Ellenőr, 1876. december (8. évfolyam, 332-360. szám)
1876-12-01 / 332. szám
fhetősége, hogy az osztrák kormány legutóbbi perfídiája daczára is, ezt oda át még egyszer megfontolván, utat tör magának oda át azon jobb meggyőződés, hogy a monarchia bankrendszerének akár a Nemzeti bank csoportjával, akár egy más pénzcsoporttal kapcsolatban dualistikus alapra fektetése egyéb connexióinál fogva legalább is annyira érdeke Ausztriának, mint Magyarországnak. Helyén van ennélfogva a banktervezet főbb vonásait s Lucám urnák vonatkozó ellenvetéseit taglalnunk. Lucám urnák 50 lapra menő terjedelmes dolgozata három főrészre oszlik meg.4.7 első a bankszabadalom értékét s annak árát bírálja, a második és harmadik pedig a két pénzügyminiszter tervezetét, egyrészt általános részvénytársasági szempontból, másrészt különösen egy jegybanknak a monarchia két felével vonatkozásában veszi Konczkés alá. Nem csinálunk titkot belőle, hogy — mindig eltekintve a modortól — Lucám úr birálatát nem egy helyt találónak tartjuk részünkről is. A két pénzügyminiszter munkálata több pontban hézagos és tökéletlen s különösen annak műszaki része elvi elfogadtatás esetén is szükségessé fogta volna tenni a polírozást. Azonban a két kormánynak nem volt s nem is lehetett szándéka egy minden pontjában oly tökéletes és választást nem tűrő munkálatot vinni a Nemzeti bank corifeusai elé, melyre azok csupán „igen”-t vagy „nem*-et mondhassanak. A tervezet rendeltetése csupán a megmásíthatlan principiális tételek megállapítása lehetett, a többi résznek pedig a szabad alkunak és a gyakorlati szakismeret hozzájárulásával való kidolgoztatásnak kellett fentartva lennie. E felfogásból kiindulva, már elsősorban helytelenítenünk kell azon beosztást, melyet Lucám úr bírálatában követ, midőn abban teljesen heterogén elemeket, principialis, aztán szabad alku tárgyát képező, végre bankműszaki kérdéseket össze-visszahány. Mind a két pénzügyminiszter collectív jegyzékéből is látható, a principialis rész az, hogy a jegyegység megóvásának czéljából a jegykibocsátás szabadalma egy részvénytársaságra ruháztatván, az a monarchia mindkét részében két külön s egymással egyenjogúsított bankintézetet állítson. Ez nem megvéleményezés alá vonható kérdés, hanem feltétel, melynek bírálatába bocsátkozni Lucannéknak joguk sem volt, s csupán arra nézve nyilatkozhattak róla, hogy ily üzletre hajlandók-e, nem-e vállalkozni és legfeljebb a jegyek és részvényesek egységének folyományaképpen okvetlenül szükséges központi orgánum összeállítása iránt mondhatták el nézetüket és kívánságukat. A szabad alku tárgyát a jegykibocsátási monopóliummal kapcsolatos üzletek meghatározása s a monopólium ára képezi, melyekre nézve természetesen minden pénzconsortiumnak jogában áll az ajánlattal beérni vagy módosítást kívánni. A többi részlet aztán a technicai kivitel feladata. Minthogy azonban tetszett Lucám úrinak a kérdéseket összehányni: midőn itt a bírálatával foglalkozni akarunk, kénytelenek vagyunk részünkről is az általa felállított sorrendet megtartani. Első helyt áll nála a jegykibocsá- tási szabadalom és annak ára, me- lyek vonatkozásában a Lucám ur által nev éheztelt pontokat, mindjárt észrevételeinkkel kisértten, következőkben elemezzük. 