Erdélyi Napló, 1999. május-június (9. évfolyam, 18-26. szám)

1999-05-04 / 18. szám

1999. május 4. je N­aponta szűnnek meg munkahelyek, következésképp nő a munkanélküliek száma. A m­unkás örvend, ha nem kerül az elbocsátandók listájára. És igyekszik mestere, főnöke, a tulaj bizalmába férkőzni. Igyekszik jól és sokat dolgozni, hogy elnyerje an­nak kegyeit. Már hangosan sem zúgolódik a kevesebb munkabér mi­att, nem tiltakozik a nyolcórásnál hosszabb munkaidő miatt. És nem szól, ha nincsenek megfelelő munkafeltételek, mondjuk emelőszer­kezet, targonca, ha nem szellős, világos, jól fűtött a műhely. Hallgat, ha nincs hol átöltöznie, tisztálkodnia munkaidő után. Azt sem teszi szóvá, hogy jár neki munkaruha, gumicsizma, kesztyű, szemüveg, védőital stb. A biztonságosabb szerszámot kérni meg egyenesen szé­­gyelli testi épsége érdekében. Szó nélkül emel társaival sok mázsás terhet, s csodálkozik kiújuló lumbágóján, kínzó porckopásán. De restelli mondani: tegyük le, nem bírom. Nincs autódaru, a sofőr siet, a kocsit meg kell rakni, a nyersanyagot lepakolni. És nem szól he­gesztő társának, menjen ki dolgozni, mert kicsi a műhely, megtelik hamar füsttel-gázzal. Éjszaka meg úgy fáj a szeme az ívfénytől, mint­­­homokot szórtak volna bele. És mit érdekli a régi-új tulajdonost, hogy likas a csizma, bakancs, vizes benne a zokni, kapca? Ő nem érzi, hogy ráz a hegesztőtrafó. Legtöbbjük a tisztelet a kivételnek - csak a gyors, pillanatnyi hasznot nézi. Azt, hogy a szerződtetett árut minél olcsóbban előállíthassa, minél kisebb befektetéssel, anyagi ráfordítással. És minél kevesebb munkabér ellenében. Sokszor rosszul kalkulál a határidőt illetően. Könnyelműen vállalja, az ügyfelet megtartandó. És ha nincs kész a termékkel idejében, ha sürgetik, ha perrel, büntetéssel fenyegetik, idegességét beosztottjainak állandó dorgálásával, ijesztgetésével, fe­nyegetésével vezeti le. Hogy elcsaplak, kiteszlek, kirúglak! És máris jelentkezik a kapkodás, fejvesztettség, rossz minőségű munka. A feszült munkalégkör, a veszélyek idejében való fel nem is­merése építkezésnél, erdőkitermelésnél, szállításnál. A munkaadó és munkavállaló rejtett vagy nyílt konfliktusa besegít a munkavédelmi szabályok be nem tartásába is. Mert minél veszélyesebb, egészségre károsabb egy munkahely, annál több szabály betartására kötelez. A régi és jelenlegi munkavédelmi szabályok minden szigorúsága ellené­re számtalan balesetnek lehettünk szemtanúi „műhelykörelben”. A­­lulírottnak majdnem életébe került az a főnöki parancs, hogy „szök­jél csak fel gyorsan az utánfutóra, megyünk a gödörbe villanymotort STUPID HALÁL cserélni”. És ezzel a meggondolatlan utasítással hatunk élete forgott veszélyben, amikor a meredek lejtőn elromlott a traktor fékberende­zése, s pillanatok alatt felgyorsult háromtonnás terhével az utánfutó a hepehupás külszíni bányában. Kéthetes kórházi kezeléssel, néhány bordatöréssel és kimondhatatlan fájdalommal megúsztam a felejthe­tetlen „kalandot”... De volt s van eset, amikor nem főnöki utasításra, sőt annak el­lenzését, tiltását figyelembe nem véve maga a munkás cselekszik ön­fejűen, szabálytalanul, s veszélyezteti saját és társai életét. Szegény Bartalis Zoli csoportvezető létére kényelműsködte magát a rakodó­géppel a halálba, mondhatnám önként, kamikazeként... A Kovászna megyében létező mintegy nyolcezer munkáltató egy­ség közül csak 760 bír munkavédelmi engedéllyel. Az érvényben lévő törvény munkaadót, munkavállalót egyformán kötelez a mun­kavédelmi és munka-egészségvédelmi szabályok betartására! Mind­ezek ellenére hetven munkabalesetet jegyeztek be tavaly hivatalosan (mert van eset, mikor mindkét fél közös beleegyezésével, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad alapon, nem jelentik a kisebbeket). Ezzel a számmal az előkelő 13. helyen áll Háromszék az országos sta­tisztikában. Tíz közülük halálos kimenetelű volt. Utólag lehet el­mélkedni azon, hogy mi lett volna, ha az 58 éves kőfaragó, Varga La­jos nem ugrik ki a mozgó kotrógépből, Oprea Tibor figyelmesebben vágja a fenyőt, s nem gyűri maga alá a zuhanó fa, Nagy Zoltán nem fog