Erdélyi Napló, 1995. július-augusztus (5. évfolyam, 27-35. szám)

1995-07-05 / 27. szám

1995. július 5. готка RAJZISKOLA Vegyünk elő­ egy papírlapot, és rajzoljunk rá egy bombát. Nem számít, milyenre sikerül. A tole­rancia éve a rossz rajzot, rossz di­­zájnokat és álbombákat is elvise­li, hogyne, ha a valódiakkal meg kell birkóznia. A tolerancia éve olyan, mint egy sokarcú kristály, mint egy tükörlabirintus, visszfé­nyek, visszhangok, visszaverődé­sek kánonja. Bizony, a tolerancia nagy-nagy zengésében, zúgásá­ban ott zümmög az is, hogy a gyűlölködés is emberi jog, vá­lasztható változat az opciók szél­rózsáján, családfáján, apja-anyja van neki is, no meg unokatestvéri viszonyban áll számos pozitív életerő- és energiaforrással. A gyűlölködés nem hiba, amíg nem árt! - így az egyik bölcselkedés. No és hol kezd el ártani? Mihelyt - úgy, ahogy van, bármilyen hal­mazállapotában - maga a megtes­tesült ártalom?... A gyűlölködés ugyanis, egy másik bölcsesség szerint - méreg, s a mérgek alap­­tulajdonsága, hogy ártalmasak. Persze, de azért a kígyó maga nem pusztul bele saját kígyómér­gébe. Jöhet a következő tetszetős bakugrás. Folytatható volna e ste­ril sakk, ám inkább megmondom, miről is van szó. Egy lap, lapocs­ka, közlöny, sajtóorgánum, mé­dia, valahol ott, ahol már annyira otthon és biztonságban érzi magát a liberalizmus, a demokrácia, a szabadság, az emberi jogok egész tenyészete, hogy jobb sem kell - szóval az információ szabadságá­val élve, vagy visszaélve egy na­gyon nyugati (very, very west) újság, azon az alapon, hogy sem­mit sem szabad (vagy lehet) meg­tiltani az emberi lénynek, közli, hogyan kell házilag bombát ké­szíteni. A leírás alapján igazán, a szó szoros értelmében gyerekjá­ték, be kell ismerni: sziporkázó a szellemes ötletek sorozata. Csak az illető földi paradicsom üzleti háttere is szükséges persze hozzá, ahol egyik kézben a lista, másik­ban a bevásárlókosár, és be lehet szerezni azokat az alkotóele­meket, melyekből egy rugó, egy­­ fogaskerék, egy minimotor, egy­­ melltartógomb kell csupán, és a bomba működőképessé szerelhe­tő a nagymama gyúródeszkájának vagy az inox mosogatónak a sar­kán. Majdnem elfelejtettem: az illetők nem bíbelődnek affélével, hogy kinek milyen alkalomból tá­mad kedve vagy lesz szüksége bombát ajándékozni, s kinek. A kiinduló helyzetük is épp ilyen „nyitott”: bárkinek, anyukától - mert nem engedett el a diszkóba - a Mikulásig - mert nem hozta el a levélben megrendelt gumióv­szert -, a tanártól, aki kihívóan kihívott felelni, addig a szemtelen fickóig, aki tegnap megelőzött a parkolóban stb., stb. Ezek ott messze-messze szinte nem is tud­nak olyan indokokról és indíté­kokról, el sem képzelnek afféle „primitíven” keleti okokat, ame­lyektől csak úgy telítve a mi vilá­gunk. Ők olyan szűzien és naivul „szabadok” már a jelek szerint, hogy mindössze azt akarják de­monstrálni: ez is, a gyűlölet vég­rehajtó eszközei közül az egyik legesleg­huszadik-századibb is - elméletileg - mindössze a tole­rancia próbája: aki bután felhábo­rodik az ilyesmiken, az nyilván intoleráns, barbár, balkáni, bun­kó. Az bombát érdemel. A bomba pedig, eszme, terv, megvalósulás és felrobbantás-halmazállapotban egyaránt: bomba. Elég, ugyebár, elküldeni egy klasszikus mű kissé kivájt kiadását, kötetét, és máris oda a mókázó jókedv, csak oda kellett írni akár egy gyermekrajz alá, hogy „bomba” vagy „bumm”! Az egész olyan, mint valami összekacsintás: tudjuk, tudjuk... mi tudjuk, ti tudjátok, ők tudják, mindenki tudja. Hogy egy bomba már az eszméjével, az „üzeneté­vel” élni képes. Igen, vannak in­formációk, melyek a felhalmozó­dott tapasztalatok tetején, halma­zán, szemétdombján trónolva ké­pesek anyagi valósággá válni. A bomba már ilyen. A manipuláció ekkora illetéktelen energiatöbblet birtokába juttatta... Na, most raj­zoljunk egy bombariadót! Azt bezzeg nem tudunk... Tetszik látni! Lászlóffy Aladár ­ 1990 januárjában meglepően sok magyar beszédet le­hetett hallani Temesvár utcáin. Egymástól függetlenül többünkben megfogalmazódott a kérdés: ilyen sokan