Esti Hírlap, 1979. december (24. évfolyam, 282-305. szám)

1979-12-01 / 282. szám

• A „konkrét balett”, ha a konkrét zene mintá­jára szabad így nevezni a táncművészet modern irányzatát —, az irodalom­tól szabadítja fel a moz­dulatokat. Gondoljunk a modern balett nálunk ta­lán legjobban ismert mes­terére, Béjart-ra, aki nem novellisztikus történeteket mesél. Az ajtó például éppúgy az emberi test ki­fejezőképességének végső határait közelíti és készte­ti vele nézőjét a szándékol­tan hétköznapi „nyikor­­gásélmény”-ből indulva az élet nagy érzéseinek át­éléséig, mint amikor a születés és halál végső kérdéseit táncoltatja el. Mint ahogyan a nonfigu­ratív festészet, a színele és formák ritmusában, a mo­dern balett, a zene és a mozdulatok ritmusában ta­lálta meg önállóságát. Eb­ből a szempontból volt ér­dekes a tegnap bemuta­tott tv-balett. Balassa Sán­dor Iris című zenéjére te­remtette Fodor Antal a koreográfiát, mégpedig az­zal a szándékkal, hogy lét­rehozza — gondolom a ha­zai pályára értendően — az első valódi tv-balettet. Emlékezzünk, már az is nagy dolog volt, hogy jó­­néhány évvel ezelőtt Se­regi László a televíziós változat kedvéért új ko­reográfiát készített A fá­ból faragott királyfihoz. Fodor ennél tovább ment, a hagyományos díszletek helyett többszintű térre komponált táncot, sőt na­gyon hatásosan és kifeje­zően olykor csak testré­szekre összpontosította a koreográfiát, kihasználva a televíziókamera közelké­peit, s egyben számolva a képernyő méretével bizo­nyos hatások érvényesülé­sében. Leo Nadelmann, a zürichi tv rendezője ki­váltképpen az erotikát s a táncosok kaleidoszkóp for­mákhoz hasonló csoport­mozgását tette nagyon lát­ványosan képernyőre, s töltötte meg drámaisággal és kifejező erővel. Furcsa módon, bár ez a táncmű is levetette magáról a novel­­lisztikus mesét, mégis, va­lami kegyetlen történet sejtelme áradt a táncból. Nem is egyszerűen kegyet­len, hanem valami hideg embernélküliség. Fenyege­tő, gyilkosan mohó volt például a vágy, amit Pon­­gor Ildikó csodálatos test­kultúráról tanúskodó izgal­mas tánca kifejezett. Ijesz­tő volt, ahogy a húsevő növény a tudatalatti lét csak önmagát jelentő fa­lánkságával indázta körül a táncosok csoportja Ke­­veházi Gábor átszellemült szerelemtől sugárzó testét. Csakis emiatt, a tánc ke­gyetlenül hideg embernél­külisége miatt nem írható le, hogy szép megoldások egész sorával ajándékozott meg az Iris. A szép felté­telezi az érzelmi azonosu­lást, vagy még egyszerűb­ben, valami emberi meleg­séget, amiben feloldódik az öröm meg a bánat. Ily módon marad a ragyogó megoldások elismerése, a televízió lehetőségeinek és a táncnak hatásos egyesí­tése. (bársony) □ A FIATAL KÉPZŐ­MŰVÉSZEK STÚDIÓJÁ­NAK kiállítása holnap 11 órakor nyílik Pécsett, a Színház téri Galériában. □ VÁNDORFI LÁSZLÓ műsora hangzik el a Rátkai Márton munkás-művész klubban, a Nagymező utcá­ban, a klub vers- és próza­mondói körének rendezésé­ben december harmadikén, hétfőn. AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN Ernáni, a bandita Verdi-repríz Gardellivel Jelentékeny művészi ese­mény színhelye lesz ja­nuár havában az Állami Operaház Erkel Színháza. Több mint hét évtized után műsorra tűzik Giu­seppe Verdi Ernani című négyfelvonásos lírai drá­máját, amelynek szövegét Francesco Maria Piave­­ír­ta Victor Hugo Hernani című színművéből. A zene­­történet úgy tudja, hogy Verdi a szokottnál is tevé­kenyebben részt vett a lib­rettó kialakításában. 