Esti Hírlap, 1979. december (24. évfolyam, 282-305. szám)
1979-12-01 / 282. szám
• A „konkrét balett”, ha a konkrét zene mintájára szabad így nevezni a táncművészet modern irányzatát —, az irodalomtól szabadítja fel a mozdulatokat. Gondoljunk a modern balett nálunk talán legjobban ismert mesterére, Béjart-ra, aki nem novellisztikus történeteket mesél. Az ajtó például éppúgy az emberi test kifejezőképességének végső határait közelíti és készteti vele nézőjét a szándékoltan hétköznapi „nyikorgásélmény”-ből indulva az élet nagy érzéseinek átéléséig, mint amikor a születés és halál végső kérdéseit táncoltatja el. Mint ahogyan a nonfiguratív festészet, a színele és formák ritmusában, a modern balett, a zene és a mozdulatok ritmusában találta meg önállóságát. Ebből a szempontból volt érdekes a tegnap bemutatott tv-balett. Balassa Sándor Iris című zenéjére teremtette Fodor Antal a koreográfiát, mégpedig azzal a szándékkal, hogy létrehozza — gondolom a hazai pályára értendően — az első valódi tv-balettet. Emlékezzünk, már az is nagy dolog volt, hogy jónéhány évvel ezelőtt Seregi László a televíziós változat kedvéért új koreográfiát készített A fából faragott királyfihoz. Fodor ennél tovább ment, a hagyományos díszletek helyett többszintű térre komponált táncot, sőt nagyon hatásosan és kifejezően olykor csak testrészekre összpontosította a koreográfiát, kihasználva a televíziókamera közelképeit, s egyben számolva a képernyő méretével bizonyos hatások érvényesülésében. Leo Nadelmann, a zürichi tv rendezője kiváltképpen az erotikát s a táncosok kaleidoszkóp formákhoz hasonló csoportmozgását tette nagyon látványosan képernyőre, s töltötte meg drámaisággal és kifejező erővel. Furcsa módon, bár ez a táncmű is levetette magáról a novellisztikus mesét, mégis, valami kegyetlen történet sejtelme áradt a táncból. Nem is egyszerűen kegyetlen, hanem valami hideg embernélküliség. Fenyegető, gyilkosan mohó volt például a vágy, amit Pongor Ildikó csodálatos testkultúráról tanúskodó izgalmas tánca kifejezett. Ijesztő volt, ahogy a húsevő növény a tudatalatti lét csak önmagát jelentő falánkságával indázta körül a táncosok csoportja Keveházi Gábor átszellemült szerelemtől sugárzó testét. Csakis emiatt, a tánc kegyetlenül hideg embernélkülisége miatt nem írható le, hogy szép megoldások egész sorával ajándékozott meg az Iris. A szép feltételezi az érzelmi azonosulást, vagy még egyszerűbben, valami emberi melegséget, amiben feloldódik az öröm meg a bánat. Ily módon marad a ragyogó megoldások elismerése, a televízió lehetőségeinek és a táncnak hatásos egyesítése. (bársony) □ A FIATAL KÉPZŐMŰVÉSZEK STÚDIÓJÁNAK kiállítása holnap 11 órakor nyílik Pécsett, a Színház téri Galériában. □ VÁNDORFI LÁSZLÓ műsora hangzik el a Rátkai Márton munkás-művész klubban, a Nagymező utcában, a klub vers- és prózamondói körének rendezésében december harmadikén, hétfőn. AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN Ernáni, a bandita Verdi-repríz Gardellivel Jelentékeny művészi esemény színhelye lesz január havában az Állami Operaház Erkel Színháza. Több mint hét évtized után műsorra tűzik Giuseppe Verdi Ernani című négyfelvonásos lírai drámáját, amelynek szövegét Francesco Maria Piaveírta Victor Hugo Hernani című színművéből. A zenetörténet úgy tudja, hogy Verdi a szokottnál is tevékenyebben részt vett a librettó kialakításában. 