Esti Hírlap, 1979. november (24. évfolyam, 257-281. szám)
1979-11-01 / 257. szám
A SZOVJET KULTÚRA ÜNNEPE • A SZOVJET KULTÚRA ÜNNEPE Majakovszkij és Eizenstein Érdekes bemutatók — gazdag program (Folytatás az 1. oldalról.) Ezt követően a Moszkvai Szatíra Színház mutatja be Vlagyimir Majakovszkij Poloska című művét. Az előadást szombaton megismétlik, majd vasárnap és hétfőn Beaumarchais Figaró házassága című vígjátékát adják elő. A szovjet vendégek szombaton és vasárnap három csoportban Szegedre, Kecskemétre, illetőleg Debrecenbe látogatnak, ahol a helybeli színházak szovjetdráma-előadásait tekintik meg. A szemle alkalmából bemutatott szovjet drámákról november 8-án, csütörtökön délután 3 órai kezdettel lesz beszélgetés a Fészek Művészklubban. Bevezetőt dr. Elbert János, a Magyar Színházi Intézet igazgatója mond. A Szovjet Filmek Fesztiválja megnyitó díszelőadását ma este fél 8 órai kezdettel a Vörös Csillag Filmszínházban tartják. Bemutatják a Vaszilij Suksin forgatókönyve alapján készült Hívj a messzeségbe! című filmet German Lavrov és Sztanyiszlav Ljubsin rendezésében , Ligyija Fedoszejeva-Suksina főszereplésével. A Szovjet Filmek Fesztiválja alkalmából még négy másik filmet mutatnak be. Budapesten a Vörös Csillag Filmszínházban láthatjuk a Fekete fülű fehér Rim című kétrészes filmet, Sztanyiszlav Rosztockij rendezésében, Vjacseszlav Tyihonov főszereplésével. A film tavaly a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját nyerte el. A Bartók mozi tűzi műsorára a Nálunk csend volt című filmet, amelynek rendezője Vlagyimir Samsurin. Csehov Dráma a vadászaton című kisregénye nyomán készült Emil Lotjanu filmje. A Tanács moziban láthatjuk. Jurij 1ljenko Születésnap (A sültkrumpli ünnepe) című filmjét a Gorkij mozi délutánonként játssza. Ugyancsak a Gorkij moziban, a szovjet filmek mozijában rendezik hat évtized nagy filmsikereinek szemléjét. A műsorban a hatvanéves szovjet filmgyártás legkiválóbb alkotásai kerülnek vetítésre, este 6 és 8 órai kezdettel. A naponta változó műsorban (1-től 7-ig) Pudovkin Dzsingisz kán utóda, Kozincev És felkel a nap, Donszkoj Szivárvány, firmier Tovaris P., Eitzenstein Viva Mexikó!, Tarkovszk Vij Andrej Rjubljov és Mikaelján Prémium című filmjeit láthatjuk. Az Eizenstein-film külön figyelmet érdemel, hiszen az 1931. és 1935. között készült mű tulajdonképpeni bemutatója az idei moszkvai filmfesztiválon volt. A két eseményre további szovjet vendégeket is várnak, a többi között hazánkban üdvözölhetjük majd a két jeles drámaírót, Alekszandr Gelmant és Számail Aljosint. Hazánkba érkezik még Jurij Alekszandrovics Zubkov, a Tyeatralnaja Zsizny (Színházi Élet) főszerkesztője és Jevgenyij Szergejevics Lokin, a szibériai Kemerovo Színházának vezető művésze. (morvay) óta állandó darabja a színházak repertoárjának. Minden nemzedék újból és újból felfedezi. A Szatíra Színház előadása a klasszikusok értelmezésének sikeres mintáját teremtette meg. Az előadásban semmi nem vész el a darab stílusából, a francia komédiaíró eszmei mondanivalójából, ugyanakkor a darab nem múzeumi ritkaság, hanem élő felhívás korunk nézőjéhez. Galina Beljajeva (APN) VENDÉGÜNK: A Szatíra Színház A moszkvai Szatíra Színház két legjobb darabját, Majakovszkij Poloskáját és Beaumarchais Figaro házassága