1844-ben volt az ősbemutatója a velencei Teatro Fenice színpadán. SZEGEDI TANYA Az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark skanzenjének első darabja, egy múlt századbeli jellegzetes szegedi tanya, a helyére került. A lakóház pitvarból, lakó- és tisztaszo­bából, szabadkéményes konyhából és kamrából áll. (MTI Fotó : Tóth Béla ferv.) CIRKUSZTÖRTÉNET A TV-BEN Artista a golyón — Nézzük meg Picasso festményét, a Golyón álló nőt — hangzik a felszólí­tás. — De most ne a fes­tészeti technikát figyel­jük. Ezen a képen is lát­szik, hogy milyen nehéz megállni egy golyón. Ha ehhez vesszük, hogy a go­lyón álló artista vállára ugrik valaki, majd az ő vállára is felpattan egy harmadik,... a Sallay-cso­­portnak ez a produkció­ja is látható lesz. Gyökössy Zsolt rende­ző mesél készülő 12 műso­ráról, amely a „Fejezetek a cirkusz történetéből” cí­met viseli. — Nem cirkuszi műsort akarunk készíteni Heitz György és dr. Szekeres Károly forgatókönyvírók­kal, ilyen már sok volt, hanem betekinteni az ar­tisták életébe, szakmai tit­kaikba, egy-egy szám el­készítésének előzményei­be. Tizenkét fejezet lesz, mindegyik egy-egy cirku­szi zsánert mutat be, an­nak történetét, különleges módszereit. Két fejezet pél­dául az akrobatákról szól, egy másik a bohócokról... Minden részben két-három számot mutatunk be, a mű­sor másik felében pedig megpróbáljuk azokat a dol­gokat bemutatni, amelyre felépül a mai cirkusz. Nem akarunk túl tudományosak lenni. A narrátorszöveget (Lukács Sándor mondja el) dokumentumok, régi plakátok, fényképek bemu­tatásával szeretnénk szí­nezni. Az illusztrációként látható számok a mai ma­gyar cirkusz színvonalát reprezentálják. A narrá­torszöveg pedig olyan ér­dekességeket is tartalmaz, amelyek remélem, a tájé­kozott tévénézőknek is új­donságok lesznek. Az ido­mároknál például kitérünk a lovasdrámákra. Ez a mű­faj az alapítójáról, Tat­­­ersaal trénerről elneve­zett londoni lovaglóisko­lában született a 18. szá­zadban. Ugyanis, hogy ér­dekesebbé tegyék az isko­lát, lovasjeleneteket mu­tattak be. Ezek 15—20 év elteltével történetté kere­kedtek, bár ezt a történe­tet dialógus nélkül kellett bemutatni. A korabeli tör­vény a beszédet csak a ki­rályi színházak számára engedte meg, így a megér­tést pantomimikus játék­kal, feliratokkal segítet­ték. A lényeg úgyis a lát­ványosság volt. A Rinaldo Rinaldini előadásán roha­mok, ostromok, tűzvészek, csaták voltak. Bemutatták a napóleoni háborúk csa­táit, de még a III. Richár­­dot is. — A műsor felvételei két télen át folytak — eb­ben az évszakban lehet el­érni a világjáró magyar artistákat. Vass István Zol­tán riportjai mutatják be, hogyan élnek, vagy, hogy milyen egy mai modern vándorcirkusz. Most a nar­rátorszöveg felvételénél tartunk. Tótisz András Egy bukás után Verdinek az Ernani volt a második munkája, ame­lyet előadtak nálunk. Az első — még a régi Nem­zeti Színházban — a Na­­bucco volt, s balsikert ara­tott, mert mindössze há­romszor játszották. A rosz­­szul sikerült kísérlet után, 1847-ben az Ernani kelle­mes csalódást okozott. A kedvező fogadtatásról a korabeli bírálat megálla­pította, hogy „nem kis mértékben annak a friss levegőnek köszönhető, amit az üde kardalok áraszta-­­ nak”. Operaházunkat 1884-ben nyitották meg, s az igazga­tóság sietett az Ernani pre­mierjével, hiszen a Nem­zeti Színház 151 alkalom­mal hozta színre. Néhány héttel a megnyitó után, már