1844-ben volt az ősbemutatója a velencei Teatro Fenice színpadán. SZEGEDI TANYA Az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark skanzenjének első darabja, egy múlt századbeli jellegzetes szegedi tanya, a helyére került. A lakóház pitvarból, lakó- és tisztaszobából, szabadkéményes konyhából és kamrából áll. (MTI Fotó : Tóth Béla ferv.) CIRKUSZTÖRTÉNET A TV-BEN Artista a golyón — Nézzük meg Picasso festményét, a Golyón álló nőt — hangzik a felszólítás. — De most ne a festészeti technikát figyeljük. Ezen a képen is látszik, hogy milyen nehéz megállni egy golyón. Ha ehhez vesszük, hogy a golyón álló artista vállára ugrik valaki, majd az ő vállára is felpattan egy harmadik,... a Sallay-csoportnak ez a produkciója is látható lesz. Gyökössy Zsolt rendező mesél készülő 12 műsoráról, amely a „Fejezetek a cirkusz történetéből” címet viseli. — Nem cirkuszi műsort akarunk készíteni Heitz György és dr. Szekeres Károly forgatókönyvírókkal, ilyen már sok volt, hanem betekinteni az artisták életébe, szakmai titkaikba, egy-egy szám elkészítésének előzményeibe. Tizenkét fejezet lesz, mindegyik egy-egy cirkuszi zsánert mutat be, annak történetét, különleges módszereit. Két fejezet például az akrobatákról szól, egy másik a bohócokról... Minden részben két-három számot mutatunk be, a műsor másik felében pedig megpróbáljuk azokat a dolgokat bemutatni, amelyre felépül a mai cirkusz. Nem akarunk túl tudományosak lenni. A narrátorszöveget (Lukács Sándor mondja el) dokumentumok, régi plakátok, fényképek bemutatásával szeretnénk színezni. Az illusztrációként látható számok a mai magyar cirkusz színvonalát reprezentálják. A narrátorszöveg pedig olyan érdekességeket is tartalmaz, amelyek remélem, a tájékozott tévénézőknek is újdonságok lesznek. Az idomároknál például kitérünk a lovasdrámákra. Ez a műfaj az alapítójáról, Tatersaal trénerről elnevezett londoni lovaglóiskolában született a 18. században. Ugyanis, hogy érdekesebbé tegyék az iskolát, lovasjeleneteket mutattak be. Ezek 15—20 év elteltével történetté kerekedtek, bár ezt a történetet dialógus nélkül kellett bemutatni. A korabeli törvény a beszédet csak a királyi színházak számára engedte meg, így a megértést pantomimikus játékkal, feliratokkal segítették. A lényeg úgyis a látványosság volt. A Rinaldo Rinaldini előadásán rohamok, ostromok, tűzvészek, csaták voltak. Bemutatták a napóleoni háborúk csatáit, de még a III. Richárdot is. — A műsor felvételei két télen át folytak — ebben az évszakban lehet elérni a világjáró magyar artistákat. Vass István Zoltán riportjai mutatják be, hogyan élnek, vagy, hogy milyen egy mai modern vándorcirkusz. Most a narrátorszöveg felvételénél tartunk. Tótisz András Egy bukás után Verdinek az Ernani volt a második munkája, amelyet előadtak nálunk. Az első — még a régi Nemzeti Színházban — a Nabucco volt, s balsikert aratott, mert mindössze háromszor játszották. A roszszul sikerült kísérlet után, 1847-ben az Ernani kellemes csalódást okozott. A kedvező fogadtatásról a korabeli bírálat megállapította, hogy „nem kis mértékben annak a friss levegőnek köszönhető, amit az üde kardalok áraszta- nak”. Operaházunkat 1884-ben nyitották meg, s az igazgatóság sietett az Ernani premierjével, hiszen a Nemzeti Színház 151 alkalommal hozta színre. Néhány héttel a megnyitó után, már októberben műsoron volt, 