hozzá magasfeszültségű villamos kábelt javítani hiányos védfel­­szereléssel?! Vajon a gépkocsivezető-segéd Ferencz Deák László fiatal élete hogyan alakul, ha ő és édesapja felmérik a farakományt átölelő acélkábel teherbíró képességét, esetleges kopását-elhasználtságát, s az elszabadult rönkök nem temetik maguk alá a dolgos gyermeket szü­lője szeme láttára?... Bizony nagyon drágán, néha életünk árával fizetünk azért, mert nem tartunk be olyan szabályokat, amelyeket magának a termelő­­munkának a gyakorlata és az életnek a tapasztalata diktál, s ame­lyeket a törvény csupán megfogalmaz. Nem lehet közömbös senkinek, hogy hányan lesznek kénytelenek mások - a család, a társadalom — gondoskodására szorulni, mert munkahelyen megcsonkult végtagjaik, megsérült fejük, szemük miatt erre önmaguk képtelenek. S ne nézzük közönnyel az ittasan volán mögé ülő gépkocsivezetőt, a szerszámgépe elé álló fémforgácsolót! Mert lám, szolgálatban lévő éjjeliőrként, kapatosait elaludva is meg lehet halni, gázmérgezésben! A hozzátartozók gyászát, az árvák, özvegyek fájdalmát mit sem enyhíti a büntetés, melyet a hivatalosság ró ki a vélt vagy valós mulasztóra. Olyan világot élünk, mikor hajtani kell, amikor sokak munkai­deje reggeltől estig tart, mert kell a mellékkereset. De véges az em­beri test és szellem teljesítőképessége! A több mint negyven évig szi­dott, blamált, lejáratásra ítélt kapitalista társadalmi rendszer munka­­törvénykönyvében 1940-ben tizenöt pontba foglalták az iparosok­nak szánt jó tanácsokat. Úgymond, az életútra. A 3. pontban írja: A balesetek nem véletlenül történnek, mindeniknek megvan az oka. Le­gyünk tehát elővigyázatosak, ne legyünk könnyelműek, hirtelenkedők. Ezzel tartozunk önmagunknak, családunknak, munkatársainknak és az üzemnek is, amelyben dolgozunk... Aligha fogalmazhattam volna okosabb konklúziót. Ferenczy L. Tibor Koszovó és a magyar önrendelkezés A világban „zeng a háború”. A NATO bünteti a kisebbségi jogok be nem tartásáért, az albán etni­kum üldözéséért Jugoszláviát. A kikényszerítő ok az albánság nyug­talansága, bele nem törődése, fo­lyamatos harca volt. Veszélygóc a­­lakult ki Európában, népirtás folyt a világ szeme láttára, s ezt - úgy­mond - nem tűrhette a modern vi­lág, fel kellett lépnie ellene. S fel is lépett. Eddig - jó egyhavi bombázással - sajnos semmit nem ért el. Folyik a háború, pusztulnak az értékek, egy egész nép vált-válik földönfutóvá, falvakat gyújtanak fel, embereket mészárolnak le vad őrülettel, esze­veszett, fékevesztett terrorral, mit sem törődve a következményekkel. S miközben ez történik, Koszo­vó tőszomszédságában, a nyolcvan éve szintén Jugoszláviához csapott Vajdaságban, no meg Felvidéken, Erdélyben és Kárpátalján a ma­gyarság ugyancsak áhítozza a joge­gyenlőséget, az autonómiát, de szóba se meri hozni, vagy ha még­is, csak félve, mert mi nem aka­runk vérontást, nem akarjuk­ ártat­­lanok pusztulását, mi hiszünk a deáki út, a tárgyalásos, parlamen­táris út járhatóságában, bízunk az igazságban. De mégsem ülünk tár­gyalóasztalhoz, addig sem jutot­tunk még el, mert úgy hisszük, a másik fél­ felek úgysem értik meg törekvéseinket. Meg aztán - figyelmeztet Mar­­tonyi János magyar külügyminisz­ter - nem ugyanazok a feltételek, illetve a helyzet sem azonos. Mert hát albánok 90 százaléknyian él­nek ama tartományban, mi meg mér csak 11,17, illetve talán 25 százalékban, ami ugye merőben más helyzetet jelent. Pedig hát a szabadság, a jog­­egyenlőség nem statisztikai kérdés. Az egy is lehet egyenlő a tíz- vagy százezerrel. A kis, a beolvadás ve­szélyétől fenyegetett népek is élvez­hetnek védelmet, védettséget. A törvények védelmét, a nemzetközi jogrend védelmét. Erdély nem Koszovó, mondot­ták, írták le száz meg százszor az utóbbi időben. Valóban nem. Itt egy békés nép él beékelve a szám­béli többségbe, némely területeken ő alkotva többséget, másutt csak volt többsége valamikor, mielőtt tettek volna azért, hogy ne legyen, s mielőtt itt is, „román földön”, a székelységben, ahol még 70-80-90 százalékot tesz ki, tennének azért, hogy „szoruljon összébb”, jelenték­­telenedjék el, tűnjék