Erdélyi Napló, 1998. március-április (8. évfolyam, 9-17. szám)
1998-03-03 / 9. szám
• 1998. március 3. Ül Cetl SZtilla S Ullikért 3 H..... ... ' , . .._ _ TELI ALDAL SZÉKÉN Hosszú téli estéken akaratomon kívül is többet időzöm könyveim míves szellemű társaságában. Segítségükkel elmélkedem, utazom szárazföldön vagy vizen, valahonnan valahova valamiért. És nem utolsósorban emlékezem, többek között arra is, hogy miként védekeztünk az anyanyelvünk „gerinccsigolyáit örökösen kínzó meszesedés ellen”. Bármennyire hihetetlennek tűnik, az olvasás varázsa megkaparinthatja az embert még egy faluban is, ahol a tanítón, a papon és a jegyzőn kívül senki nem rendelkezik saját könyvgyűjteménnyel. A mi házunk sem erről volt híres, egy-két kalendáriumon kívül nem sok lapozgatnivaló akadt. A könyvek hiánya mégsem az emberek kultúra iránti közömbösségéről tanúskodott. Mihelyt a nehéz, őszi betakarítási munkák a földeken befejeződtek, a tél is beköszöntött. Ilyenkor a falusi ember is több időt szentelhetett a „szellemi magvetésre". Emlékezetembe villan, ahogyan az esti harangszó után jöttek hozzánk a szomszédok „fonóba”, hónuk alatt a hímzőkerettel, guzsalylyal. Mikorra a maguk és a falu gondját megvitatták, és már az ujjuk között sem pörgött villámgyorsan az orsónyél, valamelyik férfi kabátzsebéből előkerült a könyv. Míg szertartásosan kiszabadították a vászontakaróból, addig anyám még egyet törölt a tiszta asztalon. Módot és teljes biztonságot teremtettek a felolvasáshoz. Velük együtt hallgattam és könynyeztem meg a János vitézt, az Egri csillagokat és több csokorra való balladát, majd a végén a hosszan tartó „kiértékeléseket”, hogy ők miként cselekedtek volna a főhős helyében... Többször láthattam, hogy igen féltett kincsük a könyv. Az apró gyerekek elől valósággal rejtegették, hogy megőrizhessék nekik, hiszen tudták: egy kicsit a könyv is alakítja a mindenkori termés sorsát... Nekik köszönhetően elég korán „rákaptam” az olvasásra, és megtanultam a könyvet értékelni. Egyik este csoda történt. Vitás szomszédunk szép kivitelezésű vaskos könyvet tett az asztalra. Fél szemmel odapillantok, olvasom: Toldi, írta: Arany János. Nagy izgalommal vártam, hogy kezdje olvasni, de ő mindegyre csak a zsebeit tapogatja. - Otthon maradt a szemüvegem, Sári! - sajnálkozik feleségének. Szótlanul vette tudomásul mindenki, és sehogyan sem értette Vitus szomszéd felelőtlenségét. Már-már kezdtek szedelőzködni „fonósaink", mikor Vitus bácsi közbekiáltott. - Mit szólnátok, ha János olvasná fel? - Na, halljuk, mit tanult az iskolában! - adták beleegyezésüket a többiek. Helyet szorítottak nekem is az asztalfőn a lámpa alatt, aztán többször is megkérdezték, hogy jól ülök-e, nincs-e igen távol tőlem a könyv, és majd szóljak csak bátran, ha elfáradtam. Éreztem a sok figyelő szem tüzét piruló arcomon, miközben elkezdtem az első ének felolvasását. A langyosodó szelek rendre kiverték a tél fogát. Tavaszodott, mire mi is befejeztük és a magunk módján megbeszéltük a híres Toldi históriáját... Az utolsó estére már annyira hozzám nőtt a szép könyv, hogy csak fájó szívvel tudtam volna tőle megválni. Folyton az járt az eszemben, miként tudnám megszerezni. Vajon eladják-e? De hogyan is kérhetném megvételre, hiszen pénzem sincs. Hiába szólt minden a könyv megszerzése ellen, vágyam erősebbnek bizonyult. - Vitus bácsi, szeretném, ha a Toldit nekem adná egy fél liter szilvapálinkáért. .. - Nocsak, honnan van neked pálinkád? - Hát... a szüleim, gondolom, adnának - válaszoltam halkan. - Ha ők is így gondolják, hát legyen - kacsintott mosolygó szüleim felé. - Néhány