Esti Hírlap, 1983. július (28. évfolyam, 155-180. szám)
1983-07-21 / 172. szám
STÍLUS, TUDÁS, HUMOR Nem a nosztalgia szól Bergendy István az új zenekarról Aki mostanában a Margitszigeten sétált estefelé, egészen szokatlan dolgot tapasztalhatott. Régi idők világslágereinek fülbemászó dallamai szóltak a Casino teraszán, olyan dalok, amelyeket manapság sehol, semmiféle nyilvános helyen nem hallani. Nem csoda hát, ha két héten át estéről estére nagy számú alkalmi közönség verődött össze még a terasz kerítésén túl is, fáradhatatlanul figyelve a háromórás rendhagyó koncertet. Ebben természetesen mindenekfelett az újonnan alakult Bergendy Tánc- és Szalonzenekar fölényes zenei tudásának, elegáns stílusának és elmaradhatatlan humorának van szerepe, meg a nagyon szép hangú Balogh Ferencnek természetesen. (Akit a Madách Színházban meghívott vendégként a Macskákban láthatott a publikum!) De a teraszon innen táncoló és a teraszon túl álldogáló közönség kitartó érdeklődésének van egy másik oka is: ez a zeneileg nagyon igényes, nagy mesterségbeli felkészültséggel és szellemesen előadott muzsikálás, amelyre táncolni is lehet, de mint koncertet vagy, ha úgy tetszik, show-műsort csak hallgatni is élvezet, egyszerűen hiánycikk itt nálunk. Nyolcvan év A mindenkori Bergendyegyüttes közismerten vállalkozó szellemű volt eddig is, hiszen csak a televízióban voltak már bohócműsor kísérői, gyerekadások muzsikusai, mesefilmek zenélői, felléptek színházban, szolgáltattak filmzenét. Ez a kéthetes fellépésük mégis úgy tetszik, teljesen úttörő vállalkozás, pláne, ha tekintetbe veszszük, hogy — amit aligha tesz meg más koncertező zenekar — három órán át játszottak. — Valóban, a szokásos könnyűzenei koncerteken maximum 50 perces műsorral lép fel egy-egy zenekar. Mi háromszor anyayi zenei anyagból állítottuk össze műsorunkat — mondja Bergendy István. — A Casino újjáformált terasza kínálta az alkalmat, hogy mint kulturált, klubjellegű szórakozóhelyen, fellépjünk új műsorunkkal. Tulajdonképpen bemutatkozásnak is tekintjük ezt a szereplést. Fél éve alakult meg ebben a formában az együttesünk. A tizenkét tagú zenekarban velünk játszik és énekel Mericske Zoltán zeneszerző és két lánnyal is bővült az együttes. Néhány tévébeli fellépésünket leszámítva, most zenéltünk először nyilvánosság előtt. Az a zene, amit a Bergemly Tánc- és Szalonzenekar most játszik, éppen azokat vonzza, akiknek eddig lényegében nem volt hova menniük, ha történetesen igényes könnyűzenével akartak eltölteni egy kellemes estét, s uram bocsá’, táncolni is szerettek volna. A harminc éven felüli közönség ez, amely már „kinőtte ’ a diszkót, és nem vonzza a rockkoncertek hangulata... — Rájuk gondoltunk akkor, amikor századunk nyolcvan évének népszerű világslágereiből válogattunk. A századfordulótól, a Scott Joplin-ragtime-tól kezdve Gershwin, Duke Ellington, Harry Warren dalai közül választottunk; játszunk tangót, rumbát, foxtrottot, swinget, boogiewoogie-t. Műsorunk egy részét pedig diszkószámokból állítottuk össze. A régi slágereket magam hangszereltem, az újabbakat közösen a zenekarral. Meghívás A múlt ősszel megjelent Hernádi Judit lemezen már ezt a zenei stílust és hangulatot idézte fel a Bergendy-együttes játéka. Azt hiszem, mégis tévedés lenne velük kapcsolatban a nosztalgiát emlegetni. Annál sokkal tisztábban és természetesebben szólalnak meg ezek a világszámok... — Egyáltalán nincs szándékunk nosztalgiazenét csinálni. Egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos