Erdélyi Napló, 1998. március-április (8. évfolyam, 9-17. szám)

1998-03-03 / 9. szám

• 1998. március 3. Ül Cetl SZtilla S Ullikért 3 H..... ... ' , . .._ _ TELI ALDAL SZÉKÉN Hosszú téli estéken­ akarato­mon kívül is többet időzöm köny­veim míves szellemű társaságában. Segítségükkel elmélkedem, utazom szárazföldön vagy vizen, valahon­nan valahova valamiért. És nem u­­tolsósorban emlékezem, többek között arra is, hogy miként véde­keztünk az anyanyelvünk „gerinc­csigolyáit örökösen kínzó meszese­­dés ellen”. Bármennyire hihetetlennek tű­nik, az olvasás varázsa megkapa­rinthatja az embert még egy falu­ban is, ahol a tanítón, a papon és a jegyzőn kívül senki nem rendelke­zik saját könyvgyűjteménnyel. A mi házunk sem erről volt híres, egy-két kalendáriumon kívül nem sok lapozgatnivaló akadt. A köny­vek hiánya mégsem az emberek kultúra iránti közömbösségéről ta­núskodott. Mihelyt a nehéz, őszi betakarítási munkák a földeken befejeződtek, a tél is beköszöntött. Ilyenkor a falusi ember is több időt szentelhetett a „szellemi magvetés­re". Emlékezetembe villan, ahogyan az esti harangszó után jöttek hoz­zánk a szomszédok „fonóba”, hó­nuk alatt a hímzőkerettel, guzsaly­­lyal. Mikorra a maguk és a falu gondját megvitatták, és már az uj­juk között sem pörgött villámgyor­san az orsónyél, valamelyik férfi kabátzsebéből előkerült a könyv. Míg szertartásosan kiszabadították a vászontakaróból, addig anyám még egyet törölt a tiszta asztalon. Módot és teljes biztonságot terem­tettek a felolvasáshoz. Velük együtt hallgattam és köny­­nyeztem meg a János vitézt, az Eg­ri csillagokat és több csokorra való balladát, majd a végén a hosszan tartó „kiértékeléseket”, hogy ők mi­ként cselekedtek volna a főhős he­lyében... Többször láthattam, hogy igen féltett kincsük a könyv. Az apró gyerekek elől valósággal rejteget­ték, hogy megőrizhessék nekik, hi­szen tudták: egy kicsit a könyv is alakítja a mindenkori termés sor­sát... Nekik köszönhetően elég ko­rán „rákaptam” az olvasásra, és megtanultam a könyvet értékelni. Egyik este csoda történt. Vitás szomszédunk szép kivitelezésű vaskos könyvet tett az asztalra. Fél szemmel odapillantok, olvasom: Toldi, írta: Arany János. Nagy izga­lommal vártam, hogy kezdje olvas­ni, de ő mindegyre csak a zsebeit tapogatja. - Otthon maradt a szemüve­gem, Sári! - sajnálkozik feleségé­nek. Szótlanul vette tudomásul mindenki, és sehogyan sem értette Vitus szomszéd felelőtlenségét. Már-már kezdtek szedelőzködni „fonósaink", mikor Vitus bácsi köz­bekiáltott. - Mit szólnátok, ha János ol­vasná fel? - Na, halljuk, mit tanult az is­kolában! - adták beleegyezésüket a többiek. Helyet szorítottak nekem is az asztalfőn a lámpa alatt, aztán többször is megkérdezték, hogy jól ülök-e, nincs-e igen távol tőlem a könyv, és majd szóljak csak bát­ran, ha elfáradtam. Éreztem a sok figyelő szem tüzét piruló arcomon, miközben elkezdtem az első ének felolvasását. A langyosodó szelek rendre ki­verték a tél fogát. Tavaszodott, mi­re mi is befejeztük és a magunk módján megbeszéltük a híres Toldi históriáját... Az utolsó estére már annyira hozzám nőtt a szép könyv, hogy csak fájó szívvel tudtam volna tőle megválni. Folyton az járt az eszem­ben, miként tudnám megszerezni. Vajon eladják-e? De hogyan is kér­hetném megvételre, hiszen pénzem sincs. Hiába szólt minden a könyv megszerzése ellen, vágyam erő­sebbnek bizonyult. - Vitus bácsi, szeretném, ha a Toldit nekem adná egy fél liter szil­vapálinkáért. .. - Nocsak, honnan van neked pálinkád? - Hát... a szüleim, gondolom, adnának - válaszoltam halkan. - Ha ők is így gondolják, hát le­gyen - kacsintott mosolygó szüleim