„Érted Vagyok”, 2006 (17. évfolyam, 1-6. szám)
2006-06-01 / 3. szám
Aláírás-variációk altisztje jött, szintén rendőrökkel, és egy Hungária körúti, közvetlenül az utcára nyíló, nagy vasajtós, 130 cmrel - kb. nyolc lépcsővel - a föld színe alatt levő nedves, dohos, és mint később észrevettem, patkányokkal teli pincébe pakoltak át minket. A gyerekeket nem vittem oda, fél évig egyedül éltem ott, és harcoltam férjem és családunk igazságáért. Egy idő múlva megszántak bennünket, a tisztiorvos segítségével a föld felszínén levő szükséglakást kaptunk, kicsi szobát, égre nyíló kis konyhával. Itt összegyűjtöttem a családomat, és innen aztán - mivel a jó szomszédok és Palánkay atya „lányainak” segítségével mindig volt kire hagyni a gyerekeket - minden egyes börtönlátogatási napon megjelenhettem Tatabányán. Közben ugyanis, a helyzet enyhülésével, kértem, hogy helyezzék Miklóst olyan helyre, ahol dolgozhat és látogathatom. Itt sorstársai sorra kapták a válóperes beadványokat, de neki megmaradt a remény. Az igaz, hogy két pici fiunkba egy életre belevésődtek a szenvedés nyomai, amit mérhetetlen nagy igyekezettel próbáltam meg orvosolni. Ismerősök és ismeretlenek segítettek. És ekkor jött el az a pillanat, amikor végre nem gyötrő, hanem biztató felhívást kaptam egy aláírásra. Karácsonyi postás 1954 karácsonyának délutánja volt. Már állt a kis karácsonyfa, egy-két ruhadarab a rokonoktól, de semmi játék. Csengettek. Mosolygós arcú fiatalember egy kis cédulát és egy elég nagy csomagot nyújtott át. - Kérem, írja itt alá. Én csak a postás vagyok, ez karácsonyi ajándék. - Kitől? - kérdeztem volna, de ahogy aláírásomat megkapta, eltűnt. Kibontva a csomagot, sírtam, sírtam. Szerencsére a gyerekek a szomszéd Tóth néninél játszottak. Két csodálatosan szép játék volt benne, egy nagy favillamos és egy barátságos nagy mackó. Mellette meg egy boríték 800 forinttal - ami akkor komoly pénz volt -, és a pénz mellett egy kis gépelt cédula: „Dormiunt aliquando leges, sed nunquam moriuntur.” Lefordítva a latin mondatot: Némelykor alszanak a törvények, de sohasem halnak meg. Sokáig kellett még várnunk a törvények felébredésére. A rendszerváltozás után tudtam csak meg, hogy a csomag és a csomagba becsomagolt szeretet az állatorvosok gyűjtése volt, és nálam egy fiatal állatorvos járt, akiből később professzor lett. De ekkor még, és 56 után hosszú ideig, a teljes sötétség uralkodott. Ahogy férjem rabtársa és barátja, Tollas Tibor megírta egyik versében: „bebádogoztak minden ablakot” a diktatúra fennmaradása érdekében. Börtönlátogatások Már 1953-ban-amikor megtudtam a feljebbviteli tárgyalás eredményét - írtam „Rákosi elvtársnak”, és egyrészt látogatási lehetőséget kértem, másrészt azt, hogy tegyék ki férjemet munkára. A látogatás kétszeri hajnali ávós vizit után történhetett csak meg. Egy hajnalon hosszú, ijesztő csengetés: „Ki az?” Bemondták: „Államvédelem”, aztán elém adták a papírt, amit alá kellett írnom. Elmentem a Gyűjtőbe, vittem magammal a két kicsit is. Már a betonkerítés tetejéről figyeltek, valószínűleg fényképeztek. Amikor becsengettem a nagykapun, a válasz „Várjon!” volt. Nem mehettünk be, kint tárgyaltak velem. Közölték, hogy most nem lehetséges a látogatás. Két hét múlva aztán ismét csengetés, ismét