Ellenőr, 1875. december (7. évfolyam, 332-361. szám)
1875-12-01 / 332. szám
így minden hadihajó egy-egy kis Bábellé vált, hol az idegen vezényszót egy-egy értelmesebb altiszt vagy öreg tengerész adja tovább társainak jó tengerésznyelven, hogy megértsék: így volt ez a rohamos átalakulás éveiben, s minthogy a viszonyok nem változtak , így van ez ma is. Emlékezzék vissza az „Ellenőr“ tisztelt szerkesztője, midőn pár év előtt a „Lissa“ pánczélos hajó fedélzetén, szemtanúja volt ama sürgés-forgásnak, mely ezen úszó erődben a hadi műveletek mutatása czéljából előállott. Mintha egy gép hajtotta volna, oly pontosan működött ezen száz megszárkózó szörny. De ezen gépies összhang daczára is bizonyára fölismerhető volt, hogy ott az intelligentiát s a munkaerőt két különböző elem képviseli, melyet csak a fegyelem köt össze s egyetlen érintkezési pontjuk a vezényszó. Pedig tengerész népünknek is megvan a maga intelligens osztálya azon százakra menő igen jeles hajókapitányok és hadnagyok zömében, mely a kereskedelmi hajókon keresi, de a saját testületében évről-évre növekedő concurrentia miatt, hovatovább mindig nehezebben találja keserves kenyerét. Azon 694 hosszújáratu hajó után, melylyel monarchiánk bir, hogyan éljen meg 1352 hasonló utakra minősített hajókapitány? Hová forduljon ? mögötte hazájának kopár, hálátlan sziklahalmai, előtte csak a tenger, melyről ő valóban elmondhatja: „itt élned halnod kell !“ Más országban a hadi marina éppen a hivatási tengerész nép előtt áll nyitva, míg nálunk e néposztályból csak a durva munkaerőt requirálják oda, de intelligenciája előtt e pálya el van zárva. Miért nem találhatni őket ott is a hadihajók fedélzetén? hol magasabb kiképeztetés mellett, minőben a hadi tengerészet növendékei részesülnek, épp úgy megállná helyét, sőt tekintettel tengerésznépünk nemzetiségére, igen alkalmas kapcsot képezne a jelenben egy mederbe szorítva ugyan — de olaj- és vízként különváltan úszó kételem között? Nem célom e „miért“-re ezúttal felelni. Csakis a tényállást kívántam megjelölni, annak kimutatása czéljából, hogy tengerészetük két válfaja között azon elkülönödő helyezet, azon kölcsönös idegenkedés, melyről említést tettem, egyik fél hibájául sem róható különösen, hanem sokféle a múltban gyökerező körülmények összmunkálásából szűk ,séges képen állott elő. Előállott és gyökeret vert, daczára azon átalakulásnak, melyen monarchiánk az utóbbi évtizedben keresztülment. Én itt tűnik elő azon sajátos jelenség hadi mannánkra nézve, hogy jóllehet az a katonai státus elite-osztályának mondható, melyben több a műveltség, több a képzettség, mint más testületben, mégis legkevésbbé hódol a korszellem kívánalmainak. Mintha azon erdők, melyek legnagyobb hadi kikötőjét a száraz felől védik, az uralkodó eszmék befolyása, a szabadabb szellemek oda behatása ellen lennének emelve! Ez is hadi mannánk genesiséből ered. Nekünk, kiknek sem vagyonunk a tengeren, sem gazdag partjaink, melyeket komolyan félthetnénk, sem tengerentúli birtoknak, sem gyarmatunk, a hadi marna oly kis, házias intézmény maradt volna természetes határai között, mely semminemű ambitióknak nem szolgált volna ingerül. Ezen szerény határai közül, melyben az 60-es évek kezdetén élt, kiragadta azt egy hatalmas protector, ki ifjú lelke egész szenvedélyével e pályának esve, egy nagyobb mérvű hadi marina alkotását tűzte ki czélul. Lissáig, e hatalmas protectornak részint direct, részint indirect befolyása alatt gyarapodott. Lissa után pedig, kivívott dicsőségének visszfénye alatt, így történt, hogy lassan kint kinőtte magát szerény hivatásánk szűk korlátai közül. Tágasabb munkakör után sóvárgott, de ilyet szerény viszonyainak nem nyújthattak. így kezdődtek a tengerentúli expeditiók, hoszszú és duppla gage-zsal járó kellemes útjaival; a diplomatiai