Erdélyi Napló, 1997. március-április (7. évfolyam, 10-18. szám)
1997-03-04 / 10. szám
1997. március 4. Ünneprontás, szabadon Paranoiába hajló századvégünkön, különösen itt mifelénk, hét sovány esztendő után, fölöttébb gyanús minden, amiben kettőnél több ember bízik - s ha ez országos léptékben történik, szinte lúdbőrözik az ember háta. Az „átmeneti időszak” éjsötét labirintusában való bolyongásai után pedig csak még gyanúsabbá válik az, aki határozottan állítja: az alagút vége már látható, és ő elvezet odáig - feltéve, ha kibírjuk az utat. Valahogy a mostanság dívó társadalmi játékszabályok szerint nem illik kételkedni a sokat emlegetett reformot magára vállaló kormányban, és még kevésbé illik a határozottan rokonszenves elnök, valamint a kevésbé rokonszenves, de vitathatatlanul karizmatikus kormányfő megváltói küldetésének kétségbevonása. Kétlem, az utóbbi ötven évben (de akár több is ennél) lett volna ennyire népszerű, és nagyobb tömegtámogatottsággal kormányzásnak látó hatalom, mint a mai. Ennek okain ugyancsak el lehetne gondolkodni, s talán érthető is. A népszerű hatalom azonban kissé mindig gyanús. Különösen akkor, ha ezen népszerűség már-már dogmaként működik, s ez irányban éppen a legjobb úton vagyunk. Az utóbbi hét évben az ellenzék fő erejét és ütőkártyáját nem utolsósorban az egyre izmosodó és népszerű független médiák jelentették. Úgy tűnik, függetlennek lenni egyet jelent az ellenzékiséggel - e sajnálatos félremagyarázás pedig meglepetésszerűen beigazolódik a választások után. Azon országos napilapok, televízió- és rádióadók, amelyek a múltban kiérdemelték az egyre csalódottabb lakosság bizalmát, hirtelen belesimultak az új hatalomba, talán az eddigi bajtársiasság, talán a kormánytűzhely melege tette ezt, de a folyamat megtörtént. Igazi, mértékadó ellenzéki sajtó gyakorlatilag nem maradt a közéletben - a mai „ellenzéki sajtó" kis réteglapokból, valamint a közelmúltban magát mérhetetlenül kompromittált sajtószeletből áll, amely végképp elveszítette szavahihetőségét. Néhány esetben a média „stratégiaváltásába” az új kormány is besegített - példa erre az RTV. Nem mintha az ottani változás nem lenne pozitív előjelű - csak hát a módja ismerős... Ezzel párhuzamosan a politikai hadszíntéren sem maradt mértékadó ellenzék. A hajdani kormányzati pártok szövetsége szétesett, dicstelen múltjuk hosszabb-rövidebb időre elriasztotta támogatóikat, népszerűségi indexük pedig a választások óta is folyamatosan esik. És ugyanakkor, a trendet követve, a hajdani ellenzéki társak, sőt még a konvención belüli kisebb pártok is egyre lejjebb merülnek a politikai élet süllyesztőjében. Minden bizonnyal oktatásra érdemes politikai példa az is, ahogyan az új kormány az egyik fenyegető, robbanásveszélyt rejtő közeget hatástalanította: a magyarság kiiktatása a veszélyeztető tényezők közül. Úgy iktatta ki, hogy beiktatta az RMDSZ választott képviselete olcsón és simán szegődött az új hatalomhoz, potenciális ellenfélből egyfajta pajzshordozóvá válva, amely kifelé-befelé egyaránt működik. Az ötletet a külpolitikában is díjazták. A vijjogó gazdasági gondok megjelenésével pedig sikerült egyszerre két nyuszit is kihúzni a bűvészkalapból: a régi-új francia testvért, Chiracot, aki afféle óvóbácsiként tett ígéretet a csetlő-botló Románia EU- és NATO- révbe juttatására, valamint az állampolgári jogaiba visszahelyezett Mihály királyt. Telitalálat: csak egy kicsit túl megrendezettnek tűnik, túl kirakati fényességű az egész. Egyébiránt marad (ki tudja meddig?) a háromezer lejes tejföl, a Valuta Alap által beígért, de inkább csöpögő, mintsem folyósított hitel, az alagút