Érdekes Ujság, 1958. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

E­gyik szemük mindig sír, a másik örökké mosolyog. Két csöppnyi sze­mükben az ellentét lakozik. Tompán, kicsit fájdalmasan fénylik a bánat, s élesen, bizakodón a reménység. Bánat az egyedüllét miatt, reménység a felnőttek jóságában. Könnyeznek, ha egyedül vannak, és sír­nak, ha valamelyik nevelő megsimogatja kócos hajukat. Olyanok, mint egy érzékeny barométer, megérzik, ha valaki nem törődik velük, és megérzik, ha valaki jót gondol róluk. A serdülő fiúk egyik pillanatban olya­nok, mint a puha vaj, a másikban hirte­len makacsok lesznek. Nincs itt logika, és a nevelő hiába keresi a változás pedagó­giai okát. Néha elég egy szó, egy név, egy pillan­tás, egy kézmozdulat és a kedves fiúból rossz kamasz lesz. Egész nap szaladgálnak, iskolába járnak, leckét írnak, és néha nem tudnak felelni az órán. Aztán lemegy a nap a Gyermek­­városban is, feljönnek az égre a csilla­gok, a rosszalkodó, makacs­kodó kisfiúk pe­dig angyalok lesznek. Este levetkőztek a hálóban, felveszik a hófehér pizsamát. A meleg ágyban újra kisfiúk lesznek, akik egy kedves arcú asz­­szonyra gondolnak. Nekik mindig borzal­mas a­z este, mert egy képzeletbeli anya jut eszükbe. Egy anya, aki betakarja az övéit, és aki csak akkor fekszik le, amikor már min­denki alszik. Egy anyára gondolnak, akit nem ismer­nek. A nevelők ott vannak velük, és helyet­tesítik az ismeretlen anyát. Néha azután megesik, hogy valamelyik kamasz odahív­ja a nevelőt, görcsösen megszorítja a ke­zét, amit meleg könnyeivel öntöz. Szorít­ja és sír. Később kitárulkozik és mesélni kezd. Messziről indul, sok apróságot mond el, de végül mindegyik az anyjáról be­szél. Könnyes szemek és fájdalmas kérdé­sek merednek a nevelők felé: miért nincs anyám? Ez itt a nagy kérdés. Miért nincs anyám? Annyi sok gyereknek van, csak nekem nincs. Miért? Lehet erre a fájdalmas kérdésre felelni? A­z egyik este Gabi néni, Barna Lajos igazgató felesége, aki szintén peda­gógus, azt vette észre, hogy valaki zokog a hálóban. Odament, leült az ágy szélére és megsi­mogatta a fiút, aki fejére húzta a takarót. Mert sírni már szégyellt, hiszen tizenöt éves múlt a nyáron. Fájó kis szívének azonban nem tudott parancsolni. A fiút Szabó Lajosnak hívják, és a ha­jósi gyermekotthonból került Pótra. A sze­me és a haja fekete, s nagy fekete sze­meiben az örökös csodálkozás és a rémület váltakozik. Nevelői nem tudtak róla sem­mit Zárkózott volt, s mióta idekerült, sem magáról, sem az anyjáról nem beszélt sen­kinek. — Miért sírsz, kisfiam? — kérdezte az igazgató néni. A felelet újabb zokogás. Vad lett s el­lökte az igazgató nénit — Bántott valaki? A sok kérdésre egyszer csak hirtelen el­csendesedett Kipirosodott, könnyes szemét az igazgató nénire függesztette, és szinte könyörögve kérte: — Igazgató néni, keressék meg az édes­anyámat! — Jól van, kisfiam, megpróbáljuk — hangzott a biztató, de bizonytalan felelet. A kisfiú újra ismételni kezdte: — Keressék meg az anyámat! Keressék meg, látni akarom, tudni akarom, hogy mi­lyen! Keressék meg! — Mit tudsz róla? A fiú már nem sírt. Szomorúan nézett körül, páros két szeme felelt inkább: — Semmit. Annyit tudok, hogy Debre­cenben születtem, 1942. július 28-án. Az anyám Szabó Mária volt, vagy valami más. S­zomorú gyereksors bontakozott ki. A menhelyről beszélt és a gazdáról, aki csak kihasználni akarta a le­lencből kihozott gyereket. Aztán mond egy mondatot a gyerek: — Igazgató néni én csak Dévaványán, a gazdámnál tudtam meg, hogy Debrecenben születtem. Már nyolcéves voltam... Szabó Lajos nyolc évig volt egy helyen és