Esti Budapest, 1955. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1955-02-12 / 36. szám

lység 1944 november 4-én, azon a napon, amikor a nácik a Pestet Budával összekötő hidak kö­zül az elsőt, a Margit-hidat, fölrob­bantották, kora reggel elhatároztuk a feleségemmel, hogy budai laká­sunkat — amely a Mártírok útja és a Kapás utca sarkán volt, szemben a később felrobbantott lőszerrel teli Regent-házzal — elhagyjuk és Pest­re megyünk. Az első világháború alatt egy pesti napilap katonai rova­tát vezettem: stratégiai érzékem azt sugallta, hogy a főváros pesti oldala hamarabb kerül a Vörös Hadsereg kezébe, mint a budai. Két kis bőrönddel a kezünkben indultunk útnak villamoson a Mar­­git-hídon, az akkori Szent Domon­kos utca felé, ahol egyik fiam lakott a feleségével, másféléves kislányá­val és apával. Még nem értünk oda, amikor óriási robbanás hangja ütöt­te meg a fülünket. Ha negyedórával későbben ülünk villamosra, mi is a Duna hullámaiban végeztük volna életünket. Ez volt az első csoda. A felszabadulásig ott húzódtunk meg a ház pincéjében, ahonnan azonban mindaddig, amíg a moszk­vai rádiót fogni lehetett, fel-fello­­póztam az első emeleti lakásba. S amíg a telefonhuzal meg nem sza­kadt, közvetítettem a földszinti la­kásban élő két fiatal lánynak a földalatti mozgalom üzeneteit: „X. Y. olajra lépett“, vagy „N. N. üldö­zöttnek gyártsanak új keresztleve­let“. A két lány egyike később Erdei Sándornak, az írószövetség mostani első titkárának lett a felesé­ge, másik Sipos Gyula költőtársam­mal kötött házasságot. A pince gya­kori látogatója Járdányi Pál volt, a kiváló zeneszerző; ő hozta naponként a zuglói jóhíreket. „A szovjet csapar­­ok már az Abonyi utcában vannak.“ A pince lakói közt azonban kibombá­zott és odamenekült nyilasok is vol­tak. Az egyik fölhorkant: „Vegye tu­domásul, hogy ha ki meri ejteni még­­egyszer, hogy a vörösök Budapestet elfoglalják, velem gyűlik meg a ba­ja.“ A pince lakói közt volt egy cse­peli munkás is, Járdányi, ő és­­én összenéztünk: nem lehet ölre men­nünk vele és a többi hasonszőrűvel, mert azok naponta ették a húst meg a vajat, nekünk pedig már kenyerünk se volt; a hetek óta tartó éhezésben csontvázakká fogytunk. Január 14-én megjelentek az első­­ szovjet harcosok a kertes ház udvarán s onnan fel az első emeletre velem együtt, ahol az ablakon gép­puska-állásokat rendeztek be. Töpö­rödött, fagyos kis almák az egyik asztalon. Megkínáltam az egyik szov­jet­ harcost, jóízűen beleharapott A géppuskákra nem volt szükség. Hiszen azon a napon már megkezdő­dött a roham a Nagykörútért. De egy szovjet parancsnokság számára az egész ház alkalmasnak látszott. Ki kellett ürítenünk a pincét is. Mi egy közeli Thököly úti házban kap­tunk szállást. De a következő napon a menyem észrevette, hogy a kisunokámnak egy nélkülözhetetlen edénye maradt a pincében. Visszamentem a Szent Do­monkos utcai házhoz s annak a vas­rácsos kerítését veregettem, mert az udvaron nem láttam senkit. Nemsokára egy szovjet­ harcos jött a kapuhoz. Valamicskét tudtam oro­szul — a testvéröcsém özvegyen ma­radt orosz felesége tanítgatott jóelőre — eldadogtam, hogy mi járatban va­gyok és hogy a 19-es magyar prole­tárdiktatúra idején a Kormányzóta­nács sajtóosztályát vezettem, tehát megbízható is vagyok. Kémlelően né­zett rám: „Ezt mindenki mondhatja.“ Igaza volt. Mivel igazolhatnám mégis magamat? Il­f­entő ötletem támadt. Egy kis ■LTJ’ vasládikában magammal hoz­tam Budáról a kortársaim legbecse­sebb leveleit és kéziratait, Adyét, Móriczét, másokét, de főleg Gorkijét. Tehát: „Gorkij leveleim is vannak.