1 aj Nem tetszik Lucám urnak a bank- tervezet azon kívánsága, melyhez képest mindkét bankintézet az alapszabályokban megjelölendő helyeken azonnal tartoznék bankfiókokat állítani, köteles volna továbbá időközőleg is, ha azt az illető állam összes minisztériuma kívánja, egy év leforgása alatt, más helyeken is fiókokat állítani. Nézetünk szerint e pont nem ár, hanem maga a principium, maga a vásár egyik tárgya. A jegybank nem czél, hanem eszköz az állam háztartásában s a monopólium rendeltetése legkevésbé sem culminál, csupán abban, hogy általa valamely tőzsércsoportnak alkalom nyittassék a közönségen minél többet nyerni kamattalan utalványaival, hanem természetszerűleg háramlik a monopóliumot élvező, tehát az állam egyetlen hitelforrását képező jegybankra azon kötelesség, hogy a hiteligényeknek minél jobban, minél szélesebb körben hozzáférhető legyen s azon államkormány, mely a banknak az egész államterületen a monopóliumot megadó , nemcsak jogosított, de sőt köteles e részben magának a döntő befolyást fentartani. A német birodalomnak, noha a birodalmi bankon kívül még 32 jegybankja van, az 1875. márczius 14-iki banktörvény 36. §-a a bankfőhelyek (Reichsbank-Hauptstellen) felállításának meghatározását a birodalmi szövetségnek, a 37. §. pedig a fiókok felállítását egyedül a birodalmi kanczellár elhatározásának tartja fenn. Midőn tehát a tervezet nálunk az illető összminisztérium kívánságára teszi kötelességévé a bankintézetnek valamely új fiók felállítását , legkevésbé sem kíván valami szokatlan és vakmerő praerogativát. b) Második nehézsége Lucomnak a valuta helyreállítására vonatkozó rendszabályok keresztülvitelénél a banktársulat közreműködésének kikötése. Egyik méltán megrótt gyenge része a tervezetnek. Miután a közreműködés mibenállása legtávolabbról sincs meghatározva, hanem csupán egy évre vonatkozólag (ezután) kötendő megállapodás értelmében kívántatik , vagy létrejön e megállapodás , akkor felesleges annak mostani körvonalazatlan szóbahozása , vagy nem jön létre , akkor annak jelenlegi provideálása sem használ semmit. Helyes az alapszabályok 12. és 13. §§-aira vonatkozó azon megjegyzés is, hogy miután a jelenleg forgalomban levő kényszerfolyam államjegyek mellett a jegybanktól a készfizetés ma csakugyan nem kívánható, az az alól felmentetést a bankokmány ne csak conditionel formában, hanem mindazon időre, míg ez államjegyek be nem vonatnak , határozottan mondja ki. Bár ha Lucám úr nem érinti, kiváló fontosságánál fogva említést érdemel e helyen a 12. §. azon része, melyhez képest a készfizetés újra felvétetésével a bank törvényes érczpénzzel (gesetzliche klingende Münze) tartozik beváltani jegyeit. A Nemzeti bank enemü kötelezettsége ma tudvalevőleg csupán ezüstpénzre szorítkozik, minélfogva eddig valutánknak p. o. aranylábra fektetése már a bank szabadalmán is hajótörést szenvedhetett volna, ellenben az új tervezet e részben a két állam számára teljesen provideáló szabad kezet. Szintén e pont alá sorolható Lucám úr nehézsége a 11. §. azon szabványa ellen, mely az alakulandó társaság jegyeinek kizárólagos szabadalmat adván, kimondja, hogy azonban e határozat a törvényesen kényszerfolyammal ellátott államjegyek forgalmát nem alterálhatja, de nem határozza meg egyszersmind, hogy itt csupán a margalomban levő s a sóbánya-utalványokkal együtt 412 millió forintot nem haladható, vagy egyéb, talán éppen a monarchiának csupán egyik, vagy másik része által ezután kibocsátandó államjegyek is értndők. Azt hiszszük, elég bőségesen megszette már monarchiánk azon tanulságaiát, hogy azon kamatnélküli kölcsön ként az államnak legtöbbe, melyet kényszerályamú papírpénzével polgáraitól szed. E tanulság, ha még nem is volt elégéges annak megértetésére, hogy tehát eamattalan kölcsöntől bármely áron mihamarább szabadulni igyekeznénk, mindenesetre