nyolc év alatt mindössze egy szandált és egy inget kapott a gazdától Ha jöttek az intézettől, gyorsan lábára húzták a gazda fiának a finom boxcipőjét és a ruháját Aztán előbukkant egy emlék, egy nagyon rossz emlék. — Igazgató néni, nyáron kiküldött a gazda egy darab kenyérrel az udvarra, hogy egyek hozzá epret Ugye igazgató néni, egy igazi anya nem tud ilyet tenni? — Nem kisfiam — mondja­­az igazgató néni, mert tudja, hogy most nem az eper­ről van szó, hanem az anyáról. Nem az eper fáj, hanem az, hogy nem az anyja, ha­nem egy idegen küldte epret enni.­­ Lajos néha felriad éjjel, mert azt ál­modja, hogy gazdák jöttek a Gyermekvá­rosba és válogatják a gyerekeket — Ez lesz a te anyád! — hallja álmában ezerszer, és ilyenkor retteg, és sír. Neki ez a mondat a legfájdalmasabb. Máskor pedig azt álmodja, hogy bete­mette a hófúvás, és nem tud kiszabadulni. Ez valóban meg is történt vele, amikor egyszer a gazda egyedül hagyta a tanyán. Alig tudott reggel kijönni a tanyából, mert betemette a hó az ajtót A szomszédok mentették meg. Lajos fél az emlékektől. Fél a múltjától, amely kísérti. Fél, és sokszor maga sem tudja, mitől Fél, mert talán sohasem ta­lál­ja meg az anyját És attól is fél, ha meg­találja Fél, hogy csalódik benne. "Csupa félelem, amit oly nehéz eloszlatni­­ lesz vele? Most végzi a nyolcadik általánost, és maga is tudja, hogy gyengén. Azt is tudja, hogy miért. — Nincs meg az alapom. Sose írtam én leckét, csak itt A gazda elkívánta volna, hogy többet dolgozzak. Nem is tudok én ta­lálni, nem köt le semmiféle olvasmány, se vers, se semmi Nem is szeretek olvasni. Elolvasok két-három oldalt, s már nem tudok odafigyelni. — Mit szeretsz csinálni? — Rádiót szeretek szeretni. Már csinál­tam is detektoros rádiót Villanyt is szere­tek javítani. Azt nagyon szeretem. Megcsi­nálom én a biztosítékot, a foglalatot, még a konnektort te. Majd itt veszek drótot, ha lesz egy kis pénzem és tekercsetek. — És olvasni nem szeretsz semmit? — hangzik az újabb kérdés. — Csak barkács-könyvet Az igazgató néni majd mindent megvesz neki, drótot, barkács-könyvet villanykon­nektort meg foglalatot. Mást is, többet te megvenne, ha tudná, hogy megnyugodna. De egyet nem­ tud megvenni: az édes­anyát. Szabó Lajos pedig ennek a betege. Szeretetne, meleg simogatásra vágyik. Sírva emlékezik vissza, hogy neki még nem volt karácsonyfája, csak itt Fótan. Neki csak itt gyulladtak meg a karácsonyfán a gyertyák. A gazdánál egy gallyat kapott, néhány szem szalloncukorral. Pedig neki nem a fenyő illata, nem a cukor kellett vol­na, hanem az egész fa, ott benn a nagy­­szobában, az egész mindenség, az édes­anya, a család és a szeretet. A­z igazgató néni csak egyet tehet: megpróbál a gyerek anyja tenni. La­josnak az idei volt az első boldog karácsonya. Meggyulladtak a gyertyák a hatalmas karácsonyfán, csillogott a sok gye­rek szeme, szikráztak a csillagszórók. Min­den olyan szép volt. Lajos szinte nem is hitte, hogy mindez valóság. És akkor hirtelen újra eszébe jutott: Ne­kem nincs anyám! Miért nincs anyám? Keressék meg az anyámat! Lajos összeszorította a száját, mert a sí­rás fojtogatta. Fénylő szemeivel a hatal­mas karácsonyfát nézegette, és egyre job­ban elérzékenyedett Ekkor ott termett mellette Gabi néni és megsimogatta a ha­ját Megsimogatta és megcsókolta. Ha az idő lassan telik, Lajos kis szíve egy idő után megszűnik majd fájni a me­leg otthonban. Ha pedig a fájdalom múlik, Gabi néni ta­lán nemsokára lajos édesanyja te lesz. Olyan, amilyenre egy árva gyerek vágyik. Mészáros Ferenc -Sós« írtam én leckét, csak itt« (Érdekes Újság — Bottanek Miklós felvétele)

Next