vagy egy bolond nap című alkotását mutatja be Magyarországon. A színház 1924-ben alakult, s a kezdetektől fogva azt tekintette céljának, hogy népszerűsítse a modern szovjet drámairodalmat. Először vitte színre V. Katajev, Sz. Mihalkov, A. Szofronov csaknem minden alkotását. Majakovszkij 1928-ban írt Poloska című darabját is. A Szatíra Színház már sikerrel mutatta be Majakovszkij műveit Olaszországban, Csehszlovákiában, Bulgáriában és Lengyelországban is. A magyar nézők megismerkedhetnek egy másik komédiával is, melynek mind dramaturgiája, mind rendezési stílusa, mind színészi munkája egészen más jellegű. A Figaro házassága vagy egy bolond nap. Beaumarchais remekműve csaknem 200év MÁTÓL A MOZIKBAN Fekete fülű fehér Bim Sztanyiszlav Rosztockij (a Korunk hőse című Lermontov-regény megfilmesítőjeként ismert) kétrészes filmjének minden terhét ráhelyezte Bimre, a fekete fülű fehér szetterre. A filmtörténet persze, már szolgált hasonló megoldásokkal, gondoljunk Jack London Éneklő kutyájának filmfőhőssé való előléptetésére, vagy a Muhtár, hozzám című szovjet filmre. Bimet, noha alakítója rendkívül intelligenciáról és lelki finomságról tesz tanúbizonyságot, csak azért nem hasonlíthatjuk a hollywoodi ,sztárkollégákhoz”, mert Bim filmbéli feladata az emberi jellemek és magatartások előhívása hányatott kutyaélete útján. Kevésbé „ambicionálja” nézői elkápráztatását különféle látványos mutatványokkal. A rendező azonban túlzott mértékben Bim szimatára bízta magát és bár a derék négylábú szimata megbízható, óhatatlanul leegyszerűsítő. Vannak jó emberek, akik talpig jók, és roszszak, akik minduntalan a foguk fehérjét mutatják ki. Az egyetlen Vjacseszlav Tyihonov, Bim magányos gazdájának szerepében adott árnyalt és meggyőző portrét. Vjacseszlav Tyihonov Nálunk csend volt A csoportkép, amelyet Vlagyimir Samsurin fest a hátországban élő aszszonyokról, egyszerre felkavaró és megnyugtató. Felkavaró a szenvedésnek az egyéni drámák és küszködések tükrében megmutatkozó ezernyi arca, ami bár ismerős, mégis mindig új. Megnyugtató a történetet éltető remény, hogy az összetartozás és szeretet ereje mégiscsak híd a kétségbeesést és az újrakezdést elválasztó szakadék fölött. A Nálunk csend volt, minden látványosság nélküli tisztelgés a hátországanyák és feleségek előtt, akik véres harcok nélkül is örök sebeket ejtő háborújukat küszködték végig. Az ilyenkor csapdát állító meghatottságot a forgatókönyvíró (Borisz Susztrov) személyes élményei és a rendező valóságérzéke védi ki. A történetet a szereplők — mindenekelőtt Tamara Szjomina, Ljubov Szokolova és Rimma Markova — játékának bensőséges egyszerűsége hitelesíti. (be) HANGLEMEZ: A Szovjet Hanglemez Hét alkalmából ma délelőtt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat és a világ legnagyobb hanglemezgyárának, a Melódiának képviselői sajtótájékoztatóra és árubemutatóra hívták meg az újságírókat. A Zeneművészek Klubjában emlékeztették a sajtót, hogy valamiért mindegyik lemez különleges érdeklődésre tarthat számot. Egyiken a mű, a másikon az előadó, legtöbbjén mindkettő kiemelkedő érdekességű. Csak néhány név a Melódia-kiadványokból: Brahms két zongoraversenye, Emil Gilelsz közreműködésével, a Berlini Filharmonikusok zenekarával, Eugen Jochum Vezényletével; Borogyin: