Erdélyi Napló, 1998. július-augusztus (8. évfolyam, 27-34. szám)

1998-07-07 / 27. szám

Nyitva van az aranykapu? Bújj, bújj, zöld ág... mert nyitva van az aranykapu. Akik május vé­gén elballagtak, azoknak csak az é­­rettségi vizsgaláncán kell végigara­szolniuk, és máris ott találják ma­gukat az aranykapu, a nagy betűs Élet Kapuja előtt. legyünk optimis­ták és tételezzük fel, hogy nyitva áll előttük. Nemcsak a kötelező szak­mai derűlátás után, hanem mert nem is azokról szeretnék szólni, akik ezennel befejezték a középiskolát. Hanem a többiről. Akiknek még legalább egy évük hátravan. És jó­magunkról, tanárokról. Akik á­­csorgunk a szeptemberre meghir­detett tanügyi reform kapujában, és nemcsak azt nem látjuk tisztán, hogy aranyból van-e, de még azt sem, hogy nyitva áll-e egyáltalán, avagy jó lesz időben beszerezni a faltörő kost. Bújj, bújj, zöld ág. Csakhogy a rég várt, megváltó reformkapu az nem mellékajtó, azon nem bebújni­­besurranni kell, hanem emelt fő­vel, kifeszített mellkassal belépni. Vagy még inkább bevonulni. Csakhogy... Mindig ez a csak­hogy. Sajnos mindig. Mert mit tu­dunk, mit tudhatunk arról, ami három hónap múlva vár bennün­ket?! Jószerével semmit. Illetve na­gyon keveset. Mindenekelőtt azt, hogy eurokonform, illetve világ­­színvonalú óhajt lenni. Ezzel nincs is semmi baj. Mondhatnók úgy is, hogy végre! Ha nem tolakodnék elő máris az első kérdés: milyen az eu­rokonform iskolarendszer? A po­rosz alapú német, a szabadelvű francia, a spanyol, olasz, belga, svéd vagy az utánozhatatlan cso­da, a hagyományőrzéssel egy idő­ben nyílt és modern, tiltva és en­gedve talpig embereket formáló brit? És ez csak Európa. A világ­­színvonalhoz hozzátartozik a keleti és nyugati világ két bajnokának, Japánnak és az Egyesült Államok­nak a különböző módszerekkel o­­peráló, de egyaránt teljesítmény­­központú iskolarendszere. S akkor melyik? Egy biztos: az elemi osztályok­ban nem lesz érdemjegy, csak mi­nősítés. Ami már startból lélektani tudatlanságról árulkodik. Ugyanis nem a nagydiák vadászik a jó jegy­re, annyira nem, hogy semmibe ve­szi az őt érdemtelenül tízesekkel tömő tanárt, a kicsinek viszont épp a jegy a dicsekvési alapja: nekem tíz tízesem van, neked csak kettő. (Nem is szólva a szülőkről, akik ha­sonló kritériumok alapján beszél­nek elemista gyermekeikről.) Más. Több lesz a választható, opcionális tantárgy. Eddig is volt, csak épp nem a gyermek válasz­tott. Vele az első líceumi évben kö­zölték, hogy ezt vagy azt kell opcio­nális tárgyként tanulnia. Tehát kö­rülbelül annyira dönthetett, mint Ádám apánk, aki elé feleségválasz­táskor odaállították Évát. Nem ki­zárt, hogy most épp fordítva lesz: Éva szemszögéből nézhetjük a vá­lasztást. És az mégis egészen más! És állítólag lesz a kilenc plusz hármas iskolaszerkezet. Ami igaz, az igaz: ilyen még nem volt. A hat plusz négy, a hét plusz négy, nyolc plusz négy, nyolc plusz kettő már kipróbálva. Hogy egyik sem vált be? Dehogynem! Mindenik bevált. Mert meri-e bárki is azt mondani, hogy hülyébb volna a hat plusz né­gyet vagy hét plusz négyet végzett, mint a nyolc plusz kettő plusz ket­tős? Hisz ugyanazt tanulták. Hát állítólag ez lesz más. Hogy nem ugyanazt. Illetve nem ugyan­úgy. De akkor hogyan, ha ugyana­zok fogják tanítani?! Ez a legna­gyobb kérdés. Ez szül minden e­­gyéb problémát, s ezért ácsorgok a reform aranykapuja előtt úgy, mint emlőstársam egy másfajta új nyí­lászáró előtt. A gyermekekkel nincs baj. Ők nem problémáznak a szeptember­ben kezdődő reformmal. Előttük a nagyvakáció, tele vannak