aláírás, ismét megkísérlem a börtönlátogatást - ez 1953. június 6-án volt -, és ez alkalommal beszélhettünk is férjemmel egy negyedóra hosszat. Ekkor már nem vittem magammal a gyerekeket; lehet, hogy előzőleg az ő ottlétük miatt nem engedtek be. A további látogatások már a tatabányai rabtáborban történhettek, ahova Miklóst kitették munkára. A három éven át minden lehető látogatáson ott voltam. A gyerekekkel viszont akaratlanul is, itt is borsot törtünk az orruk alá. A nagyobbik majdnem hároméves volt, a kisebb közel a kétéves korhoz. A kicsi volt a merészebb. II. rész A hosszú asztalnál szemben ültünk egymással, a rabok és a látogatók. Az asztal végénél ültünk, a gyerekek ott tébláboltak „a lábunk alatt”, az őr ott állt mellettünk, szigorúan, felfegyverkezve. Hirtelen, váratlanul a kicsi odaáll az őr elé, és tőle telhető nagy hangon kijelenti: Ha megnövök, és nagy leszek, akkor pilóta leszek, idejövök, és lelököm a katona bácsikat. így mondta: „lelököm”. Hogy mit értett ezen, nehéz biztosra kitalálni. Az viszont tény, hogy a legközelebbi látogatás előtt körlevél érkezett a börtönparancsnokságtól a hozzátartozók részére arról, hogy tilos a látogatóknak gyermekeket magukkal vinni. Kihallgatás Hajnali csengetés, ismét. Tessék aláírni! Mit? 1955. október 18-án jött a behívó másnapra, tanúkihallgatásra. Az ÁVÓ-ra. A két kis óvodásgyerek mellől. Vajon ott maradok-e? Erről részletesen írtam egy cikkemben, amelynek a címe: A 10-51629/55 sz. vizsgálati dosszié (ld. „Érted vagyok”, 2005. február). Sikerült ugyanis kivenni a Történeti Hivatalból a kihallgatás jegyzőkönyvét. Bár végigéltem, bennem másképpen élt az emlék. Szerintük azt mondtam, hogy a „Családok Szeretetszövetsége” közösség - amelyet a Páter Palánkayhoz közel álló asszonyok és lányok alakítottak és A szeretet aszkétikája és misztikája c. könyv is „ellenséges tevékenységet fejtett ki, és ellenforradalmi propagandaanyagokat terjesztett”. Ezeket nem mondtam, hanem egyszerűen odaírták, és szerencsére elengedtek. A jegyzőkönyvet ugyanis nem íratták alá, csak sk-val látták el géppel odaírt nevemet. Az én 56-om Megjött 1956. Az én 56-omat is elhozta. Sok és sokféle élménnyel, kalanddal, amelyeknek minden aprósága jelentőséggel bírt. Tavasszal hazajött az én drága férjem, de aki megjött, nem ő volt már. Elmúlt róla a daloló vidámság, amivel előzőleg minden nehézséget áthidaltunk, már alig tudott rám vagy a kisgyerekekre figyelni, és sokszor érthetetlen szavak és cselekedetek szakadtak ki belőle. Más lett, félni kezdtünk tőle. Nagy szeretettel fogadtuk, hamar megmozdult bennem harmadik kisfiam is. Hogy megpihenjek kicsit, Debrecenből, ahol ekkor éltünk, Budapestre jöttem, a barátnőmhöz, miközben a nagyszülői házba, Miskolcra vittem a két gyereket, szamárköhögés utáni levegőváltozásra, így Budapesten értek a csodálatos események. Láttam a kenyeres autókat, amint a nagy és szép házikenyereket hozták vidékről a harcoló pestieknek, szeretettel és lelkesedéssel, szaladtam vissza a Margit-hídról, amikor Pesten lőttek, láttam a menetet, amely Mindszentyt hozta rabságából, találkoztam Bárány Ilona családjánál Palánkay atyával, aki a többi rabbal együtt tört ki a váci fegyházból, és akkor érkezett Budapestre. led vagyok” _______________2006. június 13