eégséges arra, hogy annak szaporítását ne svánjuk, tehát a bűnokmányban már a tüzeteség kedvéért is határozottan kimond- ■ juk, miszerint a bank monopóliumával szemben csupán a ma forgalomban levő és nem szaporítható államjegyek képezhetnek kivételt. c) Helyeslésünkkel találkozik Lucám úr kifogása a tervezet ellen a részben, hogy midőn az a banktársaság jogosított üzletágai közt a jelzálogüzletet is említi, annak szervezését ugyanakkor későbbi megállapodásoknak tartja fen, tehát ismét oly jogot foglal szabadalomokmányba, mely a gyakorlati meghatározás alkalmával esetleg el is ejtethetik. Kényszerű következménye azonban e határozatlanság azon irányzatnak, hogy a tervezet folyvást a Nemzeti bankot tartá szem előtt s annak ténylegességeihez alkalmazkodott. Egyszerű elementáris igazság, hogy egy jegybanknál a készfizetés kötelességét folyvást fenállónak kellvén tartani, már maga az is anomália, midőn ily jegybank jelzálogos üzletekben köti le forgó tőkéjének egy részét és meg vagyunk győződve, miszerint a két kormány más vállalkozó csoporttal szemben nem is sorolná a jelzálog-üzletet a jegybank-társaság részére megengedett üzletágak közé. Lehetett volna ugyanazért a tervezetet aképpen formulázni, hogy „amennyiben a jelzálogos üzlet is megengedtetik, annak módozatai későbbi megállapodásoknak hagyatnak fel“ mely szövegezés aztán Lucám úrtól e részben az akadékoskodás alkalmát teljesen el fogta volna vonni. A többi üzletágra vonatkozó ellenvetése Lucám úrnak részint helytelen, mert a két főváros tőzsdéin jegyzett iparpapirok a bankintézetek üzletköréből nem vonatnak ki;részint a neheztelt megszorítások szerinte is csupán a Nemzeti bank 1868. előtti szabadalmára képeznek visszalépést, aztán egyáltalában nem lényegesek és szabad egyezkedés útján módosíthatók. d) Nehézsége Lucámnak az is, hogy a szabadalom csupán 91/*, illetve 9 évre terveztetik megadatai. A két állam közt a többi közgazdasági ügyben kötendő egyezmény szintén ugyanez időtartamra szándékoztatván: nemcsak semmi ok nincs reá, hogy az azokkal szorosan egybefüggő bankügy tekintetében kivétel tétessék, de sőt a czélszerűség határozottan megkívánja az időtartam azonosságát. e) Hogy az eddig feltételesen kamatozó 80 milliós adósság a szabadalom tartamára hasonló módon prolongáltassék-e, vagy mint a tervezet kívánja, feltétlenül kamatmentessé váljék: szabad alku tárgya. Magyar részről e tekintetben legfeljebb az ellen lehet kifogás, hogy a két állam közt még nyílt kérdést képező ezen ügy a két kormány által adandó szabadalomlevélben egyáltalában érintve is van. Hogy Magyarországnak részt kell-e, nem-e vállalnia ez adósságból, az még mindenesetre kérdéses, ellenben Ausztriára nézve már ma is okvetlen a kötelezettség s a bírói döntvény legfeljebb annak mekkoraságán módosíthat. Ha Magyarország a kötelezettség alól felmentetik, akkor a 80 millió ügyének az együttes szabadalom-levélben egyáltalában semmi helye s ha elitéltetik is, a két állam által külön-külön viselendő teher mekkorasága a szabadalom-levél jelen szerkezete mellett is függelékkel meghatározandó. f) Utolsó főnehézsége Lucomnak, hogy a két kormány a banktársaság azon évi nyereségéből, mely a részvénytőke 6*/%-os kamatoztatása s a tartalékba teendő 10°/# a nyeményquóta leütése, után fenmarad — fél — ha pedig a részvényeseknek eső kamat- és felül osztalék a részvénytőke 10*/#-ját meghaladja, a többletből háromnegyed részt ki- von magának. Természetesen szabad alku tárgya, mert sem a Nemzeti bank részvényeseitől, sem bármi más pénzcsoporttól