“ S erre következett a második cso­da: a szovjet­ harcos megszólalt ma­gyarul: — Magának Gorkij levelei? — Nekem. De honnan tud magya­rul?­­ — Szerb nemzetiségű voltam. Egy­formán tudok oroszul, szerbül és ma­gyarul. Tessék. Kitárta a kaput. Föl az őrnagyhoz. Ott újra elmondom a kérésemet. Az őrnagy előbb szigorúan néz rám, az­tán elmosolyodik. De közben észre­­veszem, hogy aki fölkísért, a füléhez hajol. Az őrnagy nagyon szívélyes. Mellém rendel egy másik szovjet­ harcost, az majd lekisér a pincébe, ahonnan el­vihetem azt, amit akarok, bármit, amit itt felejtettünk. — Köszönöm. De én most csak azt akarom elvinni. Indulunk. De mielőtt az ajtóhoz ér­nék, utánam szól: — Egy pillanatra. Úgy hallom, ön­nek Gorkij-levelei vannak. — Igen. — Nem adná ide? — Miért? — Hogy eljuttassam a moszkvai Gorkij Intézetbe. Ott lennének a leg­jobb helyen. Habozás nélkül én. — Holnap elhozom. Szavamat álltam s másnap benyúj­tottam a vasrácsos kapun át a Gor­kijtól kapott leveleimet. 1950-ben Endre fiam az első ma­gyar kultúrküldöttséggel Moszkvában járt. Ott megkérdezték tőle, hogy az én fiam-e. Mert akkor arra kérik, hogy hazatérte után szóljon nekem: aján­dékozzam a Gorkij Intézetnek azokat a leveleket, melyeket 1925 és 1928 között kaptam tőle Sorrentóból. Tud­nak róla. És tudják azt is, hogy Gor­kijnak „Az Artamonovok“ című regé­nyét lefordíttattam a testvéröcsém­mel — aki az első világháború alatt és után hét évig volt hadifogságban. A regényt kiadtam a „Nyugatiban. Még azt is tudják, hogy Gorkijnak ez a nagy regénye hamarabb jelent meg magyarul, mint oroszul.­­­­­egírtam, hogy legnagyobb sajnálatomra nem adhatom át kétszer ugyanazt. Mert Budapesten 1945-ben a leveleket már átadtam egy szovjet őrnagynak, aki a csapat­testével nyilván továbbvonult nyugat felé és eleshetett, zsebében a Gorkij­­levelekkel. Csak így magyarázhatom, hogy azok nem kerültek Moszkvába. 1945 január 18-ra a főváros pesti oldala teljesen fölszabadult. De Buda teljes fölszabadulása csak huszonhat nap múlva, február 13-án következett el Akkor már az ország szívének nemcsak a balkamrája, de a jobb­kamrája — valóban a jobboldali, jobban fertőzött nyilasrész is a Vörös Hadsereg gyógyító kezébe jutott. Közben már egy másik fiamnál húztuk meg magunkat egy Vajda Hunyad utcai lakásban. Volt, hogy annak egyetlen szobájában tizen is aludtunk. Egyszer Illyés Gyula is ott töltött egy éjszakát. Január 20-án elmentem az akkori Tisza Kálmán téri kommunista párti központba. Február első napjaiban pedig el-elmerészkedtem a Boráros téri hídhoz. Mikor jutok én Budára? Közben egy-egy barátom, aki csóna­kon jött át Pestre, hozta a hírt: ne nagyon kívánkozzak Budára, mert ismerik a házat, amelyben laktam, fölnéztek arra az emeletre, amelyen a szobáim voltak és csak leborotvált falakat láttak. S szemben a földig le­omlott Regent-ház előtt száz és száz halott. Február 12-én ott voltam a Ma­gyar Színházban, ahol a négy demok­ratikus párt toborzó nagygyűlést tar­tott. Aznap este papírra vetettem ezt a verstöredéket a Boráros térről: Félhalottan álltam ottan. Milyen messze volt Buda! Újra lássam a lakásom: Ez volt akkor a csoda. Akna robbant a habokban, Hogy juthatnék el oda! Mátét ettem. És mögöttem Nyilasbanda huhogott: „Nem kell félni, csak remélni!