nap után - tántorogva a kacagástól - elmondták nekem, hogy ment volna ez magától is, hiszen a könyvet eredetileg is nekem szánták. A pálinka meg éppen kapóra jött, legalább áldomást ihattak „felolvasóvá” avatásomra... Soós János & aou iO OA N *E Meggyőződéses, ötvenhatos vagyok. Eleget gyötörtek miatta, s ma néha megbecsülést is kapok érte, legalább egy megemlékezés erejéig. Éppen ezért döbbentett meg egy nőismerősöm szomorú kérdése, aki paplányként árván nőtt fel, mert apját még a Duna-csatornánál megölték. „Olyan sokat beszélnek ma az ötvenhatosokról. Az ötvenhat előtti politikai mártírokat már mindenki elfelejtette?” Nagyon megszégyelltem magam. Én is megfeledkeztem róluk. Ez a kérdés villámlásként idézte elém azokat a szörnyű éveket 1945—53 között, a „dicsőséges felszabadulástól” a „Nagy” Sztálin haláláig. Amikor az erdélyi magyarság minden tekintélyes, a politikai küzdelemben jártas vezetőjét vagy elüldözték, vagy ha makacsul kitartott a helyén, erkölcsileg és fizikailag gyalázatosan megsemmisítették. Az ipar és kereskedelem gyakorlott, sikeres képviselőit, akikre most a legnagyobb szükség lenne, kizsákmányoló burzsujként rabolták ki és tették legjobb esetben földönfutóvá, gyakrabban egészen vagy félig halott roncsokká. A falvak kiváló gazdáit, akik éjt nappá tevő munkával Európa legkülönb földművelését tudták megvalósítani, hónapokon át éjszakánként a falu szélén vagy a községháza pincéiben verték, nappal meg kemény rabszolgamunkát végeztettek velük. Gheorghiu-Dej kijelentette, hogy a Duna-csatorna a burzsoázia temetője lesz - és ezt meg is valósították. És aki egy szót mert szólni mindezek ellen, az már indulhatott is a csatornához saját újságaink és „élcsapatunk” harsány ökölrázása mellett. A deportáltak, üldözöttek gyermekeit pedig az iskolában - ha egyáltalán fölvették őket - szégyenpadra ültették, mocskolták, a többiekkel kiközösíttették. S az értelmiség zöme, ha ezt ideig-óráig elkerülte is, éjszakánként félelemmel leste, hol állnak meg a fekete autók. És még sorolhatnám hosszú oldalakon át, így vált aztán rabszolgává, lehajtott fejű, befogott szájú helóta néppé erdélyi magyarságunk 90 százaléka. Pedig nem az volt. Megmutatta ötvenhatban. De aki fel merte emelni a fejét, az már számíthatott a legrosszabbra. Nem tudom én ezt kellőképpen leírni. Úgysem tudnám érzékeltetni azokkal, akik nem élték át. De már nem is szükséges, tökéletesen mondja el e korszak tragédiáját a 20. század második felének egyik legnagyobb, épp a napokban elhunyt magyar írója, Wass Albert legújabban megjelent könyvében, az Adjátok vissza a hegyeimet címűben. Aki tudni szeretné, hogy éltünk és éreztünk akkor sok százezren, elég, ha azt elolvassa - ha kibírja. Ez volt a Duna-csatorna szomorú korszaka. A Szász Pál-Márton Áron-csoport, a legkülönb magyar vezetők elítélésétől (közülük 1964 előtt egyedül Márton Áron szabadult ki, legtöbbjük sohasem) a kulákok tízezreiig. Ők azok, akikről még mi, ötvenhatos utódaik is elfeledkeztünk megemlékezni. Sokan voltak akkor, akik mindezt teljes egyetértéssel szemlélték, sőt szolgálták. A „Fényes szellők” korszaka volt a másik oldal számára. Lelkes fiatalok százai üvöltötték meggyőződéssel a „Sztálin, Sztálin”-szerű jelszavakat. Olvasom Balogh Edgár Világosság című napilapjának és Gaál Gábor Utunkjának 1950-es számait. Csatornalé sötétségben árad belőlük a gyűlölet, a pusztítás. Például a Világosságban: „Minden dolgozó földműves tudja már azt, hogy a kulákok a nép ellenségei. Valamennyiüket le kell leplezni...” „A dolgozó földművesek fokozzák gyűlöletüket a kulákok iránt... (hat