el nem vonható annak meghatározásának joga, hogy menynyire becsülik a jegykibocsátás monopóliumát, mennyit hajlandók annak birtoklásáért a szabadalmazó államoknak fizetni. A kérdés e részben csupán a körül foroghat, hogy más államok arányában a szabadalomért mennyit kivánhat monarchiánk jogosan s mennyit adhat meg azért a banktársaság. Az amerikai nemzeti bankok évi jegyforgalmuknak l'/i-ját, továbbá letétek állagának l/a'/-ját, végre azon tőkéiknek, melyek nem államkötvényekben vannak elhelyezve, szintén l/a*/*-ját fizetik az államnak. A német birodalmi banktörvény 24. §-a szerint a birodalmi bank tiszta jövedelméből elsősorban a részvénytőke 41/a//»-ja a részvényesek számára kikülöníttetvén, a maradék 20%-jából tartaléktőke képeztetik, a többi 80°/» pedig felerészben az államkincstárnak, másik felében a részvényeseknek esik mindaddig, míg utóbbiak osztaléka részvénytőkéjük 8°/°-jára nem emelkedik, amelyen felül a többletnek már csak V része a részvényeseké, */4-de pedig az államé. § Nem alkalmazzuk az amerikai nemzeti bankok adófizetési módusát a tervezetben foglalt kívánalom mekkoraságának egybehasonlításánál, ama módozat szerint s a 300 — 350 milliónyi jegyforgalom mellett legalább 4 milliót tenne a két állam része a banktársaság évi nyereségéből. Sokkal egybevágóbb a tervezettel a német birodalmi bank megadóztatási rendszere s alkalmasabb ennélfogva az egybehasonlításra is. Az osztrák Nemzeti bank az 1868— 1875-iki nyolcz év alatt 67.350,000 frtot adván részvényeseinek s 2.725,782 frtot tevén tartalékba, összes tiszta nyereménye 70.075,782 forintra ment. A német birodalmi bank megadóztatási módusa szerint e nyereményből a részvényeseknek 47.470,313 frt fogott volna jutni, a tartalékba 7.535,156 frt lett volna teendő és azállam részére 15.070,813 — évenkint 1.883,789 frt esett volna. A tervezet szerint ugyanazon nyereményből a részvényesek osztalma 54.934,102, a tartalék dotatiója 3.407,478 és az állam része 11.734,102 —évenkint 1.466,763 frt, tehát amaz első módozatnál 417,026 frttal kevesebb, ellenben a részvényesek osztalma, szintén évenkint, közel egy millió forinttal több lett volna. A bírálatnak a szabadalom árával foglalkozó első részében Lucám úrnak egy igen fontos nyilatkozatával is találkozunk, amennyiben beismeri, miszerint a „bankjegyügy” nem tartozik a közös, sőt mégissak a szükségkép egyenlő alapelvek szerint kezelendő ügyek közé sem, hanem a monarchia mindkét része törvényesen jogosított, azt saját belátása szerint akár teljesen önállólag, akár a másik féllel egyetértőleg rendezni. Hát, hiszen Magyarországon, az állam e jogosultsága iránt eddig sem volt semmi kétség, ellenben éppen Ausztria , különösen a Nemzeti bank köre volt az, mely a monarchia jegyegységének dogmáját állítván fel, Magyarország önálló intézkedési jogát eddig tagadó. örvendünk, hogy e részben tisztulni kezd a köd Ausztria pénzköreinek szemei előtt, és megjegyezzük e fordulatot magunknak. Gagóczy János: TÁRCZA. Pendennis Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE. BARATJAJ !i LEGNAQTOBB ALUMISAcm V. M. sharktray. HARMADIK KÖTET. Warrington igen komolyan hallgatta ezt az elbeszélést. Eltekintve a kérdés erkölcsi oldalától, igen örvendett Arthurért, hogy barátja megmenekült egy veszélytől, amely nyomorulttá tehette volna egész életét, — amely, mondá Warrington, —• boldogtalanná és semmivé tette volna a másik részt is. És anyád és — és barátaid — mily fájdalmas lett volna ez nektek! mondá Pen barátja, alig sejtve, hogy mennyi bút és bánatot