“ — S kezdődhet az új robot. De megláttam, fönn a Várban Vörös zászló lobogott. Ezt a verstöredéket nyolc év múlva megtaláltam a jegyzeteim közt. S ak­kor már kiegészíthettem olyan stró­fákkal, melyek az új, Petőfi-hídról szóltak. T­óval február 13-a után mégis ki­­­váncsi voltam a budai lakásom romjaira. Átmentem a feleségemmel és nyaktörő utakon, megmaradt fal­párkányokon mászva, bejuthattunk a harmadik emelet romjai közé. De hi­szen a középső szobám, ha a mellet­tünk lévő nyilas­ ház jóvoltából ki­fosztva is, megmaradt! S megmaradt a polcokon a sokezer könyvemnek legalább a fele. Ady könyveiből ugyan a földön, téglatörmelékek s lö­vedékek közt, elszórt s összetapodott lapok, úgy látszik, hogy a látogatók­nak csak a bőrkötésekre volt szüksé­gük, azokat lehántották s a földre hányták a kötések belsejét. De épen maradtak a legfelső polcon harminc­négy év „Nyugat“ kötetei. És a következő évben, amikor a bu­­dai lakásból a pesti új lakásomba a fiaim kézikocsin áthordták a meg­maradt bú­tor­roncsokat és könyve­ket, itt volt a harmadik csoda. Föl­ütöttem az 1925-ös „Nyugat“-kötetet és kihullott belőle Gorkij első levele, melyet nekem írt, a fényképével együtt. Azt hittem, hogy egy év előtt ezt is odaadtam a szovjet őrnagynak. A­zóta ezt a levelet átadtam a­­ Szovjetunió budapesti nagykö­­vetsége kultúrattaséjának, hogy le­gyen szíves a moszkvai Gorkij Inté­zethez juttatni ajándékomat. Melegen­­megköszönték. S megköszönték a „Kortársaim“ című könyvemet is, melyet tavaly azért küldtem el Kelen Bélának, a Magyar-Szovjet Társaság főtitkárának szíves közvetítésével, mert abban részletesen megírtam a Gorkijjal volt egész levélváltásom történetét. Ezt az újabb köszönő­levelet a „Szovjet Kultúra“ közölte is. De nem érdektelen, ha újra kiadom a „Gorkij nevét viselő Világirodalmi Intézettnek hozzám írt és október 15-én kelt köszönő levelét, így szól: „Tisztelt Gellért elvtársi Szívélyes köszönetet mondunk ön­nek a „Kortársaim“ című könyvért, amely kétségtelenül bővíteni fogja azoknak a Gorkijt tanulmányozók­nak ismereteit, akik a Maxim Gorkij élete egyik érdekes szakaszával fog­lalkoznak. Nagyon örülnénk, ha to­vább is baráti kapcsolatot tarthat­nánk fenn önnel, aki egyike azok­nak, akik őszintén nagyra értékelik Gorkijt és akik hozzájárultak művei­nek terjesztéséhez a régi Magyaror­szágban. Ezúttal is mégegyszer elismeré­sünket fejezzük ki a Gorkij öröksé­gének és emlékének ápolásáért.“ Mért írtam meg mindezt, mint leg­­maradandóbb emlékemet Budapest felszabadulása idejéből? Azért, mert azon túl, hogy újra szabad magyar­nak érezhetem magamat, magyar író is vagyok és a legnagyobb szovjet íróval volt levélváltásom élményét a felszabadulás napjai forrósították so­ha ki nem hülővé. Ék Sándor: MELEG ÉTEL Az V. Magyar Képzőművészeti Kiállításon első díjat „Szabadságunk­­köszöntése“ című sorozatból­ nyert iiiiiiiiiiiii!iii!!!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiii!iii!iiiiiiiiiiiim Csepeli Szabó Béla: Köszöntlek, szabad városom!... Hajnalod­ik... A felkelő nap vörös fényt önt a kék folyóra, zenél a színes, tarka város, mint egy nagy, kakukkos óra .:­­ Ébred a víz, a hegy, az égbolt, madarak csőrén cseng a hajnal, minden acélgyár, park és utca csordulásig fénnyel, arannyal. Emlékeztek-e még a képre, a korhadó horogkeresztre? Felfeszített, nagy városunkra, az égő, vérző Budapestre?! Emlékeztek-e még a tájra, a lőporfüstös hajnalokra? — Üszkös hídroncsok, emberroncsok zuhantak le az éj­habokba! A szétvert bérkaszárnyáró árnyán, kormot és hamut felkeverve, síró asszonyok kóboroltak férjük és gyermekeik keresve.