felé. - Néhány nap után - tántorogva a kacagástól - elmondták nekem, hogy ment volna ez magától is, hi­szen a könyvet eredetileg is nekem szánták. A pálinka meg éppen ka­póra jött, legalább áldomást ihat­tak „felolvasóvá” avatásomra... Soós János & ao­u iO O­­A N *E M­eggyőződéses, ötvenhatos vagyok. Eleget gyötörtek miatta, s ma néha megbecsülést is kapok érte, legalább egy megemlé­kezés erejéig. Éppen ezért döbbentett meg egy nőismerősöm szomorú kérdése, aki paplányként árván nőtt fel, mert apját még a Du­­na-csatornánál megölték. „Olyan sokat beszélnek ma az ötvenhatosok­ról. Az ötvenhat előtti politikai mártírokat már mindenki elfelejtette?” Nagyon megszégyelltem magam. Én is megfeledkeztem róluk. Ez a kérdés villámlásként idézte elém azokat a szörnyű éveket 1945—53 között, a „dicsőséges felszabadulástól” a „Nagy” Sztálin haláláig. Ami­kor az erdélyi magyarság minden tekintélyes, a politikai küzdelemben jártas vezetőjét vagy elüldözték, vagy ha makacsul kitartott a helyén, erkölcsileg és fizikailag gyalázatosan megsemmisítették. Az ipar és ke­reskedelem gyakorlott, sikeres képviselőit, akikre most a legnagyobb szükség lenne, kizsákmányoló burzsujként rabolták ki és tették legjobb esetben földönfutóvá, gyakrabban egészen vagy félig halott roncsokká. A falvak kiváló gazdáit, akik éjt nappá tevő munkával Európa legkü­­­lönb földművelését tudták megvalósítani, hónapokon át éjszakánként a falu szélén vagy a községháza pincéiben verték, nappal meg kemény rabszolgamunkát végeztettek velük. Gheorghiu-Dej kijelentette, hogy a Duna-csatorna a burzsoázia temetője lesz - és ezt meg is valósították. És aki egy szót mert szólni mindezek ellen, az már indulhatott is a csa­tornához­­ saját újságaink és „élcsapatunk” harsány ökölrázása mellett. A deportáltak, üldözöttek gyermekeit pedig az iskolában - ha egyálta­lán fölvették őket - szégyenpadra ültették, mocskolták, a többiekkel kiközösíttették. S az értelmiség zöme, ha ezt ideig-óráig elkerülte is, éj­szakánként félelemmel leste, hol állnak meg a fekete autók. És még so­rolhatnám hosszú oldalakon át, így vált aztán rabszolgává, lehajtott fe­jű, befogott szájú helóta néppé erdélyi magyarságunk 90 százaléka. Pedig nem az volt. Megmutatta ötvenhatban. De aki fel merte emelni a fejét, az már számíthatott a legrosszabbra. Nem tudom én ezt kellőképpen leírni. Úgysem tudnám érzékeltet­ni azokkal, akik nem élték át. De már nem is szükséges, tökéletesen mondja el e korszak tragédiáját a 20. század második felének egyik leg­nagyobb, épp a napokban elhunyt magyar írója, Wass Albert legújab­ban megjelent könyvében, az Adjátok vissza a hegyeimet címűben. Aki tudni szeretné, hogy éltünk és éreztünk akkor sok százezren, elég, ha azt elolvassa - ha kibírja. Ez volt a Duna-csatorna szomorú korszaka. A Szász Pál-Márton Áron-csoport, a legkülönb magyar vezetők elítélésétől (közülük 1964 előtt egyedül Márton Áron szabadult ki, legtöbbjük sohasem) a kulá­­kok tízezreiig. Ők azok, akikről még mi, ötvenhatos utódaik is elfeled­keztünk megemlékezni. Sokan voltak akkor, akik mindezt teljes egyetértéssel szemlélték, sőt szolgálták. A „Fényes szellők” korszaka volt­­ a másik oldal számá­ra. Lelkes fiatalok százai ü­völtötték meggyőződéssel a „Sztálin, Sztá­­lin”-szerű jelszavakat. Olvasom Balogh Edgár Világosság című napi­lapjának és Gaál Gábor Utunkjának 1950-es számait. Csatornalé­ sö­­tétségben árad belőlük a gyűlölet, a pusztítás. Például a Világosságban: „Minden dolgozó földműves tudja már azt, hogy a kulákok a nép el­lenségei. Valamennyiüket le kell leplezni...” „A dolgozó földművesek fokozzák gyűlöletüket a kulákok