zene ma reneszánszát éli. Arra vállalkoztunk, hogy felújítjuk ezt a zenét. Mostanában azon meditálunk a zenekarral, mi lenne, ha kipróbálnánk valamit itthon, ami a világ sok táján már természetes. Presley, Tom Jones, Humperdinck és mások elmentek Las Vegasba, és olyan helyeken léptek fel, ahová a közönség szórakozni ment, s ha kedve támadt, táncolt. Táncolt Presleyre és Jonesra, és ez mindenkinek természetes volt. Európában is népszerűek ezek az úgynevezett koncertlokálok: Baselben az Atlantis, Münchenben a Blow up, Genfben a Club 99 olyan helyek, ahol híres koncertező zenekarok lépnek fel és olyan sztárok is adnak hangversenyt, mint Mireille Matthieu. Ezeken a példákon eltöprengve gondoltuk, hogy itthon is lehetne valami hasonlót csinálni. A mostani háromórás műsorunk alapján mindenesetre meghívást már kaptunk, több évre szólót, ha elkészül a belvárosi szórakoztató központ. Ebből a valóban különleges műsorból bőven futná egy nagylemezre. Van-e erre kilátás? — Mint a teljesen kezdő zenészek, próbafelvételre kaptunk lehetőséget a Rádióban. Hét számot vettünk fel, mindössze 20 óra alatt. Ez már egy fél nagylemez anyaga! Hogy ebből mennyit fogadnak el, még nem tudjuk. A Hanglemezgyár viszont már érdeklődik e felvétel alapján az új produkciónk iránt. Ami viszont biztos: most Norvégiába utazunk bemutatkozó koncertre, majd ősszel hozzákezdünk az új Hernádi Judit lemez felvételeihez. A tervek szerint ismét fellépünk a Vidám Színpad egy produkciójában: a Szeretem a feleségem című, a század eleji Brodway-musicalhez szolgáltatjuk a zenét, a Vigadóban. (bársony) • Egy magyar stáb elutazott a Karib-tenger varázsosan szép partjára, hogy filmet forgasson egy közismert irodalmi tény illusztrálására. Hemingway nyomait fényképezték le, a tárgyak világában s az emberi emlékezet visszapergette időben. Napfényes film lett az út eredménye, kuriózumnak számító felvételekkel a Kubában hagyományos kardhal-halászat versenyeiről, a tengeröbölről, amelyet Hemingway is nézegethetett, meg halászokról és tengerészekről, akik Papa közeli ismerősei, tengeri kalandozásainak résztvevői voltak. Úgy is mondhatnánk, láttunk egy hangulatos filmet, amely adalékokkal szolgált Hemingway halászszenvedélyéhez, s ráadásul beavatott a cukor nélküli dupla Daiquiri készítésének rejtelmeibe is. Irodalomról is esett szó, a Nobel-díjas kisregény, Az öreg halász és a tenger születését ihlető valóságos sztorit egy idős kubai tengerész elevenítette fel, s ez akkor is érdekes volt, ha közben nem egészen egyértelműen tisztázott illusztrációként a gyengécske amerikai filmváltozatból kerültek elénk álló fotók. „A kubaiak mind a barátaim . . .” című film érdekes részei azok az eredeti filmfelvételek voltak, amelyek Hemingway-t kubai barátai között örökítették meg, illetve Fidel Castro halászgyőzelmének jeleneteit mutatták. Csenterics Ágnes emlékeket hívott elő, impresszionista hangulatú életképek kíséretében. (be) Wátói a mozihiaein A REPÜLŐ A repülő ember szimbólumát számtalanul feldolgozta a művészet, a bolgár filmben egy falusi fúró-faragó, Sziracsko akar kora és elvakult, primitív kortársai fölé emelkedni a fából készült gépezettel. A lényeg azonban, mint mindig, most is a földön történik, és a század eleji török—bolgár határ menti viszálykodást, gyűlölködést látva, érthető Sziracsko szándéka, hogy túllépjen mindezeken. Háború van, a szomszédos falvakból ellenségek lesznek, a jó barátból fogoly, Sziracsko és török „testvére”, Huszjó