végén a fény, amelyet nem látni, de győzködnek, hogy ott van. Persze megtörténhet: mindez csak paranoia, az új kormány valóban megvált bennünket, akár saját bőrünk árán is. Alternatívám különben sincs. Kételkedni mindig könnyebb - de ugye, még szabad? György Attila Véső Ágoston: Máramarosi keresztek GALLICUS Hangja több évtized után is fülembe cseng. Az ötvenes évek elejétől kezdve, amióta rendszeres hallgatója voltam a Szabad Európa Rádió magyar adásának, mindig rákapcsoltam a Reflektor című rovatra. Ott tartotta előadásait Gallicus, vagyis Mikes Imre (családi nevén Győri). Kemény hangon, ellentmondást nem tűrően ostorozta az önkényt, lett légyen szó náci terrorról, olasz fasizmusról, bolsevik emberirtásról vagy kisebb stílű rákosista, majd Kádár-féle elnyomó rendszerről, Gheorghiu-Dej és Ceauşescu rezsimjéről. Nem nosztalgia visszagondolni Gallicus műsoraira, hiszen az idősebb és középnemzedékek jól tudják a Szabad Európát hallgatni abban az időben fogódzót, igazi tájékozódást és ugyanakkor erőmerítést jelentett. Írom ezt nem emlékezésként, hanem abból az alkalomból, hogy Mikes Imre Erdélyről szóló könyvét olvasom. Címe: Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig. Évekkel ezelőtt a Brassói Lapok egyik könyvtári kollekciójában alkalmam volt beletekinteni ebbe a megrázó sorozatba (1924-ben ott jelent meg folytatásokban, majd 1977-ben könyvalakban egy müncheni kiadónál), most külön öröm ezt a művet nyugodtabb körülmények között áttanulmányozni, békésebb — de egyelőre távolról sem megnyugtató — időben átgondolni. Nem vidám olvasmány, de annál tanulságosabb. Mégiscsak hálával tartozhatunk a sepsiszentgyörgyi Háromszék Lap- és Könyvkiadónak, hogy eszébe jutott lefújni a több évtizedes port erről a könyvről, amelynek egy-egy megmaradt példánya érdemtelenül szunnyadt könyvespolcon, esetleg láda mélyén vagy padlászugban moly- és egérjárásnak kitéve. Pedig milyen nagy szükségünk lett volna a negyvenes-ötvenes - és a későbbi - években is arra, hogy Gallicust ne csak hallgassuk, hanem olvassuk is. Főleg ezt a könyvét. Hiszen ez a mű az erdélyi magyarság tragédiáját festi meg, szomorú és figyelmeztető tablót állít elénk. Összeomlásoknak, sorsváltozásoknak egyéni és tömegkatasztrófák drámai korszakát vázolja. Dokumentáris történeti visszaemlékezés ez az 1918-as főhatalomváltozásra és a következő esztendők erdélyi eseményeire. Nehéz időkről, szemtanúként, szenvedélyes szakmai hozzáállással vall Mikes Imre. Meg is szenvedte írását. Igazi újságíróhoz illő életpályát futott be. Egyik könyvének előszavában így kezdi bemutatását a kiadó: „Mikes Imre eredetileg a fiumei Tengerészeti Akadémia növendékeként a végtelen óceánokra készült. Ám az első világháborúban elveszett a magyar tenger és a magyar hajótér, így sodródott az újságírás számára nem kevésbé hányatott vizeire.” És Erdélybe. Mint polgári radikális emigráns érkezett bátyjával Romániába, azelőtt 1919—22 között a bécsi Wiener Nachrichtenbürgnál dolgozott. Az Ötórai Újság, az Új Kelet, a Keleti Újság és az Esti Lloyd, 1924-től a Brassói Lapok belső munkatársa. 1935-től erdélyi lapok párizsi, illetve budapesti tudósítója, visszatérve 1936-tól a Nagyváradi Napló szerkesztője. Kiváló képzettségű újságíró volt, egy csapásra átformálta a lapot, tartalmában és külsejében egyaránt. Napirenden című állandó rovata a jelentős világsajtó szenzációiból közölt színes, rövid kivonatokat. Nyílt levél című tárcarovatában külföldi tudósításait közölte. 