Erdélyi Lapok, 1909 (2. évfolyam, 1-23. szám)
1909-01-01 / 1. szám
A MEGIFJODOTT TÖRÖKORSZÁG című hetilapot szerkesztette, nagyon el volt keseredve. Az európai lapokat elkobozta volt a hatóság, a török lapokból pedig a cenzúra miatt, mely jeles intézménynek egyik kiváló oszlopa, a ripacsos Tevfík efendi, éppen egy asztalnál ült velünk, csak annyit lehetett megtudni, hogy „Sztambulov, volt bolgár miniszterelnök, a Fényes Porta lojális híve, rövid szenvedés után meghalt.“ Persze mindenki sejtette, hogy miért lehetett oly rövid az a szenvedés. Ez nem volt elég. A híres „európai koncert“, melynél csúnyább koncertet képzelni sem lehet, melynek költségeit mindig Törökországgal fedeztetik, már azzal a követeléssel állott elő, hogy a kisázsiai örmény lakosságú vilájetek kormányzása valami jeles európai államférfilíra bizassék. Qousque tandem ? Hát a rettenetes lejtőn nincs megállás és Törökországnak csakugyan el kell buknia? A beteg embert csakugyan sikerül az európai orvosoknak agyon kuruzsolniok? Így tűnődött Juszuf Zijá bej, és szemei nedvesen csillogtak. Neki édesanyja az a beteg Törökország! Egyszerre csak felállt és sétára hívott. Sokáig bolyongtunk Sztambul csendes utcáin. A Göncöl Szekerének a rúdja már jól aláhajlott, mikor elváltunk. Lakásomra tértem pihenni, de a brüszszai havasok mögül fényözönben előtörtető nap még ébren talált. A Júszuf Zijával vaaló beszélgetés új világot nyitott meg előttem , oly világot, melyben nem azon töri a fejét az ember, hogy mi miért van, minek mi a nyitja, hanem azon, hogy miként lehetne régi dicsőséget, régi nemzeti nagyságot visszavarázsolni, rozsdás pajzsot fényesre súrolni, tépett lobogót úgy összefoldozni, hogy a vadonatújnál is ragyogóbb legyen. Magam addig ilyesmivel nem törődtem. Ahol az ősök örök, szent álmaikat alusszák, ahol az utódok reményeik, ábrándjaik csillogó pókhálóját szövögetik, az a föld az embernek igazi hazája, s nekem akkor még ilyen hazám nem volt. De volt Júszuf Zijának. Legalább is olyan tüzes, elragadó beszédeinek kellene lennem, mint ő volt, ha híven akarnám elmondani mindazt, amiről akkor beszélgettünk. Az éj homálya szinte tündérkárpittá alakult, s mintha csak rávetítették volna, úgy jelent meg rajta minden kép, amit a fiatal író képzelete felidézett. II. Mehemmed, s a ragyogó félhold, akkor az egész Nyugat réme, az Aja Szófia ormán; I. Szelim khalifasága s vele a török hegemóniára alapított pániszlámizmus eszméje. Törvényhozó Nagy Szulejmán, a kereszt védelmében elbukott a régi dicső Magyarország, a reszkető Bécs, a rettegő Róma. Jött azután a hosszú hanyatlás, az évszázados sötét éjszaka, melyben a félhold egyre halványodott, a sötétség egyre sűrűbb lett, buja kéjnek, eszeveszett pazarlásnak, rablásnak, gyújtogatásnak adva palástot. Majd megkondult a janicsárok üstje, a látásfutás, menekülés, aztán sortüzek a pádisáh nevében, s a régi Törökország elkorhadt oszlopa, a janicsárság, nem volt többé; de a sötét, véres romokra rásütött félénken, komor felhők közül, a megújhodott félhold, II. Mahmud reformkorszaka. És a félhold egyre biztatóbban ragyogott. Hazáról, szabadságról, nemzeti nagyságról kezdettek írni és beszélni az arra hivatottak. A múlt század hetvenes évei már tele vannak vérmes reményekkel. A nemzeti eszme, legalább az irodalom terén, első fényes diadalait üli, a rodostói Kemál bejt a sztambuli színházban lelkes tömeg élteti, mert ő tudja elmondani a leglelkesebben, a legtüzesebben: mi a haza; ő érzi át legmélyebben a régi dicsőséget, s ő álmodja legfényesebbnek a jövendőt. De a szabadságnak korán nyílt virágait korai fagy érte. Megbukott Midhát pasa alkotmányostul, parlamentestül. Kemál börtönbe került, patkányok, skorpiók közé, meg is halt, de elsiratni nem volt szabad. Amit írt, azt elkobozták, nevét leírni, vagy hangosan elmondani tilos. A szabadság többi apostolait is elnémította a félelem, vagy a szultáni kegy. De él még a „Jeune Turquie“, az ifjú törökök szövetsége, s dolgozik, terjeszti titokban a hazaszeretet világosságát, a legigazabb