tervek­kel, és egyelőre úgyis csak a beí­gért többszörösen lépcsőzetes sza­bad hetekre gondolnak. A jövőre végzőket ugyan izgatja egy kicsit az újfajta érettségi-felvételi korreláció, de mivel jól tudják, hogy ez még épp csak a fogantatás állapotában van, hát inkább legyintenek, majd csak lesz valahogy. Átképző, korszerűsítő tanfolya­mokról is rebesgetnek ezt-azt. Elő­zetesen vagy menet közben. A tan­folyamokon majd berakják a fe­jünkbe a sok új ismeretet. De vajon akad-e olyan valaki, aki a bennlé­­vőből ki is szedeget valamit? S ha az illetőnek lesz hozzá szándéka, vajon sikerül-e majd elhitetni, hogy mondjuk az osztály, ahová belépünk, az nem egyénenkénti és egységes ellenséghad, hogy nem Szent György lándzsája és vérteze­­te szükségeltetik le­ meggyőzésük­­höz, hanem mondjuk emberibb szó?! Amiből elsőre érezni lehes­sen, hogy egyenrangúak vagyunk, s azt az előnyt, amit a tanár több­lettudása jelent, bőven ellensúlyoz­za az ő rugalmasabb gondolkodás­módjuk, fogékonyságuk, nyíltsá­guk, egyszóval a fiatalságuk?! Vagy meg lehet-e magyarázni egy szakmáját szenvedélyesen sze­rető tanárnak, hogy vannak más szakterületek is, sőt lehet, hogy a gyermeket éppen ez a másik terület érdekli jobban?! És akkor a tankönyvekről még szót sem ejtettem. Nem is fogok... egyelőre. Nem mintha félnék a da­­rázscsípéstől, vagy hogy beharapja az ujjamat a különböző kiadók és szerzők érdekszféráinak összega­balyodó csapdája, hanem mert tantervek híján a másság, az alter­natíva puszta hangoztatásával e téren akkora a káosz, hogy (remél­hetőleg csak egyelőre!) kár is szót vesztegetni rá. Maradnak a kérdések. Csak vá­lasz nincs. Majd lesz­ valahogy. A­­hogy a diákok szerint is. Megpró­bálok hát én is erre az álláspontra helyezkedni. Várni a szünidőt, nyarat, pihenést. Nem pedig töp­rengeni tőlem független dolgokon. De nem megy. Mert mindegy az, hogy hat plusz négy vagy kilenc plusz három, a diák lényege, hogy végigjárja az utat. Bújj, bújj, zöld ág. Nekünk viszont az a lényegünk, hogy kézen fogjuk a sort és vezes­sük a zöld ágak, zöld levelecskék között, egészen az aranykapuig. És épp azért nem tudok felhőtlenül ö­­rülni a vakációnak, mert a legfon­tosabbat magam sem tudom, hogy vajon nyitva van-e, nyitva lesz-e szeptembertől az aranykapu? Az öntudatos vezető nem kér­dez ilyesmit. Csak vezet. Fő, hogy a sor haladjon. Egyenesen előre, se­baj, ha épp neki a falnak. De tehe­tek én arról, hogy nem vagyok ön­tudatos?! Molnár Judit A dokumentumok szerint 1991 júniusának végén kezdődött és egy hétig tartott a szlovéniai villámháború. A német Blitzkrieg szó szerinti fordítása ezúttal sem fedi a valóságot, mert a szlové­niai háború valójában nem is háború volt. A szerbiai elnök mögé fel­sorakozott tábornokok amolyan sétagaloppnak képzelték el az alig egy hónappal korábban népszavazás nyomán elszakadni, illetve kiválni szándékozó tagköztársaság lerohanását. Az akció annyiban volt terve­zett és szervezett, hogy a határátkelőkre szerbiai rendőröket és vámtisz­teket vezényeltek és szállítottak („megőrizni az ország egységét!” - har­sogta a ma is jól ismert jelszót az akkori belgrádi sajtó), a katonaságot azonban meggondolatlanul és megfontolatlanul vezényelték ki a szlo­véniai laktanyákból. A területvédelmi egységek Janez Jansa őrmester irányításával rettenetes csapásokat mértek a kiskatonákra, akik teljesen felkészületlenül vonultak akkor a szlovéniai utakon a városokba és fal­vakba. A komolyabb ellenállással, fegyveres szembeszegüléssel nem számoló tábornoki kar és a beosztott elöljárók nem