missiók, melyekben a honneur-csinálásnak és fogadásnak se vége se hosszú. Ez aztán oly keret, melyben egész ambitiójával megfér, amelyben magát kizárólagosan a diplomatia legfontosabb orgánumának tekinti. E magas piedestalon tetszik önmagának, s minden tekintetben jóval hozzáférhetlenebb, mint maga a diplomatia. Ha a fennebb mondottakban sikerült volna hadi mamánknak merőben téves állását kimutatni, vagy legalább a figyelmet annak tüzetesebb megvizsgálására felkelteni , akkor egy fontos kérdés megoldásához egy hatalmas lépéssel közelebb volnánk; értem hadi marillánknak egyelőre a józan határok közé szorítását, mert annak egy más alapra és más szellemben szervezését csak később jövőtől várhatni. TARCZA. BALMAY Hitűlíó „Őszes költeményeidből, I. Rákóczy hamvai. Volt-e ilyen fásult nemzedéke A hazának, mint a mostani ? A fölött is kétkedik, ha vájjon Szentek-e az ősök hamvai? Óh Rákóczy, nem hiába nyugszol Idegen föld hantjai alatt! Az a nép, mely visszakérni retteg, Nem méltó, hogy az övé maradj. Sivár ember, a ki azt hiszed, hogy A holtnak jó, bárhol fekügyék : Kérd a sorsot összetett kezekkel, Hogy valaha bujdosó ne légy. A halottak hazajárnak éjjel, Eszükbe jut hogy otthon mi jó . . . Majd megtudod, milyen tioksúly az, Ha valaki kétszer bujdosói Fog-e e föld hazafit teremni, Ha ily sivár szivekkel vegyül ? Lesz-e hűség, szabadság oly földön, Mely többé már föl nem melegül ? Kétségbeesve nézek a jövőbe, Látom ott a pusztuló hazát, A bujdosó megád a határon, Ott álsoká, — és nem lépi át. Óh déli szél, mely átérzed mit tesz Szertejárni a nagy ég alatt: Szégyenitad meg a korcs unokákat, Hozd haza a drága hamvakat ! H. Vesd meg az idegent . . . Vesd meg az idegent, Ki e honba siet, És megtanulni rest A nyelvet, mely tied. Ha szólít, ne felelj, Ha köszönt, ne fogadd, Ha szívességre kér, Fordítsd el arczodat. Légy hozzá szigorú, Alázd meg, hol lehet, Ne gondolj vele, ha Kifakad ellened. Nyilt ellenséged ő ! Mutass ajtót neki, Ha lábát vakmerőn Házadba beteszi. Ne tűrd a szemtelent Bárki fia legyen, Mert ő lesz itt az úr, Te meg az idegen. HL A magyar keítőkhez. Költők fel dalra énekeljünk, Nagy eszmék lelkesítsenek, Ne törődjünk a sokasággal, Mely a költőt nem érti meg. Hadd járjon ő alant a porban, Majd belátja, hgy tévedett, Csak egy utat ismerhetünk mi: Ez itt a magasba vezet. De tán nem is illenék mostanjkainkra az égi dal? A haza sok bajjal küzd, és mire gondolnánk bajaival? Mikor minden gyermekét híja, Mi akkor mind szárnyra kelünk? Mikor felhő száll sok homlokra, Mi akkor napfényt keresünk? Éppen azért daloljunk fennen, Hirdetve szépet és nagyot, Mert a haza mélységek közt jár, S reménye is ellankadott. Ha majd a sok dalhangot hallja, És szemeit ránk veti fel, Tán megleli az igaz ösvényt, Melyen eztán járnia kell. Már többször , újabban az utóbbi közösügyi tárgyalások alkalmával is fölmerült azon tárgy, hogy a hadihajók létszáma és szervezete véglegesen megállapíttassék. A kormány ezt megígérte s én hiszem, hogy már saját érdekében is megteszi. De tartok attól — a költség leszállítását illetőleg — hogy ezen létszám megállapításával, mi „cseberből vederbe jutunk!“ Hogy azon létszám, melynek két év múlva előmutatását az orsz. bizottság ezúttal nyomatosan követelte, nem lond más alapra fektetve, mint volt a Tegethof-féle javaslat, ez iránt már ma tisztában lehetünk. Azon javaslatról ugyanis ki volt mondva, hogy a defensivát tartotta szem előtt. Ennél kevesebbet az új javaslat sem tartalmazhat, mert az ágyú és puska embere előtt ezen létszám szerkesztésében csakis kétféle tekintet jön kérdés alá: vagy az offensiva, vagy a defensiva. Az első, kérdés tárgyát sem képezhetvén, csak az utóbbi szolgálhat nekik alapul. S hogy ezen alapon ők ugyanazon létszámot fogják bemutatni, melyet a marina hírnevét megalapított