vol­nánk? Temesvár néhány hetes elmagyarosodásának jelen­ségét nyilvánosan senki nem magyarázta, ám lehet, hogy a politika boszorkánykonyhájában is felfigyeltek rá. Ez a megfigyelés szolgált alapjául annak az igyekezetnek, amelyet később a magyar hírszerzés fokozott tevékenysé­gét emlegették a temesvári népfelkelés kapcsán, a maros­­vásárhelyi összecsapásokat pedig magyarországi turisták számlájára próbálták írni. Temesvár „ideiglenes” magyarsága azonban nem er­ről a tőről fakadt. Mindössze arról volt szó, hogy akkor, Tőkés László és a református gyülekezet árnyékában, di­csőség volt magyarnak lenni. Ha valaki magyarul beszélt a hömpölygő utcai tömegben, a környezetében felnéztek rá, és a tekintetekben valamiféle csodálatot, köszönetet is fel lehetett fedezni, olyasvalamit, hogy „ha ti nem vagy­tok, Ceauşescu még ma is uralkodna”. Hogy kik voltak a magyarul beszélők? Azok a temes­váriak, akik tudnak magyarul, elsősorban a magyarok, és azok is, akik nem magyarok, de a bánsági környezetben több nyelvet megtanultak. Magyarul szóltak azok is, akik magyarnak születtek ugyan, de már jobban és szíveseb­ben beszélnek románul. A közhangulathoz igazodó ma­gyarság ez utóbbi rétege a szórványvidékeken többnyire jelen van, de alighanem a Bánságban a legnépesebb. Az ő családjaikban serkennek fel azok a gyerekek, akikből még a Bartók Béla Líceum udvarán is románul tör fel a kiáltás a szünetek hancúrozásában, a focizás önfeledt pil­lanataiban, illetve azok, akik román iskolába járnak (a Temes megyei magyar gyermekek több mint 60 százalé­ka), és már az órákon, a tanárok szájából sem hallják a mostohává lett édes anyanyelvet. Akik a családi asztalnál, a gőzölgő tányér mellett ro­mánul beszélnek, érthető módon süketek a magyar iskolát hirdetők ilyenszerű érveire, hogy: „anyanyelvén okosabb az ember”. Akik érdekből vagy érdektelenségből hagyták el nemzeti közösségüket, azokat csakis az érdek vagy az érdektelenség sodorhatná vissza. Nemzeti öntudatra­­ esetükben — fölösleges hivatkozni. Az is tény, hogy egy etnokrata társadalomban az érdektelenség a többségiek sorait gyarapítja. Marad tehát az érdek, amely - úgy tűnik - a befolyásolás egyedüli lehetősége. Talán hasonló gon­dolatok vezették Halász Ferencet, a temesvári Bartók Bé­la Líceum igazgatóját arra a következtetésre, hogy érde­keltté kell tenni a szülőket abban, hogy a magyar iskolába írassák gyermekeiket, olyan iskolát kell teremteni, amely­ben a képzés szín­vonalasabb az átlagosnál, amely hírneve által magához vonzza esetleg azokat a gyermekeket is, akik nem magyar szülők házában látták meg a napvilágot. Hiszen úgyszintén az érdek a magyarázata a temesvári német, francia és angol nyelvű iskolák előtti tolongásnak. Az érdek, amely világnyelvek esetében nyomatékosabban jelentkezik. Egy iskolának az érdekébresztésre az oktatás színvo­nalának emelésén, a felszereltség bővítésén kívül aligha van lehetősége. Ám a cselekvés lehetősége nem csak az iskoláknak adatott meg. Németország például azáltal ösz­tönzi a szászokat, svábokat identitásuk megőrzésére, hogy különbséget tesz a román állampolgárok között aszerint, hogy német nemzetiségűek-e, vagy sem. Egy ro­mán vagy romániai magyar közhalandó csak Németor­szágból küldött meghívólevéllel, 120 márkás betegbizto­sítással állhat be a konzulátus előtti sor végére, ahol - ha szerencsés - 10-12 órai sorban állás után beveszik az ira­tait, és egy hét múlva kibocsátják német vízummal ékesí­tett útlevelét. Ez a művelet egy német nemzetiségű pol­gártársnak negyedórájába telik, és pénzébe sem kerül. Számára külön osztályt létesített a konzulátus. Hogy ki számít németnek? Az, aki német eredetét igazolni tudja, tagja a Német Fórumnak, beszéli anyanyelvét, tevéke­nyen részt vesz a német közösség kulturális-társadalmi életében, és német iskolába járt. Ez utóbbi kitétel nem sújtja azokat, akiknek a szülőhelyén nem működött német iskola, vagy akik önhibájukon kívül kényszerültek rá, hogy más nyelven tanuljanak. Magyarország a változások után még arra is kényesen odafigyelt, hogy a