tájékoztatták a pelyhes állú legénykéket, mire kell számítaniuk. Mintha díszfelvonu­lásra, parádézni vonultak volna fel a páncélosok. Hogy aztán véres legyen ez a parádé... Akkor két sebesült sorkatonával (jellemzően egy' magyar és egy' ma­gyar nevű szabadkai, illetve györgyéni horvát fiúval) kellett interjút csi­nálnom. Hősökként kellett volna ünnepelnem (ünnepeltetnem) őket, de erre nem voltam képes. A megszeppent gyerekek alig mondtak valamit az átélt borzalmakról, és az sem illett bele az akkori szerkesztői koncep­cióba. Egyikük elmesélte például, hogy­ a szlovéniai kórházban a mellette fekvő, ugyancsak sebesült szlovén területvédelmis családjától még banánt is kapott, de ez nem volt akkor publikus az újságban. Egy­ hétig tartott a villámháborúnak nevezett és csúfos vereséggel végződött akció. Ma már tudjuk, az igazi cél tulajdonképpen nem is Szlovénia elszakadá­sának megakadályozása volt, hiszen készen állt már a horvátországi és a boszniai forgatókönyv. A veszélyeztetettnek tekintett szerbség nagyobb tömegei ott éltek, és nem a legnyugatibb tagköztársaság­ban, így aztán „Szlovénia mehetett”, ahogy arról egy-két akkori szerb politikus azóta már írt is visszaemlékezéseiben. Horvátországban is ropogtak akkor már a fegyverek. Pakrac, A véres parádé Plitvice és Borovo Selo után voltunk, a szálfaforradalomnak neve­zett knini felkelés is elkezdődött egy esztendővel korábban (az első szálfát 1990. augusztus 17-én állították keresztbe a Knini Bosans­­ko Grahovo közötti úton). Ma sem tudni biztosan, mit gondoltak akkor a hadsereg vezérkarában, hiszen a szerb félkatonai alakulato­kat és önkéntes egységeket nem lefegyverezték, ahogyan az akkori szövetségi kormány és államelnökség rendelkezett, hanem felfegy­verezték őket, mi több, a laktanyákat és más objektumokat is ren­delkezésükre bocsátották. Előfordulhat, hogy a tábornoki karban nem mindenki tudott erről, de a bűn ettől még bűn marad. Szer­biában azon a hét évvel ezelőtti nyáron megmozdultak a katona­fiúk szülei. Berontottak a belgrádi parlamentbe, követelték, hogy gyerekeiket hozzák haza Szlovéniából és Horvátországból, vonul­jon ki a hadsereg a két tagköztársaságból. Tömegesen dezertáltak a nem szerb nemzetiségű katonák és elöljárók a különböző egysé­gekből. Horvát nemzetiségű pilóták repülőgépestől hagyták el bázi­saikat. Ha valaki most azt mondja, hogy­ az édesanyák és az édesapák ma is követelik gyermekeik hazahozatalát a Slobodan Milosevic által immár nyíltan is irányított hadseregből, akkor csupán egyetlen mondattal tu­dok válaszolni: igen, a történelem ismétli önmagát. Megírtam, bár i­­mádkoztam, hogy' ne legyen igazam, ha elfog­' a külső ellenség, a mara­dék országon belül talál gyilkolni­ és rabolni­ meg rombolnivalót ez a hatalom. Törvényszerű folyamat ez, a­z emberiség történetében (akár a legújabb kori történelemben is) számos példával könnyen bizonyítható. A szülők egy része akkor hazahozta (hazahozatta) gyermekeit a szétzüllesztett hadseregből. Nem mindenki tudott szabadulni a na­cionalista szemléletmódú tisztek karmaiból. A sorozás, a kényszerű verbuválás gyorsan megkezdődött. Meglett családapákat hurcoltak később erőszakkal a különböző frontokra, hogy az elesetteknek a hazafinak nevezett fasiszták emlékműveket állíttassanak. Szabadkán is van egy­ ilyen szörnyű emlékeztető műalkotás, és valahányszor el­megyek mellette, elolvasom a bronztáblába vésett neveket, visszai­dézem néhány egykori ismerős arcát. Ma is élhetnének, itt lehetné­nek közöttünk, együtt nyomoroghatnánk, ha az elvakult, gyilkos