el. Igen, hogy tűnjék el. Ha nem tudja törvényes eszkö­zökkel elérni a maga védelmét-vé­­dettségét-jogegyenlőségét, úgy jár a Székelyföld is, mint Vajdaság vagy Szatmár megye, Kolozsvár környéke, Szilágyság bizonyos ré­szei vagy a Partium. Fellazul, el­szórványosodik. S úgy jár a nem­zet, mint a fa, melynek levágják a koronáját. Vagy mint az az emlős, melynek kiszúrják a szemét, át­szúrják a tüdejét. Nem jut fényhez, nem jut oxigénhez, észhez, érte­lemhez, s vegetálni kezd, majd fo­kozatosan elsorvad. Koszovó, Koszovó... A világ sze­me a kisebbségeikérn, rádöbbent a nagy világgépezet arra, hogy pa­rányi népek micsoda gondokat, mekkora bajokat okozhatnak. Vajha a megelőzés elengedhe­tetlen voltára is ráébrednének! Ezen kell fáradoznunk. Ne­künk, kisebbségieknek s e kisebb­ségek jogszerű védelmezőjének, az anyanemzetnek. Nem fegyverek ro­­pogtatásával, hanem érvekkel, jó­zansággal, a kérdés felszínre hoza­talával és felszínen való tartásával. Gazda József Orth István: Bükkfarönkök HETI NAPLÓ Az apparátus gazdaságpolitikáj­a Egyebet se hallunk: takarékoskodni kell, mert szegény az or­szág. Meg kell húznunk magunkat, vállalni a lemondást, minden­féle áldozatot. Össznépi tengődésre kárhoztattunk, hála az elmúlt fél évszázad „sokoldalú fejlesztéseinek" és a mögöttünk tudott egy évtized „átmeneti” tétovaságainak. Az egyszeri román állam­polgár nagyokat nyelve veszi tudomásul: nincsenek csodák. Vagy még inkább: nincsenek varázslók. Akárkiket választott meg veze­tőknek - most már szabadon és titkosan és demokratikusan és... -, akárkiket bízott meg az ország talpra állításának nemes feladatá­val, mind méltatlannak bizonyultak. Manapság azzal győzködik a hümmögöket választottjaink, hogy hát a mostani garnitúra azért jó, mert a többi változat az mind rossz, de legalábbis rosszabb. Rafinált logika ez, amely azt sulykolja: ezektől mindent el kell tűrnünk, mert akik helyettük jönnének, azok még a levegőt is el­vennék tőlünk. E körmönfont érvelés leple alatt aztán mindent le­dugnak a torkunkon. Bukarestből beintett arcátlan áremeléseket, adók és illetékek nyugati típusú kiszámítását keleti szintű jöve­delmekből, állami monopóliumok átfestését magánmonopóliu­mokká, elbocsátásokat, leépítéseket, kényszernyugdíjazásokat a gazdaság szerkezeti átalakítása ürügyén, szociális és szakmai kedvezmények megvonását a liberalizáció jelszavával - bármit és mindent kipróbálnak rajtunk, ami csak a tűrőképességünk ha­tárain belül marad. Tűrni pedig igazán megtanulhattunk. Állampolitikai rangra emelkedett (ismét!) az elvonás. A kincs­tár üres, föl kell hát tölteni. Itt van húszmillió balek, majd ők ki­izzadják. Nem fognak éhen dögleni, mert majd csak löknek vala­mit nekik a segélyszervezetek, egyházak, külföldiek... Sátáni kacaj kíséretében nyúlkálnak-kotorásznak a zsebünk­ben a kincstárnokok. Hogy kik ők? Ugyanazok, akik nagy garral hirdetik az újabbnál újabb takarékossági programokat, koncepció­kat, forgatókönyveket. Önmagukra persze korántsem vonatkoz­tatva. Hiszen a vak is látja: selyemöltönyösök siserehada serte­­pertél a magas hivatalokban, számolgatva megnyomorításunk szá­zalékait, ezzel párhuzamosan pedig önnön gyarapodásuk, gazda­godásuk, hájasodásuk dollártételeit. Nem a proletár indulat beszél belőlünk, hanem a mindenkori átvertek, lesajnáltak, hülyének nézettek, pofára ejtettek keserű­sége. Szegény az ország, üres a kamra, kong a kincstár? Akkor az országnagyok, kulcsárok, kincstárnokok miért oly gazdagok, és miért dúskálnak minden földi jóban? Miféle demokrácia ez? A ki­vételezetteké? A kiváltságosok köztársasága? Elképesztő, lélegzetállító, gyomorfordító méreteket öltött az államilag vezényelt pazarlás a nagy takarékoskodás közepette. E­­zernyi példát hozhatnánk fel a parlamenttől a legutolsó helyi ér­dekű hivatalig. A pazarló hatalmasok és őket majmoló kiskirályok immár azt a fáradságot sem veszik maguknak, hogy legalább vala­miféle hihetőnek tűnő magyarázattal szolgáljanak. Tisztesség? Ez a fogalom a nemzeti fizetőeszköznél is gyorsab­ban devalválódik az apparatcsikok és politrukok uralta Romániában. Dénes László

Next