admirálisuk készített, nemcsak természetes, de egyszersmind következetes eljárás is. Márpedig ezen javaslatot az orsz. bizottság, illő tempore félretette, menekülni akarván azon kényszerhelyzetből, melybe annak tárgyalásával került volna. Az akkori orsz. bizottság ezen eljárása csak helyeselhető, mert oly fontos kérdésben, mint a hadi marináé, minden előkészület nélkül évekre kiható és milliókba kerülő határozatot hozni, legalább is könnyelmű eljárás lett volna. De azzal, hogy a létszám kérdését akkor félretették, e kérdés végleges eldöntésének útja még nem lett egyengetve, mert midőn ugyanazon létszámjavaslat, halottaiból feltámadva, újra bemutatva teend, éppen olyan kényszerhelyzetet fog 1m- idézni, mint évek előtt. Épp oly készületlenek leszünk akkor e kérdésre nézve, mint valánk évek előtt. Önként merül fel tehát azon kérdés, melyek azon előkészületek, melyek útján ezen kényszerhelyzetnél menekülni lehetne. Erre a felelet, csekély nézetem szerint, csakis a következő lehetne: Hogy a katona előtt a létszám megállapításának kérdése csakis ama két osztályra oszlik, melyet az offensiva és defensiva nevezet alatt jelöltünk meg ez a dolog természetéből ered, úgy az is, hogy a fennforgó esetben előttük a defensiva leend az irányadó elv. Ezen elvi keret azonban oly elasztikus, hogy abba mindazt befoglalhatják, amit más czéljaik elérésére szükségesnek tartanak. Ki fog ebből valamit tőlük ledisputálhatni, főleg ha azon taktikával élnek, mely majdnem mindannyiszor előnyösnek bizonyul, valahányszor szakemberek dolgozatait nem szakértők vitatják, hogy t. i. ezek számára valami elengedhetőt a javaslatba befoglalnak, hogy így ennek törlése által engedékenységet tanúsítva, az ellenfél nézetének hódolni láttassanak. Nem ezen, úgy szólva általuk előkészített terverumon kell ezen kérdéssel megmérkőzni. Más, biztosabb állást kellene foglalnunk, melybe eljuthatunk, ha a kérdést kétfelé választjuk : elvire és műszakira. Vegye kezébe az initiatívát azon fél, melyet megillet, mert ő fogja a költséget hordani, s jöjjön tisztába azzal, hogy minő marinát akar? Állapítsa meg az irányelveket, melyekre a hadi marinát szervezni óhajtja, írja körül pontosan azon határt, meddig a költséges institútióval eljutni szükségesnek véli, de melyen túlterjedni éppen nem szándéka. Szállítsa le valódi értékére azon eddig már milliókba került tengerentúli expeditiókat, melyeknek haszna felől ma már valóban tisztában lehetünk. Szabjon ajzadi marina elé kötelmeket, azon magas politikai tendentiák helyett, melyet jelenben az majdnem kizárólagos hivatásának tekint. S midőn e kérdés ezen oldala tisztázva leend, akkor adja az illető katonai szakosztály kezébe ezen úgy szólva elvi keretet, hogy ebbe a kijelölt szükségnek megfelelő hajók létszámát beleilleszsze. Még ez is elasztikus keret leend, melybe több millió fog beleférni annál, mint mennyit a hadi marinába befektetni kívánatos lehet. Csakis akkor, ha a létszám műszaki oldalának kikerekítői a megállapított elveknek szívből hódolnának, volna elvárhatós egy összhangzatos mű. Mindezen fenyegető hiány mellett a megadott alapelvek keretében szerkesztett létszámhoz mégis könnyebb leene hozzászólani! Adatunk van elég, saját marinánk múltjából menthetjük azokat. Csak egy pillantás ebben látni fogjuk, hogy marinánk fejlődésében, gyarapításában Lissa válópontot képez. Látni fogjuk, hogy az ott szerzett dicsőség árát azóta folytonosan emelkedő budget-vel vagyunk kénytelenek leróni. Pedig az 1859-ik évi marina, mely nem volt képes, Velenczének szám szerint három idegen hajóval eszközlött ostromzárát megtörni s az egész hadjáratot s a később a malamoccói kikötő elé gyűlt egyesült olasz franczia flottát a lagúnák erődés mögül tétlenül nézte, épp annyi befolyással volt a háború kimenetelére, mint mennyivel 1866- ban a