Igor herceg, a teljes opera. Glinka: Ruszlán és Ludmilla, az ötfelvonásos opera Nyeszterenkóval, Hacsaturján Spartacusának és Gajanejának szvitváltozata a londoni szimfonikusokkal, a szerző vezényletével. A Melódia-kiadványok közül magyar tasakban kaphatók majd Verdi Nabuccója olasz nyelvű felvételről, A trubadúr, szintén olaszul, Herbert von Karajan vezényletével, Liszttől a Vándorévek Lazar Berman zongorajátékával, Beethoven Esz-dúr zongoraversenye Emil Guelsszel. Az utóbbit Széll György dirigálta. Külön érdeklődésre tarthat még számot az a lemezsor, amely a Melódia és a Hungaroton közös kiadványa. (lapzártakor a tájékoztató még tart.) (K.) Játékok — játékosság nélkül A múlt napokban érdekes hír jelent meg: Svédországban kivonják a forgalomból azokat a játékokat, amelyek tankokat, ágyúkat, géppisztolyokat utánoznak, s ezáltal az agresszivitás ösztönét erősítik a gyerekben. Rögtön fölvetődik a kérdés: mivel játsszék hát a gyerek? Csak okos, logikáját és alkotó képzeletét megmozgató eszközöket adjunk a kezébe? A szándék szép lenne, de gondoljuk csak meg: mi felnőttek se szeretnénk minden szabad pillanatunkban ésszerűen, gazdaságosan cselekedni, amikor kikapcsolódhatnánk, akkor is feszült készenlétben állni. Vagy talán lehet ezeket a praktikus játékokat olyan ötletesen, változatosan elkészíteni, hogy ne lógjon ki azonnal a didaktikai, pedagógiai lóláb? Minden bizonnyal lehet. Csakhogy az ilyen játékok költségesek, a felnőttek fantáziáját, gondos előrelátását és tervezését igénylik, az ipartól pedig a korszerű, s nemegyszer anyagigényes kivitelezést kívánják meg. Megéri vajon? Azonnal igennel válaszolhatunk. Hogy fontos kérdésekről van, illetve lehetne szó, azt bizonyítja az is, hogy a Népművelési Intézet a Magyar Nemzeti Galériában rendezett játékkultúra kiállítást. A tárlaton sok minden látható, így például csutkababa és elektronikus sakk, mobilplasztika és papírhajtogatás, a szigorú színskála szerint tervezett logikai játék és fakanálbábu, valamint duruzsoló páncélszekrény és játszótérterv. (Hozzájuk nyúlni szigorúan tilos. A gyerekek ennek ellenére megpróbálták ugyan, de a teremőrök helyreigazították őket.) Szóval sok mindenféle látható ezen a tárlaton , csak a játék hiányzik. És az sem derül ki, végül is miért rendezték a kiállítást. Vajon azért, hogy nosztalgiát ébresszenek a kísérő felnőttekben a csutkabábu és a csuhé iránt? Hogy ötleteket adjanak — ugyancsak a felnőtteknek —, s a bemutatott, viszonylag csekély számú, ráadásul fantáziátlan eszköz tömegesebb gyártására bírják az ipart? Avagy inkább már a jövőt kívánták érzékeltetni a sok agygyötrő, inkább fáradsággal, semmint örömmel járó logikai játék bemutatásával? A kérdőjeleket folytathatnánk, hiszen a játék üzleteket járva is azonos kép rajzolódik ki előttünk. A viszonylag egyszerű, vagy éppen primitív társasjátékok mellett — az egyetlen Lego kivételével — csupa ötlettelen, fantáziátlan játékot kaphat a vásárló és a gyerek, vagyis olyanokat, amelyeket kézbe véve nem kell tennie semmit, csupán néznie a felhúzott autó, vonat, cumis mackó mozgását, meg azt, hogy milyen hamar elromlik a szerkezet. Kétségtelen, a gyereknek szüksége van okos játékeszközökre, hogy ezek révén némiképpen beleélhesse magát a felnőttek különböző szerepeibe, s az