októberben műsoron volt, 1903-ban felújítot­ták, s azóta nem hangzott el a színházban. A Vár­színházban is többször mű­soron volt. Medveczky is Már az elmúlt évadban megállapodás történt az Operaház és Lamberto Gardelli között, hogy a vi­lághírű s nálunk is nagy népszerűségnek örvendő karmester tanítja be az Ernanit, s kitűzték a rep­­ríz dátumát is. 1980. ja­nuár 24. A második sze­reposztásban Medveczky Ádám a karmester s ezek a művészek február 9-én éneklik először. A két sze­reposztás a következő: Er­nani, bandita Nagy János és Róka István, Don Car­los, Spanyolország királya: Miller Lajos és Ötvös Csa­ba, Don Roy Gomez de Silva, spanyol nemes: Ko­­váts Kolos—Begányi Fe­renc, Elvira: Kincses Vero­nika—Takács Mária, Gio­­vanna, Torday Éva—Maria Theresa, Uribe, Don Ric­­cardo, Molnár András— Rózsa Sándor. És még egy név a partitúrából. Van egy Jago nevű basszus sze­rep is! Fegyverhordozó. Szalma Ferenc és Szüle Ta­más éneklik felváltva. A cselekmény 1519-ben ját­szódik Aragóniában és Aachenben. Az Ernanit Békés And­rás rendezi. Kristóf Károly KÉPIPAROSOK - RAKTÁRON Festészet, műkereskedelem, mecenatúra címmel ér­dekes, gondolatgazdag tanulmányt közöl a Művészet legutóbbi száma. A szerző, Kerékgyártó István, rendkí­vüli alapossággal, higgadtan mérlegelve térképezte fel e szövevényes, ezerfelé ágazó kérdéskört, s hogy érve­lését alátámassza, elemzésében konkrét, meggyőző pél­dák egész sorát említi. A cikk nyomán sok mindent ér­demes átgondolni, illetve újragondolni. Régóta tudjuk, hogy a műkereskedelem a hangozta­tott szép elvek ellenére mindennapi gyakorlatával lé­nyegében véve nem segíti, sőt, mondhatnánk, akadá­lyozza a színvonalas, mai életünkről valló művek meg­születését. Különösen az utóbbi időben vált csüggesztő­­vé a helyzet. A válságot az is elmélyítette, hogy a „kép­csarnokfestészet” egészében véve silányabbnak mutat­kozik, mint valaha. S talán nem véletlenül, hiszen a művészek az úgynevezett önmaguknak festett és kiál­lításokra vitt tárlatképei is ötlettelenek — tisztelet a ki­vételnek —, gondolati és hangulati töltet híján valók. De egy-egy nagy gyűjteményes tárlaton is ritkán találni néhány olyan festményt, amely esztétikai értékkel szól­na életünkről, valóságunkról. Miért csodálkoznánk hát, ha a rendelésre, a tömegízlés és -igény kielégítésére ké­szülő rutinfestményeken minden szokványos, a hagyo­mányos táj éppúgy, mint a mindenáron modernkedő kompozíció. A témával foglalkozó szakemberek érzik, hogy sür­getően szükség volna valamilyen megoldásra. Kerék­gyártó István egész listát közöl; tizenegy pontba foglalt — nevezzük így? — kiáltványában jó néhány olyan ki­tétel szerepel, amelynek azonnali megvalósítása min­denképpen indokolt lenne. Így például a Képcsarnok Vállalat jelenlegi indokolatlanul magas haszonkulcsá­nak ügye. Igen sokfajta vásárlói elképzelés létezik, és kézenfek­vő, hogy a nagy tömegű, olcsón beszerezhető festmé­nyek iránti keresletet a Képcsarnok Vállalat csak olyan művészek bevonásával tudja kielégíteni, akik csupán a megélhetésért, nemegyszer az igen jó keresetért feste­nek. Ezek a, magyarán szólva, képtermelő kis- és nagy­iparosok talán pontosan tudják, hogy nem művészetet adnak, csupán annak látszatát. De mindig határidőre szállítanak és ilyen viszonylatban sokkal megbízhatób­bak, mint az esztétikai értéket teremtő, nemcsak az ecsetet és a festéket használó alkotók, akik természete­sen nem képesek az