Romániába küldött segélyek elosztásá­nál ne kerüljenek kedvezményezett helyzetbe a romániai magyarok. Jól tette vajon? Nem­ a német kormányéhoz hasonló ösztönző, érdekfelismertető lépéseken kellett vol­na gondolkoznia? A magyar állampolgárság, útlevél meg­adásától a kedvezményes árú vonatjegyig millió lehető­ség van a leszakított magyarság identitáserősítő támoga­tására. Az is támasz volna, és még pénzbe sem kerülne, ha a magyar diplomácia elérné, hogy a romániai magya­rok számára a Budapesten működő nagykövetségek bo­csássák ki - a bukarestinél civilizáltabb körülmények kö­zött - a beutazási vízumot a nyugati országokba. Az ilyen lépéseket követően egyetlen veszély fenyegetne: az, hogy hirtelen két és fél millióra ugrana a romániai magyarok száma. Ez pedig maga a cél. Gazda Árpád fifjystrjyvív Vajnovszki Kázmér kell-e, ha nem kell? Iliescu elnök Horn Gyulával való találkozása után adott indulatos cannes-i nyilatkozatának kulcsmondata: a román-magyar alapszer­ződésben a kisebbségi jogokat úgy kell megfogalmazni, hogy az elfo­gadható legyen mindkét parlament számára. Az elnök ismeri elvba­rátait és szövetségeseit, ismeri serege tisztjeit és legénységét, a saját Trianon-komplexusát be nem valló román politikai elitet. A hódoló hűségeseket, az árulásra kész cinikusokat és a nosztalgia fűtötte ellen­zékieket egyaránt. A megkésett nemzetté válásból táplálkozó, évtize­deken át tudatosan ápolt előítéleteket. Tudja, hogy ez a bukaresti parlament mit képes elfogadni. Mert olvasatlanul is megszavazta a kisebbségvédelmi keretegyez­ményt, ám előírásait messzi elkerülte a tanügyi törvény elfogadása­kor. A parlamenti pártok rábólintottak az eurointegráció „snagovi, szellemére”, ám éppen a kormánytömörülés kisebb pártjai duzzog­nak a nyugati „diktátum” ellen. Megszavazták a privatizáció „fel­­gyorsítását”, ám úgy, hogy az minél ráérősebben haladjon egy meg nem nevezett központosított gazdaságpolitika felé. Ez a helyzet a román-magyar alapszerződéssel is. Kell, de nem úgy. S ennek az „úgy”-nak annyi árnyalata van, ahányszor elhangzik. A vita hevében az elnök politikai kifutósán­ még az Alkotmányban előírt helyi autonómiát is veszélyforrásnak tekintik. Nem beszélve a legközkeletűbb előítéletek unos-untalan forgalmazásáról. („Hogyan, érezheti magát a kovásznai román, amikor az üzletben nem szolgál­ják ki, ha nem tud magyarul?” - vágta ki diadalmasan egyik önjelölt politikai elemző egy heves vita során.) A szerepüket túljátszó pojácák egytől egyig ott vannak a kor­mány pártján, a parlamenti többségben. Adrian Păunescu azzal fe­nyegetőzött, hogy lemond szenátori tisztségéről, ha kompromisszu­mos alapszerződést kötnek. Corneliu Vadim Tudor egyenesen nem­zetárulásról beszélt, s bejelentette, hogy kénytelen lesz elnökjelöltként fellépni a hazai és a nemzetközi összeesküvéssel szemben. (Cinikus­nak neveztek, amikor megpedzettem, hogy még megérhetjük: jövőre, az elnökválasztás második fordulójában mindkét kezünkkel Iliescura szavazunk, nehogy Vadim foglalja el a Cotroceni palotát.) A kolozs­vári városbíró bejelentette, hogy pártja kilép abból a kormányból, amely az alapszerződést aláírja, mert az sok kis Magyarországot hoz­na létre. A külügy pedig túlságosan független, amire az az egyetlen gyógyír, hogy saját politikai biztosát ültesse a miniszter mellé, állam­­titkári tisztségbe. Persze, nincs, kizárva, a pojácák egyszerűen az eléjük tett kottá­ból énekelnek, hogy az ő hamis áriájuk mellett tisztán csengőnek tűn­jék a mérsékletre intő elnöki szózat. Lehetséges, hiszen a tanügyi tör­vény is olyan nyomorékra sikeredett, hogy az RNEP-nek semmi kifo­gása sem lehet ellene. Mégis bejelentette, hogy megtámadja az Alkot­mánybíróságnál. Akárcsak az RMDSZ. Bizonyítandó, hogy a két szervezet, különböző előjellel ugyan, de azonos húrokat penget. Az igazság a tanügyi törvény elfogadott változatában lehet. Visszatérve az alapszerződésre: miért kellene az a román a parla­mentnek, ha egyszer nem kell? Erre utalt Iliescu elnök Cannes-ban. Anélkül, hogy végigvitte volna gondolatát.

Next