­­ Kozákfiúk a Don kanyarból, s katonaruhás grúz leányok, emelték fel Budapest népét: acélöntőik, ácsok, kovácsok! Kelet felől, miként a hajnal, özönlöttek az éji tájra, ráragyogtak éltető tűzként a halál dermedt városára­­;­­ Rájuk gondolok itt a bércen és nem riaszt a múlt sötétje: szemem azért pillant a mélybe, hogy hős utainkat lemérje! Az ő kiömlő vérük fényét villantja ma is itt az élet: minden mi szép és új e tájban, e halhatatlan fényt dicsérjed! ... Az embert nézem áhítattal a sugárutak rendszerében, a felszabadult, békés népet nézem műve száz erében ... Hídóriások remek kapcsa köti össze Pestet­ Budával. Kohótüzek, rétek, vörösek, viaskodnak a kék­ homállyal. Martinászok láng-lobogói szállnak a Duna szürke partján, erkélyes házak, szobrok, parkok, sziporkáznak a dombok alján: ó, üdvözöllek, büszke város! Hatalmas munka! Drága mű! úgy idézed fel harcainkat, mint nagy, nagy mesterhegedű!... Minden csillámló, csöpp kövedből a nép dalol, a Párt kiált, kik újravésték romjaidból, é­s elűzik Tőled a halált! Szmirnov: ÉBRED AZ ÉLET A front nemcsak a tűzvonalát­­ jelenti. A front az élet vonala is. Ahol nemrég még dühöngött a harc, a felégetett, tölcsérekkel fel­szaggatott földben új élet erős és szívós csírái fakadtak. Budapesten az élet már akkor éb­redezett, amikor a front maga mö­gött hagyta a külvárosi háztömbö­ket. Még alig ült el a harci zaj a kül­város házainál, amint a lövöldözés a központ felé húzódott, az elcsende­sedett utcákon máris megjelentek a város lakosai. Kezdetben kevesen szánták rá ma­gukat, hogy elhagyják földalatti rej­­teküket. Szorongó szívvel jöttek fel a föld felszínére, azokra a mesékre gondoltak, amelyeket a „szovjet ke­gyetlenkedésekről“ terjesztettek a nyilas propagandisták a lakosság megfélemlítésére. De a kíváncsiság és az éhség felcsalta őket. Az embe­rek kijöttek az utcára. A házak mellett húzódott a távbe­szélők vezetéke. Az ágyúk mögött haladtak a lövegkezelők, hogy új tüzelőállásokat foglaljanak. Utászok kószáltak aknakutatóikkal. Amott foglyokat vezettek a hátországba. A budapestiek félénken néztek a katonákra, akiknek sapkáján piros csillag volt, levett kalappal köszön­tötték őket. A katonák barátságosan, mosolyog­va viszonozták, szívélyesen bólintot­tak. Az orosz emberek széles, nyílt arcán még csak árnyéka sem volt ellenséges érzelmeknek. Sehol sem hallották megkínzottak jajszavát, s nem volt lövöldözés sem. Csak onnan hallatszott lövöldözés, ahol a front húzódott. Világossá vált, hogy a nyi­lasok hazudtak. A bátrabbak beszédbe elegyedtek a katonákkal. Mozdulatokkal segítve magukon, mindenképpen ki akarták fejezni, mennyire örülnek az oroszok bejövetelének és mennyire gyűlölik a németeket. A katonák megszokták már ezeket a vallomásokat, amelyek­ben gyakran nehéz volt megkülön­böztetni az őszinteséget a színlelés­től, és ezért csak mosolyogtak. Az emberek elcsigázott, sovány arcát látva, nem egy katona a zsebébe nyúlt, elővett onnan egy darab gon­dosan begöngyölt kenyeret s megkí­nálta a magyart. — Fogd, bizonyára éhes vagy. Az izgatott, csodálkozó ember visz­­szament a pincébe. Földalatti lakó­társai körülvették. — Nem gyilkolnak? — kérdezték az asszonyok. — Kenyeret adtak — válaszolta diadalmasan az, aki kimerészkedett az utcára. — Senkit sem bántanak! Szálasi hazudott. És a pince lakossága felsietett a föld felszínére. A lakosság most már őszinte örömmel üdvözölte felszaba­dítóit. Beszéltek a németek állatias­­ságáról, éhségről panaszkodtak, ke­nyeret kértek. A katonák szívesen osztották meg velük, amijük volt. A felszabadított utcákon még né­met lövedékek robbantak. A házak tucatjai földig le voltak rombolva. Másutt a tátongó ablakréseken, az áttört falakon hideg szél fújt a szo­bákon végig. Sokan hajléktalanná lettek. De a legnagyobb baj­­ nem volt mit enni. A budapestiek százá­val mentek el a fővárosból kelet felé, a korábban felszabadított he­lyekre, ahol már megindult a nor­mális élet. A