyben láttam magunkat, mind a’ ketten virágokat szedtünk. Én minden virágot átadtam Sándoromnak’s ő koszorút kötött belőlök. Mikor készen volt, fejemre tette azt, megállt előttem és egy hosszú, mély tekintetet vetett rám, olly szenvedélyest, melly tőle mindig lelkemet reszketted meg. Mintha nem bírtam volna el a’ boldogságot,melly fölmagasztosítá egész valómat, lehajtom fejemet. Midőn fölnéztem, távozni láttam őt, lassú csendes léptekkel, mellyeknek , úgy tetszett, mintha mindegyike egy világot tolt volna közénk ; egyszerre hervadni kezdett fejemen a’ koszorú ’s a’ lankadó virágok homlokomra és arczomra hajoltak le . . . olly távol volt végre, hogy alig láthatóm, mintha köd szállt volna le előttem , ’s ekkor égetni kezdtek a’ virágok; a’ hova hajoltak , egy-egy égő sebet éreztem, égett homlokom , arczom, és egy fehér rózsa , melly szívem fölé hajolt, ott is a’ legnagyobb fájdalmat okozá. Ekkor végkép eltűnt a’ láthatár szélén, ’s én semmit sem éreztem, megsemmisülve , feloszolva voltam, csak szemeim tárták meg életöket ’s látták őt visszarohanni és felvenni a’ koszorút , melly hervadt virágaival a’ földön hevert. Fejére tette e’ koszorút, melly hirtelen föléledt és sugárkoronát képezve ragyogott fején, így állt ott , mint az ó kor félistene , büszkén, dicsőn csak arcza volt halovány, mint a’holdnak legsápadtabb képe. Oh ha képzelem e’ sápadt arczot, borzadás fut el , szeretnék hozzá