Erdélyi Helikon, 1934 (7. évfolyam, 1-10. szám)
1934-10-01 / 8. szám
Thurzó Gábor: Márai Sándor jégre és a miértre rájött volna. És ez alig jelent többet mint kibúvót, erőszakolt pontot oda, ahová a valóságban pontot tenni nem nagyon lehet. A Zendülők kegyetlen szövetsége határozta meg egyedül a bizonyosságról való elképzelést, azt a jót, szépet, emberséget, amit a felnőttek világában nem találtak meg, de amely felé a lázadás nyaktörő és persze kilátástalan útjain haladtak mint Márai többi hősei. A válasz erre az — és ezt éri meg a „hálátlan“ Csutora csontig érő marása — hogy az ember kezdi megtanulni, „hogy általában nem a szépet, a jót és az erényt szeretjük, hanem mindazt, ami nem erény és a beleegyezés, hanem a hiba és a lázadás.“ Ezzel a tanulsággal kénytelenek megelégedni valamennyien és kénytelen maga az író is. Nem sok és ellentétes bizonyosság, nem a kimondott szóra válasz, hanem egy alsó, elhallgattatott sejtésre. A tanácstalanság, ami megkörnyékezte, nem kapott kielégülést. Ez a megoldás, ez az elmarás adta tanulság: mellébeszélés, a tehetetlenség bevallása és csak kizorja a végleges elintézést. A Sziget továbbkeres, de itt méginkább csődöt mond minden „lényegremenés.“ Askenazi egészen a kéjgyilkosságig követi nyugtalanságát, hogy tanácstalansága, szívszorító bizonytalanság nyitjára jusson. Csak itt tud egy valószínűleg pillanatnyi kielégülést találni, kielégülést amely a megoldás s egy furcsán nyakatekert tanulság is. De ez a kéjgyilkosság mégis csak csődje mindannak, ami egy élet — és az élet — végső célját földi viszonylatokban szeretné megtalálni. POLGÁRFÖLÖTTI POLGÁR Márai azzal, hogy eljut egy áthidaló megoldásig, osztálya fölé, az örökké hiába keresők és nyugtalankodók fölé emelkedik. Nem belülről nézi életét, mint egy ostromlott vár bennszorultjai, hanem madártávlatból, ahonnan a hősies gesztusok, — a kisemberek önkéntelen páthosza, — lezsugorodnak. Joga van ítélkezni és nemcsak megállapítani. Ha valaki lenézi saját hibáit — akkor is ha osztálya jellemző hibáiról van szó — fölényeskedik, viccelődik, homokba dugja fejét és úgy szórja a port: kellemetlen és kényelmetlen látnivaló. Márai fölényes, kaján egyéniség, aki tisztában van azzal, hogy mit örökölt, tisztában van társadalmi beállítottságával. Polgári lélek, örökkön mozgolódó, örökkön vágyódó fajta, aki sajnálja a társadalmi réteget, amelyhez tartozik, amelyhez tartozónak állandóan vallja is magát, amit nem akar letagadni és amit éppen látszólagos hűtlenségével, rosszmájú ítélkezésével és falánk gúnyjával akar arra a színvonalra, belátásra juttatni, ahová ő maga már eljutott. Mindenki ismeri a Madame Bovary Homais patikusát, ezt a nagyszerű embert egy isten háta mögötti francia helység kispolgári díszletei között, osztálya nagyra nőtt hibáival és erényeivel, aki éppen ezért megengedhette magának azt a fényűzést, hogy más merjen lenni, helyesebben, észszerűbben az lenni, mint a többiek. Márai is megengedi magának ezt a fényűzést: saját kiküszöbölhetetlen rosszérzésén és szégyenén át számol be az emberekről, vágyaikról, menekülésükről és arról a kicsinyes érdekszövetségről, amit társadalom néven alkotnak. Kettős lesz ez a bíráló beszámolás. Bírálja önmagát és bírálja a polgárságot, amely a feje mögé tűzött fejfa ellenére még ma is jelenti az európai társadalmat, így szubjektív, korlátlanul és fékezhetetlenül az. A megszállott emberek szokása szerint állandóan önmagáról beszél, önmagával vitatkozik. Jellemző erre a kiállásra négy könyve, négy nagy vallomása. Az Istenek nyomában egy Szentföldön barangoló européer polgár nem mindig kellemes tanulságait közli az emberi kultúrának ennél az egyik legrégibb 631