Esti Hírlap, 1982. augusztus (27. évfolyam, 180-204. szám)
1982-08-19 / 195. szám
TEGNAPRÓL A MANAK • Közgondolkodás a korszakváltásban Glatz Ferenc történész a hagyományőrzésről Közhelyszámba megy már az a megállapítás, hogy Magyarországon a történelem iránti érdeklődés rendkívül megnövekedett. A kérdés az, vajon a kutató történész miért tartja fontosnak, hogy ezt a kortörténeti jelenséget magát is tanulmányozza? Erről beszélgettünk Glatz Ferenccel, az MTA Történettudományi Intézet osztályvezetőjével. — Noha a történész a múlttal és nem a jelenben végbemenő eseményekkel foglalkozik, fel kell figyelnie arra az összefüggésre, amely egy társadalomban a politizálódási módszerek és azon szerény tény között található, hogy a mindennapok emberének gondolkodását mennyire veszszük figyelembe, és a társadalomtudományok menye nyire tekintik azt tudományos vizsgálat tárgyának, mint ahogy a politizálási módszerek és a között is nyilvánvaló összefüggés mutatható ki, hogy milyen szempontból nyúlunk mi a társadalom hétköznapjaiban működő gondolkodáshoz, annak tartalmához. Azaz: a közgondolkodást passzív anyagként kezeljük-e, amit az agitációs és propagandamunkával, illetve a tudományok segítségével egyszerűen „befolyásolni” kell; vagy olyan közegnek tekintjük-e, amely szerves része a társadalmi tevékenységnek, a politizálásnak vagy a tudományos megismerésnek. Tehát olyan közegnek, amely közvetlenebbül érzékel és fogalmaz meg a társadalom méhében végbemenő bizonyos szerkezeti, napi gazdasági, társadalmi viszomyokbeli módosulásokat, átrendeződéseket, mint a politikai intézményrendszer felmérései, jelentései. Beidegződések — Ha a közgondolkodás tartalmának, jellegének tanulmányozását ilyen fontosnak tartja, hogyan látja ma a hagyományőrzésfórumainak kiépítését? — Megítélésem szerint alapjaiban haladtuk meg a történelemmel való politizálás régi, rossz hagyományait, amikoris a történelem a napi politika taktikai céljainak illusztrálására, lelkesítő példák táraként szolgált. Hagyományőrzésünk rendszerében azonban nem tudtunk még új, a korábbi felfogással szembenálló történelmi képhez igazodni teljesen. A történész úgy látja, hogy a hagyománylétesítés említett rendszerének egyik belső ellentmondása, hogy a történelemből — természetesen — azokról a személyiségekről emlékezünk meg, akiket a jelenhez vezető múltból a progresszív oldalra sorolunk. Mint ahogy a polgári társadalom is gondosan válogat a maga történelmi szimbólumrendszerében. Kérdés, kell-e ezt a módszerbeli közösséget vállalnunk a polgári társadalommal? Egészségesen terjeszkedik ki viszont társadalmunkban a hagyományőrzés számos új formája. Például a helytörténet (múzeumok, kiadványok stb.), amely az egyént a közvetlen társadalmi közösségekben cselekvően képes bemutatni; újabb fórumok jöttek létre, amelyeken (folyóiratok, napi- és hetilapok rovatai, iklubok stb.) a történelem már nemcsak a szűkebb szaktudomány, hanem a széles közönség „dolga” is. — És az évfordulók? Hiszen ezekkel találkozunk a leggyakrabban, ha történelemről esik szó. — Sajnos, még nem gondolunk eléggé arra, hogy vajon az évforduló-rendszer nem merevíti-e hiba nélküli szoborszerű jellemekké a történelmi személyiségeket. Az ünnepi szemléletre épülő hagyományápolás, mint a korábbi korszak tapasztalataiból tudjuk, torzulást idéz elő a társadalmat, magunkat, történelmünket érintő látásmódunkban. Nem alkalmas arra, hogy alakítsa a széles körű társadalmi aktivitást igénylő, társadalmi fejlődésünk gondjait-sikereit egyaránt kritikusan tekintő, de