Erdélyi Napló, 1999. május-június (9. évfolyam, 18-26. szám)
1999-05-04 / 18. szám
1999. május 4. je Naponta szűnnek meg munkahelyek, következésképp nő a munkanélküliek száma. A munkás örvend, ha nem kerül az elbocsátandók listájára. És igyekszik mestere, főnöke, a tulaj bizalmába férkőzni. Igyekszik jól és sokat dolgozni, hogy elnyerje annak kegyeit. Már hangosan sem zúgolódik a kevesebb munkabér miatt, nem tiltakozik a nyolcórásnál hosszabb munkaidő miatt. És nem szól, ha nincsenek megfelelő munkafeltételek, mondjuk emelőszerkezet, targonca, ha nem szellős, világos, jól fűtött a műhely. Hallgat, ha nincs hol átöltöznie, tisztálkodnia munkaidő után. Azt sem teszi szóvá, hogy jár neki munkaruha, gumicsizma, kesztyű, szemüveg, védőital stb. A biztonságosabb szerszámot kérni meg egyenesen szégyelli testi épsége érdekében. Szó nélkül emel társaival sok mázsás terhet, s csodálkozik kiújuló lumbágóján, kínzó porckopásán. De restelli mondani: tegyük le, nem bírom. Nincs autódaru, a sofőr siet, a kocsit meg kell rakni, a nyersanyagot lepakolni. És nem szól hegesztő társának, menjen ki dolgozni, mert kicsi a műhely, megtelik hamar füsttel-gázzal. Éjszaka meg úgy fáj a szeme az ívfénytől, minthomokot szórtak volna bele. És mit érdekli a régi-új tulajdonost, hogy likas a csizma, bakancs, vizes benne a zokni, kapca? Ő nem érzi, hogy ráz a hegesztőtrafó. Legtöbbjük a tisztelet a kivételnek - csak a gyors, pillanatnyi hasznot nézi. Azt, hogy a szerződtetett árut minél olcsóbban előállíthassa, minél kisebb befektetéssel, anyagi ráfordítással. És minél kevesebb munkabér ellenében. Sokszor rosszul kalkulál a határidőt illetően. Könnyelműen vállalja, az ügyfelet megtartandó. És ha nincs kész a termékkel idejében, ha sürgetik, ha perrel, büntetéssel fenyegetik, idegességét beosztottjainak állandó dorgálásával, ijesztgetésével, fenyegetésével vezeti le. Hogy elcsaplak, kiteszlek, kirúglak! És máris jelentkezik a kapkodás, fejvesztettség, rossz minőségű munka. A feszült munkalégkör, a veszélyek idejében való fel nem ismerése építkezésnél, erdőkitermelésnél, szállításnál. A munkaadó és munkavállaló rejtett vagy nyílt konfliktusa besegít a munkavédelmi szabályok be nem tartásába is. Mert minél veszélyesebb, egészségre károsabb egy munkahely, annál több szabály betartására kötelez. A régi és jelenlegi munkavédelmi szabályok minden szigorúsága ellenére számtalan balesetnek lehettünk szemtanúi „műhelykörelben”. Alulírottnak majdnem életébe került az a főnöki parancs, hogy „szökjél csak fel gyorsan az utánfutóra, megyünk a gödörbe villanymotort STUPID HALÁL cserélni”. És ezzel a meggondolatlan utasítással hatunk élete forgott veszélyben, amikor a meredek lejtőn elromlott a traktor fékberendezése, s pillanatok alatt felgyorsult háromtonnás terhével az utánfutó a hepehupás külszíni bányában. Kéthetes kórházi kezeléssel, néhány bordatöréssel és kimondhatatlan fájdalommal megúsztam a felejthetetlen „kalandot”... De volt s van eset, amikor nem főnöki utasításra, sőt annak ellenzését, tiltását figyelembe nem véve maga a munkás cselekszik önfejűen, szabálytalanul, s veszélyezteti saját és társai életét. Szegény Bartalis Zoli csoportvezető létére kényelműsködte magát a rakodógéppel a halálba, mondhatnám önként, kamikazeként... A Kovászna megyében létező mintegy nyolcezer munkáltató egység közül csak 760 bír munkavédelmi engedéllyel. Az érvényben lévő törvény munkaadót, munkavállalót egyformán kötelez a munkavédelmi és munka-egészségvédelmi szabályok betartására! Mindezek ellenére hetven munkabalesetet jegyeztek be tavaly hivatalosan (mert van eset, mikor mindkét fél közös beleegyezésével, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad alapon, nem jelentik a kisebbeket). Ezzel a számmal az előkelő 13. helyen áll Háromszék az országos statisztikában. Tíz közülük halálos kimenetelű volt. Utólag lehet elmélkedni azon, hogy mi lett volna, ha az 58 éves kőfaragó, Varga Lajos nem ugrik ki a mozgó kotrógépből, Oprea Tibor figyelmesebben vágja a fenyőt, s nem gyűri maga alá a zuhanó fa, Nagy