Életképek, 1848. július-december (6. évfolyam, 2/1-25. szám)
1848-08-27 / 9. szám
való ember halálra nevetné magát, ha egy lóval egy tehenet befogva látna. A’ kutyákat is széktire hámolják, mint Poroszországban. Lovaik óriási nagyok ’s kövérek ; a’ mi macskajószágu embereink nem hinnék, hogy itt egy lóra, 250 téglát, 8 —10 zsák lisztet, vagy egy öt kemény fát felraknak; hanem nem is vedeli ám ez a’ nép a’jószágot; nem futtat rajta lőcstörésig a’ részeg vásáros mint nálunk ; csak csendesen vele, ’s vékástól elébe az ablakot. A’ nép vallásos. Először még vakbuzgónak is tartottam, de midőn a’ plébanus urnak, ki egy vizbefult gyermeket, mivel semmie sem volt minden szertartás nélkül temettetett el, macskazenét adott, megváltozott véleményem; kár, hogy újra vissza kellett esnem az előbbi gondolatba! Egy major Graefenbergben megölte magát ; szertartásos eltakarításról szó sem lehetett, mert a’ szerencsétlen öngyilkos volt. Tiszttársai és barátai mégis a’ temetőbe akarták csendesen eltemetni. A’ sír ki volt hányva, a’ test mellette feküdt, de a’ nép ellenzette betétesét, fenyegetőzvén, hogy éjjel is kiveti, ’s nem engedi meg, hogy ott a’ többi holtakat háborgassa !!! Polgármester, ’s más értelmesek erélyesen felléptek, igaz ; de nem birván a’ néppel, kik a’ falusiakra hivatkoztak leginkább: a’ sírt be kellett huzni, ’s a’ halott temetetlen maradt. Furcsa az ember egész éltében marja és üldözi egymást, alig fér egymás mellett; ’s azt hinnék, hogy örömest is a’ földbe dugja; oh nem! még a’ sírt is megtagadja egymástól! Még bizony ma holnap uj osztályt és rendezést igényel a’ temető felett is; ’s maga az elmúlás fejedelme sem rendelkezhetik tőle szabadon, a’ sír halvány polgáraival. A’ tisztikar felszólítására, másnap én léptem fel mint pap ’s eltemettem a’ halottat. Fen, a’ bérczeken, gyönyörű fenyvesben ástak neki sírt, kikisértük oda a’ freywaldaui zenekar bus indulója alatt, ’s a’ nemzetőrök fegyveres sorai közt. ■— Halotti beszéd és imádság tartatott felette annak rende szerint. Mocsáry Lajos barátommal még meg is ríkattuk a’ közönséget. Óriási fenyőfák alatt ollyan temetője van az elhunytnak, hogy királyoknak sincs különb. Az ő fejfája, télben nyárban zöld leend ! A’ freywaldaui temetőbe mint mondám, lehetlen volt eltemetni, így estem vissza az első véleménybe, hogy a’ nép csakugyan babonás és vakbuzgó. Különösnek tetszett előttem tizenhárom, tizennégy éves fiatal asszonyokat látni. Azután tapasztaltam, hogy itt a’leányok is székire viselik a’ főkötőt. Okosan, ha az csakugyan bútoritó, mint hazánk némelly vidékein hívják. * Mennyi lány viselhetné ezt nálunk is! De az csakugyan ostromba szokás, melly például Gömör némelly vidékein van, hogy még tejes a’ leány szája, már férjhez adják, nem tagadhatja senki, hogy a’jó házasélet szivviszonyon alapul; hogyan lehet hátengedni, hogy illyen békaleányok férjhez menjenek, kiknek még semmi fogalmok a’ házas életről, ’s azon fontos kötelességekről, mellyekkel az anya és házi asszony nevezet öszveköttetve van? Micsoda anya lesz az ollyanból, ’s minő polgárokat ad a’ statusnak, ki bábruhával megy férje házához. Nem akarom itt feszegetni azon gyönyörű dolgokat, mellyek aztán az erkölcsiség rovására mellékesen történnek az illyen öszveköttetéseknél, nem azon épűletes viszonyt, mellyben a’ férj anyjokával évekig áll, csak egyszerűen ajánlom ezen themát az illetők figyelmébe. Bizton el lehet mondani, hogy e’ vidéken minden hatodik asszonynak gelyvája van. Férfiaknál alig láttam. Még hozzá, nem hogy eltakarnák, de elég idétlenül, czifra galárisokat kötöznek rá, mint egy négy itczes csupor oldalába, ízlés dolgai