magáénak érző szocialista gondolkodást. Vagy pedig lassan közönyt kelt a társadalom szélesebb rétegeiben. Átértékelődés — És amit a legsúlyosabb gondnak érzünk: vajon mi lesz annak a történelmi hagyománynak a sorsa, amely nem köthető születéshez, győzelemhez, vereséghez vagy egyéb politikai eseményhez, de amely mégis a legszorosabban hozzátartozik a modern magyar társadalom megteremtéséhez? Vajon mikor, s főként hogyan tudatosítható a közgondolkodásban annak a munkásnak a mindennapi termelő tevékenysége, aki ott dolgozott az első külvárosi kócerájokban, művelődött a munkásegyletekben, s így lett a magyar ipar, a modern ipari szakmunkásréteg, politikailag a munkásosztály bázisa? Hol marad a paraszti munkavégzés mindennapjainak felidézése? Vagy a bozótot törető első értelmiségiek, későbba munkásmozgalomban a kulturális-eszmei felvilágosítást végző baloldali értelmiségiek társadalomformáló tevékenysége, amely nem ad alkalmat évfordulós ünnepélyekre? Az „ünnepi” szemlélet tehát egyszerűen szembe is kerül propagandamunkánknak azokkal a szemléleti alapjaival, amelyekre az egész marxista társadalomfelfogás épült a társadalom történetében a teremtő, munkavégző tevékenység, az ezt végző társadalmi osztályok valóságos szerepének kiemelésével. Visszatérve kiindulópontunkhoz: hogyan látja ön, mint a több tízezer példányszámban megjelenő • História c. folyóirat felelős szerkesztője, a széles körű történelmi érdeklődés társadalmi kihatásait és okait? — Napjainkban a közgondolkodás szintjén a történeti értékek határozottan érzékelhető átértékelése megy végbe. Magyarországon, mint ismeretes, az 1960-as években legújabbkori történelmünk legnagyobb életmódváltozásai zajlottak le. A működőképes szocializmus, a mindennapi életlehetőségek stabilizálódása," törekvés” az évszázados kelet-európai antidemokratikus hagyományok fokozatos felmorzsolására, az ország eredményeinek nemzetközi elismerése — mindez egy új típusú nemzeti büszkeséggel is tölti el az embereket. Különösen, ha mindennapi életviszonyaikban is úgy érzékelik, hogy a szorgalom, a szakértelem előtt lehetőségek nyílnak, vagyis, az egyén gyarapodása és a társadalom gyarapodása között kapcsolat jön létre. Ez alakít ki egy olyan társadalomképet is, amelynek központjában az emberi mozzanat, az emberi munkavégzés, környezetalakítás áll. És mivel a mindennapi felfogásban jelen és múlt között létezik egy közlekedőedény-rendszerű kapcsolat, ez a jelenkép alakítja közvetlen múltunkról is az egyén nézeteit. Azt is mondhatnánk: történelmi közgondolkodásunk korszakváltásban él. Azonosulás — A nemzeti történelemmel, saját történelmünkkel sokkal erősebben azonosulunk, mint a korábbi évtizedekben Az egyén sokkal szervesebb folyamatosságot érez jelen és múlt között az immáron ilyen hétköznapiságában szemlélt történelemben. — Ez az új történelemlátás már másként tekint a nemzeti történelem egészére. Ez szemben áll azzal a viszonnyal, amit egy korábbi korszak igyekezett kialakítani, mikoris a politikai ellentétek megnyilvánulását kereső propaganda a felszabadulás előtti szakmunkásból könnyen munkásarisztokratát, a közigazgatás derék közkatonájából, vagy a kiskereskedőből az akkori jelen osztályellenségek elődjét formálta; mindezzel az egyéni, családi környezetre lebontott múltképben egyfajta diszkontinuitást, néha már szégyenérzetet keltve. Új büszkeség ! Kétségtelen, hogy ez a mostani átértékelési folyamat, a korábbi egyoldalúságok mintegy reakciójaként könnyen vezethet a valós társadalmi ellentétek történelmi összemosásához. Mint