Erdélyi Napló, 1995. július-augusztus (5. évfolyam, 27-35. szám)
1995-07-05 / 27. szám
1995. július 5. готка RAJZISKOLA Vegyünk elő egy papírlapot, és rajzoljunk rá egy bombát. Nem számít, milyenre sikerül. A tolerancia éve a rossz rajzot, rossz dizájnokat és álbombákat is elviseli, hogyne, ha a valódiakkal meg kell birkóznia. A tolerancia éve olyan, mint egy sokarcú kristály, mint egy tükörlabirintus, visszfények, visszhangok, visszaverődések kánonja. Bizony, a tolerancia nagy-nagy zengésében, zúgásában ott zümmög az is, hogy a gyűlölködés is emberi jog, választható változat az opciók szélrózsáján, családfáján, apja-anyja van neki is, no meg unokatestvéri viszonyban áll számos pozitív életerő- és energiaforrással. A gyűlölködés nem hiba, amíg nem árt! - így az egyik bölcselkedés. No és hol kezd el ártani? Mihelyt - úgy, ahogy van, bármilyen halmazállapotában - maga a megtestesült ártalom?... A gyűlölködés ugyanis, egy másik bölcsesség szerint - méreg, s a mérgek alaptulajdonsága, hogy ártalmasak. Persze, de azért a kígyó maga nem pusztul bele saját kígyómérgébe. Jöhet a következő tetszetős bakugrás. Folytatható volna e steril sakk, ám inkább megmondom, miről is van szó. Egy lap, lapocska, közlöny, sajtóorgánum, média, valahol ott, ahol már annyira otthon és biztonságban érzi magát a liberalizmus, a demokrácia, a szabadság, az emberi jogok egész tenyészete, hogy jobb sem kell - szóval az információ szabadságával élve, vagy visszaélve egy nagyon nyugati (very, very west) újság, azon az alapon, hogy semmit sem szabad (vagy lehet) megtiltani az emberi lénynek, közli, hogyan kell házilag bombát készíteni. A leírás alapján igazán, a szó szoros értelmében gyerekjáték, be kell ismerni: sziporkázó a szellemes ötletek sorozata. Csak az illető földi paradicsom üzleti háttere is szükséges persze hozzá, ahol egyik kézben a lista, másikban a bevásárlókosár, és be lehet szerezni azokat az alkotóelemeket, melyekből egy rugó, egy fogaskerék, egy minimotor, egy melltartógomb kell csupán, és a bomba működőképessé szerelhető a nagymama gyúródeszkájának vagy az inox mosogatónak a sarkán. Majdnem elfelejtettem: az illetők nem bíbelődnek affélével, hogy kinek milyen alkalomból támad kedve vagy lesz szüksége bombát ajándékozni, s kinek. A kiinduló helyzetük is épp ilyen „nyitott”: bárkinek, anyukától - mert nem engedett el a diszkóba - a Mikulásig - mert nem hozta el a levélben megrendelt gumióvszert -, a tanártól, aki kihívóan kihívott felelni, addig a szemtelen fickóig, aki tegnap megelőzött a parkolóban stb., stb. Ezek ott messze-messze szinte nem is tudnak olyan indokokról és indítékokról, el sem képzelnek afféle „primitíven” keleti okokat, amelyektől csak úgy telítve a mi világunk. Ők olyan szűzien és naivul „szabadok” már a jelek szerint, hogy mindössze azt akarják demonstrálni: ez is, a gyűlölet végrehajtó eszközei közül az egyik legesleghuszadik-századibb is - elméletileg - mindössze a tolerancia próbája: aki bután felháborodik az ilyesmiken, az nyilván intoleráns, barbár, balkáni, bunkó. Az bombát érdemel. A bomba pedig, eszme, terv, megvalósulás és felrobbantás-halmazállapotban egyaránt: bomba. Elég, ugyebár, elküldeni egy klasszikus mű kissé kivájt kiadását, kötetét, és máris oda a mókázó jókedv, csak oda kellett írni akár egy gyermekrajz alá, hogy „bomba” vagy „bumm”! Az egész olyan, mint valami összekacsintás: tudjuk, tudjuk... mi tudjuk, ti tudjátok, ők tudják, mindenki tudja. Hogy egy bomba már az eszméjével, az „üzenetével” élni képes. Igen, vannak információk, melyek a felhalmozódott tapasztalatok tetején, halmazán, szemétdombján trónolva képesek anyagi valósággá válni. A bomba már ilyen. A manipuláció ekkora illetéktelen energiatöbblet birtokába juttatta... Na, most rajzoljunk egy bombariadót! Azt bezzeg nem tudunk... Tetszik látni! Lászlóffy Aladár 1990 januárjában meglepően sok magyar beszédet lehetett hallani Temesvár utcáin. Egymástól függetlenül többünkben megfogalmazódott a kérdés: ilyen sokan volnánk? Temesvár