Ellenfény, 1997 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1997 / 1. szám
KESZÉG LÁSZLÓ: Gyeszég László szabadkai születésű, az iAIOVA színházi csoport alapító tagja, 1990-től él Magyarországon, két éve végzett a Színművészeti Főiskola színész szakán, jelenleg utolsó éves a rendezői szakon Kabarczy László osztályában. Tagja a Pont Színháznak, ő rendezte a legutóbbi, Galván című előadást. Legfrissebb bemutatója a marosvásárhelyi főiskolán a Szeget szeggel. Diplomamunkáját januártól Kaposváron készíti, Shakespeare ifjúkori művét állítja színpadra, a Titus Andronicust. - Te, mint az egyik legfiatalabb rendező, hogyan látod, történik-e ma nemzedékváltás a szakmában? - Remélem. Abban biztos vagyok, hogy kell valami frissítés. Nagyon egyszerű dolgok azok, amelyeken változtatni kellene. Elsősorban a sebességen. Ha az ember megnézi a nagy generáció előadásait, akkor azt látja, hogy azok sokkal lassabbak, mint a kor, amelyben élünk. A világ sokkal élénkebb, nyersebb és durvább. - Föltételezed, hogy ők ezt nem érzékelik ? - Nem közvetlenül. Nem engednek a kommersznek, nem csinálnak poénokat, még mindig tükröt tartanak a nézők elé, még mindig nevelnek. Ilyen tudattal biztosan nagyszerű lehetett színházat csinálni, de az az idő sajnos már elmúlt. - Mi hát a teendő, milyennek képzeled a nemzedékek viszonyát? - Egyszerűen csak mást kell csinálni. Nem arról van szó, hogy harcolni kéne ellenük, vagy elítélni azt, amit ők csinálnak. Dehogy ! Ráadásul nekem ők a tanáraim. Egyelőre csak kapok tőlük. Megtanulom azt, amit ők tudnak, és fölhasználom a saját munkáimban. A változtatás, a másság pedig korántsem tudatos. Csak azt veszem észre, hogy az én világképem már más, és ennek megfelelően az előadásaim is - remélhetőleg - mások. Nem szeretem azt, ha a színészek mindvégig csak üldögélnek a darabban, sokkal többet mozgatnám őket, jobban koncentrálok a gyorsaságra. Teljesen máshogy gondolkodom. De ez természetes, hiszen én mindössze huszonöt éves vagyok. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy tizenöt év múlva már én is lassabb embernek fogok számítani. Tehát úgy gondolod, hogy a két nemzedék békésen megfér egymás mellett. -Jelenleg így gondolom. Persze tudom, hogy a jövő legérdekesebb kérdése az, hogy az idősebbek hogyan fognak távozni. Átadják-e a helyüket ? Vagyis jól fognak-e megöregedni vagy sem. De azt hiszem, hogy ezt még senki sem tudja. Ki kell várni. - Az általad képviselt másság a kőszínházban is épít majd az alternatív eredményekre? - Ha sikerül ötvöznöm a kétféle minőséget, és ha ezt meg is engedik nekem, akkor biztosan. De a ma olyohácsi János főiskola nélkül lett az egyik legkarakteresebb, legjellegzetesebb magyar rendezővé. A „mohácsis" jelző ma már stílust, műfajt, humorformát, munkamódszert és világképet egyaránt jelöl. Klasszikusok általa készített színpadi átiratai kíméletlen állapotrajzok a jelenről. A „poénokkal“ telített előadások kialakításában teret kapnak a színészi rögtönzések is. - Mostanában gyakran esik szó egy új rendezői nemzedékről. Ennek tagjai között biztosan mindig fölmerül Mohácsi János neve is. - Ha ez annyit jelent, hogy jó előadásokat rendezek, akkor ezt örömmel veszem. Ennél többről azonban aligha lehet szó. A nemzedéki kérdés fölvetését értelmetlennek tartom. Az én alkotói problémáim mindig csak az adott előadással kapcsolatosak. Korántsem más rendezők ellenében dolgozom. - Mégis, mi lehet az oka annak, hogy a régi nemzedék tagjai is elsőként téged említenek az újak közül. Ezt talán tőlük kellene megkérdezni. Én csak azt tudom, hogy a rendezők jönnek és mennek, de a nemdivatos szövegváltoztatásokhoz, átírásokhoz például nem értek. Tán nincs is hozzá bátorságom. Maximum húzni merem a szerepeket. A Titus Andronicus szövege mégis modern lesz, ugyanis Tandori Dezső a kaposvári előadás alkalmából újrafordította a darabot. Ez nagy megtiszteltetés és ajándék. Shakespeare-nek ez az ifjúkori műve bővelkedik a gyilkosságokban, a nyíltszíni kivégzésekben, az erőszakban. - A mértéktelenséget és a durvaságot az író fiatalságának tudom be. Ez valójában rémdráma. Ezek a jelenetek terveim szerint ultrarealisták lesznek. Ha úgy tetszik, akkor itt fogom ötvözni a Pont Színház eredményeit a klasszikus szöveggel. Azonban legjobban mégsem ez, hanem az a döbbenetes lelki tragédia izgat, amikor egy ember kényszerűségből kiirtja a saját családját. A véres jelenetek alá ugyanis nagyon mély lélekhegedűk húzzák az aláfestést. Ez az, amely most igazán érdekel. Zoltán Simon redékekben nem hiszek. Utólag talán rá lehet fogni egy-két alkotóra, hogy generáció voltak. De ennél például sokkal szorosabb összetartozást jelent az, hogy mindannyian voltunk úttörők vagy éppen KISZ-tagok. Én és a korosztályom - vagy a nálam fiatalabbak - persze mások vagyunk, mint Zsámbékiék. Ők ötvenhatot kaptak meg alapélményként, mi meg hatvannyolcat. De ezzel nem lehet mit kezdeni. Ez rajtuk és rajtunk kívül álló dolog. — Ez a másság nem mutatkozik meg a színházi munkákban? - Nem feltétlenül. A másság történetileg talán fölfejthető, de mint fölvállalt és hirdetett másság, a jelen színházi életben nem létezik. Sőt megkockáztatom, hogy az ún. nagy generáció, Székelyék, Babarczyék sem úgy alkottak nemzedéket, ahogy erre ma nosztalgikusan visszaemlékeznek. A kaposváriak természetes, hogy összejártak, hogy beszélgettek, hiszen egy színháznál dolgoztak. De nem hiszem, hogy szoros kapcsolatban lettek volna MOHÁCSI JÁNOS: A tanulásban hiszek