kulák neve)” „Márton Áron püspök szembehelyezkedett országunk alaptörvényével... Erős Lajos kolozsvári lelkész... ellensége a dolgozó népnek...” „Szalacson 22 kulákot zártak ki az MNSZ-szervezetből.” Stb. stb., nap mint nap. Ugyanakkor az Utunknak szinte minden oldalán: „A filozófia... nem lehet más, mint a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok közötti engesztelhetetlen harc tükröződése.” „Jancsó elvtárs fel sem veszi a harcot a polgári irodalom dekadenciája ellen... E katedráról végleg eltűn- Csak az ötvenhatosok e tek a reakció tudatos ügynökei... pl. György Lajos...” Lelkesedés: „Megjöttek az oroszok! Megjöttek a felszabadítók!” Dráma: „Mezítlábas menyasszony”, a pap és a kulák aljasságáról. Líra: „Hej, vérszopó kulák-féreg, gyűlöllek a sírig!” „Beke Pista-levelet ír Anicának.” „Hálám tiéd, Sztálin!” „Védtelennek félelmes fegyvert adtál... Köszönöm, Pártom! Köszönöm, Sztálin!” „Pusztítsa ez a dal az ellenséget/ ragadja torkon s szorítsa meg jól...” Ez a gyűlölt ellenség pedig nem volt más, mint a magyar parasztság, polgárság, egyház, tudósaink, politikusaink, a 90 százalék. A másik oldalon, a cikkek aláírói közt pedig meglepődve találjuk mai közéletünk nagy neveit, népünk „szimbólumait”, irányítóit. Érdekes tanulmányt lehetne írni erről, de ki illetékes azt megírni? Semmiképpen sem magamfajta gyűlölt, kidobott, börtönbe zárt ellenség! Miért hallgatnak erről még ma is, akik benne voltak? Inkább vállalják a hátuk mögötti undorodó vagy csúfolkodó összekacsintásokat? Hiszen jött azután ‘56, és sokaknak kinyílt a szeme. Igaz, másoknak még a magyar szabadságharc sem jelentett fordulatot, pedig azután már nem lehetett senki előtt kétséges, ki áll népünk oldalán, s ki szolgálja elnyomóit. Nem jó olvasni lapjaink 1957-es számait... De mi, ötvenhatosok, ötvenhat szellemében testvérünknek tartunk mindenkit, aki hátat fordítva múltjának, népe ellenségei helyett népe mellé áll. Nekünk eszményképünk a parasztnyúzó Nagy Imre, az osztályidegen, családját is megtagadó Maléter Pál és a többi magyar kommunista, akik a döntő pillanatban megérezték, hol van a helyük és azt keményen meg is állták. Nálunk is, olyanok, mint az egyetem megmentéséért életét áldozó Szabédi László, Csendes Zoltán és még sokan mások. De Szolzsenyicinnek, századunk aljasságai nagy orosz leleplezőjének van egy történelmi jelentőségű mondása: „Mi, keresztyének, nem kívánjuk senkinek sem a halálát, sem a szenvedését. De annak, hogy az európai társadalom egyensúlya helyreálljon, van egy feltétele. Akik a túlsó oldalon álltak, mondjanak annyit: Igen, én vétkeztem. Én gyilkoltam, másokat börtönbe juttattam, nyomorba döntöttem, írásban gyaláztam, én egyetértettem becsületes emberek megnyomorításával. Különben hogy lehet felmenteni azt, aki tettét be sem ismeri?” Ama korszak embereinek fiatalkori botlásaikra van egy komoly mentségük. Elmondhatják: tekintélyes, nagy egyéniségek, mint Balogh Edgár, a nagy leleplező, Gaál Gábor, a sztálini filozófia lánglelkű prófétája (én is hallgattam, mikor a Bolyai-egyetem összegyűjtött harmadéves hallgatói előtt egy teljes évig dicsőítve magyarázta Sztálin nagy filozófiai tanulmányát!), Demeter János, az egyetem nagy tisztogatója és mások olyan nagy hatással voltak ránk ama jelszavak hangoztatásával, mint amilyenek József Attila egyes kiragadott sorai („Ne szisszenj minden kis szilánkhoz!”), hogy elvették az ítélőképességünket. Fiatalok, naivak voltunk, ne haragudjatok ránk! Ahogy a budapesti rádió szerkesztőinek volt bátorságuk kimondani: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”, és