már sokkal nagyobb marinánk a lissai győzelem daczára. Minket e tengeri csata eredménye elvakított, ahelyett hogy ellenkezőleg kijózanított volna hadi marinánk hivatására nézve. Hová kell fényesebb bizonyság arra, hogy monarchiánk sorsára a haditengerészet befolyást nem gyakorolhat? Nem éreztük hiányát gyenge korában, midőn az erődök ágyainak védelme alá szorult. S nem éreztük hasznát, midőn babérokkal terhelten tért meg a csatából. És mégis, azóta is e szemkáprázatban élünk. Ennek tulajdoníthatni azon körülményt, hogy a lissai hős által bemutatott létszámot az orsz. bizottság tartózkodott határozottan olyannak nyilvánítani, mely a haditengerészet irányában józanul formálható igényeinket túlhaladja, s megelégedett azzal, hogy a javaslatot mint „becses anyagot“ félre tette. S ha a napi sajtó — most még időnk van arra — komolyan föl nem karolja ez ügyet, ha nem hat oda, hogy haditengerészetünk kérdésének tisztázására a törvényhozás előkészületi lépéseket tétessen, a legközelebbről előálló kényszerhelyzetben, melyet a létszám megállapítása előidézni fog, hadi marinánk sorsa évekre és milliókra menő kárunkra fog eldőlni. Valahányszor hadi tengerészetünk kérdése évenként, mint egy bolygó csillag megjelenik, hogy pénzzel megrakodva rögtön eltűnjék, mindig bámulni lehetett azon helyes felfogást, azon éles belepillantást, melyet az akkor hirtelenében azon tárgygyal foglalkozóó napisajtónkban egyesek tanúsítani képesek voltak. Ily szórványos felszólalások azonban rendesen csak egynapi életűek, pedig e tárgy elég fontos arra, hogy a napi kérdések sorában fentartassék. Azokon állana, kik e tárgy iránt kitűnő értéket tanúsítottak, feldolgozni azon anyagot, melyet azok, kik a tengerészeti dolgokkal közvetlen érintkeznek, bőven szolgáltatnának, mihelyt kilátás volna arra, hogy maga a kérdés nincs elejtve. A szomszéd Olaszország hadi marinája épp ez idő szerint lényeges átalakulás stádiumában van. Éspedig nem a terjeszkedés irányában, nem is új ágyuk vagy vastagabb pácéról alkalmazásának kérdése körül, hanem nagymérvű megtakarítások czéljából. Mária több költséges hajójától, elárusitás utján megmenekült s a partvédelemre nézve olcsóbb rendszert kiván életbe léptetni. Jó lenne megfigyelni, hogy ott ezen irányban mi történik! & Az országházból. November 30. A közlekedési minisztérium tárcsájának hátralevő részét gyorsan letárgyalta a ház, mely nyugtalanul várta az ülés végére kitűzött fontos miniszterelnöki választ. Tisza Kálmánnak a vámügyi interpellációra adott fontos feleletéről külön foglalkozik lapunk, és így e helyen csupán azon két hosszabb beszédéről kell megemlékeznünk, melyek a kereskedelmi tárca budgetjénél az általános vitát megnyitották. Irányi Dániel és ha ab Ivor báró beszédei ugyanegy czélra törtek, mindkettő a külön vámterület felállítását kívánta. De ha egy is volt a czél, az eszközökben egy lényeges eltérés, sőt haladás mutatkozott. Irányi beszédében az önálló vámterület elhasznált fegyvereit szedte elő. Okoskodása teljesen a védvámos iskola arsenáljából merítette érveit és így alig járult valami újabb adalékkal e fontos és még mindig nyílt kérdés felvilágosításához. Vámügyi elveit kiválóan politikai indokok vezérlik, holott itt egy közgazdasági probléma áll előttünk, melyet csak az ítélhet meg helyesen, ki minden melléktekintetektől menten, higgadtan és elfogulatlanul tudja mérlegelni az előnyöket és hátrányokat. Vámpolitikai elveit egy egyetlen osztály az iparosok érdekére alapitja s amellett meggondolatlanul pálctát tör egy más fontos közgazdasági tényező, a kereskedelmi osztály felett, mely pedig a mai viszonyok közt mindenesetre nagyobb szerepet játszik anyagi életünkben, mint az iparos. És amellett úgyszólván teljesen megfeledkezik legfontosabb gazdasági águnkról, az őstermelésről melytől csak hazafias áldozatokat tud kérni, anélkül hogy megfelelő jutalomban is tudná részesíteni. Kaas érvelése ezzel ellentétben valamenyi osztály és gazdasági tényező össziaagzó érdekére fektette okoskodását. Igyekezett kimutatni, hogy a mai ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése nov. 30-án. Elnök: Ghyczy Kálmán. Jegyzők: Wachter Frigyes, Orbán Balázs. