Erdélyi Magyarság, 2000 (11. évfolyam, 41-44. szám)
2000-01-01 / 41. szám
MICISAPKÁNOK A MAGYARSÁG SZENT ÉVÉNEK KEZDETÉT BEÁRNYÉKOLNI KÉSZ EGYES MAGYAR ÁLLAMPOLGÁROK CSELEKEDETEI KAPCSÁN ÉBREDŐ GONDOLATAIM A téma melynek csak egy kis szeletét merészelném érinteni, hozzá szükséges tudós dokumentáció és felhatalmazás nélkül, de országának valamennyi állampolgárát féltő indulattal, lassan, fokozatosan, talán nyolc-tíz évtized óta egyre kényesebb és kibeszélhetetlenebb. Miként a gennyedő fekély, a féltőfélő gondolat is váratlanul, sokszor jelentéktelen behatásra fakad fel. Ezért próbálom éppen most leírni azt a néhány mondatot, mely érzem ott van bennem, de e pillanatban még magam sem tudom milyen formát öltve próbálja jószándékát, és mindenkit magához ölelő féltését bizonyítani. Szülőföldemen kapott holtig ható neveltetésem, s az engem ott ért befolyások alapján, közel negyed századdal ezelőtt történt visszahonosításom idején már fájó s csalódott szívvel figyeltem a frissen felfedezett anyaországban, a zsidó kérdés jelenlétének megnyilvánulásait. Erdélyben, mely bár művi úton, de egy jelentős antiszemita hagyományokkal rendelkező ország részévé vált, fél évszázados román uralom után sem észleltem e kérdést. Ha szóba jött, akkor a kivándorlás kapcsán vagy a velünk együtt magyar kisebbségi sorsát elő-szenvedő zsidó kortársainkkal való mindennapi, őszinte, és felhőtlen kapcsolatban volt csak tettenérhető. Ennek felhőtlenségére mi sem jellemzőbb, mint a közöttünk s közöttük sőt gyakran csak közöttük is fel- felcsattanó kacagások emléke, a téma kapcsán elhangzó tréfálkozások ártatlan oda-vissza játékában. Ez a természetes, könnyed és arányait őrző viszony tűnt itt el. S vele az akkor s ott élő együvé tartozás melege. Azt amit itt az utóbbi években a kérdés kapcsán tapasztalni kénytelen voltam, mély szomorúsággal töltött el, s számomra szinte nem is maradt más, mint az elmúlt nehéz, de e téren mégis felhőtlen évek nosztalgiája. Csendben mégis reménykedek abban, hogy egy ezer év után megszakadt folyamat előbb-utóbb mégis visszatér igazi hagyományaihoz. Hogy - ismét Erdélynél, s Kolozsvárnál maradva - eljő az az idő, mikor zsidó vallású sorstársával ugyanazzal a természetességgel beszélgethet múltról s jövőről egy keresztény polgár, ahogy én tehettem azt mondjuk a Farkas utcában, mikor egy unitárius barátommal az unitárius “Rómában” Kolozsváron arról cseréltünk gondolatot, miként zúzták be az unitáriusok az előttünk álló gyönyörű gótikus, akkoron még római katolikus, ma református templom csipkemennyezetét s utóbb miként űzték ki őket is onnan. Ma már még valamennyien saját templomukat látogatják, s együtt imádkoznak a Mindenhatóhoz, hogy még sokáig legyenek kik a szent falak közt emelik magasba szíveiket. Vajon miért kénytelen tűrni egy közösség, hogy egy politikai csoport, vagy inkább érdekközösség, “hírbe hozza őket”. Miért kell például a valaha őket is oltalmazó szent koronát és az általa képviselt hagyományt gyalázókat eltűrniük. Hiszen azok éppen egy olyan közösség képviseletének látszatát kelthetik, vagy éppen egy olyan közösség képviseletével címkézhetők fel igaztalanul, amelyik történelmi távlatokban pont a szentistváni gondolat alapján, és ezer éves vajúdás alatt vált a nemzet részévé, és amelyet éppen mint az általa is épített, tehát alkotott országot kívülről szétszaggatók, külső erők próbáltak a saját testévé is vált közösséggel szembefordítani, így a történelem csodás sebészi kése által inplantálódott és szervült részünket nem saját immunrendszerünk akarja kitaszítani, hanem külső beavatkozással próbálják gerjeszteni oda-vissza azokat a felesleges és káros immunreakciókat, melyek az egész elválaszthatatlanul közös test kárára működnek. Teszik ezt arra nem is gondolván, hogy siker esetén közös vesztünket ünnepelhetik. Igen, közös vesztünket. E két szó a veszély igazi megfogalmazása. Ami pedig a veszély valódi hordozóit illeti? Amint a nemzet közös felemelkedését célzó világkiállítás, az “elkövetők” szerint előrelátó de valójában szűklátókörű, mindent csak a gazdasági oldalra korlátozó (vagy rossz szándékú) megakadályozása, úgy a millenniumi év botrányba fullasztásának szándéka is, egy tőről fakadnak. Miért olyan fontos a magyar hagyománytisztelettel ellenkezni, úgy, hogy éppen olyanokra vetítik a gyanú árnyékát akik a legerősebb és közismerten gyönyörű tradíciókon alapuló kultúra tagjai, vagy tisztelői. Ha ez politikai érdek, a hatalom megszerzésének eszköze az igen sötét és ugyanakkor paradox dolog, hiszen éppen ezzel a szándékkal vádolják azokat akik a hagyományt élesztgetik. Csakhogy a legbizalmatlanabb bírálójuk sem tagadhatja, hogy ennek a hagyományélesztésnek - európai és nem európai minták alapján is - éppen most van az ideje. Vagyis teszik a dolgukat, ha nem tennék akkor kellene felelősségre vonni őket. Ha ez tiltakozás, a “tagadó” gondolatkört képviselőkhöz (és nem az általuk gyanúba kevertekhez) mérten tagadhatatlan többséget képviselő hagyománytisztelő vélemény (melyben igen valószínű, hogy a gyanúba keverteknek is tízezrei tartoznak) másságával szemben, akkor e tiltakozók éppen saját toleranciát és a másság elfogadását hirdető álelveikkel kerülnek szembe. Ha céljuk az, hogy a nemzet hagyománytiszteletének kipellengérezésével éppen az ezer éves toleranciát és befogadó készséget fordítsák visszájára, a ma még - generációkat kitevően - nagyszámú belső, és természetesen még nagyobb számú külső tájékozatlan szemében, az igen szomorú és aljas dolog lenne. További következtetések levonása nem volna helyes, remélhetőleg tévedés volna és ma még tabu téma, még az ezekkel kapcsolatos ellenvélemény is ingoványba vezet. Az ilyen veszedelmes következtetésekre azonban éppen ezek a cselekedetek adnak tág teret. És ez az ami ennek a magatartásnak a legfőbb veszélye. Ezért kellene ellene minden jóérzésű embernek egységesen állást foglalni. Ne feledjük el mi magyar polgárok, hogy szép hagyományaink közösek. Szent helyeink tisztelete közös ügy. Szent ereklyéink valamennyiünket összekapcsolnak. Végül még valami nagyon fontosról. A zsinagógába az ősi zsidó vallás hagyománya szerint előírás, hogy nem illendő fedetlen fejjel bemenni. Az azonban nem szerepel a szent könyvekben sehol, hogy a fejfedő mici sapka legyen. A mici sapka eredetét máshol kell keresni. Közösen: Szász István T. Leányfalu, 2000. február