iránt... (hat kulák neve)” „Márton Áron püspök szembehelyezkedett országunk alaptörvényével... Erős Lajos kolozsvári lelkész... ellensége a dolgozó népnek...” „Szalacson 22 kulákot zártak ki az MNSZ-szervezetből.” Stb. stb., nap mint nap. Ugyanakkor az Utunknak szinte minden oldalán: „A filozófia... nem lehet más, mint a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok közötti engesztelhetetlen harc tükröződése.” „Jancsó elvtárs fel sem veszi a har­cot a polgári irodalom dekadenciája ellen... E katedráról végleg eltűn- Csak az ötvenhatosok e tek a reakció tudatos ügynökei... pl. György Lajos...” Lelkesedés: „Megjöttek az oroszok! Megjöttek a felszabadítók!” Dráma: „Mezítlá­bas menyasszony”, a pap és a kulák aljasságáról. Líra: „Hej, vérszopó kulák-féreg, gyűlöllek a sírig!” „Beke Pista-levelet ír Anicának.” „Há­lám tiéd, Sztálin!” „Védtelennek félelmes fegyvert adtál... Köszönöm, Pártom! Köszönöm, Sztálin!” „Pusztítsa ez a dal az ellenséget/ ragadja torkon s szorítsa meg jól...” Ez a gyűlölt ellenség pedig nem volt más, mint a magyar paraszt­ság, polgárság, egyház, tudósaink, politikusaink, a 90 százalék. A másik oldalon, a cikkek aláírói közt pedig meglepődve találjuk mai közéletünk nagy neveit, népünk „szimbólumait”, irányítóit. Érdekes tanulmányt lehetne írni erről, de ki illetékes azt megírni? Semmiképpen sem magamfajta gyűlölt, kidobott, börtönbe zárt ellen­ség! Miért hallgatnak erről még ma is, akik benne voltak? Inkább vál­lalják a hátuk mögötti undorodó vagy csúfolkodó összekacsintásokat? Hiszen jött azután ‘56, és sokaknak kinyílt a szeme. Igaz, mások­nak még a magyar szabadságharc sem jelentett fordulatot, pedig azu­tán már nem lehetett senki előtt kétséges, ki áll népünk oldalán, s ki szolgálja elnyomóit. Nem jó olvasni lapjaink 1957-es számait... De mi, ötvenhatosok, ötvenhat szellemében testvérünknek tartunk mindenkit, aki hátat fordítva múltjának, népe ellenségei helyett népe mellé áll. Nekünk eszményképünk a parasztnyúzó Nagy Imre, az osz­tályidegen, családját is megtagadó Maléter Pál és a többi magyar kom­munista, akik a döntő pillanatban megérezték, hol van a helyük és azt keményen meg is állták. Nálunk is, olyanok, mint az egyetem meg­mentéséért életét áldozó Szabédi László, Csendes Zoltán és még sokan mások. De Szolzsenyicinnek, századunk aljasságai nagy orosz leleplezőjé­­nek van egy történelmi jelentőségű mondása: „Mi, keresztyének, nem kívánjuk senkinek sem a halálát, sem a szenvedését. De annak, hogy az európai társadalom egyensúlya helyreálljon, van egy feltétele. Akik a túlsó oldalon álltak, mondjanak annyit: Igen, én vétkeztem. Én gyil­koltam, másokat börtönbe juttattam, nyomorba döntöttem, írásban gyaláztam, én egyetértettem becsületes emberek megnyomorításával. Különben hogy lehet felmenteni azt, aki tettét be sem ismeri?” Ama korszak embereinek fiatalkori botlásaikra van egy komoly mentségük. Elmondhatják: tekintélyes, nagy egyéniségek, mint Balogh Edgár, a nagy leleplező, Gaál Gábor, a sztálini filozófia lánglelkű pró­fétája (én is hallgattam, mikor a Bolyai-egyetem összegyűjtött harmad­éves hallgatói előtt egy teljes évig dicsőítve magyarázta Sztálin nagy fi­lozófiai tanulmányát!), Demeter János, az egyetem nagy tisztogatója és mások olyan nagy hatással voltak ránk ama jelszavak hangoztatásával, mint amilyenek József Attila egyes kiragadott sorai („Ne szisszenj min­den kis szilánkhoz!”), hogy elvették az ítélőképességünket. Fiatalok, naivak voltunk, ne haragudjatok ránk! Ahogy a budapesti rádió szer­kesztőinek volt bátorságuk kimondani: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”, és senki