néhány hetes elmagyarosodásának jelenségét nyilvánosan senki nem magyarázta, ám lehet, hogy a politika boszorkánykonyhájában is felfigyeltek rá. Ez a megfigyelés szolgált alapjául annak az igyekezetnek, amelyet később a magyar hírszerzés fokozott tevékenységét emlegették a temesvári népfelkelés kapcsán, a marosvásárhelyi összecsapásokat pedig magyarországi turisták számlájára próbálták írni. Temesvár „ideiglenes” magyarsága azonban nem erről a tőről fakadt. Mindössze arról volt szó, hogy akkor, Tőkés László és a református gyülekezet árnyékában, dicsőség volt magyarnak lenni. Ha valaki magyarul beszélt a hömpölygő utcai tömegben, a környezetében felnéztek rá, és a tekintetekben valamiféle csodálatot, köszönetet is fel lehetett fedezni, olyasvalamit, hogy „ha ti nem vagytok, Ceauşescu még ma is uralkodna”. Hogy kik voltak a magyarul beszélők? Azok a temesváriak, akik tudnak magyarul, elsősorban a magyarok, és azok is, akik nem magyarok, de a bánsági környezetben több nyelvet megtanultak. Magyarul szóltak azok is, akik magyarnak születtek ugyan, de már jobban és szívesebben beszélnek románul. A közhangulathoz igazodó magyarság ez utóbbi rétege a szórványvidékeken többnyire jelen van, de alighanem a Bánságban a legnépesebb. Az ő családjaikban serkennek fel azok a gyerekek, akikből még a Bartók Béla Líceum udvarán is románul tör fel a kiáltás a szünetek hancúrozásában, a focizás önfeledt pillanataiban, illetve azok, akik román iskolába járnak (a Temes megyei magyar gyermekek több mint 60 százaléka), és már az órákon, a tanárok szájából sem hallják a mostohává lett édes anyanyelvet. Akik a családi asztalnál, a gőzölgő tányér mellett románul beszélnek, érthető módon süketek a magyar iskolát hirdetők ilyenszerű érveire, hogy: „anyanyelvén okosabb az ember”. Akik érdekből vagy érdektelenségből hagyták el nemzeti közösségüket, azokat csakis az érdek vagy az érdektelenség sodorhatná vissza. Nemzeti öntudatra esetükben — fölösleges hivatkozni. Az is tény, hogy egy etnokrata társadalomban az érdektelenség a többségiek sorait gyarapítja. Marad tehát az érdek, amely - úgy tűnik - a befolyásolás egyedüli lehetősége. Talán hasonló gondolatok vezették Halász Ferencet, a temesvári Bartók Béla Líceum igazgatóját arra a következtetésre, hogy érdekeltté kell tenni a szülőket abban, hogy a magyar iskolába írassák gyermekeiket, olyan iskolát kell teremteni, amelyben a képzés színvonalasabb az átlagosnál, amely hírneve által magához vonzza esetleg azokat a gyermekeket is, akik nem magyar szülők házában látták meg a napvilágot. Hiszen úgyszintén az érdek a magyarázata a temesvári német, francia és angol nyelvű iskolák előtti tolongásnak. Az érdek, amely világnyelvek esetében nyomatékosabban jelentkezik. Egy iskolának az érdekébresztésre az oktatás színvonalának emelésén, a felszereltség bővítésén kívül aligha van lehetősége. Ám a cselekvés lehetősége nem csak az iskoláknak adatott meg. Németország például azáltal ösztönzi a szászokat, svábokat identitásuk megőrzésére, hogy különbséget tesz a román állampolgárok között aszerint, hogy német nemzetiségűek-e, vagy sem. Egy román vagy romániai magyar közhalandó csak Németországból küldött meghívólevéllel, 120 márkás betegbiztosítással állhat be a konzulátus előtti sor végére, ahol - ha szerencsés - 10-12 órai sorban állás után beveszik az iratait, és egy hét múlva kibocsátják német vízummal ékesített útlevelét. Ez a művelet egy német nemzetiségű polgártársnak negyedórájába telik, és pénzébe sem kerül. Számára külön osztályt létesített a konzulátus. Hogy ki számít németnek? Az, aki német eredetét igazolni tudja, tagja a Német Fórumnak, beszéli anyanyelvét, tevékenyen részt vesz a német közösség kulturális-társadalmi életében, és német iskolába járt. Ez utóbbi kitétel nem sújtja azokat, akiknek a szülőhelyén nem működött német iskola, vagy akik önhibájukon kívül kényszerültek rá, hogy más nyelven tanuljanak. Magyarország a változások után még arra is kényesen odafigyelt, hogy a