Enigma, 2003 (10. évfolyam, 35-38. szám)

2003 / 37-38. szám

MERIDIÁN „csupán” nehezek) a holokauszttal való szembesülés során. Úgy vélem azonban, hogy még mielőtt az individuum felismerné saját „alanyi helyzetét” a soá kapcsán, mindenképpen gondolnia kell arra is, hogy a kulturális indulatáttétel, az identitás és az „alanyi helyzet” fogalmait erősen modulálta maga az esemény. A holokauszt ugyanis nemcsak a felvilágosodás kultúrájának dialektikus voltát tárta fel, hanem az „identitás” politikailag eltorzított értelmének romlottságát és halálos eszközszerűsítését is. Amit a két kép kapcsán állítok, az nem más, mint hogy mindenki, aki ezek elé a képek elé lép, a viszonylagos „kívülálló” helyzetébe kerül függetlenül attól, mi a személyes háttere, a vallott vagy oktrojált identitása. Most, hogy a holokauszt iszonyú sebességgel kerül át a túlélői hézagos emlékeiből a jegyzett történelembe és médiába, az esemény bizonyos csoportokat egyre kevésbé, más csoportokat viszont egyre inkább beszennyez. Bárki megmondhatja, aki valaha próbált holokauszttal kapcsolatos anyagot tanítani - és nem pusztán információt közvetíteni róla -, hogy amikor az ember szembekerül a katasztrófával, az nem megkönnyíti, hanem éppenséggel szétzilálja vagy lehetetlenné teszi az azonosulás folyamatát bármely „alanyi helyzettel”. Reinartz és Levin olyan területeket választott, amelyek magát a tapasztalás lehetőségét voltak hivatva megsemmisíteni. Éppen itt készült fényképeik hívják elő belőlünk a hely megélését, ami azt jelzi, hogy a holokausztról való emlékezés többé nem helyspecifikus. A néző másodlagos tanúvá válhat csaknem függetlenül a földrajzilag vagy kulturálisan ténylegesen elfoglalt helyétől - ami a folyamatot leginkább meghatározza, az az, hogy felismerjük-e: olyan dologgal állunk szemben, aminek a tudásával igazán soha senki sem akart szembenézni.115 A képek megmutatják, mennyire nem fogadnak be senkit ezek a helyek, és ha post factum azonosulással vagy képzeletprojekcióval - az indulatáttétel kötelékét kihasználva - „gyarmatosítani” akarnánk a holokauszt üres tereit, kísérletünk kudarcra lesz ítélve. Eddig a sokak által megélt mérhetetlen trauma volt az, ami a történelmi kutatást, a válaszokat inspirálta, de az idő múlásával elkerülhetetlen, hogy az esemény esztétikai megjelenítése vegye át ezt a szerepet. Néhány egykori haláltábor helye - ahogy Ohrdruf is, ahol ezreket gyilkoltak meg - sosem került a katasztrófaturizmus térképére, alig szerepel a történelmi tanulmányokban, és teljes feledésbe merül majd, mihelyt az utolsó túlélő meghal.5 56 Ha viszont valaki a tájképfestészet szabályaira szerkesztve mutatja fel nekünk ezeket a helyeket, talán rájövünk, hogy az esemény saját eredeti, belső jellegéből fakadóan egyre inkább a semmibe tűnik, és talán arra is sarkall bennünket, hogy 55 A „másodlagos tanú" fogalm megjelenik Terence Des Pres The Survivor című könyvében (New York, 1976.) és Langer: Holocaust Testimonies című kötetében is. A fogalmt tovább csiszolta Geoffrey H. Hartmann: “Shoah and Intellectual Witness". Partisan Review 65. no. 1. (1998) 37-48. 56 Ilyen hely az ukrajnai Bronyics is, ahol 1943-ban tizenegyezer zsidót lőttek le egy erdőben. Az áldozatok izraeli hozzátartozói tizenkét emlékkövet tettek le az erdőben, mára azonban ezeket a köveket benőtte a moha, és gyakorlatilag lehetetlen megtalálni őket a sűrű bozótban. Ha a közösség utolsó túlélője is meghal, senki sem mrad, aki megtalálná a helyet. Reinhard Matz fényképészként igyekezett megragadni az „emlékturizmus” mibenlétét az ő fényképeiről Id. James Young: Das Erinnern und die Rhetorik des Fotos - Reinhard Matz. In: Matz (szerk.): Die unsichtbaren Lager. 15-19. 154