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán, Trefort Ágoston, Tisza Kálmán, Szende Béla, Péchy Tamás, Simonyi Lajos báró. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Az elnök bemutatja a nagykikindai kerület kérvényét a lókiállítás tárgyában, özv. Povolni Józsefné magánkérvényét, a torda-aranyosi gazdasági egylet kérvényét. A kérvényi bizottsághoz utasíttatnak. Az elnök bemutatja Schwarcz Gyula megbízó levelét, mely az állandó igazoló bizottsághoz utasíttatik.Hegedűst Sándor beadja a központi bizottság jelentését a Romániával kötött kereskedelmi szerződés tárgyában. Ki fog nyomatni. Dániel Ernő benyújtja a központi bizottság jelentését a méter mérték ügyében kötött nemzetközi egyezmény tárgyában. Ki fog nyomatni. Molnár Aladár hirdeti a tegnapi szavazás eredményét; beadatott összesen 216 szavazat, ebből 19 üres volt; a legtöbb szavazatot nyerték : Szentál György 197-et, Karuch József 195-öt, Sztupa György 191 et; a többi szavazat egyesek közt oszlott meg. Elnök: Az ekként megválasztott bíráló bizottsági tagok működésüknek mielőbbi teljesítésére szólíttatnak fel. Következik a közlekedési miniszter költségvetése. A fehértemplom-debreczeni útra 40,000 főt szavaztatik meg. A megyei utakon előforduló hidakra a ház Antalfy Károly és Borea Zsigmond felszólalása után 150,000 frtot szavazott meg. A vízi utak építésénél Helfy Ignácz a Béga-csatorna költségeiből 50,000 frt törlést javasol, de a ház Péchy Tamás felvilágosításai után kezelési költségekre megszavazott 27,651 forintot, fenntartása 219,145 frtot, a Dunánál a hajózási akadályok elhárítására 50,000 frtot, a Tiszánál átmetszések sikeresítésére 150,000 frtot, a Temes-folyó hajózhatóvá tételére 60,000 frtot, más folyamok szabályozására, miután Markhot János és Pongrácz Lajos a Vág-folyós érdekében szólaltak fel, 30,000 frtot, műszaki tanulmányok előmozdítására 5000 frtot, a Dráva szabályozására 20,000 frtot, Horvátországban a Dunánál a Dálya melletti jobboldali párt biztosítására 13,432 frtot, utazási ösztöndíjakra 3000 frtot, vasúti gyakornokok kiképzésére 5000 frtot, új vasútvonalak tanulmányozására, miután Simonyi Ernő és Madarász József kérdéseire a közlekedési miniszter felvilágosításokat adott, 10,000 frtot, a nyugdíjakra 130,000 frtot, a budapesti Dunavész munkálataira 606,000 frtot, a fiumei kikötő építésére 530,000 forintot. A budapesti összekötő vasútra előirányoztatok egy millió frt. Mocsáry Géza e vasúti hídra vonatkozólag felvilágosítást kér a minisztertől. Péchy Tamás: A t. képviselő úr először azt kérdezi, hogy mi a valóságos költsége ezen hídnak; nagyon természetes, hogy más nem lehet, mint ami a pénzügyi bizottság által is kimutattatik, t. i. 2.188,920 frt. Ez a valóságos költség, mint amely hivatalos adatok szerint kimutatva van. Ami azon vasút építésének három évre való beosztását illeti, az a tényleges állapotnak megfelel. A t. képviselő úr igen szépen, igen jól beszélt, de elméletből beszélt, mert méltóztassék megvizsgálni a dolgot alaposan, amint van, és meg fog győződni, hogy mindamellett, hogy ez a vonal oly rövid, oly csekély idő alatt, mint a minő alatt más oly hoszszú vonalat talán felépíteni lehetne, ezen vonalat megépíteni nem lehet. Először is Pest városával kellett tisztába jönni az iránt, hogy miképen legyen ezen vonal építendő, mert itt a forgalom igényeihez képest kellett építeni, erre pedig bizonyos kötelezettséget kívánt Pest városa magának