ahogy ez az újfajta nemzeti büszkeség magában rejti a másoknál magunkat különbnek érzés veszélyét is. És egyúttal a múlt szemléletében egyfajta kritikátlanság veszélyét. De kétség,telen, hogy a nemzeti történelemhez való viszonyulás egészéből a korábbinál egy sokkal egészségesebb közérzetet alakít ki. Bársony Éva Új állandó kiállítás megnyitására készülnek a Magyar Nemzeti Galéria tróntermében. A tárlaton XV—XVI. századi szárnyasoltárokat, táblaképeket és szobrokat mutatnak be. Képünkön: Takácsné Szabó Mariann a kisszebeni Szent Anna-oltár helyreállításán dolgozik. (MTI Fotó : Branstetter Sándor felvétele) Hamlet-hölgy emlékiratai Azt talán a fiatalabb nemzedék is tudja róla, hogy ő volt, nő létére a filmbeli Hamlet. Asta Nielsen, a némafilm korának csodált és ünnepelt sztárja most az olvasó elé lép, tíz évvel halála után. Nyolcvankét éves volt, amikor meghalt, élete a filmtörténet egy korszaka. Hogy az útnak milyen állomásai voltak, micsoda akadályokat kellett legyőzni a világhír, egy művészeti ág klasszikusi posztjának eléréséig — erről beszél a dán származású színésznő, a naplók őszinteségét idéző könyvében. A világhír, a népszerűség és a népszerűség elviselésének receptje, mindez ott van a sorokban, amelyekben a film születésétől számított legjelentősebb első korszaka jelenik meg. A könyv nem intimitások tárháza, s nem is egy önmaga felé forduló művész marcangoló vizsgálódása. A ternészetes értelem, a''tehetség és a tudatos ellenőrzés ötvöződik ebben a kézikönyvnek sem haszontalan kötetben. Külön érdemes felhívni a figyelmet arra a szokatlanul gazdag képanyagra, amely főként a filmekből vett fotókból származik. De amely nem felejti el bemutatni Asta Nielsen arcát — az érzelmekben és belső szépségben gazdag nőt, művészarcát sem. SZÁZADUNK KATEDRÁLISAI • Nyáron, hét végén, vagy így, ünneptájt, tízezrek fordulnak meg a felszabadulás utáni építészet egyik legszebb épületegyüttesében, a Déli-pályaudvaron. Aki már megváltotta a jegyét, és vonatra vár, ráér nézelődni, szemlélődni. A várócsarnok belső nyüzsgése, szép arányai sokfajta látványosságot kínálnak, de az egész pályaudvaron nincs egyetlen olyan képzőművészeti alkotás, amely hirdethetné, hogy egy izgalmas mobil, egy érdekes térplasztika, mozaik, vagy uram bocsá’, egy figurális kompozíció váratlanná s egyben emberarányúvá téve a környezetet, mennyire át tudja alakítani a teret. A hatalmas épületegyüttes körül sem található képzőművészeti alkotás, kivéve a közlekedőtér egyik falán hatástalanul meghúzódó, szinte csak véletlenül odarakottnak tetsző kisméretű Vasarely-kompozíciót. • • A minden áron praktikusságra törekvés egyre kevesebbszer teszi lehetővé, hogy közösségi művészet születhessen ma és nálunk. Az építészet egész eddigi története s kiváltképp a közösségi célokat szolgáló épületek megteremtése bizonyítja, hogy az építész már a tervezés időszakában együtt gondolkodott a képzőművésszel, s ha ez időben mégis némiképp elcsúszott volna, a festő, a szobrász egy adott térbe álmodhatta, komponálhatta bele munkáit. Mennyire csodáljuk azokat a festményeket, mozaikokat, amelyek szinte magukra veszik az épület belső tereit, s nemes harmóniában találkozván elválaszthatatlanul szervülnek azokkal. A szemnek, az arányérzéknek milyen különleges élményt nyújt, ha egy szobor az adott térnek azon a pontján áll, ahol a leghatásosabban érvényesül, s megmutatja önmaga, valamint a befogadó környezet törvényszerűségeit. És egy-egy ilyen élményért hajlandók vagyunk több száz, néha ezer kilométereket is