1903-ban felújították, s azóta nem hangzott el a színházban. A Várszínházban is többször műsoron volt. Medveczky is Már az elmúlt évadban megállapodás történt az Operaház és Lamberto Gardelli között, hogy a világhírű s nálunk is nagy népszerűségnek örvendő karmester tanítja be az Ernanit, s kitűzték a repríz dátumát is. 1980. január 24. A második szereposztásban Medveczky Ádám a karmester s ezek a művészek február 9-én éneklik először. A két szereposztás a következő: Ernani, bandita Nagy János és Róka István, Don Carlos, Spanyolország királya: Miller Lajos és Ötvös Csaba, Don Roy Gomez de Silva, spanyol nemes: Kováts Kolos—Begányi Ferenc, Elvira: Kincses Veronika—Takács Mária, Giovanna, Torday Éva—Maria Theresa, Uribe, Don Riccardo, Molnár András— Rózsa Sándor. És még egy név a partitúrából. Van egy Jago nevű basszus szerep is! Fegyverhordozó. Szalma Ferenc és Szüle Tamás éneklik felváltva. A cselekmény 1519-ben játszódik Aragóniában és Aachenben. Az Ernanit Békés András rendezi. Kristóf Károly KÉPIPAROSOK - RAKTÁRON Festészet, műkereskedelem, mecenatúra címmel érdekes, gondolatgazdag tanulmányt közöl a Művészet legutóbbi száma. A szerző, Kerékgyártó István, rendkívüli alapossággal, higgadtan mérlegelve térképezte fel e szövevényes, ezerfelé ágazó kérdéskört, s hogy érvelését alátámassza, elemzésében konkrét, meggyőző példák egész sorát említi. A cikk nyomán sok mindent érdemes átgondolni, illetve újragondolni. Régóta tudjuk, hogy a műkereskedelem a hangoztatott szép elvek ellenére mindennapi gyakorlatával lényegében véve nem segíti, sőt, mondhatnánk, akadályozza a színvonalas, mai életünkről valló művek megszületését. Különösen az utóbbi időben vált csüggesztővé a helyzet. A válságot az is elmélyítette, hogy a „képcsarnokfestészet” egészében véve silányabbnak mutatkozik, mint valaha. S talán nem véletlenül, hiszen a művészek az úgynevezett önmaguknak festett és kiállításokra vitt tárlatképei is ötlettelenek — tisztelet a kivételnek —, gondolati és hangulati töltet híján valók. De egy-egy nagy gyűjteményes tárlaton is ritkán találni néhány olyan festményt, amely esztétikai értékkel szólna életünkről, valóságunkról. Miért csodálkoznánk hát, ha a rendelésre, a tömegízlés és -igény kielégítésére készülő rutinfestményeken minden szokványos, a hagyományos táj éppúgy, mint a mindenáron modernkedő kompozíció. A témával foglalkozó szakemberek érzik, hogy sürgetően szükség volna valamilyen megoldásra. Kerékgyártó István egész listát közöl; tizenegy pontba foglalt — nevezzük így? — kiáltványában jó néhány olyan kitétel szerepel, amelynek azonnali megvalósítása mindenképpen indokolt lenne. Így például a Képcsarnok Vállalat jelenlegi indokolatlanul magas haszonkulcsának ügye. Igen sokfajta vásárlói elképzelés létezik, és kézenfekvő, hogy a nagy tömegű, olcsón beszerezhető festmények iránti keresletet a Képcsarnok Vállalat csak olyan művészek bevonásával tudja kielégíteni, akik csupán a megélhetésért, nemegyszer az igen jó keresetért festenek. Ezek a, magyarán szólva, képtermelő kis- és nagyiparosok talán pontosan tudják, hogy nem művészetet adnak, csupán annak látszatát. De mindig határidőre szállítanak és ilyen viszonylatban sokkal megbízhatóbbak, mint az esztétikai értéket teremtő, nemcsak az ecsetet és a festéket használó alkotók, akik természetesen nem képesek az önismétlés veszélye