biztosítani, azért, mert ő is nagy áldozatokkal járult ezen vasút építéséhez, adva a territóriumot, mégpedig legnagyobbrészt ingyen. Mindezek nagyobb mérvű munkálatot tettek szükségessé, melyek sok időt igényeltek. Én tehát nem vehettem fel többet, mint amennyit a mostani viszonyok közt az építés igénybe fog venni. A kért egy millió forint megszavaztatik, valamint a magyar államvasutak bevételei gyanánt 7.616.000 frt, üzleti kiadásra 5.136.000 frt, a vasutak tiszta bevétele 2.480.000 frt, a rendkívüli szükségletnél a hatvan-miskolczi vonalon levő hidak átalakítására 70,000 frt, a zákányzágrábi vonalon levő hidak átalakítására 30,000 frt, a stubnyai hídra 6500 frt, több áteresztésekre 6000 frt, átrakodási csatornák építésére 17,600 frt, a gépgyár üzleti kiadásaira 540,000 frt, a fedezet gyanánt 540,000 frt. Következik a kereskedelmi minisztérium költségvetése. Irányi Dániel a kereskedelmi miniszter tározóját igen fontosnak tartja, mert a közgazdasági életnek három legfontosabb szervét foglalja magában, a földmivelést, ipart és kereskedelmet. Fájdalommal tapasztalja azonban szóló, hogy mindez a három szerv évek óta szenved, sorvadoz. Ezután hosszabban előadja, hogy a bajnak négy oka van: a szűk termés, a permanenssé vált hitelválság, a vámközösség és egy önálló banknak hiánya. Különösen melegen védi az önálló vámterületet, s előszámlálja a vámközösségből származó hiányokat. Ezután az önálló bank érdekében hozza fel s érveit, s beszédét így folytatja: Tudom én, tehát! hogy az ipar- és kereskedelmi kamarák, valamint a vámközösség, úgy a bank tárgyában is más véleményt és más tanácsot adtak a miniszter úrnak, úgy de minden tisztelettel, melylyel ezen testületek iránt viseltetem, legyen szabad megjegyeznem, hogy ily dologban nemcsak értelmiségre, hanem függetlenségre is van szükség, én pedig a mi kereskedőinknek, a mi nagy iparosainknak függetlenségét az osztrák bank irányában határozottan" kétségbe vonom. A mi kereskedőink, a mi nagy iparosaink akár az itteni bankfióknak, akár pedig egyenesen a bécsi banknak és az avval összeköttetésben és viszonyban álló bécsi pénzkirályoknak alattvalói. Ezektől én mindenben inkább, "mint e kérdésben fogadok el tanácsot és a tényekkel, a tapasztalással számolok, nem pedig az ő véleményükkel. Kaas Iver kiemeli, hogy erélyes akarat biztos czélt követ, amint láthatjuk Ausztriában. Számító észszel s egész önzéssel, nem akár sokan hiszik elfogult szenvedéllyel állunk erőben, midőn az osztrák védvámos politikával találkozunk. Gazdasági követelménye az iparűző osztrák tartományoknak monopóliuma az egész monarchia piacjain, politikai iránya a centralismus, vagyis Magyarország államjogának megbuktatása, az ország vagyoni erejének kiszivattyúzása, annak gazdasági tönkretétele által. Sem a czél, sem az eszközök nem újak előttünk, évek óta nyögünk e viszonyok súlya alatt, s csak azt tartja csodálatosnak, hogy magyar politikusok üdvösnek tartják a létező viszonyt. Pedig akik a vámközösséget helyeslik, nem ismerik annak minden következményeit tévednek annak jövő eredményeire nézve. Állítja, hogy a vámközösség Magyarország gazdasági összes érdekeivel ellentétben áll s anyagi helyzetünknek nagy kárára válik; kárára mezőgazdaságunknak, iparunknak, kereskedelmünknek, pénzforgalmunknak. Állítja, hogy az Magyarország érdekeivel a két állam különböző közgazdasági természete folytán összeférhettek Állítja, hogy az önálló magyar vámterület ellen felhozott érvek alaptalanok. Midőn 1850-ben lehullott a vámsorompó, ez kedvezőleg hatott gazdasági viszonyainkra, mig Magyarországnak volt szűzföldje, melyet töretni lehetett, s mig óriásilag fokozott gabna- és liszttermése az európai piacokon foglalásokat tett. De változtak az idők. Magyarország mezőgazdasága extensive nem terjeszkedhetik tovább s külföldi piaczait