Romániába küldött segélyek elosztásánál ne kerüljenek kedvezményezett helyzetbe a romániai magyarok. Jól tette vajon? Nem a német kormányéhoz hasonló ösztönző, érdekfelismertető lépéseken kellett volna gondolkoznia? A magyar állampolgárság, útlevél megadásától a kedvezményes árú vonatjegyig millió lehetőség van a leszakított magyarság identitáserősítő támogatására. Az is támasz volna, és még pénzbe sem kerülne, ha a magyar diplomácia elérné, hogy a romániai magyarok számára a Budapesten működő nagykövetségek bocsássák ki - a bukarestinél civilizáltabb körülmények között - a beutazási vízumot a nyugati országokba. Az ilyen lépéseket követően egyetlen veszély fenyegetne: az, hogy hirtelen két és fél millióra ugrana a romániai magyarok száma. Ez pedig maga a cél. Gazda Árpád fifjystrjyvív Vajnovszki Kázmér kell-e, ha nem kell? Iliescu elnök Horn Gyulával való találkozása után adott indulatos cannes-i nyilatkozatának kulcsmondata: a román-magyar alapszerződésben a kisebbségi jogokat úgy kell megfogalmazni, hogy az elfogadható legyen mindkét parlament számára. Az elnök ismeri elvbarátait és szövetségeseit, ismeri serege tisztjeit és legénységét, a saját Trianon-komplexusát be nem valló román politikai elitet. A hódoló hűségeseket, az árulásra kész cinikusokat és a nosztalgia fűtötte ellenzékieket egyaránt. A megkésett nemzetté válásból táplálkozó, évtizedeken át tudatosan ápolt előítéleteket. Tudja, hogy ez a bukaresti parlament mit képes elfogadni. Mert olvasatlanul is megszavazta a kisebbségvédelmi keretegyezményt, ám előírásait messzi elkerülte a tanügyi törvény elfogadásakor. A parlamenti pártok rábólintottak az eurointegráció „snagovi, szellemére”, ám éppen a kormánytömörülés kisebb pártjai duzzognak a nyugati „diktátum” ellen. Megszavazták a privatizáció „felgyorsítását”, ám úgy, hogy az minél ráérősebben haladjon egy meg nem nevezett központosított gazdaságpolitika felé. Ez a helyzet a román-magyar alapszerződéssel is. Kell, de nem úgy. S ennek az „úgy”-nak annyi árnyalata van, ahányszor elhangzik. A vita hevében az elnök politikai kifutósán még az Alkotmányban előírt helyi autonómiát is veszélyforrásnak tekintik. Nem beszélve a legközkeletűbb előítéletek unos-untalan forgalmazásáról. („Hogyan, érezheti magát a kovásznai román, amikor az üzletben nem szolgálják ki, ha nem tud magyarul?” - vágta ki diadalmasan egyik önjelölt politikai elemző egy heves vita során.) A szerepüket túljátszó pojácák egytől egyig ott vannak a kormány pártján, a parlamenti többségben. Adrian Păunescu azzal fenyegetőzött, hogy lemond szenátori tisztségéről, ha kompromisszumos alapszerződést kötnek. Corneliu Vadim Tudor egyenesen nemzetárulásról beszélt, s bejelentette, hogy kénytelen lesz elnökjelöltként fellépni a hazai és a nemzetközi összeesküvéssel szemben. (Cinikusnak neveztek, amikor megpedzettem, hogy még megérhetjük: jövőre, az elnökválasztás második fordulójában mindkét kezünkkel Iliescura szavazunk, nehogy Vadim foglalja el a Cotroceni palotát.) A kolozsvári városbíró bejelentette, hogy pártja kilép abból a kormányból, amely az alapszerződést aláírja, mert az sok kis Magyarországot hozna létre. A külügy pedig túlságosan független, amire az az egyetlen gyógyír, hogy saját politikai biztosát ültesse a miniszter mellé, államtitkári tisztségbe. Persze, nincs, kizárva, a pojácák egyszerűen az eléjük tett kottából énekelnek, hogy az ő hamis áriájuk mellett tisztán csengőnek tűnjék a mérsékletre intő elnöki szózat. Lehetséges, hiszen a tanügyi törvény is olyan nyomorékra sikeredett, hogy az RNEP-nek semmi kifogása sem lehet ellene. Mégis bejelentette, hogy megtámadja az Alkotmánybíróságnál. Akárcsak az RMDSZ. Bizonyítandó, hogy a két szervezet, különböző előjellel ugyan, de azonos húrokat penget. Az igazság a tanügyi törvény elfogadott változatában lehet. Visszatérve az alapszerződésre: miért kellene az a román a parlamentnek, ha egyszer nem kell? Erre utalt Iliescu elnök Cannes-ban. Anélkül, hogy végigvitte volna gondolatát.