szenvedtek e jó nők máris. — Egy szót se anyámnak, kiáltá Pen, nagy ijedelemmel. — Sohasem tudná elviselni. Egy ilyen eselandre megölné őt, úgy hiszem. És, — téve hozzá, ravasz arczkifejezéssel, mintha — egy fiatal gonosz Lovelaceként, egész életében csupa úgynevezett offaires de coeur-be lett volna bonyolódva, — a legjobb mód, mikor az embert ilyenféle veszedelem fenyegeti, az, hogy nem száll vele szembe, hanem hátat fordít neki és fut. — És nagyon belevadultál ? kérdé Warrington. — Hm ! mondá Lovelace. — A A betűket elnyeldeste, de kedves kis leány volt. — Clarissái ez életnek, a ti szegény kis tudatlan hiú esztelen leánykák! ha tudnátok, hogy miként beszélnek felőletek a Lovelaceok; ha hallhatnátok, hogy Jack miként beszél Tommal a club kávétermének túlsó feléről; vagy láthatnátok, hogy Ned mint veszi elő szivartárczásából szegény kis leveleiteket és adja át Charleynek, meg Billynek, meg Harrynak a korcsma-asztalon keresztül: — bizony nem sietnétek úgy az Írással, gnem lennétek oly készek a meghallgatásra ! Van a bűnnek egy neme, mely nem teljes addig, mig a szerencsés gazkópé el nem dicsekszik vele azután; s az az ember, ki előbb elárulta becsületeteket, bizony,jusson eszetekbe, el fogja árulni titkotokat is. — Nehéz a küzdés, és könnyű az elesés, mondá Warrington, komoran. — És jól mondod, Pendennis, mikor ilyenféle veszély fenyeget, a legjobb, ha hátat fordít neki az ember és elfut. Ezen kis beszélgetés után, oly tárgy fölött, amelyről Pen ezelőtt egy hónappal sokkal ékesszólóbban beszélt volna, a társalgás visszatérült az úti tervekre és Arthur hévvel sürgette barátját, hogy jöjjön velük. Warrington tagja a családnak — részese az ő gyógyulásának. Arthur azt mondta, hogy Warrington nélkül felényi élvezete sem lesz. De György azt mondta, hogy nem, nem mehet. Itthon kell maradnia és betöltenie Pen helyét. Pen erre azt jegyezte meg, hogy ez szükségtelen, mert Shandon visszajött Londonba, ■ neki most joga van egy kis szabadságra. — Ne sürgess, mondá Warrington, — nem mehetek. Más dolgom is van. Legjobb nekem itthon. Nincsen annyi pénzem, hogy utazhassam, ez az egész , mert az utazás pénzbe kerül, tudod. Ez a kis akadály boscantotta Pent. Fölemlítette anyjának: Mrs. Pendennis felettébb sajnálta. Mrs. Warrington nagyon szíves volt hozzájuk, de, gondolá az özvegy, Ő tudja legjobban a maga dolgait. S azután, bizonyára, szemrehányást tett magának önösségéért, hogy el akarja vinni a fiút , teljesen magáénak birni. — Mit hallok Arthurtól, kedves Warrington úr ? kérdé egy napon az őrnagy, mikor ketten voltak. — Nem jön velünk ? Ilyesmiről hallani sem akarunk — Arthur nem lehet el ön nélkül. Annyit mondhatok önnek, hogy én nem szándékozom neki dajkája lenni. Kell mellette valaki, aki erősebb és vidámabb, és jobban tudja őt mulattatni, mint egy magamforma köszvényes vén legény. Én valószínűleg elmegyek Carlsbadba, mihelyt magukat megtelepedve látom. Az utazás semmibe sem kerül — vagy legalább nagyon kevésbe. És — és kérem, Warrington, jusson eszébe, hogy én igen régi barátja voltam az ön atyjának, s ha ön testvérével nincsen olyan jó viszonyban, hogy — hogy fölhasználhassa öcscse járadékát, kérem, tegyen engem bankárjává, — mert nem lett-e Arthur önnek adósa az elmúlt három hétben, mely alatt ön, mint ő nekem beszélt, elvégezte az ő dolgát, mégpedig olyan páratlan tehetséggel és géniusszal. Azonban, daczára az őrnagy ezen szíves ajánlatának és hallatlan nagylelkűségének, Warrington György mégis vonakodott, és azt mondta, hogy itthon marad. De akadozó