egy rossz szót nem mondott rájuk többé. Vagy mondják meg nyugodtan: igenis, he­lyesen cselekedtünk, hasonló helyzetben ma is úgy tennénk, vállaljuk eszméinket és tetteinket! Ez is becsületes magatartás, tiszta beszéd. Csak egyet ne mondjanak: hogy akkor ilyen volt a világ. Mert ab­ban a világban mindenkinek megvolt rá a lehetősége, hogy a maga ke­zébe fogja a botot vagy a tollat, ha vállalta, hogy hűségesen fogja tán­coltatni azt a többiek hátán, mégse vállalta több egy százaléknál. Nem tudok róla, hogy az a mondat a mi mostani élenjáróink ajká­ról elhangzott volna. Bocsánatot kérek attól, aki kimondta, s hozzám nem jutott el. De várjuk, de kérjük őket, nem a magunk, népünk meg­nyomorított, meggy­alázott 90 százalékának nevében, adják meg ne­künk, hogy ember módra nézhessünk szomorú szavú asszonyismerő­söm és sorstársai szemébe, mondják ki közös megtisztulásunknak ezt a drága igéjét! Varga László 1­0/1 Veszett a világ Dénes László Jönnek, hömpölyögnek, zúdulnak ránk a rettenetesebbnél ret­tenetesebb hírek. A nagy világbéke árnyékában itt zajlanak köze­lünkben, mellettünk, szemünk előtt százszámra azok a helyi hábo­­rúcskák, amelyek bár nem kerülnek föl a műholdakra, nem kevés­bé tragikusak és véresek, mint azok, amelyek fölkerülnek. Olvasom a magyar lapokban, hogy a fekete csuklyás ámokfutó halomra öldösi a fővárosi boltok ártatlan eladóit, anélkül hogy ki­rabolná őket. Nem mintha a rablás ténye bármit is enyhítene a tett súlyán, de legalább racionálisan felfogható lenne a cselekmény in­doka. Ugyanilyen őrületnek tűnik annak a férfinak a „kiútkeresé­se”, aki vidéki családi házában előbb hátba lövi a feleségét, a holt­testet begyömöszöli az autója csomagtartójába, beülteti a két gye­reket s kihajt a szőlőbe, hogy ott agyonlője őket, s végezzen ma­gával is. Egy tizenéves unoka metszőollóval mészárolja le nagyszü­leit, hogy magához vehesse néhány száz forintjukat. Két huszoné­ves munkakerülő ugyanaznap, néhány kilométerrel arrébb, kilenc­venéves, egyedül élő özvegyasszonyt ver agyon, előző nap kézhez kapott nyugdíját megszerzendő. Aztán ott a szerencsétlen postás­nő esete, aki még decemberben tűnt el, de most találták meg a már alig fölismerhető holttestét a mezőn. Meggyilkolták, kirabolták. Emberek, nem vadállatok. Akárcsak a taxist. A ki tudja, hányadikat. Hatástalanított fegyvereket összevásárló, majd azokat éles lő­fegyverré alakító bűnbandát lepleztek le minap, három megyére ki­terjedő hálózatot működtettek. Egy másik banda pénzbehajtásra meg ilyesmikre szakosodva terrorizálta egy város lakosságát, kézi­gránátokat hajigálva a vendéglátóipari egységekre. A kábítószer­csempészésen ért ki-be utazóknál egyre nagyobb mennyiségű és egyre keményebb drogokra találnak a szervek, az esetek oly gya­koriak, hogy már föl sem kerülnek a több tízmilliós fogások a la­pok címoldalaira. Akárcsak a fogyni nem akaró öngyilkossági ese­tek, vagy a figyelmetlenségük, fáradtságuk, felelőtlenségük okán elpusztulók balesetei. Az egészségesen világra jött csecsemőjüket lakótelepi kukákba veszejtő némberek sokasodó tetteiről már nem is beszélve. Vagy az elhajtott magzatokról. Tudom, nálunk felé sem ritkábbak az ilyen-olyan szörnyűségek­ről szóló hírek, elég csak a fővárosi bulvárlapok esemény­oldalait böngészni. Minden kihunyt életért kár, minden csöpp kiontott vér­ért, minden megbicsaklott emberi sorsért. Csak közben folyton az jár az eszemben, hogy Magyarország la­kossága mára már tízmillió alá csökkent, s a határokon túl keresve sem találni hárommilliónál több magyart. Ha ilyen iramban gyil­koljuk egymást és magunkat, mi vár ránk a harmadik évezredben?

Next