Erdélyi Helikon, 1942 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1942-11-01 / 11. szám

lyen lesz az ítélkező Isten kénköves esője újév éjjelén? Hogy kíméli meg Őszentfelsége a Kiss József­ utcabeli 482-es számú házikónkat, melyet még II. József császár idején döngöltek telepes őseim? És egyáltalán: minek alapján dönti el a Gondviselés, hogy hol végző­dik a rossz és hol kezdődik a jó? Nem tudtam még, hogy nincsenek tiszta,kategóriák, hogy az ember képtelen a teljes jóra, inkább csak a jó felé vezető úton ballag a jobb felé és az a jó, akinek több az erénye, mint a vétke. Nem is vettem eladdig számba, hogy pél­­dául én — tyűk! — hiszen még én is a rosszak lajstromába kerül­hetek! A szüleim nem, — de én, — ha csak egy kicsit szigorú az isteni mérték, — hajaj! Mint felvigyázó hányszor nem írtam föl az osztályban azokat, akik ceruzával vagy radirgumival megvesztegettek! Nem jelen­tettem föl a szomszéd szabóinast, aki illetlenségeket kiabált a lá­nyok után! És mennyit engedetlenkedtem, hányszor szöktem meg hazulról, hogy ne kelljen apámnak segíteni a műhelyben! — Becsü­letemre, önvizsgálatom mind lehangolóbb eredménnyel járt, a szí­vem kalapált, a homlokom izzadt és úgy szűkölt a lelkiismeretem­, mint Hektor, a bolyhos házőrzőnk, ha megseprűzték. Elért az első meredélygondolat, égi származásom első kétsége, míg lent a zsilip élén mind óriásibb árban zubogott a víz, millió gyöngyszemre töre­dezve szét... Én is töredeztem, versenyt a habzó vízzel. És hogy féltem! Hogy tudtam én félni gyerekkoromban! Boldog volnék, ha ma is úgy félhetnék, mert akkor ma is kész volnék minden vakmerőségre, hogy legyőzzem a félelmet. Olyan félénk voltam, hogy a legkisebb csíny elkövetéséhez is roppant vitézségre volt szükségem. Cári re­megéssel álltam a veszély előtt, pedig vágytam reá és mióta retteg­tem, hogy egyszer mégis csak lekerülök ebbe a mély zsilipbe, ahová mezítelen fürdőpajtásaim hetykén ugráltak bele, hogy a kapuk bor­dázatán ismét kimásszanak. Csak bámultam ott az örvénylő árba és töprengtem az újévi istenítéleten, úgy, hogy nem is vettem észre a nyugati kapu mögött a várakozó uszályt. Nem is hallottam a von­tató lovak hajcsárainak »ijjúúú, ijjúúú! «-kiáltásait és csak aprán­ként láttam el, hogy addig dagad a zsilip vize, míg a felső kanális szintjét eléri. Aztán némán megnyílt a kapu és a hajcsárok egy ha­jóslegénnyel drótkötélen vonszolták be a zúgó négyszögbe a búza­uszályt. Homlokán leolvastam aranybetűs nevét: »Isten segíts!«-nek hívták a hajót. — Gyönyörű neve van! — bólintottam, — csak Isten segíthet! — És megbillentettem a szalmakalapom az uszály peremén álló kor­mányos előtt: »Jónapot, bácsi!« — A barna, nagybajszú tiszai ma­gyar odaintett és pénzt adott ki kemény markával a hajóról: — Hozol-e, fiam, három krajcáros pipadohányt a közeli kan­tinból?

Next