és tétovázó hangon mondá ezt, mely azt mutatta, hogy mennyire szeretne elmenni, bár nyelve állhatatosan nemet mondott. De az őrnagy kitartó jóakaratának nem lehetett ilyen módon gátat vetni. Az este a tea mellett, Helén véletlenül egy pillanatra künn lévén, hogy utána nézzen Pennek, ki lenyugodott, öreg Pendennis ismét előfogta a tárgyat és korholta Warringtont, hogy nem akar velük jönni. — Nem udvariatlanság ez, Miss Bell? kérdé, az ifjú hölgyhöz fordulva. — Nem barátságtalan cselekedet? Mi itt a világon a legboldogabb társaság voltunk, s ez az utálatos önös ember elront mindent! Miss Bell hosszú szemöldökei lenéztek a teáscsészére, és Warrington rettenetesen elpirult, de nem szólt. Nem szólt Miss Bell sem, hanem mikor Warrington elpirult, ő is elpirult. — Kérje meg maga kedvesem, mondá a jóakaró öreg úr, magára talán hallgatni fog. — Miért hallgatna Warrington az én rám? kérdé a fiatal hölgy, látszólag teáskanalához, nem pedig az őrnagyhoz intézvén kérdését. — Kérje meg csak, még nem kérte, mondá a Pen mesterkéletlen nagybátyja. — Valóban, nagyon örvendenék, ha Warrington úr velünk jönne, jegyzé meg Laura a teáskanálnak. — Valóban ? kérdé György. Laura föltekintett és azt mondta, hogy „Igen.* Szemeik találkoztak. — Elmegyek akárhova, a merre szólít, s megteszek mindent, mondá György, halkan, s erőfeszítéssel ejtve ki a szavakat, mintha fájnának neki. öreg Pendennis el volt ragadtatva. Összecsapta tenyerét és azt kiáltotta, hogy „Bravo! bravo! megvan az alku — megvan ! Kezet rá, fiatal nép! És Laura, gyöngéd derűvel teli szemekkel odanyújtá kezét Warringtonnak . Warrington megfogta azt; arcza rendkívüli izgatottságot árult el, úgy látszott, mintha beszélni akart volna — midőn Helén belépett a szomszéd szobából, s rájuk nézett, míg a gyertya, melyet kezében tartott, megvilágitó halvány, ijedt arczát. Laura jobban elpirult, mint valaha, s visszavonta kezét. — Mi ez? kérdé Helén. — Egy alku, amelyet most kötöttünk, édes lelkem, mondá az őrnagy az ő leghízelgőbb hangján. — Éppen most fogadtattuk meg Mr. Warringtonnál, hogy eljön velünk külföldre. — Igazán ! mondá Helén. LVI. FEJEZET. Helyben Fanny új orvost fogad. Gyaníthatta volna-e Helén, hogy Pen visszatérő egészségével Fanny iránt való szerencsétlen elfogultsága is újra ébred? Bár az özvegy sohasem szólt egy szót is ama fiatal személyről, az őrnagygyal tartott értekezlete után, ■ bár minden látszat szerint legkisebb tudomást sem vett Fanny létezéséről. Mrs. Pendennis azért mégis gondosan megvigyázta Arthur arfinak minden cselekedetét; azon ürügy alatt, hogy még be ég, alig bocsátotta el szeme elől , s kiválólag őrködött a fölött, hogy, legalább jelenben, meg legyen kimérve minden háborgató levelezéstől. Nagyon valószínű, hogy Pen némi remegéssel nézte leveleit; nagyon valószínű, hogy mikor a családi asztalnál megkapta azokat, s érezte anyja rávigyázását (noha e jó lélek szeme a teás csészére vagy a könyvre látszott szögezve lenni), mindennap várt látni egy kis kézírást, melyet fölismert volna, bár még sohasem látta; és szive dobogott, mikor a czimére érkezett leveleket kezébe vette, örült-e vagy boszankodott azon, hogy várakozásai napról-napra nem valósultak; ■ lelke megkönnyebbült-e, hogy Fannytól nem érkezett levél ? Bár az ilyen dolgokban, mikor Levelace ráun Clarissára (vagy ellenkezőleg), kétségkívül mindkét részre nézve a legjobb, hogy azonnal szakítsanak, s miután meghiúsult az egyesülési kísérlet, menjen mindenik a maga dolgára, s folytassa útját az életen át egyedül, de önszeretetünk, vagy