nem törődnek az alantas földi dolgokkal, már a repülés előtt is valami ideális, naiv világban élnek. Mintha ugyanígy nézné a kort Ognjan Gelinov rendező is: minden durva kegyetlenség, aljas erőszak ellenére, amelyet a filmen megmutat, valami sajnálkozó visszakívánkozást érzünk ebbe a naturális törvények szerint élő világba. A rendező idealizálás nélkül is eléri ezt, a megkapó, eredeti helyszínek mellett talán nyugodt, tempós elbeszélő modorával. Ízelítőt ad végre a sajátos nemzeti látásmódból, azokból az érdekességekből, amelyet a bolgár filmművészet tartogat még nekünk. Molnár Gabriella EZ IGEN! A címet nyugodtan kölcsönvehetjük ennek az amerikai filmvígjátéknak a minősítésére. Írója és rendezője, Andrew Bergman, kedves, kellemes humorral mond el egy történetet, amelynek az égvilágon semmi más célja nincs, mint hogy tiszta szívből nevessünk rajta. És mert ezt egy remek ötlet és sok leleményes szituáció révén gyakran eléri, ugyan miért kellene szemére vetnünk, hogy a vígjáték pehelysúlyú kategóriájába nevezett be, és győzött. Azt a bizonyos remek ötletet akármelyik híres divatdiktátor elirigyelhetné tőle, tekintve, hogy manapság nem lehet olyan hóbortos egy ruhadarab, hogy ne legyen belőle pillanatok alatt divat. Tehát divathóbortjainknak adott elnéző fricskaként is felfoghatjuk, hogy a főszereplők életében a hátsó domborulatoknál átlátszó plasztikkal kombinált farmernadrág hozza meg a nagy fordulatot. A formás női idomokat pikánsan mutogató alkalmasság egycsapásra szédítő pályára indul, kihúzza a csávából a csődbe ment áruház-tulajdonost, a szerelem minden butuskaságot varázsossá szépítő vakságával ajándékozza meg a Shakespeare-irodalom jámbor ifjú professzorát, s egy minden reményt ragyogóan beváltó új férjjel boldogít egy temperamentumos olasz fiatalasszonyt. Mindehhez az elnyűhetetlen Ennio Morricone szolgáltatja a zenei hangulatot. A jóvágású Ryan O’Nealt ezúttal félszeg egyetemi tudorként látjuk viszont, aki véletlenül csöppen apja anyagi romlásba jutott üzletének vezetői posztjába, s botcsinálta bizniszménként ugyancsak véletlenül jut a zseniálisnak bizonyuló divattalálmány gondolatára. Szerelmi légyottról menekültében ugyanis igen kínos helyen hasad szét rajta a kölcsönkapott farmer. O’Neal partnernője a csupatűz olasz sztár, Mariangela Melato, aki elragadóan közönséges egy házasságában boldogtalan, de rendkívül vállalkozó kedvű fiatalaszszony szerepében. Bájosan előadott alpáriságánál csak humorérzéke a nagyobb, egy sodróan komikus jelenetben alkalmi Desdemonaként az ő pimaszul kedves komédiázása menti meg Verdi operájának profanizált filmbeli átiratát az istenkísértés vádjától. Szerepel még a vígjátékban egy valószínűtlen szörnyeteg, Richard Kiel akkora behemót, hogy láttán elhűl az emberben a vér, Ő Melato férje, akit O’Neal felszarvaz. Elképesztő méreteit a film majdnem végig a jó ízlés határain belül használja a vígjátéki helyzetek kiaknázására, ez azonban a végén otrombaságba csúszik át. Az apát Jack Warden játssza, a jellemkomikum finomabb eszközeivel is ellenállhatatlan nevetést keltve. A fordulatos, jó tempójú film Andrew Bergmant olyan rendezőnek mutatja, aki tudja, mivel lehet biztosan becsalogatni a közönséget a mozitermekbe anélkül, hogy figyelmét túl egyoldalúan csak a mozipénztárak bevételére összpontosítaná. Bársony Éva GOLDEN BOY Jackie nem áll felvevőgép elé Film készül a Kennedy-családról Felmérések tanúsítják: az átlag amerikai polgár szemében a Kennedy