részben elvesztette. Ausztria ugyan még mindig legfőbb vevője különböző nyersterményeinknek, de leszállított áron és csak annyiban amenynyiben jobban és olcsóbban a dunai tartományokból vagy déli Oroszországból a nagyobb szállítási költségek miatt nem vásárolhat. És ezen is a galicziai vasutak, az osztrák államvasút és a dunagőzhajózási társulat differencziális tarifái és cartelljei által iparkodik magán segíteni az érdekközösségben lévő magyar termelők nem kis hátrányára. A vámközösségnek előnyei tehát megszűntek, s hátrányai nyomják nemzetünket. Ipar nem keletkezhetvén hazánkban, a termelők a gyártásra szolgáló árukat osztrák gyáraknak kénytelenek olcsó árért adni, a mezőgazda pedig nem térhet át az intenzívebb gazdasági rendszerekre, melyek : csakis az ipar tőszomszédságában képzelhetők. A A PÁRISIAK. I A tori LYTTCH BOLIER EDVÁRD. IV. Kötet. Tizenegyedik könyv. XVI. FEJEZET. Igaz, hogy Izaura legutóbb közvetlenebb befolyása alatt állott a vallásnak, mint elbeszélésünk korábbi idejében. Van egy időszak legtöbbjeink, a különösen a nők életében, midőn elcsüggedve minden jövendő földi boldogság reménye iránt, gyötörtetve a szív vonzalmának és a kötelességnek öszszeütközése által, fölzavart lelkünk egész szenvedélyét és hevét lelkesítő áhítat tölti el az isteni szerelem után, — midőn kegyelmének forrásában új keresztséget vagyunk föltenni, ebből merítvén egyedüli reményeinket, melyek boldogíthatnak, egyedüli erősségünket, mely fenntarthat. Ilyen korszak állott be Izaura életében. Azelőtt a hétköznapi világ bajai elől a művészet virágos kertjébe menekült. Most a művészet nem volt többé kedves előtte, majdnem gyűlöletessé vált. A kert babája tovatűnt, a virágai elhervadtak, ösvényei kövesek voltak, napfénye ködbe, borúba enyészett. Két hangja lakozik a természetnek a valódi művész, — azaz annak lelkében, ki, mert alkotni tud, fölfogja szükségességét a nagy Alkotónak. E két hang sohasem néma egyszerre. Midőn az egyik elcsöndesíti, a másik világosan hallható. Az egyik művészetről regél neki, a másik: vallásról. Azon időben a páriai nők többféle egyesületet alakítottak a sebesültek gondozására és ápolására, — az elsőt, ha nem csalódom, a legfőbb rangú hölgyek alakították, — közöttük Vandemar és di Rimini grófnékkal — noha szükségkép alsóbb rangú hölgyek is részt vettek benne. Ezen egyesülethez, Rochebriant Alain és Enguerrand megkeresésére, hévvel csatlakozott Izanra is. Sok idejét foglalta ez el s ezzel összeköttetésben rokonszenves ismeretséget kötött Vandemar Raonllal, ki a St. Francois de Siles-egyesületnek a többi legitimista ifjak között legbuzgóbb és legtevékenyebb tagja volt. Raonl életének gyönyörét az emberi szenvedés enyhítése képezte; benne a keresztyén jótékonyság eszménye testesült meg. Azt hiszem, mindnyájan — vagy legalább közölünk a legtöbben — tapasztaltuk, hogy mit tesz az: egy oly természet befolyása alá jutnunk, mely annyiban rokon a mienkkel, hogy valami jobb és magasztosabb óhajt lenni, mint a mi — de ezen jobbat és magasztosaidat a mienkkel nem rokon, hanem attól távoleső utakon keresi. Ha ezen érintkezés megtörténik, akkor a puszta akaraterő által vagy az egyik természet leigázza és magába olvasztja a másikat, vagy mind a kettő, külön-külön megtartván a maga független egyéniségét, gazdagodik a kölcsönös csereviszony által; a a súrlódások, melyeket az egyes ízlés- és érzelembeli különbségek közöttek talán előidéztek volna, azon rokonszenvben simulnak el, mely egyesíti az egyenlő vágygyal arra törekvő lelkeket, hogy közelebb emelkedjenek ama láthatatlan és megérinthetetlen Forráshoz, melyet mindketten isteninek vallanak. Talán, ha e két lény ezelőtt egy évvel a világ közönséges körében találkozik vela egymással, egyik sem fedezte volna föl ama kölcsönös rokonszenvet, melyről szólok. Raoni