szánalmunk, vagy illemérzetünk, nem szereti ezt a hirtelen csődöt. Mielőtt meghirdetnék a világnak, hogy Lovelace és Tsa czégünk nem felelhet meg többé kötelezettségeinek, előbb még megkísértjük az egyezkedést; komor találkozásaink vannak a felekkel, halogatjuk a bolt bezárását és a bukás szomorú kihirdetését. Be kell következnie, de zálogba teszszük ékszereinket, hogy még kissé tovább folytathassuk a dolgokat. Szóval, merem mondani, hogy Pen kissé boszankodott, hogy Fanny nem tesz neki szemrehányásokat. Hogyan Fanny el tud tőle válni, s hátra se néz egyetlen egyszer sem? Alámerülhet, s egyetlen egyszer sem nyújtja feléje ki a kezét, vagy kiáltja: „Segíts, Arthur“? De hiszen, nem merül az mind alá, aki útra kelni mer. Egynémelyik odafalad, mikor a hajó megfeneklik, de a legtöbbje csak alábukkan s kieviczkél a partra. S az olvasónak nemes Pendennis A. felől szerzett tapasztalása megmondhatja neki, hogy ezen ur azok osztályába tartozott-e, akikről gondolni lehet, hogy elsülyednek, vagy trokéba, akik kiúsznak. Jóllehet Pen még nagyon gyönge volt ahhoz A bankkérdés Ausztriában. A bécsi lapok rendkívül hevesnek találják a magyar sajtó hangját, melylyel a hétfői nyilatkozat miatt az osztrák kormányra támad. A becsületérzés rég kiveszett a bécsi sajtóból, s így mi nem csodálkozunk azon, hogy a magyar részről nyilvánult indignatiót nem képesek kellőleg felfogni. Mi lojalitást és tisztességet feltételeztünk még az osztrák kormányférfiakban is, s hogy ebben csalódtunk, megbotránkozásunkat kifejeztük nyíltan. Az öreg „Presse“ különben ma egy olyan forma czikket ír, mely visszavonulóhoz hasonlít, de okoskodása még mindig téves. Élénkbe állítja Pretis nyilatkozatából a következő passust: „A statu-tum tervét közöltük a nemzeti bankkal azon léti ízünkről illetékes helyen mindenkor legálisan kifejezett várakozással, hogy az a további tárgyalások folyamán lényeges módosításokon fog átesni.“ Közli aztán a félhivatalos „Politische Correspondenz“-ben május 6-dikán megjelent communiquéből (melyet a pesti lapok is megkaptak) a következő sorokat: „Egyúttal a két kormány programmot formulázott ezen (az új bankstatutum feletti) elvi megállapodások keresztülvitelére, melyet törekedni fognak fenntartásával a szükségesnek mutatkozandó technikai módosításoknak, az illető banktársulattal való tárgyalásokban alapvonásaiban érvényre emelni.“ És azt mondja, hogy erre a communiquére akkor Pesten nem volt, megjegyzés. Dehogy nem volt. Mi már akkor is megjegyeztük e communiquéra (május 8-diki lapunkban), hogy a „bankügyről merő általánosságokat mond, s a magyar kormányelnök szombati részletezése nélkül bajos elképzelni, hogy értenék meg ebből az osztrákok, mikép oldották meg a bankkérdést ? úgy látszik, hogy a bankkérdésnek még ilyen megoldását is takargatni kell egy kissé az osztrák kormánynak, ami méltán kiváncsivá teheti az embert, hogy a jó osztrákok mikép gondolták maguknak a bankkérdés megoldását, ha még ez sem elég jó nekik?“ Különben a communiqué is mellettünk bizonyít, s csak a szavak világos értelmének elferdítése állíthatja azt, hogy ugyanaz foglaltatik benne, ami most Preuis nyilatkozatában. Mert a communiqué technikai módosításokról beszél, mégpedig egyenes szembeállításával az alapvonások érvényesítésének. Mig Preus lényeges módosításokat említ, holott a technikai módosítások fogalma kizárja azt, hogy azok lényegesek, az alapvonásokat érintők lehessenek. Egyébiránt, hogy az osztrák kormány miként kívánja értelmeztetni nyilatkozatát, bizonyítja a hivatalos