Zoltán nem fog hozzá magasfeszültségű villamos kábelt javítani hiányos védfelszereléssel?! Vajon a gépkocsivezető-segéd Ferencz Deák László fiatal élete hogyan alakul, ha ő és édesapja felmérik a farakományt átölelő acélkábel teherbíró képességét, esetleges kopását-elhasználtságát, s az elszabadult rönkök nem temetik maguk alá a dolgos gyermeket szülője szeme láttára?... Bizony nagyon drágán, néha életünk árával fizetünk azért, mert nem tartunk be olyan szabályokat, amelyeket magának a termelőmunkának a gyakorlata és az életnek a tapasztalata diktál, s amelyeket a törvény csupán megfogalmaz. Nem lehet közömbös senkinek, hogy hányan lesznek kénytelenek mások - a család, a társadalom — gondoskodására szorulni, mert munkahelyen megcsonkult végtagjaik, megsérült fejük, szemük miatt erre önmaguk képtelenek. S ne nézzük közönnyel az ittasan volán mögé ülő gépkocsivezetőt, a szerszámgépe elé álló fémforgácsolót! Mert lám, szolgálatban lévő éjjeliőrként, kapatosait elaludva is meg lehet halni, gázmérgezésben! A hozzátartozók gyászát, az árvák, özvegyek fájdalmát mit sem enyhíti a büntetés, melyet a hivatalosság ró ki a vélt vagy valós mulasztóra. Olyan világot élünk, mikor hajtani kell, amikor sokak munkaideje reggeltől estig tart, mert kell a mellékkereset. De véges az emberi test és szellem teljesítőképessége! A több mint negyven évig szidott, blamált, lejáratásra ítélt kapitalista társadalmi rendszer munkatörvénykönyvében 1940-ben tizenöt pontba foglalták az iparosoknak szánt jó tanácsokat. Úgymond, az életútra. A 3. pontban írja: A balesetek nem véletlenül történnek, mindeniknek megvan az oka. Legyünk tehát elővigyázatosak, ne legyünk könnyelműek, hirtelenkedők. Ezzel tartozunk önmagunknak, családunknak, munkatársainknak és az üzemnek is, amelyben dolgozunk... Aligha fogalmazhattam volna okosabb konklúziót. Ferenczy L. Tibor Koszovó és a magyar önrendelkezés A világban „zeng a háború”. A NATO bünteti a kisebbségi jogok be nem tartásáért, az albán etnikum üldözéséért Jugoszláviát. A kikényszerítő ok az albánság nyugtalansága, bele nem törődése, folyamatos harca volt. Veszélygóc alakult ki Európában, népirtás folyt a világ szeme láttára, s ezt - úgymond - nem tűrhette a modern világ, fel kellett lépnie ellene. S fel is lépett. Eddig - jó egyhavi bombázással - sajnos semmit nem ért el. Folyik a háború, pusztulnak az értékek, egy egész nép vált-válik földönfutóvá, falvakat gyújtanak fel, embereket mészárolnak le vad őrülettel, eszeveszett, fékevesztett terrorral, mit sem törődve a következményekkel. S miközben ez történik, Koszovó tőszomszédságában, a nyolcvan éve szintén Jugoszláviához csapott Vajdaságban, no meg Felvidéken, Erdélyben és Kárpátalján a magyarság ugyancsak áhítozza a jogegyenlőséget, az autonómiát, de szóba se meri hozni, vagy ha mégis, csak félve, mert mi nem akarunk vérontást, nem akarjuk ártatlanok pusztulását, mi hiszünk a deáki út, a tárgyalásos, parlamentáris út járhatóságában, bízunk az igazságban. De mégsem ülünk tárgyalóasztalhoz, addig sem jutottunk még el, mert úgy hisszük, a másik fél felek úgysem értik meg törekvéseinket. Meg aztán - figyelmeztet Martonyi János magyar külügyminiszter - nem ugyanazok a feltételek, illetve a helyzet sem azonos. Mert hát albánok 90 százaléknyian élnek ama tartományban, mi meg mér csak 11,17, illetve talán 25 százalékban, ami ugye merőben más helyzetet jelent. Pedig hát a szabadság, a jogegyenlőség nem statisztikai kérdés. Az egy is lehet egyenlő a tíz- vagy százezerrel. A kis, a beolvadás veszélyétől fenyegetett népek is élvezhetnek védelmet, védettséget. A törvények védelmét, a nemzetközi jogrend védelmét. Erdély nem Koszovó, mondották, írták le száz meg százszor az utóbbi időben. Valóban nem. Itt egy békés nép él beékelve a számbéli többségbe, némely területeken ő alkotva többséget, másutt csak volt többsége valamikor, mielőtt tettek volna azért, hogy ne legyen, s mielőtt itt is, „román földön”, a székelységben, ahol még 70-80-90 százalékot tesz ki, tennének azért, hogy „szoruljon összébb”, jelentéktelenedjék