1937 decemberében hagyta el Nagyváradot. Nem önként. A román hatóságok bilincsbe verve dobták át a határon. Ezután Párizsból a Nagyváradi Naplónak, a budapesti Az Újságnak és Magyar Nemzetnek küldte írásait Gallicus aláírással. A német megszállás után Vichyben bujkálásra kényszerült, 1945-től a párizsi magyar nagykövetség sajtóelőadója, a békekonferencia idején a magyar küldöttség közlönyének szerkesztője. 1947-ben emigrációba vonul, a francia nyelven Courrier de l’Occident címen is megjelenő Nyugati Hírnök szerkesztője (1947-52). 1951-ben Münchenbe költözik át, ahol átmenetileg a Látóhatár belső munkatársa, a Szabad Európa Rádió magyar adásának politikai kommentátora (1951-76). Cikkei emigráns magyar lapokban jelennek meg. A ’80- as évek elején Hawaii szigetén telepedett le. És ott is halt meg 1990 márciusában kilencvenéves korában. Megérhette a kommunista világrendszer összeomlását. Ha egyebet nem alkotott volna, mint ezt a könyvet, akkor az erdélyi pulitzeresek között volna a helye. Csak remélni merem, hogy publicisztikai írásait, a Reflektor rovatban elhangzott előadásait is olvashatjuk majd- Mihálka Zoltán napja Kátyúban Indig Ottó a román igazságszolgáltatás Nem csak a gazdaság, de a szociális ügyek gyökeres reformja is akut problémája a jelenlegi román vezetésnek. Most az árak liberalizálásának lázában emésztődik a társadalom, ugyanakkor reflektorfénybe került az igazságszolgáltatás is. Nemrégiben - szinte világpremierként - a bírósági tisztségviselők sztrájkja hívta fel a figyelmet a tarthatatlan munkaviszonyokra, a nevetséges fizetésekre, s mert változtatást ígért az illetékes miniszter, a fővárosból kiinduló munkabeszüntetési hullám - amelyhez több megyében is csatlakoztak - elcsendesült, ám a munkakonfliktus tulajdonképpeni okaira egyelőre nem találtak gyógyírt. Az egyik bírósági követelés, miszerint kapjanak antikorrupciós pótlékot a bírák, az átlagember számára nem csak jogszerűtlennek, de méltánytalannak is tűnik. Mi is lenne, ha minden közalkalmazott - a tanár, a tisztviselő, az orvos vagy akárki - „pótlékot” igényelne a kötelező becsületességért? Alig csitult el ez a hajcihő, az igazságügyi miniszter és az országos főügyész között alakult ki éles ellentétekhez vezető disputa. Bár mindketten az igazságügyi reformok hívei, a miniszter az ügyészekkel való közvetlen kapcsolattartás jogát magának követeli, ezt pedig a főügyész tartja - függetlenségét féltve - elfogadhatatlannak. Lehet, hogy kettejük között hamarosan kenyértörésre kerül sor? Ez az intermezzo még el sem simitódott, és máris botrányízű leleplezéseket szellőztetnek a médiák: a fővárosi municípiumi törvényszék irattárából 249 iratcsomó tűnt el, mind megannyi az örökbefogadások, pontosabban a nemzetközi gyermekkereskedelem peres ügyeire vonatkozott! Hogy ez az üzletág nagyon is jól jövedelmező tevékenység, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy-egy örökbe fogadott, jó pénzért áruba bocsátott apróság dollártízezrekért cserél szülőt, s ezekből a mesés summákból alaposan jutott bíráknak, közvetítőknek és ügyvédeknek is. Eltűntek tehát a mesterkélten fabrikált iratcsomók, a terhelő dokumentumok (Iaşi-ban a megyei főügyész titkárnőjét akták elégetésekor érték tetten!), s ember legyen majd a talpán, aki kibogozza a gyanús ügyletek mögötti maffiakapcsolatokat. Bihar megyében is furcsa fordulatot vett a választási csalással vádolt rektor ügye: „terhelő bizonyítékok hiányában” szüntették meg a bűnvádi eljárást! Hiábavalóak voltak a hamisítatlan tettenérő fotók, a tanúvallomások, a közfelháborodás, a frontos és fontos rektort tisztára mosdatta a neki elkötelezett Hivatal. Kátyúba jutott az igazságszolgáltatás szekere. Félő, hogy a nemrégiben beharangozott korrupcióellenes hadjárat is hasonló kátyúban végzi...