utazni. • • A lehető legrosszabbul értelmezett praktikusság az, amely csak kopár falakat, üres tereket kínál. A közösségi célokat szolgáló épületek, a közösségnek szánt vagy éppen ahhoz szóló műalkotások nélkül csupán kongó terekké válnak, s miközben próbálnak funkciójuknak megfelelni, riasztó sivárságot árasztanak. Építészetileg kifejezetten szép, modern, s igényes alkotás a budapesti metró. Vonalai, hatalmas föld alatti csarnokai, mozgólépcsői imponálóak. Az egyetlenmetróállomáson sem lelhető fel képzőművészeti alkotás. Naponta százezrek látják, használják ezt a kényelmes közlekedési eszközt. És miközben másfél-két percen át várunk a szerelvényre, több száz ember között is magányosan álldogálunk a modern kiképzésű, de végül is sivárnak mondható föld alatti csarnokban. Nincs egyetlen olyan művészien formált tárgy itt, amely feloldaná a tér szikár praktikusságát, geometriáját, s nyugtatná a szemet, a tekintetet. Természetesen nem arra gondolok, hogy fel kellett volna cicomázni a metró várócsarnokait, de egy-egy mozaik, plasztika vagy mobil százezreknek nyújthatott volna élményt. S nemcsak azt! Talán a modern művészet megismerésének lehetőségét is. Mert nincs az a múzeum, amely vetekedni tudna a közösségi terek nyilvánosságával és forgalmával, nincs az a modern gyűjtemény, amely jobban megküzdhetne önmagáért, mint egy képzőművészeti alkotásokkal együttkomponált közösségi rendeltetésű építmény. • • Hol siránkozva, hol elmarasztalóan annyiszor fogalmaztuk már meg, hogy elszürkül képzőművészetünk, ,s hogy nem születnek igazán közösségi fogantatású alkotások. Sajnos, mind kevesebb a lehetőség, ahol a művész igazán próbára tehetné tehetségét, ahol bukhatna, vagy nevet és rangot szerezhetne, s ahol végső soron művészi látására, a modern művészet megismertetésére és megszerettetésére ösztönözhetne. Közösségi alkotások nélkül nem lehet igazán az ízlést próbára tenni és valódi lehetőségek nélkül nem lehet a képzőművészetnek ezt a legfontosabb ágazatát fejleszteni. Közismert tény, hogy államunk évente több millió forintot költ köztéri szobrokra, s azt is tudjuk, hogy a művészektől képeket, plasztikákat, iparművészeti tárgyakat vásárol. Ám ha a képek sorsára és sokszor minőségére gondolunk, azzal is tisztában lehetünk, hogy ez inkább egyfajta szociális segélyezés, mint a közösségi fogantatású művészet pártfogoló támogatása. De hát hogyan is lehetne pártfogolni és támogatni, ha az épületek tervezésekor eleve föl sem merül, vagy csak ritkán fogalmazódik meg a gondolat, hogy természetes, öntörvényű helyet kapjanak a képzőművészeti alkotások is. Szerencsés kivételek ez alól az újonnan épített budapesti szállodák. • • Egykoron a templomok, a katedrálisok voltak azok az épületek, amelyek mindenki előtt nyitva álltak, s miközben egy meghatározott világkép, ideológia céljait szolgálták, tették ezt a képzőművészet varázslatával is. Napjainkban a katedrálisok szerepét az újonnan épülő művelődési házaknak, színházaknak, moziknak s egyéb közösségi célokat szolgáló létesítményeknek kellene átvenniük. De hát hogyan neveljen emberarányú életre, a szépség tiszteletére például, a bizonyára sok tízmillió forintba került paksi művelődési központ, ha tervezői csak az üres szobákkal, és terekkel akartak „hatni”, ha egyetlen olyan művészeti alkotás sem lelhető fel itt, amely méltóan bizonyítaná: ezt az épületet egy közösségi alapállású társadalom emelte a közösség számára. Közvetlenül az épülő hatalmas atomreaktor szomszédságában — immár az atomkorszakra készülve. Harangozó Márta