Ceglédre, Szegedre vezető or­szágúton bútorokkal, batyukkal, úti­táskákkal megrakott kocsioszlopok vonultak. Sokan mindenféle házi cókmókikal megrakott kis kézikocsi­kat tolva, gyalogszerrel mentek, ván­doroltak egész családjukkal együtt. A front egyre közelebb húzódott Budapest központjához. J­anuár 18-án, az utolsó döntő rohammal közel ötezer köz­ponti háztömböt foglaltunk el a leg­sűrűbben lakott részben. Most már egész Pest felszabadult. A félig rombadőlt, barikádokkal eltorlaszolt, füstölgő utcákon pezs­­dült már az élet. A pincékből bőrön­döket, ágyneműt, ládákat cipeltek elő. A lakosság visszatért a lakások­ba, bár Budáról szüntelenül lőtték a várost. A figyelem központjában a szovjet katonák és tisztek voltak. A járóke­lők kíváncsian fogták körül, a front­ról és a Szovjetunió életéről kérdez­gették őket. A szovjet katonáik körül szőtt ha­zugság és rágalom egész pókhálója szétfoszlott. A budapestiek a rette­netes vadállatok helyett, akikről a magyar „Führer“ cinkosai beszéltek, jólelkű, megértő embereket, kultú­rált, udvarias katonákat és tiszteket láttak, akik készek voltak megoszta­ni velük, utolsó falat kenyerüket is. Az oroszok fáradt arca, harctól füs­tös, kivörösödött, beesett szeme, go­­lyófütty és robbanó lövedékek kö­zött töltött álmatlan éjszakákról be­szélt. Ezeket az arcokat még nem­rég a harc tüze világította meg és az ellenséggel szemben érzett oltha­­tatlan gyűlölet lángolt rajtuk. De a harc immár befejeződött, a katonák közömbösen nézik a német foglyok oszlopát és barátságosan, megértően tekintenek az asszonyokra, gyerme­kekre és öregekre, őszintén együtt­­éreznek velük, akiknek gyönge vál­lára a hitleristák súlyos nélkülözé­sek elviselhetetlen terhét rakták. Nem, nem ellenség, nem hódító, ha­nem felszabadító jött Budapestre.­­ mint egy fiatal szovjet leány — katonai felcser — hajol egy öreg sebesült magyar fölé, akit a harcok egy eltévedt golyója sebesí­­tett meg. Fürgén és hozzáértően kö­tözi be a sebet és két egészségügyi katona hordágyon viszi el a szovjet zászlóalj segélyhelyére. Amott egy nagybajuszú gárdista, akinek a mel­le kitüntetésekkel van tele, egy öreg­asszonynak segít bevinni a házba ne­héz kosarát. Másutt fejvédős páncé­los tiszt egy magyar gyermeket tart a karján, cukorral eteti, s elgondol­kozó, komor tekintettel nézi elégedett arcocskáját, nyilván fiacskájára gon­dol. S a közelben álló anya boldogan mosolyog és meghatva ismétli a hála szavait: — Köszönöm szépen! Ó, köszönöm szépen! Az egyik téren egy szovjet őrnagy magyarul szólít meg egy asszonyt, aki kislánykát vezet kézenfogva. A nő megáll, csodálkozik, hogy a a szovjet tiszt anyanyelvén szól hoz­zá. De a tiszt felvilágosítja, hogy ő magyar­ zsebéből csokoládét vesz elő, megkínálja a gyermeket. Ezt látva, az asszony tréfásan meg­jegyzi: — Úgy­ látszik, a németeknek iga­zuk volt. — Mit akar ezzel mondani? — kérdi elkomorodva. De mindjárt ész­reveszi az asszony huncut mosolyát, kitalálja, hogy a szavak mögött va­lami tréfa rejlik. — A németek azt erősítgették, hogy az oroszok megölik a gyerme­keket —­ világosította fel az asszony. — Ön a hetedik szovjet tiszt, áld csokoládét ad a kislányomnak. Va­jon ilyen hosszú éhezés után eny­­nyi csokoládé nem árt-e? Mindketten vígan nevetnek és a kislány is követi példájukat. Azután az őrnagy továbbmegy és az asszony sokáig kíséri tekinteté­vel, nem tudja, hogy akivel éppen beszélgetett. Illés Béla, az ismert magyar író, aki mint szovjet tiszt, ma a győzedelmes csapatokkal együtt lépett Budapest központi ut­cáira. (Részlet a Harcban Budapestért cí­mű regényből.)

Next