család „legyőzhetetlen”. Az immár húsz esztendeje (1963. november 22.) Dallasban fegyveres merénylet áldozatává lett John Fitzgerald Kennedy emléke a mai napig változatlanul él, s az amerikaiak jó része a gyilkos golyó által leterített politikust halhatatlan elnökiként tiszteli. John, a „Golden Boy” népszerűsége halála után két évtizeddel sem vesztett fényéből. Tanúsítja ezt az is, hogy özvegye, Jackie Kennedy, a volt „First Lady” napjainkban is az amerikai sajtó egyik legfelkapottabb asszonya, akinek a szigorúközvélemény még ballépéseit is rendre megbocsátja. Mi sem természetesebb hát, hogy a „Kennedy-legenda” népszerűségének magas foka a tévéseket is megihlette. A már régebben szárnyra kapott hír most megerősíttetett: a három legnagyobb amerikai tévétársaság John Fitzgerald Kennedynek illő emléket óhajt állítani. A Kennedy család életét filmkockán megörökítő sorozatadások — a tervek szerint — több millió dolláros költséggel készülnek. De a minden anyagi vonatkozású kérdésben már előzőleg alaposan körültekintő, óvatos vállalkozók közvélemény-kutatása arról tanúskodik, hogy a Kennedyek (elsősorban a volt elnök) élettörténete az amerikaiak szemében örök téma és feldolgozásának sikere előre biztos. A Kennedy család életéről készülő dokumentumsorozat készítői Jackie-t szerették volna saját szerepének eljátszására megnyerni. Az elnök özvegye azonban — igen udvariasan — kitért a kérés elől. Igaz, hogy a ma már 53 éves, még mindig rendkívül vonzó külsejű Jackie anyagi helyzete megengedi, hogy a szuperprodukciónak nemet mondhasson. (Személyi vagyonát 50 millió dollárra becsülik és közeli jövője is biztosítottnak tűnik; mai kísérője, lovagja Maurice Tempelsman, az Egyesült Államok egyik leggazdagabb ékszerésze.) A hollywoodi vállalkozók azonban közismerten nem tartoznak a nagy tervekről egykönnyen lemondó emberek közé. Tudomásul vették, hogy Jackie nem áll a felvevőgép elé, de arról nem tettek le, hogy John Johnt, a Kennedy család legifjabb tagját (22 éves) elhunyt édesapja szerepének alakítására rávegyék. John Kennedy Jr. szívesen mondana igent a filmesek felkérésére — annál is inkább, mert egyetemi tanulmányai mellett a „Jale Drama School” lelkes hallgatója — de a jóvágású „apja fia” a vonzó szerep elvállalására egyelőre még nem kapta meg a minden kérdésről közösen döntő Kennedy család engedélyét. JackieKennedy például kijelentette, hogy bár ő a művészet örök rajongója marad, fiának más életpályát szán. Mások szerint viszont John-John hollywoodi kísérlete jó jel, hiszen az Államok történetében van arra példa, hogy egy volt B-kategóriábatl hollywoodi színész politikai vonalon a legmagasabb csúcsra emelkedett... Az elnökgyilkosság 20. évfordulója kínálta alkalmat az angolok sem kívánják elszalasztani. A londoni tévések nézete azonban alaposan eltér Hollywood mindent rózsaszínű szemüveggel néző filmeseinek felfogásától. Az angol „ünneprontók” jobbára a Kennedy dinasztia árnyékos időszakát igyekeznek majd a nézők elé vetíteni. Az ír földről származott „öreg Joe” családi hegemóniát és vagyont alapító módszereit, valamint John, Robert és Edward a napi sajtót is élénken foglalkoztató kisebbnagyobb ballépéseit juttatja a — kétségtelenül milliókat számláló — nézők emlékezetébe. Ki lesz az ünneprontó? A kérdés: milyen szemszögből állnak majd be a kamerák ? Mécs László □ A BENKÓ DIXIELAND BAND hangversenye 25-én, hétfőn este 8- kor kezdődik a Zichy-kastélyban. A dzsesszmuzsika című estelőnapja július 26., kedd.