nem volt előítélet nélkül a művészek és regényírók iránt, s ezen fölfogásban sokan osztoznak, akik azon meggyőződésben élnek, hogy hiúság minden, ami az ész és képzelem minden tehetségét nem a lélek túlvilági sorsára pontosítja össze , s Izanra talán részvétet gerjesztett volna benne, de tiszteletet bizonynyal nem. Másrészről pedig Izanra korlátolt vakbuzgóságnak tekintette volna Raval fölfogását mindarról, ami a múzsák és gratiák adománya által a való életet vonzóvá és széppé igyekszik tenni. De most, ezen boldogtalan idő részei között, mind a két jellem szépsége feltűnt mindegyiknek. Izanra szemeiben a gyöngédség volt előuralkodó Raonl szerzetesszerű önmegtagadásában, Raonl szemeiben buzgó vallásosság volt előuralkodó Izanra szelíd elmerültségén. A betegek közül, a kórházban, a sebesültek gondozásában, a haldoklókért való könyörgésben találkoztak egymással. Oh, könnyű a párisi társadalom könnyelműségei és bűnei ellen szónokolni, amint ez a felszínen mutatkozik, s forradalmi időkben Páris leggonoszabb elemei azok, melyek salakként a felszínre emelkednek. De szállj le csak a felszín alá, még a rendbomlás elerkölcstelenítő idejében is, s sehol a földön nem láthatná az ur angyala tisztább képét az emberszeretetnek, mely bővebben kiérdemelné a mennyei örökséget. XVH. FEJEZET. Az ostromlottak nagymérvű kirohanása, melyet Alain Leraerdernek előre megmondott, csakhamar bekövetkezik. A főutak már napok óta baljóslatilag el voltak lepve katonai cowis-kkal. A boulevardi lézengők meg-megálltak végig nézni a csapatok, ágyuk, élelmiszer-kocsikra — elszomorító kíséret — és különféle kórházak betegszállító szekereinek elvonulását. Mily örvendezve mondták a lézengők egymásnak : rEnfin /“ Valamennyi csapat közül, melyek Párisból kiküldettek, egy sem volt oly népszerű, mint azok, melyeket Páris nem nevelt — a tengerészek. Megérkezik pillanatától kezdve a tengerészek a főváros kedvenczei lettek, s ők csakhamar megmutatták, mily feltűnő ellentétet képeznek azon haderővel, melyet Páris teremtett: a nemzetőrséggel. Törtök edzett, természetes szokásuk tevékeny, fegyelmük tökéletes, modoruk szelíd és udvarias. „Ok, ha valamennyi csapataink ilyenek volnának !“ ez volt közfelkiáltása a párisiaknak. Végre megjelentek Trochu és Dacrot tábornokok proclamatiói; az előbbi rövid, nyugodt, brotsgueihoz méltó volt, s így végződött: „Bizalmunkat istenbe vetve, szálljunk harczra hazánkért“ ; a másik részletesebb volt, őszintébben kifejti az akadályokat és nehézségeket; de lelkesült, tüzes ékesszólással beszélt, katonai statistikával is támogatva szavait; előszámitá a 400 ágyút, melyeknek kétharmada a legnagyobb calibellt, s melyeknek semminemű anyag ellent nem állhat; több van 150,000 katonánál; mindnyájan jól fegyverzettek, jól fölszereltek, lőszerrel bőven ellátottak, s mindnyájan (fen ai l’espoir) ugyanazon ellenállhatatlan hévtől lelkesülök. „A mi engem illet“, végre a tábornok, „én el vagyok tökéllve. Esküszöm nektek, esküszöm az egész nemzetnek, hogy mint halott, vagy mint győző térendek vissza Párisba.“ (120. folytatás.) tani rendszer mindegyiknek hasznára van, s igen sok figyelemre méltót tartalmaz magvas és önálló gondolkozást hirdető beszédének e része. Kevésbbé sikerült beszédének második része, mely a vámközösségnek feltétlen tarthatlanságát igyekszik kimutatni. Itt ő is ingatag és süppedékes alapon mozgott. Beszéde azonban még így is szerencsés fordulatot jelez e fontos vitában. Legnagyobbrészt reális érvekkel szólt az igaz meggyőződés áthatottságával e reális ügyben, és mi csak örvendeni fogunk, ha az önnálló vámterületért folytatott küzdelem ezentúl is ezen az úton fog haladni. Helyes eredményre csakis így vezethet. — Kass mai előadása egyébiránt szeszbeszéd és mint ilyen nem volt ment az első fellépéssel járó elfogultságtól.