Ellenfény, 2003 (8. évfolyam, 1-8. szám)
2003 / 2. szám
O MANYÍTÁSból, amit Melinda Ottónak mesél Bánkról, sokkal többet megtudunk a férjéhez való viszonyáról, mint Melinda és Bánk közös jeleneteiből. Tiborc és Bánk kapcsolata sem a jelen idejű helyzetekből, hanem a múltjukra való utalásokból derül ki, így ennek a kapcsolatnak sincs valóságos tere, csak retorikai formája. Ugyanez mondható el Peturnak Certrudishoz való viszonyáról is: a magyar nagyúr ellenszenve csak elvi szinten működik s nem a személyes szférában, erre utal az is, hogy nincs is közös jelenete a konfliktust legerősebben képviselő két figurának. De a Bánk bán történetével nem az a legnagyobb baj, hogy erősebben zajlik eszmei síkon, mint a személyes viszonyok szférájában, hanem az, hogy nincs mitikus magja, s így nincsenek transzcendens tartalmai. Egy összeesküvés és egy házasságtörés sztorijának összekapcsolása ismét csak a retorika szintjén megoldott a darabban: Gertrudis nevezhető meg mindkettő okozójának, de ezt Katonának nem sikerül pontosan felépített motivációkkal bizonyítania. Egyrészt Peturék szervezkedésének nincs semmiféle apropója, így ez valóban csak hőzöngésnek (mai szóval: magyarkodásnak) hat, másrészt nincs semmiféle kézzelfogható bizonyítéka annak sem, hogy Gertrudis valóban segítője Melinda elcsábításának, így az őt ért vád valóban nem több, mint gyanúsítgatás. A cselekményvezetés végeredménye, hogy az elnagyoltan végigvezetett két szálat Katona kénytelen egymásba csúsztatni, hogy megteremthesse a drámai csúcspontját annak a Bánk és Gertrudis közötti konfliktusnak, amit valójában nem készített elő, s fordulataiban nem is dolgozott ki. Ennek ugyanis csak elvi tartalmai vannak, minden személyes vonatkozása merő félreértésből adódik. (Az irodalmárok tobzódnak abban, hogy újabb és újabb összetevőit, mozgatóit bontsák ki annak a konfliktusnak, amelyet színházilag azért nehéz hitelesíteni, mert két olyan ember készül egymással végső leszámolásra a darabban, kik addig nem is találkoztak egymással a színen. A drámapedagógia ezt úgy mondaná: hiányzik a kontextus építés köztük.) A legfőbb baj azonban nem ez a történettel, hanem az, hogy Katonának nincsenek eszközei ahhoz, hogy mitizálja témáit: nem utal mitopoetikus sémákra, nem nyit meg mitológiai párhuzamokat. Mitikus színezetű szüzsé híján a szereplőknek sem teremtődnek mitikus mintái. Utal ugyan a darab néhány mitizálódott irodalmi előképre, Bánk esetében például Hamletre és Othellóra, Melinda esetében Ophéliára, de ezek csak helyi értékű jelzések, s nem a figura egészét átfogó, belső magját megteremtő mitikus funkciók. A legtöbb szereplő esetében Katona megelégszik a korabeli színjátszás szerepköreinek átvételével (csábító, intrikus, tragika, drámai hős stb.), ezeket többnyire egy-egy motívummal konkretizálja (Gertrudis férfiként uralkodik, Biberach a haszonért köpönyegforgató, Petur a magyarok háttérbe szorításáért háborog stb.), így a figurákból nem születnek összetett jellemek. Katona alakjai vagy túl egyértelműek, vagy túl érthetetlenek, vagy monomániásan egyetlen értéket, célt követnek (mint Gertrudis, Petur, Tiborc, Ottó), vagy önellentmondásosan viselkednek, amelynek motivációi nincsenek megteremtve (ilyen például Biberach köpönyegforgatása, vagy az, hogy Melinda naiv hiszékenysége átvált a királynő veséjébe látó cinikus számonkéréssé). Ha a Bánk bán ennyire rossz darab (fogalmazzunk pontosabban: ennyire korízléshez kötött), akkor rejtély, hogyan élhette túl az elmúlt 182 évet, és miként válhatott a klasszikus magyar repertoár alappillérévé. A magyarázat nem a mű jellegzetességeiben, hanem az utóéletében rejlik. A régi irodalmi alkotások klasszikussá válásához nélkülözhetetlennek tűnő mitologizálódás (amely túlemeli a művet az adott kor kontextusán) nem magában a Bánk bánban, hanem annak utóéletében történt meg. A reformkor kései szakasza a német uralommal szembeni fellépés, a magyar függetlenség akarásának mítoszaként olvasta a Bánk bánt, ezzel ugyan némileg eltorzította a mű tematikáját, de beemelte azt a nemzeti klasszikusok közé. Pedig Katona drámája nem a lázadás, az ellenállás hősiességéről szól (nem is a nemzeti összefogásról és az érdekegyesítésről), hanem a cselekvéskényszer tragikumáról. Olyan (történelmi) szituációt ábrázol, amikor mindenki érzi, hogy cselekednie kell(ene), de nem tárul fel egyetlen olyan út sem, amely nem fenyeget katasztrófával. Gesztusok, képek, mítoszok Vidnyánszky Attila rendezése azért izgalmas, mert a Bánk bán problémáiból indult ki, s ezek megoldására talál érzéki színházi formát. Az egyik legfontosabb eljárása az, hogy kiszakítja a művet a megszokott kvázi realista felfogásából, s egy sajátos rituális színházi formát rendel hozzá, amellyel képes mitizálni a darabot. Vidnyánszky nem törődik a történelmi közeggel (pontosabban csak ironikusan játszik rá a magyar történelemre mint témára), nem igyekszik reálszituációkat építeni a darab helyzeteiből, az egyéni motivációk megteremtése helyett általánosabb és mélyebb értelmű motívumokat rendel az egyes alakokhoz. A darab színpadi mitizálásának alapvetően két forrása van az előadásban: a térkezelés és a képalkotás. Szarvas József, László Zsolt