nacionalista őrület nem szakítja ki őket közülünk. Most Koszovóban folytatódik a „következetes milosevici béke­politika”. Gyermekeink ott vannak, ismét ágyútöltelékként, agyaggalambként. Ezúttal azonban nincs parádézás. Csak a vér maradt. Németh János (Szabadka) HETI NAPLÓ Sötétség délben Nyikoláj Szalmanovics Rubasov, a hajdani népbiztos éppen azt álmodta, hogy letartóztatják, amikor letartóztatták. Jelentek már meg máskor is lidérces álmaiban ragyogóra vikszolt fekete katonai bakancsok, amelyek bezúzzák lakásának ajtaját; ugrásra kész, marcona fogdmegek csontos öklei, amint az agy parancsára várva néznek szembe a bűnösnek kikiáltott áldozattal. Ám mind­ez egyszer valósággá vált... Egyelőre nem született felmérés arról, vannak-e rémálmaik manapság politikusainknak. Hánykolódnak-e éjjelente párnái­kon, miközben facsaró víz alattuk a lepedő? Fel-felriadnak-e a képzelgésre, a frászt hozva az asszonyra, hogy vége mindennek, viszik őket? És most nem az államférfiak Atlasz-vállaira neheze­dő irdatlan nagy terhek és felelősségek okozta lelki nyomásra kell gondolnunk, hiszen azt egy átlagosabb értelmű választópol­gár is feltételezni merészeli: a milliók sorsáért és jólétéért felelős honatyák nem lehetnek mentesek az effélétől. Igaz, ami igaz, a domboldalon legeltető, inni-olvasni nem tudó öreg juhász is tart­hat attól éjszakánként, hogy a farkas lehúzza róla a subát. Vi­szont a csobánnak azért nincsenek rémálmai, mert tudja: az át­­kosban nem írt alá egyetlen hűségnyilatkozatot sem az állambiz­tonságnak. Tehát a pakulát sem rágalmazhatja azzal, hogy szekus besúgó volt. A mi politikusainkról azonban naponta rántják le a leplet, véres rongyként mutogatva ország-világ előtt múltjukat. Aztán hullanak a fejek. Természetesen ma már senki sem számíthat nyílt tárgyalásra a szekusdossziék nyilvánosságra hozatala nyomán, hiú ábránd a magánéletüket a pártszolgálatba emésztett funkcionáriusok kitá­rulkozása. Hol vannak már a ‘30-as évek moszkvai koncepciós pe­reinek - vagy valóságos ördögi összeesküvések leleplezéseinek? - tanulságot hordozó, önpusztító hősei, akik a nép, a tömegek ne­velése érdekében mindent vállaltak, a legabszurdabb vádakat is, sőt az ügyésszel versengve mocskolták be magukat a kortársak káprázó szeme előtt? Nem a történelem kerekének visszaforgatása a cél. Hanem a teljes átláthatóság és átvilágíthatóság megvalósítása. Mert a kál­váriajárás, a golgotázás, az égbekiáltás nem válhat politikailag ér­tékelhető magatartássá. (Habár a nép gondolkodásmódja kifür­készhetetlen, láttunk mi már miniszterelnöki székbe ülni olyat, akinek a szenvedésvállalás volt a leghatékonyabb fegyvere.) Félő, hogy az áttekinthetőség adta politikai moralitás csupán eszmény marad, a múlt örvénye feltartóztathatatlanul szippantja be áldozatait, a hálóba meg egyre többen gabalyodnak bele. Abba a hálóba, amelyet tulajdonképpen maguk szőttek citromként ki­facsart erkölcsük és nyakatekert logikájuk szerint. Felelni kellene tehát. Akkor is, ha nem kérdeznek, ha nem ar­ra irányul a kérdés, írtunk-e alá. Mert tisztázni a megtörténtet oly kevesen vállalkoznak, magyarázkodni pedig oly sokan kény­szerülnek. Ráadásul ritka az olyan, aki képes eldönteni, mi szá­mít az adott politikai helyzettől függetlenül, mi a lényeges egy ember életében, amit erőszakkal kivertek belőle hajdanán, vagy az út, amit azóta bejárt. S mondhatja már a doktorról a minisz­terelnök, hogy becsületes, nem úgy, mint a többi. Pipa bagót sem ér. Ezért nem látunk mi a sötétben. Még délben sem. Rostás Szabolcs

Next