Correspondent-bureau által hivatalosan a külföldi lapokhoz intézett táviratok szövege is. A franczia lapok így közlik : Dans nne réunion des groupes eonstitutionneli, le ministre des finances répondant á nne interpellaiioa, a dit qne le eompromis conclu areo le miniitére bongro.s dépend, en ce qni eoncerne le reglement d’uno b a u q u a eommaue, des négociations peDdantes avec la banqu# nationale, mais le texte des autrei projets formánt le eompromis est difiuitivcroeot arrété. Az angol lapok pedig a következő szövegezéssel : At a joint meeting of the three Constitutional parties held to-day the Minister of Finance stated that in reference to the Bank Statutes négociations have still to be carried on with the National Bank, but: with regard to the text of the other compromise bills she Government has already bound itself down by the agreement with the Hungarian Ministry. A franczia szövegben az állíttatik, hogy a bankkérdés megoldása a nemzeti bankkal megindított tárgyalásoktól függ, az angolban pedig az, hogy a kormány csak a kiegyezés többi részeire nézve kötötte le magát — azaz vállalt Solidaritát — mig a bankra nézve nem. Jogosan vádolja tehát a magyar sajtó az osztrák kormányt perfidiával a lényeges módosítások fenntartásának kijelentése miatt. A „Tagespresse” tönkre teszi Sneam adatait. Mikor 1869. szept. 30-dikán a pesti kereskedelmi kamara panaszára a magyar kormány átiratot intézett a nemzeti bankhoz, ez azt válaszolta, hogy a jegyforgalomnak 347%-kát fordítja a magyar fiókok dotatiójára. Most aztán Lucám azt állítja jelentésében, hogy Magyarország 1870—75- ben átlag csak 217%-kát vette igénybe a forgalomnak. Tehát volt idő, mikor Magyarország többet vett igénybe 307- nál, csakhogy 1870 óta, mihelyt a bank látta, hogy Magyarországtól nem kapja meg feltétlenül a bankszabadalmat, megkezdte Magyarország éheztetését A bank-enquete bizottság előtt mondotta a boldogult Vecsey — ezt mind az említett bécsi lap idézi —, ki a legtekintélyesebb, legképzettebb és legbecsületesebb üzletemberek egyike volt, hogy heteken át alig volt nap, melyen annyi pénz lett volna készletben a pesti bankfióknál, a mennyi váltó benyujtatott, úgy hogy a fiók a legjobb házak váltóit sem fogadhatta el. A bank tehát nem azért nem adott pénzt, mivel az illető nem érdemelte meg a hitelt, hanem azért, mert nem volt pénze. Egy másik nem kevésbbé tekintélyes kereskedő, Ullmann Károly az akkori pénzválságot a nemzeti bank azon eljárásának tulajdonította, hogy jó váltókra és értékekre nem adott pénzt, így aztán nem csoda, hogy Magyarország nem vett többet igénybe 207%-nál, mert hát többet a nótárius szükség daczára sem kapott. A félhivatalosnak állított „Bohemia“ ezeket írja: „A kormány a bankkérdést, azon értelemben, melyben fölfogja nem tekinti befejezettnek a banknak elutasító válasza által. Ha ezt tenné, úgy nem beszélhetne a tárgyalásoknak megnyitásáról a bankkal, hanem egyszerűen az európai tőkére kellene hivatkoznia az osztrák bank megalapítása czéljából. Azzal, hogy a kormány egyetértésben Magyarországgal ragaszkodik ama reményhez, hogy a bankkal mégis sikerül szerződnie, nemcsak határozott jelét adja előzékenységének, sőt a legvilágosabb alakban bizonyítja be azt, hogy sem, sem Magyarország nem tekinti a bankstatutum jelen tervét megvitathatlannak, de hogy az e fölötti discursio az új tárgyalások előföltétele. Puszta negatíóval a bank még semmit sem tett. A banknak kötelessége a bankügy jövendő szervezése fölötti nézeteit concrét alakban megállapítani, mely bank