Sárváry Béla: Történelmi viszhangok élet, jellem és korrajzokban (Pest, 1857)
Előszó
a kéz, mely az omladozó falakat támogassa, nincs, mely a porló hamvakat kijelölje. A vétkes közöny a hant alá temetetteket neveikkel tetteikkel együtt föld alá takarta. Hol van csak egy cziprus is, melynek leveleit a hála és kegyelet meleg könyei ápolták volna, mely nagyok sírjairól szakítva, a törpe utódnak ösztönül szolgáljon, fáklyafényül derengjen ? A Magyar igen szives ember, szivből szól, szívből nevet, szívből szeret, szívből cselekszik , szívből mulat, szívből tisztel, szívből óhajt, szívből vágyik, szívből kíván, szóval : lelkének minden nemesi sugalmát szívből követi, tán nagyar emlékét is oda véste föl ? Ez egy igen hihető, mert a nagy ősök nyomán haladókra ép úgy rátalálunk a béke virányain, mint harczok dörgedelmeiben. A magyar fölötte szereti a szívemléket. Azonban : A szív igen porlékony edény, a legnemesebb szív is csak egy emberéletre terjed. Hol nemzedékre szóló tettek állanak , ott századokra mutató emlékeknek kellene beszélniük. Ezek szólnak tízparancs táblájaként az utódoknak, ezek vésik föl a teendőket a lélek táblájára. Egyetlen vigaszom abban van, hogy a magyar mindig tudott tenni, ha kellett. Szíve tehát ép, és jó, s addig mindig remélhetünk.