el, tűnjék el. Igen, hogy tűnjék el. Ha nem tudja törvényes eszközökkel elérni a maga védelmét-védettségét-jogegyenlőségét, úgy jár a Székelyföld is, mint Vajdaság vagy Szatmár megye, Kolozsvár környéke, Szilágyság bizonyos részei vagy a Partium. Fellazul, elszórványosodik. S úgy jár a nemzet, mint a fa, melynek levágják a koronáját. Vagy mint az az emlős, melynek kiszúrják a szemét, átszúrják a tüdejét. Nem jut fényhez, nem jut oxigénhez, észhez, értelemhez, s vegetálni kezd, majd fokozatosan elsorvad. Koszovó, Koszovó... A világ szeme a kisebbségeikérn, rádöbbent a nagy világgépezet arra, hogy parányi népek micsoda gondokat, mekkora bajokat okozhatnak. Vajha a megelőzés elengedhetetlen voltára is ráébrednének! Ezen kell fáradoznunk. Nekünk, kisebbségieknek s e kisebbségek jogszerű védelmezőjének, az anyanemzetnek. Nem fegyverek ropogtatásával, hanem érvekkel, józansággal, a kérdés felszínre hozatalával és felszínen való tartásával. Gazda József Orth István: Bükkfarönkök HETI NAPLÓ Az apparátus gazdaságpolitikája Egyebet se hallunk: takarékoskodni kell, mert szegény az ország. Meg kell húznunk magunkat, vállalni a lemondást, mindenféle áldozatot. Össznépi tengődésre kárhoztattunk, hála az elmúlt fél évszázad „sokoldalú fejlesztéseinek" és a mögöttünk tudott egy évtized „átmeneti” tétovaságainak. Az egyszeri román állampolgár nagyokat nyelve veszi tudomásul: nincsenek csodák. Vagy még inkább: nincsenek varázslók. Akárkiket választott meg vezetőknek - most már szabadon és titkosan és demokratikusan és... -, akárkiket bízott meg az ország talpra állításának nemes feladatával, mind méltatlannak bizonyultak. Manapság azzal győzködik a hümmögöket választottjaink, hogy hát a mostani garnitúra azért jó, mert a többi változat az mind rossz, de legalábbis rosszabb. Rafinált logika ez, amely azt sulykolja: ezektől mindent el kell tűrnünk, mert akik helyettük jönnének, azok még a levegőt is elvennék tőlünk. E körmönfont érvelés leple alatt aztán mindent ledugnak a torkunkon. Bukarestből beintett arcátlan áremeléseket, adók és illetékek nyugati típusú kiszámítását keleti szintű jövedelmekből, állami monopóliumok átfestését magánmonopóliumokká, elbocsátásokat, leépítéseket, kényszernyugdíjazásokat a gazdaság szerkezeti átalakítása ürügyén, szociális és szakmai kedvezmények megvonását a liberalizáció jelszavával - bármit és mindent kipróbálnak rajtunk, ami csak a tűrőképességünk határain belül marad. Tűrni pedig igazán megtanulhattunk. Állampolitikai rangra emelkedett (ismét!) az elvonás. A kincstár üres, föl kell hát tölteni. Itt van húszmillió balek, majd ők kiizzadják. Nem fognak éhen dögleni, mert majd csak löknek valamit nekik a segélyszervezetek, egyházak, külföldiek... Sátáni kacaj kíséretében nyúlkálnak-kotorásznak a zsebünkben a kincstárnokok. Hogy kik ők? Ugyanazok, akik nagy garral hirdetik az újabbnál újabb takarékossági programokat, koncepciókat, forgatókönyveket. Önmagukra persze korántsem vonatkoztatva. Hiszen a vak is látja: selyemöltönyösök siserehada sertepertél a magas hivatalokban, számolgatva megnyomorításunk százalékait, ezzel párhuzamosan pedig önnön gyarapodásuk, gazdagodásuk, hájasodásuk dollártételeit. Nem a proletár indulat beszél belőlünk, hanem a mindenkori átvertek, lesajnáltak, hülyének nézettek, pofára ejtettek keserűsége. Szegény az ország, üres a kamra, kong a kincstár? Akkor az országnagyok, kulcsárok, kincstárnokok miért oly gazdagok, és miért dúskálnak minden földi jóban? Miféle demokrácia ez? A kivételezetteké? A kiváltságosok köztársasága? Elképesztő, lélegzetállító, gyomorfordító méreteket öltött az államilag vezényelt pazarlás a nagy takarékoskodás közepette. Ezernyi példát hozhatnánk fel a parlamenttől a legutolsó helyi érdekű hivatalig. A pazarló hatalmasok és őket majmoló kiskirályok immár azt a fáradságot sem veszik maguknak, hogy legalább valamiféle hihetőnek tűnő magyarázattal szolgáljanak. Tisztesség? Ez a fogalom a nemzeti fizetőeszköznél is gyorsabban devalválódik az apparatcsikok és politrukok uralta Romániában. Dénes László