önismétlés veszélye nélkül meny­­nyiséget „termelni”, s bizonyára lelkiismeretükkel sem férne össze ilyesmi. Más kérdés, hogy a futószalagon ké­szülő, lélektelen képek közül nagyon sok már évek óta raktárakban porosodik, így nem meglepő, csupán meg­döbbentő, hogy a cikkben közölt adatok szerint a múlt évben például tizenkilenc olyan festőt vett számba a képcsarnoki statisztika, akiknek az elfekvő raktárkész­lete meghaladja a kétszázezer forint értéket. A legna­gyobb raktárkészlettel rendelkező csoport 1443 darab festményt halmozott föl, és honorárium címén 4 956 150 forintot tett zsebre. Vagyis hovatovább úgy fest a do­log, hogy a tehetséges, esztétikai értéket teremtő alkotó­kat csak úgy általában támogatják, az említett képter­melő iparosok pedig minden lelkiismeret-furdalás nél­kül zsebre vágják a képekért járó honoráriumot — vagyis, ha a raktári készletre gondolunk, helyesebb tán így fogalmazni —, a bőkezűen mért szociális segélyt. (Most természetesen csak az alap tagjairól esik szó, az Artex-festőket ezúttal figyelmen kívül hagyjuk.) Megnyugtató megoldást mindenképpen az hozhatna, ha a javaslatoknak megfelelően áttérnének a bizományi rendszerre, s egészséges szellemben a művészek, illet­ve a művek versengenének egymással, s az kerülne ki győztesen, aki jót, értékelhető értéket képes teremteni. Vagyis a tehetséges alkotók kvalitásos művei jutnának el a közönséghez. S a nemes verseny mai táblakép­festészetünk válságát is enyhíthetné. És abban is töké­letesen igaza van kerékgyártónak, hogy meg kellene változtatni a már annyiszor, annyiféleképpen kifogásolt, lehetetlen és minősíthetetlen zsűrizési szisztémát. Mert mindenképpen tűrhetetlen, hogy a körülbelül háromszáz — a Képcsarnoknak dolgozó — festő közül hetven al­kotó — egymást támogatva — a zsűri tagja is egyben. Azzal feltétlenül tisztában kell lennie mindenkinek: a műkereskedés nemcsak egy festményeket forgalmazó vállalat, hanem tevékenységével visszahat az alkotók magatartására, moráljára, gondolkodására, közhangu­latára, végső soron egész képzőművészeti életünkre. S amíg e súlyos kérdések nem tisztázódtak, addig csak módjával beszélhetünk közösségi művészet megteremté­séről; arról a természetes igényről, hogy létezésünk színtere a szerszámoktól, a köznapi használati tár­gyaktól kezdve, a freskókon, köztéri szobrokon át egé­szen a lakótelepekig arányos formát kapjon. Harangozó Márta Mi van a­mi Igen élénken foglalkoz­tatja a fővárosi fiatalokat: a Dinamit együttes egymás után több koncertet le­mondott. Bár sok száz jegy elkelt elővételben, műsorukat vasárnap dél­előtt az Alkotmány Mo­ziban, este pedig a Danu­­viában a Beatrice „pótol­ja”. „December 6-tól a hónap végéig a lemezgyár Rot­tenbiller utcai stúdiójában készítjük első nagyleme­zünket” — mondja Papp Gyula, a Dinamit vezető­je, majd így folytatja: „Sajnos, énekesünk, Vi­kidél Gyula torokbántal­­makkal küszködik, gége­orvosa szerint pihennie kell. Nem koncertezhetünk, mert elsődleges célunk, hogy a nagylemez minél jobb minőségű legyen.” □ HERVAY GIZELLA verseiből szerkesztett költői est hangzik el az Egyetemi Színpadon Zuhanások, Ora­tórium három hangra cím­mel. A verseket Mika Ág­nes, a Balassi szavalókör tagja mondja el. Az idő­pont: december hetedike, este hét óra. □ GÁCSI MIHÁLY gra­fikusművész kiállítása ma, délután ötkor nyílik a Jó­zsef Attila Könyvtár kiállí­tótermében, Miskolcon, a Szentpéteri Kapu 35. alatt.

Next