senki egy rossz szót nem mondott rájuk többé. Vagy mondják meg nyugodtan: igenis, helyesen cselekedtünk, hasonló helyzetben ma is úgy tennénk, vállaljuk eszméinket és tetteinket! Ez is becsületes magatartás, tiszta beszéd. Csak egyet ne mondjanak: hogy akkor ilyen volt a világ. Mert abban a világban mindenkinek megvolt rá a lehetősége, hogy a maga kezébe fogja a botot vagy a tollat, ha vállalta, hogy hűségesen fogja táncoltatni azt a többiek hátán, mégse vállalta több egy százaléknál. Nem tudok róla, hogy az a mondat a mi mostani élenjáróink ajkáról elhangzott volna. Bocsánatot kérek attól, aki kimondta, s hozzám nem jutott el. De várjuk, de kérjük őket, nem a magunk, népünk megnyomorított, meggyalázott 90 százalékának nevében, adják meg nekünk, hogy ember módra nézhessünk szomorú szavú asszonyismerősöm és sorstársai szemébe, mondják ki közös megtisztulásunknak ezt a drága igéjét! Varga László 10/1 Veszett a világ Dénes László Jönnek, hömpölyögnek, zúdulnak ránk a rettenetesebbnél rettenetesebb hírek. A nagy világbéke árnyékában itt zajlanak közelünkben, mellettünk, szemünk előtt százszámra azok a helyi háborúcskák, amelyek bár nem kerülnek föl a műholdakra, nem kevésbé tragikusak és véresek, mint azok, amelyek fölkerülnek. Olvasom a magyar lapokban, hogy a fekete csuklyás ámokfutó halomra öldösi a fővárosi boltok ártatlan eladóit, anélkül hogy kirabolná őket. Nem mintha a rablás ténye bármit is enyhítene a tett súlyán, de legalább racionálisan felfogható lenne a cselekmény indoka. Ugyanilyen őrületnek tűnik annak a férfinak a „kiútkeresése”, aki vidéki családi házában előbb hátba lövi a feleségét, a holttestet begyömöszöli az autója csomagtartójába, beülteti a két gyereket s kihajt a szőlőbe, hogy ott agyonlője őket, s végezzen magával is. Egy tizenéves unoka metszőollóval mészárolja le nagyszüleit, hogy magához vehesse néhány száz forintjukat. Két huszonéves munkakerülő ugyanaznap, néhány kilométerrel arrébb, kilencvenéves, egyedül élő özvegyasszonyt ver agyon, előző nap kézhez kapott nyugdíját megszerzendő. Aztán ott a szerencsétlen postásnő esete, aki még decemberben tűnt el, de most találták meg a már alig fölismerhető holttestét a mezőn. Meggyilkolták, kirabolták. Emberek, nem vadállatok. Akárcsak a taxist. A ki tudja, hányadikat. Hatástalanított fegyvereket összevásárló, majd azokat éles lőfegyverré alakító bűnbandát lepleztek le minap, három megyére kiterjedő hálózatot működtettek. Egy másik banda pénzbehajtásra meg ilyesmikre szakosodva terrorizálta egy város lakosságát, kézigránátokat hajigálva a vendéglátóipari egységekre. A kábítószercsempészésen ért ki-be utazóknál egyre nagyobb mennyiségű és egyre keményebb drogokra találnak a szervek, az esetek oly gyakoriak, hogy már föl sem kerülnek a több tízmilliós fogások a lapok címoldalaira. Akárcsak a fogyni nem akaró öngyilkossági esetek, vagy a figyelmetlenségük, fáradtságuk, felelőtlenségük okán elpusztulók balesetei. Az egészségesen világra jött csecsemőjüket lakótelepi kukákba veszejtő némberek sokasodó tetteiről már nem is beszélve. Vagy az elhajtott magzatokról. Tudom, nálunk felé sem ritkábbak az ilyen-olyan szörnyűségekről szóló hírek, elég csak a fővárosi bulvárlapok eseményoldalait böngészni. Minden kihunyt életért kár, minden csöpp kiontott vérért, minden megbicsaklott emberi sorsért. Csak közben folyton az jár az eszemben, hogy Magyarország lakossága mára már tízmillió alá csökkent, s a határokon túl keresve sem találni hárommilliónál több magyart. Ha ilyen iramban gyilkoljuk egymást és magunkat, mi vár ránk a harmadik évezredben?