nélkül menynyiséget „termelni”, s bizonyára lelkiismeretükkel sem férne össze ilyesmi. Más kérdés, hogy a futószalagon készülő, lélektelen képek közül nagyon sok már évek óta raktárakban porosodik, így nem meglepő, csupán megdöbbentő, hogy a cikkben közölt adatok szerint a múlt évben például tizenkilenc olyan festőt vett számba a képcsarnoki statisztika, akiknek az elfekvő raktárkészlete meghaladja a kétszázezer forint értéket. A legnagyobb raktárkészlettel rendelkező csoport 1443 darab festményt halmozott föl, és honorárium címén 4 956 150 forintot tett zsebre. Vagyis hovatovább úgy fest a dolog, hogy a tehetséges, esztétikai értéket teremtő alkotókat csak úgy általában támogatják, az említett képtermelő iparosok pedig minden lelkiismeret-furdalás nélkül zsebre vágják a képekért járó honoráriumot — vagyis, ha a raktári készletre gondolunk, helyesebb tán így fogalmazni —, a bőkezűen mért szociális segélyt. (Most természetesen csak az alap tagjairól esik szó, az Artex-festőket ezúttal figyelmen kívül hagyjuk.) Megnyugtató megoldást mindenképpen az hozhatna, ha a javaslatoknak megfelelően áttérnének a bizományi rendszerre, s egészséges szellemben a művészek, illetve a művek versengenének egymással, s az kerülne ki győztesen, aki jót, értékelhető értéket képes teremteni. Vagyis a tehetséges alkotók kvalitásos művei jutnának el a közönséghez. S a nemes verseny mai táblaképfestészetünk válságát is enyhíthetné. És abban is tökéletesen igaza van kerékgyártónak, hogy meg kellene változtatni a már annyiszor, annyiféleképpen kifogásolt, lehetetlen és minősíthetetlen zsűrizési szisztémát. Mert mindenképpen tűrhetetlen, hogy a körülbelül háromszáz — a Képcsarnoknak dolgozó — festő közül hetven alkotó — egymást támogatva — a zsűri tagja is egyben. Azzal feltétlenül tisztában kell lennie mindenkinek: a műkereskedés nemcsak egy festményeket forgalmazó vállalat, hanem tevékenységével visszahat az alkotók magatartására, moráljára, gondolkodására, közhangulatára, végső soron egész képzőművészeti életünkre. S amíg e súlyos kérdések nem tisztázódtak, addig csak módjával beszélhetünk közösségi művészet megteremtéséről; arról a természetes igényről, hogy létezésünk színtere a szerszámoktól, a köznapi használati tárgyaktól kezdve, a freskókon, köztéri szobrokon át egészen a lakótelepekig arányos formát kapjon. Harangozó Márta Mi van ami Igen élénken foglalkoztatja a fővárosi fiatalokat: a Dinamit együttes egymás után több koncertet lemondott. Bár sok száz jegy elkelt elővételben, műsorukat vasárnap délelőtt az Alkotmány Moziban, este pedig a Danuviában a Beatrice „pótolja”. „December 6-tól a hónap végéig a lemezgyár Rottenbiller utcai stúdiójában készítjük első nagylemezünket” — mondja Papp Gyula, a Dinamit vezetője, majd így folytatja: „Sajnos, énekesünk, Vikidél Gyula torokbántalmakkal küszködik, gégeorvosa szerint pihennie kell. Nem koncertezhetünk, mert elsődleges célunk, hogy a nagylemez minél jobb minőségű legyen.” □ HERVAY GIZELLA verseiből szerkesztett költői est hangzik el az Egyetemi Színpadon Zuhanások, Oratórium három hangra címmel. A verseket Mika Ágnes, a Balassi szavalókör tagja mondja el. Az időpont: december hetedike, este hét óra. □ GÁCSI MIHÁLY grafikusművész kiállítása ma, délután ötkor nyílik a József Attila Könyvtár kiállítótermében, Miskolcon, a Szentpéteri Kapu 35. alatt.