utánzáson keresztül idomuljon a világhoz. De úgy vélem , csupán az eszközök nem elegendők. Ma már alig van olyan család, ahol a szabad időben együtt játszana a szülő a gyerekkel, a gyermekek a szülőkkel. Egyáltalán: alig ismerünk olyan játszási lehetőséget, amely az önfeledt örömön túl egymás becsülésére, a szép és okos versengésre biztatna. S a jövőre való felkészítés nem csupán bizonyos logikai játékeszközökön múlik, hanem azon is, hogy a közvetlen gyerekkörelben élő felnőttek milyen magatartáspéldát mutatnak. Mert talán nem elég csak megvásárolni egy eszközt, annak használatára is meg kell tanítani a gyerekeket. * A Nemzeti Galériában levő tárlat legfőbb hibája azonkívül, hogy kevés jó játékot vonultatott fel, az hogy mérhetetlenül komoly. Nem található meg benne egy játékkiállítás játékossága és gyerekközpontúsága. Egyszóval úgy tűnik, ezt a vezérlő gondolat nélkül született kiállítást nem a gyermekjátékok mai problémái hívták életre, sokkal inkább a nemzetközi gyermekév alkalmából lerótt újabb formális tiszteletkor. Végsősoron olyan az egész, mint az a bizonyos léggömb, amely a megnyitó napján lett volna hivatott magasba emelkedni, de erre csupán egy fotón volt képes, a valóságban — nagyon is földhözragadt maradt... Az irodalomtörténész, a Déry-életmű elemzője, minden bizonnyal izgalmas adalékként ítéli meg a tegnapi tévéjáték alapjául szolgáló elbeszélést, az életmű egészéhez, kimutatva az azonosságokat és párhuzamokat a korabeli és későbbi Déry-írások szelleme, nézete és stílusa, meg az 1937-re datált novella között. És bárha nem ildomos is, megelőzve a tudós irodalmárokat, sommásan lezsengézni a Tengerparti gyár című elbeszélést (ne is tegyük!), abban mindenképpen megegyezhetünk, hogy ha csak nem irodalomtörténeti sorozat indítása a szándék, a tv nagy nyilvánossága elé mindenekelőtt azokat a Déry-műveket érdemes vinni, amelyek nemcsak értéket képviselnek, hanem a közönséget az életmű híveinek-olvasóinak táborába is becsalogatják. A Tengerparti gyár jóindulattal sem sorolható közéjük. Egy dolog igazolná Kari Mária átírót és Zsurzs Éva rendezőt. Ha átütően jó tévéjáték született volna.* Nem született. Tisztes és érdektelen feldolgozás született, sok női szereppel, de egyetlen magávalragadó alakítás nélkül. Némi kielégítetlen kíváncsiságot hagyott ugyan maga után az ocsmány káromkodásokra szorítkozó munkavezető férfiú (Szilágyi Tibor veszettül tudja előadni az ilyenfajta taszító figurákat) és a sztrájkoló zsákvarrónők vezetője (Molnár Piroska egy komor titok hordozójaként kemény volt és rendíthetetlen) közötti kapcsolat mibenléte. E rejtélyes ügy nyitját, a pisztolylövések magyarázatát az alkotók megtartották maguknak, a tévéjátékban csak a melodráma maradt benne. Dráma helyett. Az is keltett némi futó érdeklődést, hogy VioletteJani Ildikó egy szüfrazsett és egy balon elhajló sziklaszilárdságával hozta a szakszervezeti funkcionárius lányt, mint kordokumentum-illusztrációt) és az említett férfi, között mit jelentett a hangsúlyosra fényképezett pillantásváltás, és több volt-e a kulcskeresés kijátszott szituációja dramaturgiai trükknek Ezek voltak azok az enyhe izgalmak, amelyek némi színt hoztak, de nem kavarták fel mélyebben sem a tévéjáték, sem a néző egy kedvűségét. (bársony) Harangozó Márta